if it's out of your hands,
it deserves freedom from your mind too

Az évek alatt összegyűjtött tapasztalok bebizonyították, hogyha késésben vagy a munkából, az általában több lesz, mint csak egy egyszerű késés. Ez esetben az univerzum úgy dönt, hogy belekever egy forgalmi dugóba és ha még ez nem lenne elég, egy gyors felső váltásra is ösztönöz mihelyst fél órával később sikerül bevergődnöd az épület ajtaján, mert a kávés poháron lévő tető úgy döntött, hogy most az egyszer nem marad a helyén, helyette a felsődön landol. Pluszban még az asszisztensed kioktatását is megkapod cserébe, ami már csak egy keserű mosolyt csal az arcodra, hogy elrejtsd a benned tomboló feszültség egyre nagyobbra növekvését.
- Az új lakótársad az oka? - Evan megtámaszkodik az ajtófélfán és úgy pörgeti a kezében kedvenc szerencsetollát, mintha ez megmenthetné őt attól a csapástól, melyet én mérek rá, ha tovább faggatózik.
- Nem. - az utolsó gombok is a helyükre kerülnek a váltás következtében és egy pillanatra sikerül is megkönnyebbülnöm, hogy még a józan eszemnél vagyok és többnyire felkészülök minden eshetőségre.
- Tulajdonképpen mik is vagytok ti most egymásnak? - újabb kérdés, de már beljebb merészkedik. Rossz döntés Evan, nagyon rossz. Természetesen erre ő is rájön, amikor az asztalomon lévő papírok fürkészése helyett tekintetem egyenesen őt célozza meg egyfajta figyelmeztetésként, hogy nem kellene tovább macska-egér játékot játszadoznia a türelmemmel. - Értettem és befogtam. Hozzak egy újabb adag kávét vagy ez még túl korai?
- Örömmel venném, ha becsuknád az ajtót magad mögött. - mosolyt ejtek felé, de valójában nem lenne túlságosan rossz az ajánlata, csak éppenséggel nem merek kockáztatni. Evan csak sóhajt egyet és már lassan lenyugszom, hogy végre magamra maradok, de még a résnyire nyílt ajtóból visszaszól a hecc kedvéért.
- Fél óra helyett negyed órád maradt felkészülni. Ez még nem a világvége, Mad Max. - mondja ki azt a nevet, amelytől tudja jól, hogy a falra mászok, de mielőtt megengedhetnék magamnak az így is szűkre szabott időbeosztásomból egy percet, hogy saját kezűleg fojtsam meg asszisztensemet, őt csak jót röhög műveletén és végül magamra hagy. Úgy érzem rég nem volt ehhez hasonló jó döntése. Ha a magánéletemet próbálta kiteregetni és darabjaira cincálni, azért nagyon nem rajongtam és ezzel ő is tisztában volt. Mégis minden egyes részletre kíváncsi volt amióta Jake-el úgy döntöttünk, hogy a barátság extrákkal viszonyt megspékeljük még az együttéléssel is. Kezdetben mondhatni szokatlannak hatott számomra ez a helyzet, mégis úgy érzem mára már könnyedén beleszoktam és egyben örültem is annak, hogy egy lakáson osztozunk. Jóllehet az én otthonomnak címkézett menedékem meglehetősen aprónak hatott a három kutyának és a plusz két főnek, de ennek is megvolt a maga bája és nehézségei is egyszerre. Lényegében sosem akadt egy unalmas percünk és bizonyára egyikünk sem érezte egyedül magát, ami bárhonnan is mérjük fel a helyzetünket, eléggé pozitívan hat. Ettől független nem vagyok az a fajta, aki csak úgy megosztja az érzéseit másokkal vagy beszél az életéről bárkinek és mivel ez egy olyan helyzet, amibe korábban nem volt részem, így úgymond megtartok magamnak mindent, ami ezzel jár. Evan pedig csak találgathat velünk kapcsolatban, mert belőlem aztán egy szót sem fog kihúzni, pár asszisztensi év együtt töltött idő ide vagy oda.
