A telefon soha nem adja fel a csengést, a hívó fél egyszerűen nem képes elfogadni, ha nem akarják fogadni a hívását. Szíve szerint hagyná is csörögni, akár a végtelenségig is, de nem lehet. Mindig jönnek a gondolatok: mi van, ha fontos? Ha baj van? Fogadja hát a barátnője hívását. - Mi a baj? Mi ilyen borzasztóan sürgős? - nyújtóztatja ki a lábait a kanapén. Persze, ez talán egy újabb elkeseredett próbálkozás, hogy azon a mai születésnapon vegyen részt. Az elmúlt években ezt sikeresen elkerülte. Végtére is Alfonso megalázta, félredobta, kompromisszumot sem próbált kötni az apjával. Egyszerűen elment, és vissza sem nézett. Miért kellett volna köszöntenie őt bármelyik születésnapján? Részt venni karácsonyi vacsorákon? Nevetséges gondolat. A meghívás is nyilvánvalóan csak protokoll volt, mert őket nem lehetett nem meghívni. A mostani válasz azonban más, mint a szokásos kérlelések szoktak lenni. Igen, hazajött, és akik már látták, közölték, nem egyedül tette. - Nocsak. Hazahozta Miss Amerikát? - a nevetéséből csöpög a gúny. Van elképzelt képe az amerikai nőkről. Tehát ő maga nem kellett a férfinak, egy amerikai liba viszont igen. - Ki nem hagynánk. - kinyomja a telefont, és felhívja Carlot. Őt nem zavarja, hogy a férje általában nincs otthon. Az apja sem volt sokszor, ez ilyen. Vacsorára általában hazaér. Ha nem, akkor telefonál, a rendszer működik. - Szeretném, ha ma mi is elmennénk, Carlo. Meggondoltam magam és Nit könyörög telefonon órák óta. - a férjét nyilvánvalóan már nem érdekli az az aprócska tény, hogy ki is az ünnepelt. A kapcsolatrendszert nézi, nem az évtizedes történéseket. - Elkészülök, persze. - és már indul is, hogy tökéletes legyen, erre a jeles eseményre.

Két gin-tonik megtette a nyugtató hatását az idegeire, mert nyilván ideges. Egy évtized hosszú idő, és még, ha Alfonso félre is dobta őt annak idején, nyilván igenis számít, hogy ki mennyit változott. Magára simítja a tökéletes mosolyt, és belép a házba a férje oldalán. Meglehetősen régen nem járt már itt. Túl sokan jönnek oda köszönni, a nők arcán ugyanaz a mosoly világít, mint az övén. Persze, most hiénaként lesik a reakcióit. - Nem szeretem egyedül hagyni a fiunkat. - használja az örökös többesszámot, persze, nem a fia az oka a távollétének. Egyszerűen nem kért ebből, az apja és a többiek, pedig megjelentek helyette is. Alfonsot elég hamar észreveszi, mert hiába telt el egy évtized, jóformán nem változott semmit. A mosolya ugyanolyan megnyerő, van alkalma megfigyelni, míg odaérnek hozzá. Kedve lenne képzeletbeli ráncokat lesimítani a ruháján, de nem teszi meg. Tisztában van vele, hogy sokan fogják a következő jelenetet figyelemmel kísérni. Emlékezteti magát, hogy Rossi lány, neki nem szabad, hogy ilyesmi megkottyanjon, mint egy régi vőlegény jelenléte. - Boldog születésnapot, Alfonso! - azért nem formálisabb, mert szükségtelen. Mindenki tudja, hogy ismerik egymást, ráadásul fiatal koruk óta. Ezért nem mutatja be őt a férje külön. - Köszönjük a meghívást! - negédes mosoly, talán a férfinak sem jelent sem túlzottan pluszt, sem mínuszt az, hogy most ő is egy a sokból, aki eljött őt köszönteni. - Köszönök édesanyádnak. - kivéve, ha hirtelen be kívánja mutatni neki Miss Amerikát. Akkor az idősebb női korosztály még várhat egy kicsit. Persze, már hűvös pillantásokkal sikerült felmérnie magának a lányt, aki nyilván túl fiatal ide és éppen felment a lépcsőn is. Túl fiatal az ex-vőlegényéhez is. Nyilvánvalóan nem olasz. Vajon a nyelvet érti egyáltalán? Szóval Ő nem volt elég jó, a lány igen. Az élet érdekes játékai. Vele le sem feküdt annak idején, mondván fiatal. Sokat most nem mereng azon, hogy vajon még mindig azt a szűzies hitvallást követi-e. A dühe biztos nem jogos, de attól még valós. - Elnézést. - elsétál tőlük egyenes háttal, hogy köszönthesse a család többi tagját, meghallgassa az ex-anyósjelölt feddéseit, amiért ilyen sokáig nem jelent meg közöttük. Bár a nő nyilván pontosan érti, hogy miért nem, de ezeknek a szavaknak el kell hangoznia.
