Lara kitartó egy személyiség, nem mondom, körülbelül két hétig győzködött azzal, hogy menjek el vele a ma esti jótékonysági estre, amit a Down-szindrómásoknak ajánlanak fel. Esküszöm, semmi jónak nem vagyok az elrontója és én is szívesen teszek olyat, ami jó célt szolgál, de annyira nem érzem az energiát mostanában magamban, hogy azt leírni sem tudom. Fáradt vagyok, ki vagyok merülve, de ezzel együtt azt is tudom, hogy rám férne már egy jó kis parti. - Meglátod Candy, király lesz. Na gyere, megisszuk ezt a pohár pezsgőt, megcsinálom a hajad és aztán indulhatunk is. Nem fogod megbánni. – És még mindig baromi lelkes. - Jó, megígértem már, úgyhogy nem fogok visszatáncolni, az nem én lennék. – Nem szoktam megszegni a szavam, ismerhetne már annyira, egyszerűen csak még mindig nem érzem magamban a „csít” ehhez az egészhez. Azért megpróbálok jópofát vágni hozzá. A pezsgőspohárba kortyolok, majd ahogy Lara beszélni kezd, gyanúsan rápillantok a pohár felöl. - És arra gondoltam, ha már… - kezd bele, de a tekintetemből láthatja, hogy ezt nem szeretem, mert tudom, hogy valamiben settenkedik. – Szóval hogy utána lesz egy lazább buli az egyik barátomnál, elmehetnénk. Csak benézünk. Bármikor el lehet jönni. - Lara… - Na Candy, rád fér, nem punnyadhatsz itthon minden hétvégén! – Megforgatom a szemem és megcsóválom a fejem. - Jó, majd meglátjuk. Ezt nem ígérem meg – jelentem ki határozottan, majd behuppanok a kanapéra, készen állva a frizurára. Kétlem, hogy olyan kedvem lenne, hogy elmenjek egy házibuliba, de majd meglátjuk, még az is lehet, hogy megjön a hangulatom hozzá. Végül is, tényleg régen engedtem már ki ilyen módon a fáradt gőzt, ami azért bőven felgyülemlett már bennem. A csengőre az ajtó felé kapom a fejem és értetlenül nézek Larára. - Esküszöm, nem szerveztem semmilyen programot – emelem fel a kezeimet, mielőtt még szó érné a ház elejét azzal kapcsolatban, hogy kibúvót keresnék a ma este alól. Felpattanok és az ajtóhoz sietek, viszont mikor kinyitom, a meglepetéstől egy szabályos O betűt formáznak az ajkaim. - Brice? Szia! – lépek arrébb, hogy beljebb invitálhassam, majd nyomok is két nagy puszit az arcára. – Elfelejtettem valami programot? Tudtam, hogy kéne naptárat vezetnem, már nem megy olyan jól mindennek a fejben tartása. Túl sokat kellene a dobozban tartani. Szóval ki vele, mit felejtettem el? – érdeklődöm kíváncsian firtatva az arcát, ami valahogy most mégsem erről árulkodik.
- Nem, Greg, nem fogok bemenni helyetted dolgozni... Tudod mennyi ideje árok egy szabad hétvégére? Nem fogom elcseszni azért, mert te kefélni akarsz, azt lehet meló után is - magyaráztam a kollégámnak. Folyton ezt csinálta. A legutóbbi hétvégémet is elcseszte, mert az akkori kiszemeltje, pont csak azon az egy napon ért rá. Valami stewardess volt azt hiszem. Persze akkor megígértettem vele, hogy keressen más balekot, de valahogy mégse jött össze neki. Negyed órája beszéltünk telefonon, és már kezdtem unni. - Figyelj, nem vagyok erre vevő... Nem fogok bemenni, amúgy sem vagyok a közelben, kérd meg Jimet... - választ sem várva bontottam a vonalat, majd indultam el a valódi úti célom felé. Nem mindig vagyok ilyen, és szoktam műszakot cserélni... És itt a megfelelő szó. Greg mindig elfelejti visszaadni azt a műszakot, amit helyette bemennék dolgozni. Amúgy is Tom kinyírna, ha megint lemondanám a sörözést. Ő az egyetlen, akivel a középsuliból tartom a kapcsolatot, és néha, ha a munkám engedi, összeülünk egy... Vagy két sörre, kibeszéljük a csajokat, aztán lenyomunk egy darts partit. Persze őt inkább a csajok érdeklik. Én a munkám mellett hónapok óta nem jöttem össze senkivel. Talán az a szőke szépség volt az utolsó, akivel fél évig együtt voltam. Persze folyton panaszkodott amiatt, hogy sokat dolgozom, de tudta nagyon jól, mikor randizni kezdtünk. Aztán persze idővel elfelejtette, és sokat vitáztunk. Pedig másra sem vágytam, csak nyugalomra. De ő nem tudta megadni nekem. Így elengedtem, bár akkor bántam, jobb most szabadon. A munkám fontosabb, főleg, hogy talán esélyes lehetek arra, hogy én legyek a konyha séfje. Fél év... Ennyi ideig van még a séf, aztán elmegy. Nyugdíjba vonul, új helyet nyit, vagy nem tudom. Annyira nem agyunk barátok. Számomra a munkahely nem egy barátszerző helyszín. Pont elegendő barátom van a való életben. - Azt a csajt figyeld... Lehet, hogy ma ugrik a darts partink - súgja nekem Tom, ahogy a pult másik égén lévő vörös lányt nézi. - Te sosem változol... - csóváltam meg a fejem, majd én is megnéztem magamnak a lányt. - Tudod mit? Én most inkább hazamegyek... - Ittam ki a maradék italomat, majd felálltam. Mintha nem is érdekelte volna, csak bólogatott, én pedig fizetés után elhagytam a bárt. Tom biztos a csajt fűzte már, én pedig inkább most pihennék egy nagyot, lefárasztott a hét. Veszek egy zuhanyt, és reggel majd elmegyek futni. Talán attól helyrerakom magam. Mindig felfrissít. A telefonom rezgésére már nem is reagálok, majd otthon megnézem, hogy ki zaklat, aztán talán majd holnap