Az utolsó egy-két percben összekészülök következő interjúalanyom érkezésére. Evan szokta így hívni őket és bár általában az összes szál hajamat képes lennék kitépni a humoros megjegyzéseitől, ez mégis úgymond barátságosabb megnevezésnek hat, mint a páciens. Mindig is úgy véltem, hogy jobb olyan környezetbe betérni, ahol nem érzed magad feszélyezve. Én magam sem vagyok ezzel másképp, hiszen alapjáraton megvan az idegesség mindenkiben, ha valami újra készülünk. Márpedig beszélni az érzéseinkről egy vadidegennek sosem bizonyul egyszerűnek, amikor néha önmagunknak sem vagyunk hajlandóak bevallani a teljes igazságot.
Az ismerős kopogás szakít félbe gondolatmenetembe és végül megpillantom Evan bamba képét is a résnyire nyílt ajtón keresztül. - Maddie, Ms. Dragomir itt van. Kész vagy? - egy bólintást kap válaszképp és már sietek is az ajtóhoz, hogy fogadjam őt. Túl sok információt nem kaptam róla az alapokon kívül, de mivel tartom magamat azokhoz az elveimhez, hogy jobb szeretem magam megtudni mi zajlik le a másikban, mintsem egy papírról leolvasni a külsős véleményeket, ezért most is tartom magamat ehhez.
- Jó reggelt, Ms. Dragomir, örülök a találkozásnak. - a kezemet nyújtom felé bemutatkozásom jeleként és csak ezután mondom el én a saját nevemet. - Madelaine Riggs. Foglaljon csak helyet, ahol kényelmesebbnek tűnik. - tárom szélesebbre az ajtót és csak azután csukom be magunk mögött, amikor túl vagyunk az első pár lépésen. - Hogy érzi ma magát? - egy kezdőkérdéssel indítok, miközben én is a megszokott helyemre ülök a beszélgetésünk folytatása érdekében.

if it's out of your hands,
it deserves freedom from your mind too

Sokszor bármennyire is igyekszek, akadnak olyan helyzetek, amelyek befolyásolják a hangulatomat és az egész napomra rányomják a bélyegét. Ugyan a késésem egy ilyennek hat és még erre Evan is hasonlóképp rátesz egy lapáttal, a munkám során nem engedhetem, hogy elvakítsanak a személyes érzéseim. Akkor, azokban a pillanatokban nem én vagyok a beszélgetés főszereplője, hanem mindig az, aki velem szemben foglal helyet és ha megengedném magamnak, hogy a szavaimra hatással legyenek a körülöttem lezajlott dolgok, akkor nemhogy segítenék az embereken, hanem inkább rontanék a helyzetükön. Megesett már velem is olyan, hogy nehezen tudtam csak palástolni az érzéseimet és igen, másra vetítettem ki a problémáimat, ezáltal megbántva az illetőt. Későbbiekben ugyan a bocsánatkérés nem maradt el, de azóta kétszer is meggondolom, hogy ki felé irányítom a haragomat, mert ugyebár nem tarthatjuk magunkban, de függetlenül ettől ártatlan személyeket sem nézhetünk ki magunknak, hogy aztán ők legyenek az áldozatai az aznapi bal lábbal felkelésünknek.
Két mélyebb lélegzetvételt mindenesetre alkalmazok, miközben igyekszem összeszedni a gondolataimat és magamat egyaránt abban az öt percben, amim még maradt Ms. Dragomir érkezése előtt. Nem sokat tudtam meg róla, de ez úgy éreztem nem jelentett igazán gondot, hiszen jobb szerettem a beszélgetésünk során megismerni az embereket és nem egy előre megírt és többnyire érzelmektől mentes lapból. Nekem a személyes beszélgetés varázsa mindig többet mondott, mint a tömény és legépelt információ. Azokban az esetekben nemcsak a szavakból értettem, hanem a másik fél arcán tükröződő érzelmekből. A testtartásából, a hangjából és abból, ahogyan elmeséli a történetét. Többet értek ezek bárminél és ha csak azokra az információkra hagyatkoztam volna szüntelenül, amiket egy lapról olvastam le, akkor sok fontos és lényeges részlet felett siklottam volna el az évek során. Sokan nem hagytak maguknak időt arra, hogy felmérjék teljes egészében a beszélgetőpartnerüket és megelégedtek a felszínes tudással. Én így nem tudtam volna haladni egyről a kettőre és valószínű a bűntudat falt fel volna elevenen, ha nem tettem volna bele 1000%-ot abba, hogy minden részletét átjárjam az adott problémának.
