Összességében egyáltalán nem volt jogom ahhoz, hogy az öcsémet számon kérjem bármiért is, lévén nem én voltam a legjobb példa, amit követhetett fiatal felnőttként. Layla és én lényegében fittyet hánytunk minden olyan sztereotípiára, ami a szelíd és asszonyi sorsukat csendben viselő nőket illeti, hiszen se nem voltunk édesanyák a magunk harmincnégy és harminc évével, se nem vártuk el bármelyik férfitól, hogy eltartson bennünket, mert elég ügyesen megálltunk a lábunkon magunk is, még ha néha változatos is volt az, hogy épp milyen volt az üzleti élet. Én személy szerint élveztem ezt az életet és ha volt valami, amit szívesen megtanítottam volna Sorennek, akkor az biztosan az a reziliencia és alkalmazkodó-készség volt, amivel egy vállalkozónak a mai világban muszáj volt rendelkeznie. Akármilyen jól indult egy üzlet, az ember soha nem lehetett biztos abban, hogy milyen gazdasági változások állnak majd be, vagy épp milyen új adózási törvényeket, vendéglátással kapcsolatos szabályokat hoznak, amelyeknek kötelező, de egyben nehéz is megfelelni. A hajlandóságunkat Laylával senki nem kérdőjelezheti meg, mert évek óta a cuphouse volt, amiért mindent megtettünk. Tényleg nem nagyon léteztek már hétvégék és ünnepnapok, mert bizonyos kellemetlenségek, vagy elintéznivalók mindig akkor találtak meg minket, amikor már kezdtük úgy érezni, hogy lesz egy pillanat, amikor nyugodtan hátra dőlhetünk és figyelhetjük, ahogyan az általunk elindított gépezet elindul és nélkülünk működik. Ez a feltételezés persze már ott hibádzott, hogy Layla és én kifejezetten szerettünk részt venni a kávézó mindennapjaiban és az sem állt tőlünk messze, hogy saját magunk álljunk be a pult mögé és szolgáljuk ki a vendégeket. Ez persze okozott egy érdekes képzavart az alkalmazottainkban, hiszen kellemetlen lett volna, ha úgy kell végigcsinálniuk egy műszakot, hogy közben mi feszélyezzük őket, de nem lehettünk velük száz százalékosan haveri viszonyban sem, különben odalett volna a vezető-beosztott dinamika érzése, ami a rendszeres időközönként megvalósított visszajelzések során rosszul vette volna ki magát. Én szerettem meghagyni azt a leheletnyi távolságot az alkalmazottakkal, amitől mégis inkább éreztem magamat a felettesüknek - egy döntéshozónak a kávézóban nehéz helyzetek esetén -, mint száz százalékban egyenrangúnak. Az öcsém kávézói kisegítése már egészen más lapra tartozik. Nem vagyok az a fajta, aki képes lett volna őt kihasználni és minden fizetség nélkül elvárni, hogy bejöjjön és ugyanúgy dolgozzon, mint azok, akiknek rendes órabért fizettünk. A fizetség ugyanakkor nem kizárólag pénzben mutatkozott meg, hanem fogyasztásban és az együtt töltött időben is. Amit én a legjobban szerettem ezekben az alkalmakban, az határozottan az volt, hogy láthattam Sorent a kortársaival elszórakozni a pult mögött, vagy épp azt, ahogyan jól nevelt fiúként felvette a rendeléseket. Ha a szüleinknek mesélnem kellett arról, hogy mit gondolok a lassan felnövő kisöcsémről, sokszor emlegettem ezeket a dolgokat és azt, hogy nem kell aggódniuk azért, hogy milyen felnőtt lesz belőle. - Tudom, hogy téged is arra neveltek, hogy a saját dolgaink értékesek és úgy is kell bánni velük, úgyhogy csak emlékeztettelek, hogy ne dobáld őket. - Szinte csípőből vágtam vissza neki a magyarázatot, miközben az ő cicás mosolyát én egy kifejezetten ördögi vigyorral válaszoltam meg. Nem gondolom magamat minden hájjal megkentnek, de kellett már kimentenem magamat szorult helyzetekből, amikor nem volt más eszközöm erre csak a két szép szemem és a szavaim. Aki nem tanul meg a már meglévő adottságokkal hadakozni, az hamar húzhatja a rövidebbet. Én pedig utáltam veszíteni. - Liu Syaoran, csak nem azt akarod, hogy kivallassalak, hogy hol ittál és kivel? - Eddig soha nem kellett különösebben az öcsém miatt aggódnom, ha arról volt szó, hogy a haverjaival ment valahová, vagy nagy ivászatot rendeztek. Ami azt illeti, a modellkedés is olyasmi volt, amiben annyira otthon volt már, hogy szinte jó volt figyelni azt a lelkesedést, amivel kezelte ezeket az ügyeket. Soha nem