Csak utána enged meg magának egy kitérőt, hogy szerezzen egy italt, és felkészítse magát az újabb mosolygásokra. Na, ezért nem jött eddig el.

Könnyedén vissza lehet változni valaki korábbivá, akire már talán csak halovány emlékek mutatnak vissza. Kicsit meg is éli ezt a szürreális élményt, amikor újból ott áll Alfonso előtt. Érzi a figyelő tekinteteket a hátában, mintha legalábbis mindenki jelenetet várna. Ennél azért ismerhetnék őt jobban is. Már rég nem szokott hibázni. Ráadásul itt vannak a testvérei és a szülei is, akik mind abban bíznak, hogy tud normálisan viselkedni. Tud is. Ettől még az újratalálkozás érzésének furcsasága megérinti. Szerette ezt az embert. Talán a szerelme egy fiatal lányé volt, de ettől még igazi volt. És annak rendje meg módja szerint semmibe is lett véve. Érdekes módon mindig azt gondolta, hogy vele ilyesmi nem eshet meg, ez csak amolyan lányregényes történet. Pláne nem egy eljegyzés után.
Nem tudná megmondani mit várt Alfonso arcán, de örömöt nem. Miért örülne annak, hogy találkoznak? Próbálna valami gúnyosat, sajnálatot felfedezni az ismerős vonásokon, de nem sikerül. Talán csak régi barátként gondol rá, egy kislányként, aki jóformán akkoriban volt. Így van rendjén végtére is. Nem szabad már azzal foglalkoznia neki sem, ami akkor történt. Már házas és van egy fia, ez a fontos, ráadásul teljesítette a kötelességet, amit a Rossi név rótt rá.
- Most én is ráértem. - elmosolyodik a nyilvánvaló hazugságon. Az ő pozíciójában bármikor tud magának szabadidőt csinálni bármire. Carlo nem is akarta soha, hogy dolgozzon, hát nem teszi. Az egyetemet pedig még akkor elvégezte, amikor Alfonso volt a kijelölt jövendőbelije. Ezzel ott is hagyja. Lehet, hogy a férfinak már régen nem fontos az, ami történt, ebből kifolyólag bizonyára protokoll csupán.
Az édesanyja feddései jólesők, régen kedvelte a nőt. Pedig mindig úgy képzelte, bizonyára szörnyű anyósa lesz, aki mindenbe bele fog szólni. Ő nem az lett volna. A valódi anyósa utálata pedig az egész világ ellen szól, egyszerűen rossz természet. Most pedig, hogy mindenki megbizonyosodhatott róla, hogy sem jelenet, sem előadás nem történt a találkozás alatt, nyugodtan ihat valamit. Innentől már bármit túlél lényegében ma éjjel. Persze dukálna talán valamilyen pezsgő a jeles alkalomra, de jobban kedveli a gint. Kesernyésebb, szárazabb. Jobb. A háta mögül érkező hang hallatán kis híján eldobja a keze ügyében lévő poharat. - Azt sejtettem. - márpedig nem zavartatja magát, italt kér magának. - Remélem, nem tettem tönkre a boldog születésnapod. - kissé talán szarkasztikus a hangnem, de ebből akármire tudna következtetni. Végtére is a férfi hozott egy döntést, csak valamiért ő érzi úgy, hogy elárulták. De ez most egy születésnap, nem pedig pitiáner bosszúállás. Egyébként sem az ő formája az ilyesmi. Jótékony mosollyal fordul hát Alfonso felé.
- Mondjuk úgy, hogy kiszámítható mederben. - szép ház, házasság, háztartásbeli teendők, gyerek. Az elvárt, a helyes, a jó. Elfoglalta a helyét, ahová szánták. - De ezzel nyilván tisztában vagy, nem élek rejtőzködő életet. - elmosolyodik. Ha bárkitől is kérdezett róla valamikor, ezeket az alapokat bizonyára elmondták neki. Ha nem történt ilyen, akkor maximum feltételezte. - És beváltotta New York a nagy reményeket? - csevegő hangnem, végtére is beszélhetnek, nincs megtiltva. - Salute, Alfonso! - koccintja a poharát az övéhez - Azt hallottam, igazán izgalmas város. - a felszínes dolgok jók, békés és nyugodt vizeken eveztetnek anélkül, hogy érzelmei hajója ütközne a férfiéval. - Mivel foglalkozol odaát? - mert nyilvánvalóan van egy legálisan működő üzlet, talán több is. Talán ő vezeti. New York gondolata is kesernyés ízt hagy a szájában. A kedvéért képes lett volna odamenni. De hiába volt meg a vágy, ha a másik féltől hiányzott az akarat. A kör nem tudott bezárulni. Miss Amerikát szándékosan sem hozza szóba, mert azok nem kérdések lennének, hanem kommentárok. Olyat pedig barátok, rokonok és exek szoktak. A válla mögé simítja a haját, őt figyeli, jobban mondva inkább a vonásait tanulmányozza. Megváltozott valamelyest, de az arc még mindig ugyanaz. Kiissza a poharát és kér még egyet. - Igaz a pletyka, hogy válik a bátyád? - pedig a válást még mindig elítélik. Ha már megköttetett, szenvedd ki. Egyébként is a legtöbb férfi tart szeretőket. Páran többet is, ez valahogy a csomaggal jár.