Még egy pillantást vetek irodám berendezésére és ha akad olyan dolog, amely nem éppen a maga elrendezett módján áll, akkor odasietek, hogy eligazgassam. A friss levegő érdekében az ablakomat is rényire nyitom és bár Manhattan a nyüzsgésről volt híres, ez a környék aligha adta vissza a nagyváros hangulatát. Mielőtt idejöttem volna, elsődleges szempontnak éreztem, hogy valami félreeső környéken kezdhessem el munkám végzését, hiszen akkor semmi sem vonhatta el a figyelmemet. A nyugodt környezetek mindig is jó hatással voltak rám és a maximumot kell hoznom, ha eredményeket szeretnék elérni.
Evan kopogása után az ajtót közelítem meg és ha van szerencsém meglátni Tatianat, illedelmes és barátságos köszöntésben részesítem, mielőtt beljebb invitálhatnám őt. Nem kerüli el az sem a figyelmemet, hogy nem egyedül érkezett és bár ez nem olyan fordulat, amellyel ne találkoztam volna korábban, mégis Evan úgy sunnyog, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban valaki a fejét venné szegénynek. Ez pedig bármennyire is indokolatlannak hat számomra, mégis újnak az elődjeihez képest. Formális kérdéssel indítok azután, hogy megtaláltuk a számunkra kényelmesnek ható helyet és a választ is többnyire szűkszavúan és egyben távolságtartóan kapom meg.
- Ez esetben azon leszek, hogy ne terheljem túl még így első körben. - próbálom oldani a hangulat feszült mivoltát, bár túlzásba sem viszem ennek kivitelezését. Tatiana komolyabb nőnek tűnik és bizonyára az indok sem könnyed, amiért megjelent nálam, ezért félreteszem azt az oldalamat, ami olykor-olykor igyekszik megtörni a fagyos légkört. Ahogyan arra sem kérdezek rá külön, hogy mindez fizikai vagy éppen lelki fáradtság a részéről, hiszen ha sikerül megtalálnunk útközben a közös hangot, akkor ez úgyis bizonyára kiderül.
- Kezdhetnénk egy egyszerű feladattal, a bemutatkozással. Bizonyára tisztában van miképpen épül fel egy könyv összefoglalója annak hátoldalán, ezért mit szólna, hogyha ilyen stílusban bevezetne engem az életébe egészen eddig a pontig, beleszőve időközben az okát is az ittlétének?! - vázolom fel, hogy lényegében mire is gondoltam. - Ne gondoljon itt túl nagy hosszúságúra, egyszerűen olyan, mintha kiemelné a lényeges eseményeket az életéből. - fejtem ki neki bővebben, hogyha valahol nem fogalmaztam volna világosan, de a továbbiakban átadom neki a beszéd kezdeményezését.

if it's out of your hands,
it deserves freedom from your mind too

Ha minden egyes alkalommal kitüntettek volna azért, mert bárki is kételkedett abban, hogy ez a találkozás melyet megejtünk egymás között, számára segítséggel szolgál, akkor a falamon ma már egy üres hely se maradna. Rengeteg embertípussal találkoztam már az elmúlt idő során, de ami közös bennük az az, hogy mindegyik úgy vélte, ha elnyomják a problémájukat és nem beszélnek arról az égvilágon senkinek az vagy varázsütésre tovaszáll vagy éppenséggel elfelejtődik. De minél tovább hurcolták magukkal annak terhét, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy ez közel sincs így. Szükségük van arra, hogy egyszer letegyék mindazt és szembenézzenek vele, mert bár kevésbé hat a külvilág számára sebezhetőnek, ha állandóan az erősebbik énünket mutatják, de saját maguk még inkább azzá válnak. Bizonyára valahol hinni is kell abban leginkább, hogy ez működhet és akarni is, hogy működjön. Tenni érte, beengedni a mások által kapott tanácsokat, hogy aztán könnyebbé váljanak általuk mindazok a dolgok, amelyeket már egyedül képtelenek elbírni.
