What a sad love story. - in the past

Lanai & Nathaniel

Biztosan szerepel az élettörténetedben olyan nap, amikor mindegy mihez nyúltál - elrontottad. Pontosan ez történt velem is. Az ébresztőm bedobta az unalmast, úgyhogy gyakorlatilag későn keltem. A hirtelen éberállapot meghozta a kapkodást, mint melléktermékét és ebből született egy gigantikus káosz. A lábam beakadt a takaróba, ami miatt szó szerint pofára hasaltam. Ekkor már sejtenem kellett volna, hogy mindegy. De nem. Felpattantam kisfiús hősiességgel állva a nehézségekkel szemben, de egy lépés és már megint hasalás következett. No, igen. Talán előbb le kellene rugdalnom magamról azt a fránya plédet. Hét és fél percig elhiszem, hogy a balszerencse megszánt és elnyúlt pofával végül másra vetette hálóját, de nem. Fenn akadok a fürdőszoba ajtaján, a pólóm sisteregve sikít a folt miatt, amit a szakadás ejt rajta oldalamon. Végül sikerül a konyhacsempét müzlivel dekorálnom. Gyönyörűszép. És nem, még ekkor sem gondolok rá, hogy inkább visszafekszem. A zár bár beragad, addig rángatom, míg újfent arcon csap az ajtó éle. Ekkor már persze kiáltok - mire a szomszédnéni kirohan és keresi a betörőt, aki megpróbált bejutni és a sikítást kiváltotta belőlem. Mondanom sem kell a szégyent, melyet érzek, mikor tájékoztatom, hogy ez egyszerűen csak nem az én napom.
A további balszerencse sorozat megkímél, legalábbis sikerül a délelőtt és a koradélutánt úgy megúsznom, hogy ne sodorjam magam további életveszélyes állapotba. Leszámítva ezt az egyet. Az antikváriumnak miért kell két lépcsőfokról nyílnia?! Meg sem lep, hogy lelépve mellé lépek. Az már inkább, hogy egy - istenem, de gyönyörű!? - nő kerül botladozásom útjába. A letarolás pedig teljes és tökéletes. Talán, ha felnéz, vagy ha feltételezzük stabilabb lábakkal születtek, ha sikerül belekapaszkodnom bármi másba, ha... De nem. Neki koccanok és viszem magammal, ha kell, ha nem. Ő a járdára, én pedig őrá esem. A reflexnek köszönhetően feje alá marok még az esés közben, de erre egyáltalán nem lehetek büszke. Bármilyen reakcióra felkészülök a tizedmásodperc alatt, amire lehetőségem adódik, míg felvilágosodása megtörténik, hogy bizony ledöntöttem nem csak a lábáról, de úgy egyébként. Arra nem tudok felkészülni, amit belőlem vált ki.
- Hú! - szalad ki a számon. Hallom én, hogy a mellettünk elhaladóknak véleménye, még kérdése is van felénk, de nem tudok odafigyelni. Lefoglal a lány, akit letaroltam. - Nagyon sajnálom! Megütötted magad? Én elszámoltam a lépcsőket... Minek vannak lépcsők itt?! Árvíz nem valószínű, meg tudjunk már úszni. Evolúció. És amúgy is ha attól félünk, miért nincs minden sarkon egy csónak?! - nem tudom miről beszélek, mert a szám mozog, de a tekintetem le sem tudom venni róla. Ahogy a gondolataim is elevickélnek és a szívverésem is cserben hagy. Áruló egy test, ezt ma sokszorosan bizonyította.
- Csónakáznék veled... - nem hiszem, hogy bármit mondhatnék, amivel elrontom az esélyeimet nála, így kerek perec közlöm, ami eszembe jut. És akkor már fel is segítem, ha engedi és nem képel fel, de rögtön és azonnal. Sérülések után kutatok szemmel, és kézzel, amíg a közelemben van.
- Most annyira nem sajnálom. - bárgyú lehet a képem. Soha nem keltette még fel a figyelmem egyetlen lány sem az utcán. Bárhol. Fiatal vagyok, de nem járok el ismerkedni. Barátnőm sem volt még. Még. Talán ez az egész kaotikus nap csak egy üzenet volt, egy jelzés, hogy ma lesz a napja, amikor megismerlek?!
- Ez így furán fog hangzani, de azt hiszem az univerzum üzent nekem, hogy jössz. - vigyorogva közlöm. Ha faképnél akarna hagyni (jelzem, teljesen érthető és elfogadható okokból) követni kezdem. Nem leszek túl nyomulós, megértem, ha van barátja. Hogy ne lenne?! - Ugye szingli vagy? - elképedek kissé, amíg a rettegés a vállaim húzni kezdi.