visszahívom. Minden normális ember ilyenkor bulizni megy, de ezek szerint én nem vagyok az. Csak a pirosnál eszmélek fel, hogy a telefonom még mindig rezeg, megfordítom, és látom, hogy Tom az. Vajon mit akarhat? - Mégsem jó a csaj? Már nem megyek vissza, mindjárt otthon vagyok... - veszem fel végül a telefont. - Neem... A csajjal minden oké, de van egy nagyobb gond... Emlékszel Candy apjára? - Persze, hogyne emlékeznék... Mi van vele? - a kérdés feltevése ellenére rosszat sejtek, de elhessegetem a gondolatot. Candy apjának voltak nehéz időszakai, amit nem tudok elfelejteni. - Itt van a bárban... És haver, ha látnád... nagyon el van ázva... - Mondd, hogy csak esik az eső... - sóhajtottam fel, majd félreálltam a leállósávba. - Tök részeg, és ha így halad, hulla részeg lesz... vagy fordítva. Szerintem ide kellene jönnöd - Nekem? Sejthettem volna. De ez Candy nélkül nem fog menni. Ő a lánya, rá talán jobban hallgat. Fel kell hívnom őt. - Kösz, Tom. Intézem... - bontom a vonalat, majd tárcsázok. Többször egymás után, de nem veszi fel, így megfordulok, és arra veszem az irányt, ahol Candy lakik. Remélem itthon van. Feszülten nyomom meg a csengőt többször is, mire ajtót nyit. Végigmérem, és egy pillanatra elakad a szavam, csinos, talán készül valahova. - Sajnálom... Nem, nem felejtettél el semmilyen programot, és nem terveztem elrontani az estéd - lépek beljebb, és csak ekkor látom meg Larát. - Szia Lara... - nézek a lányra egy pillanatra, majd visszafordulok Candy felé. - Mikor beszéltél utoljára apáddal? - kérdezem kertelés nélkül. Ebből talán már sejtheti, hogy nem jó hírrel jövök. - Azt hiszem, megint padlón van - tettem még hozzá, és úgy éreztem, a múlt újra megismétli önmagát.
Mikor a legjobb barátom megjelenik az ajtóban, rögtön végig pörgetem magamban a dolgokat, hogy vajon amikor utoljára beszéltem vele, egyeztettünk-e bármiféle programot így szombat estére, de bármerre is kutakodom, semmi nem jut az eszembe. Mondjuk mostanában sok minden kimegy a fejemből, nem csodálkoznék semmin sem. - Nem? Akkor jó – könnyebbülök meg és meg is csóválom a fejem. – Dehogy rontottad el, gyere be, kérsz egy italt? – kérdezem, majd ahogy odaköszön Larának, oda is fordulok felé, majd elvigyorodok az arcán, ugyanis ekkor esik le, hogy a múltkor említette, hogy Brice mennyire bejön neki. El is felejtettem erről megkérdezem Brice-ot, pedig megígértem Larának. Mondom, hogy mindig minden kimegy a fejemből! Mondjuk ha ránézünk a barátnőmre, a hülye is látja, hogy belé van zúgva, szerintem ezt már Brice is észrevehette. De ha nem, akkor majd szépen felvilágosítom róla. A következő kérdése azonban rögtön meg is akasztja a gondolatmenetem, mert ez a kérdés és a hangsúly valahogy semmi jót nem sejtet. Kérdőn pillantok rá és alig láthatóan megrázom a fejem. - Úgy két napja. Miért? – Semmi furcsát nem vettem észre rajta, de csak telefonon ejtettünk pár szót, amikor is hamar lerázott, mondván még dolgozik. Aztán azóta nem hívott még vissza. – Valami baj van? – kérdezem, ugyanis elég rossz előérzetem támad hirtelen. - Hogyhogy padlón? – meredek magam elé, a tekintetem zavartságot tükröz. – Részeg? – bököm ki, mert ha padlón van, akkor csakis erről lehet szó. Jóságos ég. – De hát... több, mint tíz éve józan – jegyzem meg, bele sem akarok gondolni abba, hogy újra piához nyúlt. Ha megtört a folyamat, akkor akár egyenes út vezethet a lejtő aljáig, amit én még egyszer nem akarok végigcsinálni. Éppen elég volt már egyszer. - Honnan tudod? Hol van? – bombázom a kérdésekkel, és lelki szemeim előtt már meg is jelenik a tizenhárom-tizennégy évvel ezelőtti énem, Brice-szal az oldalán, apám hóna alá nyúlva, hazafelé vonszolva a járdán. - Bassza meg – morgom magam elé és egyszerre fog el a düh és az aggodalom. Láthatja rajtam ő is és Lara is -bár az utóbbi nem tud a múltam ezen darabjáról-, hogy ez most alaposan lesokkolt. Mindenre számítottam, de erre nagyon nem. Egy részem azt mondja, hogy ez lehet csak egy apró gödör, ami miatt félremehetett, holnapra kutya baja sem lesz, de egy másik felem -a lelkiismeretesebb és nagyobbik felem- máris összeesküvés elméleteket gyárt, hogy ha most azonnal nem termek oda, akkor akár tényleg rendesen elindulhat a lejtőn. Vagy már el indult, ki tudja. Lehet, csak baromi jól titkolja előlem, mert tudja, ha megtudom, képes leszek nap, mint nap a nyakára járni majd. - Lara, esküszöm, ez nem egy kibúvó, de ha most nem megyek oda és rángatom haza, akkor ennek következményei lehetnek és én azt még egyszer nem szeretném. Brice... segítesz apával? Reméljük most már évekig utoljára – sóhajtok és eltűnök a táskámért, hogy felkapjam, lehúzzam a maradék pezsgőmet és az ajtóban toporogjak. - Jól van. Dobjatok ki a rendezvénynél, de ígérd meg, ha végeztetek, csatlakozol. Vagy... csatlakoztok, az még jobb lenne – pillant Lara Bricera, én pedig bólintok és kifelé terelgetem őket, minél gyorsabban. Minél gyorsabban túl akarok lenni ezen az egész mizérián, mert nem akarom újra átélni azt, mint akkor.