Tatiana egy komoly és összeszedett nőnek tűnik. Olyannak, akivel bizonyára lesz egy-két megvívott csatám mielőtt bármilyen információt is képes leszek kiszedni belőle, de közel sem várom el, hogy az első öt perc elteltével már egy életre szóló bizalmi kötelék alakuljon ki közöttünk. Korábbi feltételezésem az ötletemre kapott elutasító válaszában is megmutatkozik, habár ez nem egy szokatlan fordulat, amit egy másik féltől kaphatok. A legnehezebb önmagunkat bemutatni az alapinformációkon kívül. Az esetek többségében azért, mert ha megkapjuk ezt a kérdést, általában lefagyunk és képtelenek vagyunk összeszedni gondolatainkat, hogy bővebben is nyilatkozzunk arról a személyről, akivel egy testben élünk. Másik részben pedig ott van az, hogy miért is kellene egy szót is szólnunk arról kik vagyunk egy vadidegennek?
- Igen, Ms. Dragomir, az a célunk, hogy jobban is legyen. - értek ezzel egyet, bár csak azután folytatom, miután kifejtette őszinte véleményét az elgondolással kapcsolatban. Hozzáfűzném szívesen, hogy ahonnan én jöttem, ott az volt a módi, hogy be nem állt a szájuk, ha önmaguk fényezéséről volt szó, de inkább megtartom magamnak a gondolataimat.  
- Mégis valahol megtette. Elmondta a teljes nevét, azt is, hogy orosz. Nem csak az érzelmekről beszélve teheti meg ezt a bemutatkozást, hanem azon túl is. - fűzöm hozzá még saját véleményemet kedvesebb hangvételűen, mielőtt tovább haladhatnánk, egy egészen más oldaláról megközelítve Tatiana problémáját. Kezdetben nem várnám el tőle, hogy a legmélyebb, legtitkosabb gondolataiba is képes legyen beavatni, hiszen ahhoz idő kell, mi pedig nem töltöttünk el egymás közelében annyit, hogy ezt kivitelezzük. Mindenesetre vettem a jelzést, erre még semmilyen formában nem áll készen, legyen szó az érzéseiről, a gondolatairól vagy úgy önmagáról egészében, ezért erőltetni sem fogom ilyen formában a témát. - Viszont akkor tekintsünk el ettől és térjünk át ittlétének okára. A közelmúltban sérülést szenvedett és ha nem tévedek, ez több szempontból is kihatással volt magára, hiszen ellenkező esetben mi nem ejtettük volna meg ezt a találkozást. Hogy történt az egész? - kezdetben csak pár információval szolgálnak arról, aki megérkezik hozzám. A többire viszont - ha minden a tervek szerint alakul - útközben derül fény. Mellesleg mindig jobb magától a megtapasztalójától hallani a teljes sztorit, mint egy személytelen aktából informálódni. - Minden bizonnyal ez egy megviselő tortúra lehetett, fizikailag és érzelmileg egyaránt, főleg abban a körben, amiben rendszerint mozog. - teszem hozzá még gondolataimat, ezután viszont hallgatásra bírom magamat, hátha ő maga kíván beavatni a részletekbe. Egy sérülés sosem kellemes. Legfőképp akkor nem, hogyha befolyásolja mindazt, ami kiteszi életünk nagy részét. Jóllehet magam sosem kerültem még ebbe a helyzetbe - nem is szeretnék - de belegondolni a ténybe, hogy valami elveszi tőlem mindazt, amelyre az életemet tettem fel, olyanként érződik, amelybe nem szeretnék belegondolni és aminek gondolatával nem vágyom megbarátkozni sem. Sok mindent nem tudok még a velem szemben ülőről - remélhetőleg ez a későbbiekben változik majd - azonban abban biztos vagyok, hogy minél tovább kell szembenézni a sérülésének valódiságával, annál nehezebben birkózik majd meg azokkal az érzelmekkel, melyeket kivált belőle mindez. Ugyan az egyikben nem feltétlenül tudnék a segítségére lenni, de a másik esetében minden szempontból azon leszek, hogy enyhítsem a történtekkel járó kellemetlenségeket, melyek belülről emésztik fel.