Kicsit talán meglepődik a kapott mondatokon. Hiányzott? Kinek hiányzott? Alfonsonak? Már miért? Igazság szerint úgy tekintette ezeket a meghívókat, hogy ugyanúgy megkapja őket, mint mindenki más, de nem volt valódi ok arra, hogy el is jöjjön. A fia pedig mindig remek ürügyként szolgált a távolmaradásra. Pont elég időt töltöttem feleségekkel, bejutásra vágyó barátnőkkel ahhoz, hogy mindenről mindent halljon, ami Nápolyt érinti. Persze, itt még a régi, klasszikus értékrend szerint élnek, nem szeretik a külsősöket. Azoktól pláne nem várnak el semmilyen lojalitást. Persze egy pentito mindig a sorokból kerül ki, általában alulról. - Nem gondoltam, hogy feltűnik a távollétem bárkinek. - értse magára nyugodtan. Nem gondolta, hogy neki feltűnik. Egyszerűbb volt a fiára fogni mindig. Még, ha tudták is mások, jobban mondva sejtették, hogy miféle indok lehet a háttérben, nyíltan senki nem merte volna megkérdezni. Carlo pedig vagy nem furcsállta a dolgot, vagy maga sem tudja. Sosem beszéltek arról a bizonyos jegyességről utána. Nem volt miért.
- Nem? Mondjuk az apró-cseprő hülyeségeknek fölösleges is. Ha hazajössz, úgyis megtalál gondolom mindeni mindenféle hírértékű dologgal. - elmosolyodik, számára Nápoly az otthon, mindkét világával együtt. Persze, mindent a jó kapcsolatok irányítanak. A kormányzat amennyire próbálja magát örökké mosni mindentől ami a maffia, pont ugyanannyiszor kérik meg a családokat ilyen-olyan szívességekre. Az pedig igazán nem nagy dolog talán, hogy segítségért segítség és szívességek dukálnak. Ő, nő létére pedig a szívességbankok abszolút haszonélvezője.
- Mit szeretnél tudni? - biccenti oldalra a fejét a kíváncsiság jeleként. Mármint a hétköznapjaival bizonyára tisztában van a férfi. Azzal is, hogy van egy fia, éppen ezért szűkítse le egy kicsit, hogy mire kíváncsi. Sokkalta könnyebb lenne a beszélgetés, és nem érezné úgy, hogy fölösleges dolgokkal traktálja le őt ennyi év után.
A gin jólesik neki, tagadhatatlanul jól. Már egyébként sem szólhatja meg senki, ha inni kíván. Véleménye szerint maximálisan teljesített minden elvárást, amit felé támasztottak. Innentől kezdve pedig nem igazán számít, hogy éppen mit csinál, csak a szabályokat kell betartania, az pedig nem túl nehéz, ha egyszer egész életében tanulta őket. - New Yorkról? Hogy izgalmas a felhozatala. Kínaiak, oroszok, ügynökök hada, és pont ezért, jobban összezártok, ugyanakkor rugalmasabbak is vagytok, mintha itthon lennétek. - a figyelő szemektől messzebb esnek. A nagyöregektől. - Kevesebb a szabály is. - persze ő nő, tehát a szó szoros értelmében nem tagja egyetlen családnak sem, de a vérei kötik hozzá. Ha tíz éve Alfonso hajlandó lett volna kompromisszumra, mára ő is ismerhetné New Yorkot, de ez nem történt meg. És már úgyis mindegy. Minek menne oda?
- A klub előtt? - kérdez vissza, mert az "azelőtt" valami eseményt jelez bizonyára, amiről nem tud, vagy nem tudja, hogy a férfi ahhoz kötne valamit. - Mesélj a helyről. Ez a táncosnős változat, vagy a prostis? - nem mintha járna ilyen helyekre, itt nem illik. Az férfi felségterület és ennél fogva ő sem naiv. Ebben a szakmában a prostik jóformán velejárói a férfiaknak. Ettől függetlenül persze maga a tény meglehetősen dühítő tud lenni. Bezzeg, ha neki jutna eszébe hasonló...!