Nem szeretek én lenni a rossz hír hozója, főleg nem ilyen híré. Tudom, hogy Candy mennyit szenvedett annak idején az apja miatt, és mikor Tom felhívott, hogy mi a helyzet, akkor felelevenedtek bennem azok az események és esték, mikor nekünk kellett a felnőtt szerepbe lépve elmenni Candy öregéért, hogy hazacipeljük őt. Pedig a normális az lett volna, ha a szülő megy el a részeg gyerekéért, majd otthon a józanodás után egy hatalmas fejmosásban részesíti a gyerekét, hogy mennyire elcseszheti az életét a mértéktelen piálással, a rejtett veszélyekről nem is beszélve. - Nem kérek semmit. Így is Én vagyok a rossz hír hozója, nekem elég ez - sóhajtottam, majd Larára pillantottam. Csinos nő, meg kell hagyni, csak mindig olyan furcsán méreget. Talán bolondnak tart, nem tudom, jelenleg nem is nagyon izgat ez a része a dolgoknak. Azzal tisztában vagyok, hogy aki alkoholista, az mindig az marad, és egész életében kísérteni fogja a múltja. Persze lehet, hogy csak túlreagálom, vagy Tom reagálta túl, nem tudom, de csak nem látta rosszul. Hiszen azért látta már párszor régebben Candy apját, nem egy olyan fazon, akit bárkivel össze lehetne keverni. - Volt... Józan volt. Akkor vagy nem mondott neked sem igazat, vagy abban a két napban történhetett valami... - Az alkoholisták képesek hazudni azért, hogy ne lepleződjenek le, és ez telefonon a legkönnyebb. Szemtől szemben pedig általában tagadják a nyilvánvalót. De más lehetőség nincs. Vagy hazudott, vagy abban a két napban volt valami, ami akkora törést okozhatott neki, hogy a pohárhoz nyúlt. Ennyire nem ismerem a férfit, nem tudom, hogy manapság mit csinál, vagy mit nem, ha Candy mondta is, szépen kiment a fejemből, mint mostanában minden. - Biztos emlékszel Tomra a gimiből. Néha megiszunk egy sört, dartsozunk a régi helyünkön, ahonnan apádat is mindig hazacipeltük. Alig egy órája hagytam ott, és kábé húsz perce telefonált... Én pedig hiszek neki - Tom lacrosse-ozott a suliban, ahogy én is. Ő volt a helyettesem, míg én a kapitány. Rendes srác volt, nagy pofával és olyan csajozós dumával, amiből külön órát kellett volna tartania. A suli óta nagyon jóban maradtunk, szinte már a testvéremnek is mondhatnám, ahogy Candyt is. Candy felfogta a helyzet súlyosságát, és Lara felé fordulva magyarázkodni kezdett, majd engem kérdezett. Először nem fogtam fel, csupán pár másodperccel később. - Ez természetes... Én vezetek - jelentettem ki, majd elindultam a kocsim felé. Szerencsére nem messze parkoltam le, így nem kellett sokat sétálni. Egy gombnyomással nyitottam ki, majd pattantam ne a volán mögé, várva, hogy Candy is beüljön. Lara kijelentésére nem reagáltam, nekem sok kedvem nincs valami rendezvényre menni, de nem is biztos, hogy ma még végzünk. - Kösd be magad... És nem láttál semmit - figyelmeztettem előre, mert a közeli piros lámpát kihasználva fordultam meg a lehető legszabálytalanabbul. Sietnünk kell, hiszen legalább húsz perc, mire odaérünk.