if it's out of your hands,
it deserves freedom from your mind too

Személy szerint el sem tudnám képzelni milyen lenne az életem, hogyha nem tudnám azt csinálni, amit szeretek. Valószínűleg a céltalanság jellemezné, legfőképpen akkor, hogyha valami külső hatás árán kellene lemondanom mindarról, ami éveken keresztül a mindennapjaim részét képezte.
Megértem Ms. Dragomir fellépését az egész helyzetünkkel szemben. Manapság ki akarna önként beszélni arról mi zajlik le a fejében? Ki vágyik arra, hogy totálisan levetkőzze a terhét magáról és annyi bizalmat szavazzon egy vadidegennek, mint a hozzá közelállóknak sohasem? Jobban megértem, mint ahogyan azt sejti és bár próbálom őt kicsit jobban megismerni, nem az újságokból, nem más véleményéből, hanem az ő szavaiból, ő teljesen elzárkózik ettől. Ezért más megközelítést alkalmazok és félreteszem egy pillanatra a munkámmal járó követelményeket, mellette pedig azt is, hogy megfeleljek azoknak a normáknak, amiket ő említ.
- Néhány sorból senkit sem ismerhetünk meg, ezzel egyet kell értenem, csak következtetéseket vonhatunk le róluk. Annál sokkal összetettebb és bonyolultabb egy ember. - én sem tudnám pusztán szavakban megfogalmazni ki is vagyok valójában, hiszen az nem adná ki a teljes képet. Adna egy felszínt, ami alapján megítélhetnének, amiből elindulhatnának. De meglehet valaki pont emiatt nem szeretne közelebb kerülni a másikhoz, mert az első pár részlet nem nyeri el a tetszését és esélyt sem ad arra, hogy jobban is megismerkedjen a másikkal. Mert mi van ha a folytatás sem lesz másabb?
- Nem is gondolnám, hogy önszántából jött ide, ahogyan azt sem, hogy a sérülésére gyógyító hatással lesz majd a beszélgetés. - fogalmazom át az előbbi szavaimat, hiszen az egyik esetében már rég bebizonyosodott, hogy túlságosan is ellenzi a beszélgetésünket, a másiknál pedig leginkább az orvosok és az idő segít. Az, ha kibeszéli magából, pusztán a lelkét könnyíti meg, a többi fájdalmon kevésbé használ.
- Őszintén megvallom Ms. Dragomir, nem ártom bele magamat az újságokban lehozott cikkekbe, hiszen jó néhányuk szereti elferdíteni a valóságot. Gondolom volt része már találkozni ezzel személyesen is, ha már a találgatásokat említette. Ahogyan maga az ittléttel, én ellenben az ott leírtakkal vagyok szkeptikus. - vallom be, végül úgy döntök, hogy leteszem a noteszemet a kezemből és inkább összekulcsolom térdeimen az ujjaimat. - Jobb szeretem a szemtől-szemben történő beszélgetést, noha abban az esetben sem kizárható a hazugság, de ne menjünk ennyire bele a részletekbe. - fűzöm még hozzá, mielőtt továbblendülhetnék gondolataim között.
- Ilyen történések mellett ki tudna egyáltalán jól lenni? - teszem fel a többnyire költői kérdést, hiszen a válasz egyértelmű. - Nem gondolnám, hogy bárki is, aki nem csak a külsőségekkel foglalkozik ezt várná magától. - gondolkozok el egy pillanatra. Mostanában kevés embert érdekel a másik hogyléte. Egy olyan esetben pedig ahol hatással vagy a médiára, még inkább nehezebb ezt kivitelezni, hiszen akarva-akaratlanul is a jobbik oldaladat kell mutatnod a nagyvilágnak. Legyőzhetetlennek beállítani magadat, amikor pont nem annak érzed magadat és mutatni egy olyan felszínt, ami nem lesz rossz hatással a sajtóra gyakorolt szereplésedre. A továbbiakban egy másik kérdést tehetnék fel neki, de nem feltétlenül olyan kontextusban, ami a lelkivilágát próbálná ízekre szedni.