gondoltam volna, hogy az a kisfiú, akit még a barátnőimmel próbababának használtunk, mostanra olyan nagyfiúvá cseperedik a szó minden értelmében, hogy le kell hajolnia hozzám, hogy egy magasságba kerüljön a pillantásunk. - Még jó, hogy ilyen sas szemed van - úgy nyúltam az arca után, amit meg is akartam csipkedni - ha már lehajolt a "pofonért" -, mintha ez lenne életem lehetősége. - Tényleg emlékszel? Pedig olyan kicsi voltál. - Elgondolkodva néztem őt, mintha hirtelen újra az a kis pöttöm fiú lenne, aki fel lehetett emelni és egyik helyről a másikra tenni. Mostanra már valószínűleg fel sem tudnám őt emelni, akkorára nőtt. - Persze hogy az - vontam meg a vállaimat egyszerűen. - De csak azért, mert a hely részben az én tulajdonom is, még nem jelenti, hogy magára hagyom azt és elhiszem, hogy magától is működni fog. Így legalább szolidaritást vállalok azokkal, akik szintén kicsit túl sokat ittak tegnap. - A jó kapcsolatok alapja a megfelelő kommunikáció és ha valaki nekem jelezte, hogy ma nincs a toppon, mert túlságosan jól sikerült az előző napi ivászat, akkor tudtam, hogy milyen feladatot osszak ki rá. - De ti barátok vagytok. A barátok tudják az ilyesmit. - Lehet, hogy tévesen abból indultam ki, hogy Layla tud az exeimről és arról, hogy milyen kapcsolati problémáim voltak az egyes férfiakkal, ezért egy olyan alapinformáció, mint hogy mitől félek hasonló lehet ehhez és az ember megosztja ezt a barátaival. - Áá, szóval csak a kicsi és aktív kutyák ijesztenek meg téged, te nagyfiú. - Vigyorogva pillantottam fel rá, miközben teljesen tisztában voltam azzal, hogy a következő pillanatban akár össze is borzolhatja a hajamat mint egy kisgyereknek, vagy ami még rosszabb, a fejemre is könyökölhet. Pedig nem tartottam magamat alacsonynak, Soren valamikor mégis fogta magát és pofátlanul leelőzött. - Melegszendvicset, ha nagyon akarod talán még rántottát is... - megvontam a vállaimat. Szerettem a konyhában lenni, még ha nem is voltam Michelin csillagos szakács, de élveztem a dolgot, főleg ha olyanokkal oszthattam meg az eredményeit, akiket szerettem. - Vagy ha félsz, hogy megmérgezlek, rendelj valamit. Fizetem. - Ha osztogatnának legjobb testvér díjat, talán még nekem is lenne esélyem arra, hogy megnyerjem. Nyilván nem szabadott volna annyira elkapatnom az öcsémet, hogy aztán én húzzam a rövidebbet és a szemem láttára rosszalkodjon, de még mindig jobb, ha nem titokban csinálja és ha esetleg problémája akad vagy bajba kerül, tudok neki segíteni, mert elmondja nekem a dolgokat. - Nem fogok agyvérzést kapni, ha elmondod mit ittál össze - nevettem el magamat, miközben meg is csóváltam a fejemet. - Azért arra figyelj mindig, hogy ne egyedül indulj el haza. És ha nem jön veled egy irányba senki, akkor inkább hívj fel és érted megyek. - Szerencsére a magánéletemet nem úgy intéztem, hogy az öcsémet bármilyen meglepetés érje, ha feljön hozzám egy-egy átmulatott éjszaka után. Másrészt meg Syaoran mindig eléggé beleütötte az orrát ebbe a témába, hogy tudja épp randizom-e vagy sem. - Na és a rabszolgáid vennének neked szülinapi ajándékot ha tényleg annak éreznék magukat? Mert én kaptam a többiektől - jelentettem ki nevetve. Szerettem a társaságot, akik nálunk dolgoztak, mert mindenkitől elvártunk egy szintet, amit jellemzően túl is teljesítettek. És bár minden munkahelyen vannak feszültségek, attól még úgy éreztem, hogy nálunk felnőtt és intelligens emberek helyezkedtek el, akik szeretik azt a munkát amit csinálnak és nem csak túlélnek. - Nem is mondtad! Hova utazol? - Csodáltam az öcsémet, hiszen a fiatal kora ellenére már volt annyira talpraesett, hogy bevállalja ezeket az utazásokat. Én pedig büszke voltam rá minden alkalommal, amikor láttam, hogy milyen márkák dolgoztak együtt vele. Mindig azt mondtam, hogy én már gyerekkorában tudtam, hogy ilyen szép fiú lesz. - Azért, mert a borravaló azért van, hogy megtarts. És amilyen szép vagy, mindenki fizetni akar a mosolyodért, kedves. - Nevetve ingattam meg a fejemet, ugyanakkor tudni kell rólam, hogy nem támogatom azt, ha valaki azért akar fizetni az