Pillanatok alatt ment el az a kis kedvem is, ami eddig volt. Ez az egész nemcsak hogy megrémiszt, de teljesen rossz közérzetet is ad. Brice pontosan tudja, miről van szó, ugyanis ott volt velem végig évekkel ezelőtt, amikor ezt átéltem. Inkább mondjuk úgy, hogy átéltük. Ő is teljesen benne volt a dolgokban, mindig mindenről tudott, nyilván a mázsás súlyt én viseltem a vállamon, de bőven kijutott neki is belőle. - Nem hiszem el, esküszöm. Mondd, hogy csak vicc az egész – pillantok rá, aztán mélyez sóhajtva forgatom meg a szemem. – Nem vicc. A picsába – káromkodom el magam és pillanatok alatt a tükörhöz lépek, hogy megigazítsam a félkész hajam, ami hála az égnek így is áll legalább valahogy. - Lehet ez csak egy megcsúszás. Nem tudom. Azért tudom, milyen a hangja, ha van benne alkohol. Mi történhetett? – teszem fel a költői kérdést és villámgyorsan összeszedem a dolgaimat, aztán már zárok is. - Jesszusom, persze, hogy emlékszem. Olyan hülye dumát ritkán hall nő, mint amilyen neki volt. Bár nyilvánvaló, hogy sikere volt némelyikünknél – mondom. – Persze nyilván nem találta ki ő sem. Menjünk – intek Larának és Bricenak, és sietősen szedem a lábaimat, ami így magas sarkúban nem is annyira egyszerű, de igyekszem, amennyire csak tudok. Be is huppanok a kocsiba előre, aztán Brice a gázba taposva indul el. Megszoktam már a vezetési stílusát, Larának talán egy kicsit fura lehet ott hátul, de kibírható. Tulajdonképp soha, senki mellett nem éreztem magam olyan biztonságban magam a kocsiban, mint Brice mellett. Lehet, hogy néha kicsit vadul vezet, de körültekintő. - Na szia Lara, majd jövünk. Ne tökölj már, haladjunk, bocsi! Majd jövök! Menj már – siettetem, majd ahogy becsapta az ajtót, Bricera pillantok. – Menj már – mosolyodom el kicsit. Kifelé bámulok pár percig az ablakon és azon gondolkodom, hogy mégis mit kellene mondanom apámnak? Úgyis tagadni fog, nem akar szégyenkezni előttem. Ez egyértelmű. - Én képtelen vagyok azt csinálni újra, amit évekkel ezelőtt. Nem tudom bébiszittelni az apámat – forgatom meg a szemem. Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy ezt tegyem. Megint. Ugyanazt. – Most tartsak neki szentbeszédet? – állok értetlenül a dolgok előtt, ahogy tanácsért fordulok a barátom felé. - Na de neked biztos van valami izgalmasabb sztorid. Tereld el a gondolataimat egy kicsit – pislogok rá oldalra. Nem találkoztunk már egy ideje, biztos van valami újságolnivalója. Mindig van valami. Vagy vele vagy velem, de részemről most nem sok minden újdonság van, így ez az ő köre lesz, ahogy elnézem. Lábaim folyamatosan fel-alá járnak, nem tudom leplezni, hogy ideges vagyok, de azért igyekszem elterelni a gondolataimat. Elég lesz majd ott azon mérgelődnöm, hogy hogy néz ki. Jó ég. Már el is felejtettem, mennyire ciki tud lenni a helyzet. Kösz Apa.
Borzasztó volt látni akkoriban, hogy olyan fiatalon fel kellett nőnie egy olyan feladathoz, amelyet nem bírt el egyedül. Egyedül cipelte a terhét, és én hiába voltam mindig mellette, ahányszor el kellett hozni az apját a kocsmából, fogalmam sem volt, min mehetett keresztül. Meghallgattam, sírhatott a vállamon, amivel enyhítettem a fájdalmát, de nem tudtam elvenni tőle, pedig már akkor is megtehettem volna, ha lehetséges. Pedig én is a részese voltam, mert senki mástól nem kért segítséget, és én mind a mai napig azt vallom, hogy ugyanúgy tennék mindent. Hiába fiatalabb nálam, mégis érett, és két lábon áll a földön. Kirángatta az apját egy mély gödörből, talán ha ő nem áll mellette, akkor senki más sem. - Ezzel nem viccelnék, de sajnos nem tudom, mi történt, annyira már nem vágom apád mindennapjait, de segítek, megoldjuk... - próbáltam biztatni, de persze maga a hír sem az, pláne ha az előzményeket nézzük. Ezért inkább felesleges szócséplés helyett csak követtem, majd megvártam, míg mindketten beülnek a kocsiba.Már nekem tűnt óráknak az idő, míg végre Lara is behuppant, és bár Candy ismerte a vezetési stílusomat, Lara minden bizonnyal a kapaszkodóban imádkozott azért, hogy túlélje.Tudom, hogy mit csinálok, érzem az autót, tudom, hogy mit bír el, vagy mit nem. Ráadásul már 17 éves korom óta megvan a jogsim, bevallom életem egyik legjobb döntése volt. Mikor megálltunk, hogy Larát kidobjuk, hirtelen fékeztem, mert majdnem elfelejtettem megállni. - Bocs Lara... - nyögtem ki végül, de egy pillanatra elkapott a hév, mikor a szükségesnél erősebben vágta be az ajtót. Ajkaim összepréseltem, hogy visszanyeljem a káromkodást, de Candy sürgetésére megvillant a szememben a harag. Bíztam benne, hogy tudja mennyire utálom, ha bevágják az ajtót. Mély levegőt véve váltottam, majd ismét kisoroltam az útra. Közben néha Candy-re pillantottam, azt hiszem, sokkoltam őt, de inkább a fájó igazság, mint az édes hazugság. - Talán tényleg csak egy botlás, de ha így elhasalt, nagyon kell rá vigyáznunk, az alkohol... Ez az egész, ha visszaesik, rosszabb lesz. Nem hagyhatjuk, hogy így legyen... - lassan fújtam ki a benn maradt levegőt, majd ismét ránéztem, a piros lámpánál megfogtam egy pillanatra a kezét. - Meg fogjuk oldani, nemfog elölről kezdődni! Az útra figyeltem. Igyekeztem a lehető leggyorsabban menni, persze