- Mit mondanak az orvosok az esélyeivel kapcsolatban? - bizonyára egy ilyen volumenű sérülésből való felépülés eltarthat egy jó ideig, figyelembe véve az ezzel járó gyógyulási folyamatot és annak követeléseit, de bizonyára neki is jobb lenne, ha tisztában lenne azzal mire is számíthat. Közben az sem kerüli el a figyelmemet, hogy kényelmetlen neki a jelenlegi ülőhelye, ezért erre is kitérek.
- Szüksége lenne bármire, amitől kényelmesebb lenne az ülés? Hozzak esetleg valamit, ami könnyítene a kellemetlenségein? - érdeklődök tovább, hátha legalább ezzel a segítségére lehetek, ha már egyszer arra kényszerült, hogy itt ragadjon velem.

if it's out of your hands,
it deserves freedom from your mind too

Naponta van részem betekintést nyerni abba, hogy mennyire is összetett és különböző egy emberi személyiség és ez Tatiana esetében sincsen másképp. A távolságtartása, ami egyben keveredik az ösztönös elutasítással nem ismeretlen reakció a számomra, hiszen nagyon ritkának nevezném azokat az alkalmakat, amikor emberek önként ülnek le velem szemben csak azért, hogy számukra elviselhetőbbé váljanak az őket felemésztő problémák. Talán az egyik legnehezebb, hogy beismerjük magunknak, ha valami egyedül már nem megy többé és szükségünk van egy kívülálló segítségére, hogy átvészeljük a dolgokat. Az erősségünk olykor a legnagyobb gyengeségünk is és néha nem árt, ha engedünk egy keveset az érzéseinknek annak érdekében, hogy azok addig amíg újult erőre kapnak, fellélegezhessenek.
Jelenlegi beszélgetőpartnerem több szempontból is korlátok közé zárja el magát a saját biztonsága érdekében és csak nehezen enged bárkit is közelebb vagy azokon túlra. Rátalálni a szenvedélyünkre, arra, ami egésszé tesz minket egy felbecsülhetetlen érzés, elveszíteni azt és beletörődni abba viszont annál kegyetlenebb. Személy szerint nem is várom el tőle, hogy egyik napról a másikra ezt megtegye, - vagy hogy egyáltalán feladja, - de tisztán látszik rajta mennyire őrlődik emiatt a teher miatt, ami előszeretettel keveredik össze a bizonytalansággal, amely a jövőjét szimbolizálja most számára. Első nekifutásra próbálom jobban behatárolni az érzéseit, az ő szempontjából megismerni a történet és lényének egészét, de ezzel azt érem el nála, hogy még szorosabbra és védelmezőbbre húzza össze azokat a bizonyos korlátokat. Nem nehéz felismerni azt, miszerint ha beszélgetőpartnert szeretnék személyében viszontlátni, akkor egy más magatartásra és hozzáállásra van szükségem, mert más esetben továbbra sem válik jobban együttműködővé.
A médiával és az azt körülhatároló platformokról nekem is megvan a magam véleménye, amit ki is fejtek számára. Persze, megtehettem volna, hogy fellapozok egy-két újságot vagy rákeresek a nevére, ahol bizonyára a rengeteg sikere mellett annál több cikk is szerepelne majd, amiben a balesetét, esetleg egy maguk szájíze szerint történő sztorit olvashatnék, ami a legtöbb esetben meg sem közelíti a valóságot. Az embereket könnyű befolyásolni, elég csak egy ilyen cikket elolvasniuk és ha még nem is hisznek benne, ott marad bennük a kételkedés a megtudott információk hatására. Egyszerűen csak ilyenek vagyunk. Szeretnénk a saját elképzeléseinkbe hinni, ugyanakkor elegendő egy máshonnan hallott sztori és ha még elutasítóan is fogadjuk azt, addig nem nyugszunk mélyen belül, amíg magunk nem járunk utána az igazságnak. Az pedig többnyire sosem alakul a legjobban.