- De én most téged kérdezlek. A fivéred nem áll itt mellettünk. - azért körbenéz "mintha" keresné. Talán Alfonso nem akar a testvére magánéletéről beszélni, ámbár Nápoly körein belül ilyen nincs. Gyorsabban körbemennek a hírek, mint az interneten a cikkek. - Azonban, ha kényelmetlen erről beszélni, úgy nem kérdeztem semmit. - még biccent is a bocsánatkérése jeleként. Talán Alfonso nem lepődött meg a dolgon. Talán tudja, mi az oka egy negyed százados kapocs felbontásának. Ráadásul a fivére családfő várományos is, természetesen mindenki figyelemmel kíséri az életét. Hiába, a házat láthatod, de nem élsz a falak között, nem tudhatod, mi történik bent.
A nagyon egyenes kérdés meglepi. Ha beszélni akart volna vele a férfi, felhívta volna. Nemde? El is mehetett volna hozzájuk, bárki megadta volna azt a címet, messzire sem kellene menni, ott van rögtön a húga. - Mondd, azok után, hogy elhagytál, miért akartam volna magamat megalázni azzal, hogy eljövök és nézem, ahogy elfújod a gyertyáidat? - a kérdés persze költői, erre nincs jó válasz feltehetően. Semmi olyat nem mondhatott volna, ami ezt enyhítette volna. Annak idején nem volt hajlandó még kompromisszumokban sem gondolkodni kettejükkel kapcsolatosan. - Miért akartad, hogy itt legyek? - adódik a kérdés. Ő szeretett volna erről beszélni régen is, de az elbúcsúzást követően úgy gondolta, hagyni kell a szakaszt lezárulni. És soha nem csörgött a telefonja New Yorkból, tehát Alfonso nem érezte úgy, hogy mondania kellene valamit. Azt sem, hogy meggondolta volna magát a házasságukkal kapcsolatban. Semmit. Lezárta őt a Nápoly dobozba. - Elszívnék egy cigit. - mert ideges, mert ha iszik, akkor rágyújt alkalmadtán. És ez pont olyan helyzet, mert pont nem most kellene erről beszélni, amikor hazahozta Miss Amerikát. Tehát az feltehetően éppen eléggé komoly. Nápoly veszélyes hely egy kívülállónak. - Elkísérsz, vagy mész vissza a vendégeidhez? - nem, arra a lányra nem kíván célozni. Róla Alfonsonak kell beszélnie, és bár ne tenné. Bár ne tenné.

Kissé szürreális az, hogy most itt beszélgetnek, amikor eddig kifejezetten kerülte ezeket az eseményeket. Egyszerűen nem érezte úgy, hogy részt kellene vennie bármin, amit Alfonso tiszteletére rendeznek. Végtére is a férfi döntött úgy, hogy minden kapcsolatot megszakít vele, nem fordítva. Ha idejárkált volna, azzal csak szánalmassá vált volna a saját szemében. Ezt pedig soha nem kívánná még egyszer átélni. Ahogy egyébként sok mást sem az elmúlt 12 évből, de azok most mind mellékesek. Nyilván mindenki életében voltak nehézségek, a férfiéban is. Mégis, nem érti, miért hiányolta őt innen, hiszen ha mindent üzleti alappal vesz, ami a családok között történik, akkor az ő üzletük lezárult még a kifizetés előtt, és mindketten távoztak az asztaltól. Persze a családjaik jó kapcsolatot ápolnak, nincs is rosszban senkivel sem. Sőt, rendszeres vendégeik egyébként. Már gyerekkorában is megszokta, hogy a családból sokan járnak hozzájuk az apjához, vagy csak az anyja ebédeket, vacsorákat tart, amiknek a feléről ő természetesen ki volt küldve. Most, hogy már ő ad hasonlókat, ugyanezt csinálja a fiával. Az élet körforgása.
- Fogalmam sincs, Alfonso. Ismertelek. Valamikor. - néz rá komoly arccal, persze nagy szavakat használni nem illik, tehát nem fogja neki azt mondani, hogy szerinte mégis mennyi idejébe került az, hogy a sajgó érzelmein túl tudjon lépni. Nem egy-két hét volt. Persze, az elég világosan sejthető volt már akkoriban is, hogy ez egy egyoldalú dolog volt, ha nem így lett volna, akkor most signora Deluca lenne. Ez pedig egy olyan igazság, amin nincs mit ragozni. Az önérzetének épp elég volt kibírnia a tucatnyi szánakozó tekintetet. Az apja pedig gyorsan talált új jelöltet, amibe pedig nem volt beleszólása sem.