ezt szabályozta a többi autós, és a piros lámpák, de szerencsére lassan olyan szakaszra érünk, ahol csak a gázpedált kell nyomni. - Izgalmas sztorim? Azt kétlem, de események mindig vannak. Kezdve az érettségi találkozós meghívómmal, már tizenkét éve volt... Tom jobban várja, mint egy gyerek a szülinapi ajándékát... Folyton nyaggat, hogy menjek el, de egyelőre nem látom be, mi lenne az a pozitívum, ami rávehetne. Hiszen elég gáz időszak volt a végére... - kezdek el beszélni, hiszen azért lenne még miről. Voltak olyan események, amik igazából nem sorolhatók az izgalmasak közé, de valamilyen szinten érdemes róluk beszélni. - Mondjuk lehet, hogy elmegyek, ha addig sikerül lepapírozni azt a bizonyos Maseratit, amire kölyökkorom óta gyűjtök... Már csak azért is azzal mennék, hogy legyen mivel villogni... - mosolyodom el. Biztosan emlékszik még, hiszen valamikor a megismerkedésünk után, vagy a gimi vége előtt kezdtem el gyűjteni. Persze azóta jöttek ki új szériák, és megtehetném, hogy hitelt vegyek fel, de nem akartam. - Megérkeztünk - parkoltam le egy éppen felszabaduló helyre, de nem állítottam le egyből a motort. Végül mégis megtettem, majd kicsatoltam az övet, hogy Candyre pillanthassak. - Lehet, hogy be kellene mennünk... -javasoltam, majd megtettem a kezdő lépést. Kiszálltam és csendesen vártam a nőre.
Nem gondoltam, hogy ennyi idő után majd visszaesik. Persze nem vetettem el a lehetőséget, de túl jól ment neki ahhoz, hogy azt gondoljam, hogy valaha újra inni kezd. Az összes összejövetelen elutasította az alkoholt, pedig azokon a legnehezebb azt mondani, hogy „kösz, nem iszom". Komolyan büszke voltam rá, és még mindig az is vagyok, de ha újra elkezd lecsúszni a lejtőn, akkor nem tudom, mit csinálok. Rengeteget dolgozom, a lovak elveszik majdnem minden szabadidőmet, bunkón hangozhat, de nincs időm arra, hogy még az apámat is pesztráljam. Márpedig tudom, hogy képes leszek megtenni, ha úgy adódna, mert különben oltári nagy bűntudatom lenne. És lám, máris több kedvem lenne elmenni arra a jótékonysági estre, mintsem abba a kocsmába, amihez olyan sok rossz emlék fűz. Lara hamar ki is száll a kocsiból, én pedig jobb kezemmel már meg is kapaszkodom az ajtónál, jelezve ezzel Bricenak, hogy egész nyugodtan beletaposhat a gázba. A megállapítására bólintok, de azért hagy némi kételyt bennem. - Ugyan Brice, kilenc évesen még több időm volt. Most kurvára nincs időm arra, hogy minden egyes nap bemenjek és megpróbáljam kitalálni, hogy vajon ivott-e vagy sem?! Persze most már elbírok vele egyedül, nem úgy, mint évekkel ezelőtt, de lehet, hogy az idegeim nem tűrnék a strapát – forgatom meg a szemem, de nyilván ő is tudja, hogy ha arról lenne szó, megtenném. Jól esik, ahogy bátorításképp a kezemre szorít, egy mosollyal meg is köszönöm neki. - De hogy akadályozzuk meg? – kérdezem, ugyanis sok ötletem egyelőre nekem sincs, bár ha rá leszek kényszerítve, biztos, hogy kiötlök valamit. – Neked is van elég bajod, minthogy az én apámmal foglalkozz. – Nem is várom el, hogy ezt tegye, már ez is hatalmas szívesség, hogy most odavisz, ugyanis bennem azért már van némi pia, nem igazán mernék volán mögé ülni. Kicsit jól esik terelni a témát erről az egészről, így megérdeklődöm, mi a helyzet vele. - Hú, jól elhaladt a fejed felett az idő – heccelem egy széles mosollyal az arcomon, de az nem annyira tetszik, hogy nem akar elmenni. – Ugyan már, mindenki hiányolná a menő Brice Gordont onnan! Mi hátrányod származhat abból, ha elmész? Ha nem mennél, utólag biztos sajnálnád, Tom annyit áradozna róla – próbálom meg meghozni egy kicsit a kedvét az eseményhez. Tudom, hogy Pruedence, vagy mi is volt a neve a csajnak? Prue, Prim, Pi... Piper, ez az! Azt hiszem, ez volt a neve. Bár ki tudja, talán valóban nem lesz túl jó felidézni a keserű emlékeket, de annyira rossz azért csak nem lehet. - Úú, megveszed? – lelkendezek, hiszen az az autó tényleg nagyon király! – Hát akkor tényleg el kell menned, nincs mese – préselem össze az ajkaim. Brice vezetési stílusának hála hamar oda is írunk a már jól ismert helyre és hirtelen el is fog a deja vu érzés, amire mélyet sóhajtok. - Kinyírlak, Apa – forgatom meg a szemem, aztán végül kiszállok Brice után én is. - Menjünk – biccentek a fejemmel és el is indulok a kocsma felé Brice-szal az oldalamon. – Összeszedjük és már itt se vagyunk, jó? Kifizetek a számlát gyorsan és már mehetünk is. Nem akarok semmiféle megjegyzést hallgatni – mondom Bricenak és aztán előre is engedem az ajtónál, majd ahogy belépek meg is pillantom a pultot támasztó apámat, aki kishíján elalszik. A pultos még mindig ismerős, szerintem innen fog nyugdíjba menni. - Szia, újra itt? Pedig már eltelt néhány év – mondja, én pedig inkább nem is reagálok a kérdésre. - Mennyi a számlája? – kérdezem és ki is fizetem az összeget, ami ugyan nem sok, de hiszen nem is kellhetett neki sok, ha nem iszik masszívan egy ideje. - Segíts – nyögöm, ahogy apa karját a vállamra teszem és Bricenak intek, hogy a másik oldalán is fogja meg. – Nem hiszem el, Apa. Mi a franc van veled? – sziszegem és ő erre mormog valamit, de egyáltalán semmit nem értek belőle. Remélem ez az utolsó alkalom...