Nem tudom miért, de sikerül mosolyt csalnia az arcomra azzal, hogy őszintén elmondja a beszélgetésünkről alkotott véleményét. - Bizonyára én sem lennék boldog attól, ha olyan helyen kellene lennem, ahol eleve meg se szerettem volna jelenni. De tudja Ms. Dragomir, korábban már kitértünk erre és egyetértett abban, hogy egy személyt képtelenség megismerni egy mondatból. Ugyanígy működik ez itt ebben az esetben is. Egy alkalom után még nem fog javulást tapasztalni, ugyanakkor ahhoz csak úgy juthatunk el, ha maga is hasonlóképp partner lesz ebben. Maga is kimondta a varázsszót: olykor nem árt ellentmondani maguknak és megnyílni egy keveset a másiknak. - kényelmesebb pozitúrát veszek fel a helyemen, de semmi gúny vagy egyéb negatív visszhangja nincsen mondandómnak. Nem kell egyetértenünk mindenben a másikkal. Mármint úgy gondolom rettenetesen unalmas lenne, ha ugyanazt hallanánk vissza állandóan, amit szeretnénk is hallani.
- Ez meglehetősen komplex, ami azt illeti, de az embereket könnyen elárulhatja a beszélgetés során ebből a szempontból a testtartása vagy az arcára kiült érzelmei, de még a tekintete is, ami befolyásolhatja a szavak valódiságát. Tudta például, hogyha egy feltett kérdés hatására az illető ajka bal oldalt megfeszül, az megvetésről árulkodik? A szavak megtévesztőek lehetnek, de azok az érzelmek, melyeket önkéntelenül mutatunk a külvilág felé, már kevésbé. Érdekes mennyi mindent tudhatunk meg a másikról, ha ténylegesen odafigyelünk rá. - válaszolok a kérdésére nagy vonalakban, ez viszont nem zárja ki azt, hogy tovább ne érdeklődhetne, ha ahhoz lenne kedve. - Én azon a véleményen vagyok, hogy jobb tisztában lenni azzal mit várhatunk a másiktól. Kevesebb meglepetés ér abban az esetben, ha magunkat próbáljuk védeni. - teszem még hozzá elgondolkozóan.
- Természetesen ismerem, de a kíváncsiságom meggyőzőképessége csak bizonyos információkig terjed ki. Tudja, nem minden tartozik rám. - egy félmosollyal ajándékozom meg, de amilyen gyorsan jelenik meg az arcomon ez a gesztus, olyan gyorsan el is tűnik ahogyan az esélyeire tér ki. - Az esélyeknek megvannak azok a sajátos tulajdonságai, hogyha már jelen vannak, ugyanannyi lehetőségünk van a jóra számítani, mint az ellenkezőjére. - osztom meg vele a meglátásomat, de a kérdésének hatására kezdetben csak a fejemet ingatom válaszom elöljárójaként.
- Tudom mit ért ezalatt, hiszen számomra sem volt kérdéses már egészen fiatal korom óta, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Bizonyára nem is tudnám hirtelenjében kezelni, ha egyik napról a másikra ettől megfosztanának. - vallom be. - Nem különösen vagyok felkészült, ha B tervekről van szó, de a helyzet bizonyára rákényszerítene, attól függ milyen mértékben kell nélkülöznöm a munkámat. Egy valami viszont hajt előre: a másokon történő segítés. Szóval ha egyszer úgy alakulna, hogy nem lehetnék többet pszichológus, bizonyára olyan lehetőségekkel próbálnék szerencsét, ahol ugyanúgy ezt adhatom másoknak. - folytatom tovább, mielőtt felállhatnék a helyemről, hogy egy bögrét teával töltsek meg. - Nem kér esetleg teát? - érdeklődök tőle, végül ezen felbuzdulva beszélek tovább. - Imádom a tea-különlegességeket. Az unokabátyám szeret utazni és mindig hoz magával onnan, ahol éppen jár. Ezt éppen Franciaországból hozta. Kamilla, verbéna és menta keveréke. - nem mozdulok, amíg a válaszára várok, de közben egy kérdéssel is fordulok felé.
- Mi az, amit leginkább szeret a táncban? - érdeklődök tőle, hiszen kíváncsi vagyok miképpen alakult ki nála ez a szenvedély.