- Nehéz meghatározni. Elégedett vagyok. - hazudhatná, hogy persze, tökéletes minden és ennél jobb már nem is lehetne, de ezen Alfonso átlátna. Az elégedett viszont olyan kifejezés, ami lefedi a valóságot. Megkapta, amit a státuszában meg kell kapjon: férj, lenyűgöző ház, gyerek, szabadidő, kényelmes élet, biztonság. Persze, a felsorolásból kimaradnak az izgalmak, már rég érezte azt, hogy minden tagja belebizsereg a történésekbe, hogy ÉL. De ez minden feleségnek a saját problematikája, sosem beszélnek ilyenekről. Kivéve eggyel.
Valójában most már kész vagyok beszélgetni New Yorkról, nem tekintek úgy rá, mint egy álomképre, amiből egyszerűen kidobtak. Egy távoli város, ahová vannak kötődései a családjának, mindjárt rögtön a Deluca család tagjai. Valójában pedig ez tiszta kíváncsiság, hiszen sosem járt odaát. Persze, Carloval jártak külföldön nyaralni, amikor a szükség úgy hozta, vagy amikor jobb volt a férjét kívül tudni az országból egy időre. - Már nem tudom, hogy melyik állításoknak hihetek. Vannak, akik azt mondják, hogy az amerikaiak sokkal nyitottabbak, mint mi itt. Mások pedig azt, hogy szinte észveszejtő, mekkora gyűjtőtégelye az az ország mindenféle népeknek, akik alapesetben nem is érintkeznének, tehát nem is lenne semmilyen konfliktus sem. Most akkor mi az igazság? - várja hát tőle a saját véleményét. Régen szeretett Alfonsoval beszélgetni, kedvelte a néhol szúrós, kissé ironikus humorát, azt, ahogyan a világot látta és láttatta a szavaival. Mára odáig jutottak, hogy lényegében nem ismerik egymást. Ő még jóformán gyerek volt, mikor a férfi elutazott az országból. Hogy azóta mennyit változott, az jó kérdés.
- Értem. - szóval már neve is van az "azelőttnek", igazán inspiráló lányka lehet, ha azóta érzi magát sikeresnek, hogy az életében van. Csak azért nem horkant fel, mert még mindig emberek között vannak. De nem áll jelen pillanatban készen arra, hogy egy örömódát hallgasson meg Miss Amerikáról, hogy milyen tökéletes, és egyébként egy angyal is, aki körül még a virágok is kinyílnak, ha a réten jár.
- Már csodálkoztam volna komolyan, hogy nincsenek lányok. - felnevet halkan. Hogy klasszikus is idéződjön "minden férfinak kell kupleráj és kocsma". Nem mintha ismerne táncosnőket, vagy éppen prostituáltakat. Carlo valószínűleg leszedné a fejét, amiért "hírbe keveri magát" ilyen nőkkel. Igen, pont olyanokkal, akiket a kedves férje is megkefél alkalomadtán, mert megteheti. Az élet nem játszik fair lapokkal.
- Alapvetően nem hallgatok a pletykákra, de ez azért komoly horderejű dolog felénk. - a köreikben, a családokban úgy egyáltalán. Nem mintha a válás XXI. századi intézmény lenne, már az egyház sem problémázik a dolgon, itt egyszerűen csak nem szokás. A kitartás és okosan félrenézés már annál inkább. Ahogy az is, hogy bizonyos dolgokról egyszerűen nem beszélnek. Ahogy neki sem kellene, ha a férfi nem kérdezne ilyen kitartóan. Nem érti, miért foglalkozik az ő lelkivilágával, vagy bármivel, ami hozzá köthető. Pontot tett az ügyük végére, pedig tisztában volt az érzéseivel, megszegte a szavát is, mégis mit gondolt? Hogy leülnek iszogatni, mint két régi cimbora? Naiv gondolatkör.
Csak biccent válaszul, és megindul előre. Szerencsére ismeri a járást, nem szorul igazából a kísérgetésre sem. Azért sem haragudott volna, ha Alfonso elrohan az angyali szerelme után, nehogy véletlenül rossz irányból fújja a szél. A kinti friss levegő jól is esik neki, előveszi a cigijét és rágyújt. Nyitottan rakja le a dobozt, ha a férfi esetleg kérne, akkor csak tessék. A szóhasználata viszont nem tetszik, de a dohányzás végtelenül egyszerű rutinja segít neki mederben tartani a személyisége velejáróit. - Nem, nem neheztelek rád. - lép ő is a korláthoz és nem kapja félre a pillantását. Nem hazudik, ez a kifejezés egyszerűen nem megfelelő. - Hiába a kötelességed szólított el itthonról, nem akartál engem. Ez világos volt. De mit vártál, mi lesz utána? - kesernyés a mosolya, lenéz a kertre, amíg beleszív a cigijébe. - Ez így volt helyes. - jobb volt, hogy nem találkoztak, mintha az egész meg sem történt volna. Ettől persze megkapta a beszámolókat mindegyik alkalomról. Mi történt, ki mit viselt, ki miről beszélt. - Tehát, miért akartad annyira, hogy itt legyek? Sosem kerestél. - emlékezteti, hogy nem válaszolt egy kérdésre, ami meg számára lenne fontos. Még akkor is, ha értelmetlen beszélni a múltról. Ő házas, Alfonsonak meg ott van Miss Amerika, a tökély. Olyanok, mint két boncmester-tanonc egy régi tetem felett. Tanulhatnak belőle valamit még, ha felnyitják?