Az egész estémet nem így terveztem. Gondoltam én naivan, hogy inkább letöltök valami filmet, amibe szokás szerint belealszom, aztán reggel elfeküdt nyakkal kelek a kanapén, de az élet közbeszólt azzal, hogy Tom felhívott. Hát igen. Én már szinte el is felejtettem azokat az estéket, vagy éjjeleket, amikor alvás helyett egy részeg fickót cipeltünk haza, aki nem mellesleg a legjobb barátnőm apja volt. Megalapozta a barátságunkat, hogy kihúztam a szarból és nem egyedül kellett kicipelnie gyerek fejjel az apját. Be sem engedték volna talán, ha én nem vagyok ott, pedig olyan túl nagy korkülönbség nincs köztünk, de én már akkor is elég magas voltam. Aztán persze hosszú idő után kijött Candy örege a gödörből, pedig az apám folyton mondta, hogy egyszer úgy feltölti magát, hogy ott marad. Nem lett igaza. Kilábalt belőle, és egy kortyot nem ivott soha, legalábbis Candy ezt mondta. Mindig büszkén mesélte, hogy mennyi ideje nem iszik az apja. Pont ezért nem is akartam elhinni, hogy Tom ezzel hívott fel. Azt gondoltam, biztos félrenézte, vagy már nem ismerte fel, de tévedtem. Ahhoz nem volt elég részeg ő sem, hogy ne ismerje fel Candy apját. Hiszen párszor látta ő is. - Azért is jöttem veled, mert tudom, hogy ez nem könnyű neked - jegyeztem meg halkan, de nem fűztem tovább. Minek? Felesleges erről órákig agyalni, hogy egyedül is elbírná a fickót, de minek emelgesse? És mire valók a barátok, ha nem arra, hogy a másik mellett legyenek, amikor kell? - Hogy akadályozzuk meg? Hát... Hazavisszük, ágyba dugjuk, aztán szépen felkutatjuk az összes piazugot, amit régen is használt és esetleg kiöntjük, ami ott van... - vetettem fel egy lehetséges verziót. Hogy utána mi lesz? Fogalmam sincs, ezért nem is mondtam semmi többet. Nem tudom, hogy ez nála most mennyire komoly, nem voltam pszichológus, de arról volt sejtésem, milyen lehet, ha valaki visszaesik. Talán tényleg csak egyszeri alkalom, de ilyenkor a legnagyobb a kísértés, hiszen ha egyszer megízlelte, esélyes, hogy többet és többet akarjon. Talán nem így lesz, de nem akartam messzemenő következtetéseket levonni a dologból, minek? Majd ráérünk ezzel akkor foglalkozni, ha ahhoz a hídhoz érünk. Ezért tereltem el a figyelmét, legalábbis megpróbáltam, mert az egész lány mellettem egy merő feszültség volt. Habár az én életem nem valami izgalmas, nálam unalmasabb életű fickó aligha létezik a földön, de nem érdekelt. Karrierista voltam, mindig is az volt a legfontosabb, hogy előrébb jussak, és elérjem a maximumot, amit ki tudtam hozni magamból, de sosem volt elég. Mindig több és több tudásra vágytam és elismerésre. - Nem igazán vágyom erre a ki hugyozott messzebbre 12 év alatt dologra... Persze nem mintha nem lennék jó abban, amit csinálok, de szerintem ez nem szól másról, mint arról, hogy übereljék a másikat... - vontam meg a vállam egy minimális egoizmussal. Képes voltam egyszerre magamat dicsérni, és lehordani, ám most csak az egyiket tettem meg. Ezek a találkozók nem mindig sülnek el jól. A hatodikon sem voltam, meg egyiken sem, amit eddig szerveztek, mindig akkorra osztattam be magam, hogy legyen kifogásom Tomnál, de szerinte most mindenképpen mennem kellene. Minek? - Meg én! Szóval lehet, hogy csak felvágni elmegyek vele, hogy lássák, nem csak lacrosse-ban voltam a legjobb - vigyorogtam elégedetten, de ez csak addig tartott, ameddig oda nem értünk. Mikor beértünk, körbenéztem, és egyből megtaláltam a tekintetemmel a férfit. Régen nem láttam, de most mintha megállt volna az idő. Figyeltem, ahogy Candy rendezte a számlát, a pultos biccentett felém, én pedig viszonoztam. Körbenéztem, most sokkal többen voltak, mint mikor eljöttem, Tom pedig nem volt itt, talán el kellett mennie, de nem is volt baj. Ezt Candynek kell lerendezni, én pedig most itt voltam mellette, ahogy mindig. Végül feleszméltem, és a másik oldalára mentem a férfinak, és nehezen emeltem volna meg, de eszembe jutott valami, végül rájöttem, hogy van a kocsimban zsák, így folytattam a mozdulatot, és ha Candy készen állt én is elindultam. - Ugye tudod, hogy zsákot teszünk