Lapos tekintettel sandít fel rá, nem ért egyet azzal, hogy nem változnak. Nem csak a férfiak, hanem bárki. Az alap szokásaik már feljavulni nem tudnak egy idő után, ez igaz. De változni mindenki képes, ha van miért, vagy, ha rá van utalva. Fogalma nincs Alfonso életének részleteiről, a mindennapjairól, de egy csitrivel jött haza, tehát nem viselkedhet úgy, mint az öregedő Corleone, vagy bármelyik másik tette.
- Való igaz, a szekrényében egyik sem tud eligazodni 13 éves kora felett, és ez nem változik. - lefeni a valódiságát a mondanivalójának. Igazán nem kíván elméleti vitákat lefolytatni ilyesmiről, főleg, mert nincs miért. Biztosan változott a másik is, na meg a kapcsolatuk is teljességgel halottnak nevezhető, mármint a baráti rész is. Erről ő is tehet, igen. Döntött róla, amikor az a bizonyos gép felszállt, hogy akkor ez ennyi volt. Nem is lehetett másképpen.
Nem akar a házasságáról meg az életéről beszélni, nem is kell úgy csinálniuk, mintha Alfonso nem tudná pontosan, hogy ezek miként néznek ki. Carlo nem bántja, sosem tette, ez mindenképpen pozitívnak tekintendő. A fiát pedig imádja, gyakorlatilag el is döntötte, hogy ha a fiú nem lesz alkalmas, akkor nem azt az életet fogja élni, amit a többiek. Egyetemre fog járni, azt vesz el, akit akar, és oda költözhet, ahová csak szeretne. Nem fogja meggátolni benne. A választása mindig szabad lesz.
- Kérlek, Alfonso, ne játsszunk doktorbácsisat. Minden rendben van, az életem remekül megvan, köszönöm az érdeklődést! - részéről ennyivel ezt lezártnak is tekintené. Ez a ház is olyan, amit kívülről szabad nézni, belülről pedig történhet bármi. Annyi számít, hogy mikor mások is látják, akkor legyen minden rendben. Egyébként kedveli Carlot, érti őt félszavakból is, ahogy a hangján is hallja, mikor kezd határokat átlépni nála. Jó apja a fiuknak, sok időt is töltenek együtt, ha az ideje úgy engedi. Mit akarhatna még többet egy szerződésen alapuló viszonyból? Semmit, és pont Alfonso esete tanította meg rá, hogy jobb, ha egyáltalán nem is vár semmit.
New York kapcsán azonban kénytelen elnevetni magát. Most ez egy dacos férfiválasz? Mivel te nem, így én sem? Mintha nem tudná, hogy nem olyan egyszerű csak úgy elutazni abba a városba. Ha meg mégis, akkor miért nem vitte 12 éve magával? Ugyanilyen könnyűnek hangozhatna, nem? - Persze. Mert nekem is annyi, hogy felkapom a dzsekim, és már itt sem vagyok. - csóválja a fejét. Lehet, hogy egy férfi ezt így megteheti. Ő nem. A férjét és a fiát hogyan hagyhatta volna itt azért, hogy átugorjon az ex-vőlegényéhez várost nézni az Államokba? Nem, ez csak valami buta visszavágás, azért, ami történt. - Tudod, a telefon gyorsabb. - nem titkolt célzás, hogy ha a férfi tudni akart volna róla bármit, akkor ráemelte volna a telefont. Vagy hovatovább, amikor hazalátogatott, felkereste volna. Nem történt meg, nem is világos, miért tőle várta volna el.
- Felejtsük el, hogy felhoztam. - nem ápol bensőséges viszonyt a fivérével ahhoz, hogy ezt megkérdezze. Előbb megtudja majd a feleségétől. Csütörtökönként úgyis teniszezni járnak. A test önmagát nem tartja karban, azért csinálni is kell valamit, ez pedig tökéletes rá a sok egyéb mellett.