alá kinyitva, mert apám kinyír, ha a kocsija nem úgy néz ki, mint ahogy kell? - Néztem fel, miközben a kocsma ajtaját tartottam szabad kezemmel, ameddig Candy is kiér. Nem bántani akartam, de a kocsi apámnak is ugyanolyan rigolyája volt, mint nekem főleg a tisztaság. Nehezen halásztam ki a farzsebemből a kulcsot, amit sikeresen el is ejtettem, és elhagyta a számat egy szép kis káromkodás. Szerencse, hogy nem esett messze, vagy a kocsi alá. - Felveszed? Addig megfogom... A csomagtartóban van zsák a fekete dobozban, veszel ki párat? - kértem meg Candyt. Inkább én tartom az apját, akiből csak úgy áradt a piaszag. Néha valamit felmordult, de igyekeztem nem odafigyelni rá, hiszen már a leheletétől berúghatnék azt hiszem. Persze lehet, hogy jobban kellett volna figyelnem, mert egy óvatlan pillanatban egy "Engedj el!" kijelentéssel kirántotta magát a tartásomból, de az egyensúlyérzéke jelenleg nem létezett, így kibillent. Én hiába nyúltam utána, hogy elkapjam, már túl késő volt, nem voltam Superman, így Candy apja először négykézlábra esett, majd elterült a földön. - Ez fájni fog reggel... - jegyeztem meg, ahogy észrevettem, hogy a férfi konkrétan a parkoló hideg aszfaltján alszik, miközben egymagam igyekszem felsegíteni, hogy betehessük a kocsiba.
Ha kívánnom kéne bárkinek valami jót, akkor biztos, hogy egy Brice-féle barátot mondanék. Olyat, aki tényleg mindig ott van, ha kell és nem kérdez feleslegesen, mert anélkül is tudja a választ. Az elején féltem, hogy majd valamelyikünk többet akar a másiktól. Sokáig a fejemben élt ez a tény, miszerint nő és férfi között nem létezik barátság, de hát én mindig is szerettem rácáfolni a dolgokra, és tessék. Létezik. És tök jó, hogy egyikünk sem esett szerelembe a másikkal. - Tudom, és baromi hálás is vagyok. – Abszurd a helyzet, komolyan úgy érzem magam, mint évekkel ezelőtt. Egyszerre érzek szégyent, hálát és csalódottságot. - Na, ez egész épkézláb tervnek hangzik – bólogatok, miközben magam elé meredek. – De félő, hogy ha otthon is találok piát, akkor nem kiöntöm, hanem egyenesen az arcába locsolom az összeset dühömben – préselem össze az ajkam. Mérges vagyok, ha Tom jól látta, akkor tényleg el van baszva az estém, márpedig igencsak kevés esélyt látok arra, hogy nem az apám legyen a bárban. Örülök, hogy kicsit eltereli a figyelmem magával és végre nem erre kell gondolnom. - Ugyan már! Kit érdekel, ki hova hugyozott? – ráncolom össze a szemöldököm, ahogy kimondom a mondatot, mert ha hiszi, ha nem, én ezt a mondást még életemben nem hallottam. – Szerintem el kellene menned, ki tudja, lehet, hogy a csaj osztálytársaid többsége szinglin ücsörög és arra vár, hogy meghódítsd a szívüket – mosolyodom el. Szerintem igenis jól jönne Bricenak már valaki, aki mellette van. Rengeteget melózik, az ideje nagy részét a karriere veszi el, ami rendben is van egy ideig, na de meddig? – Persze nem vagyok az anyád, csak viccelek. Volt az a csaj, hogy is hívják? – fordulok felé. Emlékszem, hogy nagyon rosszul végződött vele, és ezzel nem emlékeztetni akarom rá, de ekkor esik le, hogy basszus! – Ó Brice! Ezért nem akarsz menni, mi? – bököm oldalba kicsit a könyökömmel, ezzel is ösztönözve a válasza. Mondjuk igen, ilyen esetben végül is én is átgondolnám a dolgot, de én addig pörögnék az ügyön, mire eljutnék arra a szintre, hogy senkit nem érdekel, nem fogok emiatt kihagyni egy jó kis osztálytalálkozót, az biztos. – Erről van szó! – húzódik a szám széles mosolyra. Aztán nem sokkal később el is tűnt a felhőtlen jókedv, mert eszembe jutott, hogy mindjárt a szemem elé tárul a csatak részeg apám képe. Az utolsó pillanatig, míg be nem lépek a helyre reménykedem, hogy valaki más legyen az, de hát sajnos vagy nem, ő támasztja a pultot. Miután Brice segítségével kitámogatjuk és mormog valamit az orra alatt, én kérdés nélkül kiveszem a zsákot a csomagtartóból. - Ne aggódj, kifizettetném vele a kárpittisztítást – sóhajtok fel, de persze kiterítem a zsákot, nekem sem hiányzik a felesleges perpatvar. Így is van épp elég. Mikor visszafordulok, már az