Odakint már tényleg csak egy megnyugtató szál cigarettára vágyik, hogy véletlenül se mondjon olyat, amit nem kellene. De Alfonso csak húzgálni akarja azokat a cérnaszálakat, amíg meg nem feszülnek, vagy el nem pattannak. Rágyújt, hátha a béke megszállja a tagjait, lassítja kicsit a vérnyomását. De az, amit kihall a szavakból, egyszerűen arcon üti. - Szóval az én hibám, amiért éreztem valamit irántad? Az csodálatos... - felnéz a tiszta, sötét, csillagoktól pettyezett égre, ami igazán rászakadhatna most Alfonsora. - Mindjárt jön az is, hogy ezért mentél el és a körítés csak egy hatalmas hazugság volt? - ebben őszintén nem szeretne hinni, sőt, nem is szeretné ezt gondolni. Igazán nem is tudja, miért kérdezi meg. Talán az örök optimista énje dolgozik most a felszínen. - Lehet, hogy ez így van. De felém nem tartottad a szavad. Úgyhogy igen, részemről megalázó lett volna idejönnöm bármikor is. Ezzel édesanyád pontosan tisztában volt mindig is. - mert nő, és mint olyan, megértette a ki nem mondott indokot. Számára sokkalta könnyebb volt így. Ezzel elfelejthette, építhette a saját életét, a saját családjával.
A válasz helyett, amit immár másodjára vár, most itt a tűzkérés. Gyanúja szerint egyszerűen nem akar neki válaszolni. Talán kényelmetlen, talán szánja őt, ami rosszabb lényegében bárminél. Kattintja a gyújtót és felé tartja a lángját, mikor pedig látja felparázslani a cigaretta végét, a gyújtót a párkányra rakja. Szóval ezt akarja ennyire tudni, ezért zajlik ez a beszélgetés.
- Hogy lássam a jövendőbeli signora Delucat, ahogy mindenki. Ha már ő az, ami én nem lehettem volna. - ezt egyenesen kimondja, a férfi betudhatja a hiúságának is akár, teljesen mindegy. A lényeg, hogy ezért van itt, és véleménye szerint ezzel a másik is tisztában van, ahogyan lényegében mindenki más is, a férjét is beleértve. De a népes társaság szintén ezért nem mozdul bentről, hogy lássa Miss Amerikát. Az idegent, akit közéjük hoztak. Sóhajt egyet két slukk között.
- A kérdésemre pedig nem kell válaszolnod. - hiszen lényegtelen. Az ő történetük egy évtizede véget ért úgy, hogy éppen csak az epilógus zajlott le, nem kell többet beszélni róla. Jelenleg épp nem akar erről az egészről többet hallani, mert még kulturált keretek között vannak. Mondhatni. Egyébként is megszokta már, hogy ha kétszer megkérdez valamit, és nincs rá válasz, akkor normális formájában nem is létezhetne. Egyébként is, Alfonso 1-2 napon belül visszatér a saját életébe, ahogyan ő is a magáéba. És ki tudja? Talán eltelik még pár év, mire majd megint találkoznak. Talán pont a fia keresztelőjén.
- Inkább szerezzünk még egy italt. - azzal el is nyomja a cigijét, eszébe is juthatott volna, hogy magával hozza a poharat, de ez valahogy kimaradt.

A férfi sajnálata most inkább valami üres frázisnak tűnik. Valami olyasminek, ami egyszerűen disszonánssá teszi az egészet, valahogy szánalmasnak, szánni való buta libának látja magát tőle, aki még mindig dédelget valamiféle ostoba sérelmet. Pedig azt a döntést, amit Alfonso hozott, elfogadta. Nem is volt más választása igazság szerint. Mintha az élet egyszerűen neki nem kínálna fel választásokat, a feje felett mindenki csak döntéseket hoz, aztán utólag elintézik maximum egy sajnálommal. Ezért nincs már igazán értéke az ilyesminek.
- Ugyan, Alfonso. Nincs min sajnálkozni. Mindenkinek megvan a maga élete, nekünk egyszerűen nem volt hely egymáséban. - azért pedig nem hibáztathatja, hogy nem érzett iránta semmit. Az egyetlen dolog a világon, amit nem lehet sem megvenni, sem kikényszeríteni. Nyilvánvaló, hogy nem szerette őt, tehát kár az egészre szót vesztegetni.
Ettől még a düh, a félrerakottság és eldobottság érzetét nem képes elfelejteni, hisz előtte sosem érzett hasonlót. Az apja mindig is szerette, sok időt töltöttek együtt, amikor gyerek volt. A hősének gondolta és tisztában volt vele, hogy mit vár el tőle. De hiába az összes szabály ismerete, a rutin, a társaság ismerete, a vérét nem tudja letagadni. Legalább annyira utálja, hogy mellőzték, mint amennyire utálja azt, hogy a férje mindenféle libát megkefél olykor. Igazából annak örülnie kellene, hogy Alfonso szabadon megtalálhatta azt a nőt, akit szeretni tud és aki illik hozzá. Egy barátnak mondjuk ez a dolga. De nem barátok már, tíz év mindent ki tud kezdeni, és most nem ismerik egymást, nem értik egymást kis jelekből, ezért van talán, hogy a férfi egyszerűen nem találja el a határokat, meddig szabad elmenni a kérdezősködéssel. Maga sem tudja minek kell ezekről a dolgokról beszélgetniük, hisz a mellette álló hamarosan visszatér az Államokba, tehát ugyanúgy nem lesznek részei egymás életének. Úgyhogy az lenne a legokosabb, ha csak visszamennének a többiekhez, és mindketten megpróbálnák jól érezni magukat.
A kérésre felé fordul, és megint szeretne rászólni, hogy ne feszegessék, mi történt akkor. Egyáltalán ne akarjon most már beszélni az egészről. Nem számít. Ő házas, a férfi is hamarosan az lesz. Vagy ez valami azt megelőző gyónás pap híján? Bocsánatot kérni azoktól, akiket megbántottunk? Előre dől, hogy a korlátra tudjon támaszkodni. - Szerettelek. Hogy a fenébe ne ejtett volna mély sebet az, hogy gondolkodni sem voltál hajlandó az egészen? Felajánlottam a kompromisszumot. De te elmentél. Ebből a szempontból teljesen ugyanolyan vagy, mint az apám. - sóhajt a párhuzamon gondolkodva. Mondhatná akár Alfonso apját, vagy bárki mást bármelyik családból. - Mindketten tettetek rá, hogy én mit érzek. Ráadásul nem sokkal rá, hozzá kellett mennem valakihez. - amit egyetlen lélegzetvételével sem kívánt persze, de egy kapcsolat biztosítását jelentette. Végtére is legyen csak boldog attól, hogy van szép háza, van gyermeke. Más úgysem számít, nem?
Csak lassan megrázza a fejét. Mit akarna jóvátenni? Nincs rá szükség, ezek már megtörtént események, amik lezárultak. - Pontosan mit szeretnél jóvátenni, Alfonso? - mert ezt nem igazán érti mindennek a függvényében. Vagy újra azt akarja, hogy legyenek barátok, mint régen? Ahhoz lehet, hogy nem ártana kommunikálni is. Valahogy mindenképpen furcsa lenne, nem? Vagy ez csupán az ő fejében jelenik így meg, és a férfiagy valami sokkalta kevésbé komplikált képet vetít maga elé éppen? Csupa olyan kérdés, amikről jelenleg fogalma sincsen.
- Természetesen, ezzel tisztában vagyok. - végtére is nem lehet élete végéig egyedül, szóval evidens, hogy van egy Miss Amerikája, bár azt hitte, amit mindenki más is, hogy a jövendőbeli olasz nő lesz, aki, nos...korban is talán kicsit érettebb, és nem teljességgel kívülálló. De a férfi talán pont ezt szereti benne.
Tényleg nem ártana szerezni még egy italt, netán rögtön kettőt is. Most mondta, hogy nem akarja hallani a választ, de csak mondja. Tehát az elv hiányzott, hogy barátok voltak. Vagy a barátságuk tényének gondolata, valami ilyesmit hámoz ki magában az egészből. - Tehát a barátságunk tudata hiányzott lényegében. - akkor lefordítja magának hangosan. - Azt meg, hogy önszántadból vagy sem, inkább ne feszegessük. Már úgyis teljesen mindegy. Fölösleges szócséplés csupán. - mert attól még kompromisszumokra nem volt hajlandó, és nem akarja magát hülyén érezni az emiatti megbántottsága miatt egyetlen percig sem. - Eljöttem, tehát újra elmondom Alfonso, hogy nem neheztelek rád semmi miatt. - és ebben hazugság sincs. Mert a neheztelés olyan enyhe kifejezés. Megbántotta, megalázta és félrerakta mint egy megunt játékbabát a polcon. Persze, amivel sosem vádolhatná az az, hogy kihasználta. Ezt sosem tette. Még lefeküdni sem akart vele soha. De akkoriban ebből nem érzékelt semmiféle jelet a jövőre nézve. - Még ajándékot is hoztunk. - tehát gondolt rá közben, mert nyilvánvalóan nem Carlo vette meg. - Úgyhogy sokat érjél, és legyél nagyon boldog. - látja, nem olyan nehéz kimondani ezeket a szavakat, pláne ennyi idő után. De Miss Amerikáról nem fogja kérdezni, és a véleményét sem fogja megmondani róla. Lehet ugyan, hogy egykor barátok voltak, de jelenleg nem azok, maximum régi ismerősök. Ismerős pedig nyíltan nem kritizál. - Szóval egy ital?