aszfalton fekszik. - Remélem is, hogy fájni fog – morgok, majd Briceszal ketten egy határozott mozdulattal bevágjuk az autó hátsó ülésére. Az út nem több, mint tíz perc, apám hangosan végig horkolta az utat, így mikor a ház elé érünk, elgondolkodom rajta, hogy először bevigyük, majd inkább pusztítsuk el az alkoholkészletet? - Zárd be a kocsiba és menjünk, derítsük fel a rejtekhelyeket. Minden lehetséges kísértésbeesést meg kell szűntetni. Csak az a baj, hogy ha tényleg visszaesett, akkor holnap el fog menni a boltba és majd vesz újat – mondom hátrafelé Bricenak, miközben a kulccsal babrálok és végül kinyitom az ajtót, hogy aztán villanyt kapcsolhassak. Megállok a konyha közepén és csípőre tett kézzel nézek körbe. - Ha az apám lennél, hová rejtenéd a piád, hogy a bolond lányod ne találjon rá? – nézek Bricera kérdő tekintettel, hátha ő ebben jobb. Régen nem nagyon rejtegette. Nyílt titok volt, hogy alkoholista, csak sosem mondta ki. Most viszont tudom, hogy óvatosabb, mert nem kis munkám volt benne és azért annyi érzés van benne, hogy nem dörgöli az orrom alá. Vagyis próbálkozik.
Nem hittem volna, hogy ez a fajta múlt visszaköszön, de már kár is ezen keseregni. A jelennel kell foglalkozni, megoldani az aktuális problémát, és azon dolgozni, hogy ne forduljon elő még egyszer. Ez az egész Candynek se hiányzik, hogy ápolja az apját a munkája és a magánélete mellett, én pedig nem tudok mindig itt lenni, hogy segítsek neki, így is túlságosan elfoglalt vagyok mostanában. Talán már beteges módon, de mikor igazából a szakmám fontosabb, az előrelépésem, akkor áldozatokat kell hoznom. De ettől még ha a barátaimnak szüksége van rám, én igyekszem a lehető leggyorsabban a rendelkezésükre állni. Ettől eltekintve fogalmam sincs, mit is tehetnénk Candy apjával azon túl, hogy hazavisszük, ágyba dugjuk, és maximum kiöntjük a lakásban lévő alkoholt. Ez nem megoldás. Mi van, ha ezek után minden nap ez lesz? Nem tudom, de én úgy emlékszem, hogy egy alkoholista örökre az marad, és ha leszokik is, egyetlen korty alkohol elviheti ismét a mélybe. Ezért bízom abban, hogy ez most nem így lesz. - Ezt arra értettem, hogy az ilyen találkozókon csak az a lényeg, hogy kinek van menőbb állása, több pénze és jobb nője. Tulajdonképpen ez a része hagy hidegen - világosítottam fel mosolyogva, nem gondoltam volna, hogy nincs tisztában ezzel a kifejezéssel, és egy pillanatra megmosolyogtatott a tudat, hogy még ő sem ismerhet minden szlenget, vagy kifejezést. De hát ez van, minden nap tanulunk valami újat. - Piper volt, és végre rájöttél, nem akarok menni, de nem miatta, hanem úgy egyáltalán. Felesleges az egész. Akikkel jóban maradtam, azokkal a mai napi tartom a kapcsolatot, a többiek meg ezután sem fognak érdekelni - jelentettem ki egy pillanatra elkomorodva. Aztán megint elhallgattam, ahogy az apját bepakoltuk, majd elindultunk. Kicsit fáradt voltam, és nem hiányzott egy kábé 90 kilós pasas emelgetése, de ez van. Nem hagyhattuk, hogy halálra igya magát. - Biztos jó ötlet lenne bezárni a kocsiba? Mert én nem hiszem, tudod, felfordul a gyomra... - húztam el a számat, valahogy nem voltam biztos abban, hogy én egy részeg embert akarok bezárni egy kocsiba, ahonnan nem tud kihányni sem, ha éppen rájön, és akkor persze megint ott tartunk, ahol a part szakad. - Én inkább bevinném, esetleg a vendégszoba, vagy a pince? Nem, ez hülye ötlet... Csak gyorsan találjuk ki, mert ott benn nem marad - nyitottam ki végül a hátsó ajtót, mert ebben az egyben biztos voltam. Így a drága apukát oda cipelem majd, ahova Candy mondja, miközben nagyban gondolkodhatok az esetleges rejtekhelyeken. - Wc tartály, szennyes kosár, mosógép, müzlis doboz, ruhás szekrény, hűtő, fagyasztó, mosogató alatt, tisztítószerek közt... Passz... Nem vagyok nagy piás... kivéve Tommal, de nem dugdosnám a piát - sóhajtottam fel egy szuszra felsorolva egy csomó lehetőséget. Meg nem mondom, hogy valamelyik bejön, vagy sem, de egy próbát megér azt hiszem. - Akkor, rajt? Ki talál többet játék? - kérdeztem, miután teljesen elrendeztük az apját.
Kezdőlap