öcsémnek, mert szépnek tartja. Nyilván egyetértettem ebben, de egész más volt, ha modellként keresett pénzt és ha valaki a kávézóban nézte ki magának. Lehet, hogy a nőknek nagyobb félnivalója van a fura emberek miatt, de attól a fiúkat is ugyanúgy érték atrocitások, csak szimplán kevesebbet beszéltünk róla. - De nem szeretném kihasználni, hogy segítesz nekem. - Sóhajtva pillantottam rá. Néha úgy éreztem kinőtte már magát annyira a cuphouse, hogy arra legyen szükség, hogy a családtagjaink is besegítsenek, főleg hogy Layla és én is előszeretettel tartózkodtunk bent és segítettünk a baristáknak is. Ugyanakkor Sorent nem akartam eltiltani ettől, mert láthatóan élvezte a dolgot és jó volt az emberekkel való kommunikációban. - Nem muszáj mindig igent mondanod rá, ha megkérdezem, hogy bejössz-e. Miért nem viszed randizni a barátnődet? - Tisztában voltam vele, hogy a kislány, akivel korábban, a gimi alatt járt már nem is a barátnője, de nem éltem illúzióban és nem gondoltam, hogy ne lenne számára más, akivel szívesen töltené az idejét. - Választhatsz, mert jó kedvemben vagyok - mosolyogtam rá jókedvűen. Mindig is elég közeli volt a kapcsolatunk és igaz volt ez arra is, hogy tudtuk egymás preferenciáit, ha a kávézóban való kisegítésről volt szó. Viszont nem szerettem volna helyette dönteni. - Csinálok neked. - Megsimogattam a hátát, majd nyöszörgő hangot hallattam, amikor rendesen húzni kezdett az iroda felé. - Most úgy csinálsz, mintha valami titkot akarnál tőlem megszerezni. Nem adom meg a receptet, plankton - nevettem fel jókedvűen, amikor beértünk az irodába, s szinte rögtön lehuppantam a saját székembe. - Soren. Alkut kötöttél az FBI ügynököddel, vagy honnan tudsz te ilyeneket? - Teljesen lenyűgözött a gyerek találékonysága és hogy olyan infókkal is tisztában volt, amit más normális ember nem tudott volna megszerezni. Lehet, hogy ez csak a generációs különbség közöttünk, de tényleg ijesztő volt, hogy milyen képességei vannak a neten az öcsémnek és a kortársainak, még ha én sem tartottam egyébként magamat boomernek. - Nem tudom, hogy Layla szeretne-e vele randizni, tudod, hogy mindenki azt mondja, hogy nem. - Finoman megvontam a vállaimat, miközben azt latolgattam, hogy mennyit kellene elmondanom neki. Hiszen a barátnőm és én már beszéltünk erről a témáról, közvetlenül azután, hogy Soren elmondtam nekem, amit a saját szemével látott a szexi-szexi pasi és Layla között történni. - Miért nem Laylának mondod, hogy szüljön gyerekeket? - Erre persze ott volt a kézenfekvő magyarázat, hogy én vagyok a testvére. De azt hiszem korántsem tartottam még ott, hogy gyereket vállaljak. Leginkább azért, mert nem volt olyan partnerem, akivel megtettem volna.
The sun has set and the room is dark My heart is cold and our conversation is hot, but why If it doesn't make it better babe
Re: making colors pop; Soren & Joan
Vas. Nov. 19 2023, 18:30
Joan & Soren
― ― ―
Bár nem vagyok szociológus hallgató, de mondhatom azt, hogy joggal nagyképűsködhetek ezzel a szakterülettel, mivel kőkemény egy félévet eltöltöttem a politológia tanulmányaim mellett ezzel a tárggyal. Emiatt tisztában voltam azzal, hogy bizonyos társadalmi különbségek megfigyelhetőek az eltérő csoportok között. Ilyen volt mondjuk köztem és a hatvanéves szociológus tanárom között, mivel teljesen más élethelyzetben nőttünk fel. Ha nagyon szakmai akartam lenni, akkor megneveztem volna az ő korcsoportját babyboommernek, mivel egyidős volt a nagyszüleimmel, én pedig egyértelműen a z generáció szülöttje voltam. Ez röviden annyit jelentett, hogy több társadalmi osztály is volt köztünk, ami megnehezítette a megértést egymás számára. Minden bizonnyal, ha Joan tudná, hogy őt és a hatvanéves professzort egy kategóriába sorolom, akkor baromira kiakadna, de attól függetlenül még, hogy nagyon szép és fiatalos nő volt, akivel jól ki tudott jönni gyakorlatilag bárki, igaz volt rá is az, hogy húzódott köztünk egy generációnyi szakadék, ami miatt ugyancsak éreztem azt, hogy nehezebben ért meg engem, mint ahogy az nekem ideális lenne. Ez mondjuk a kapcsolatunkat nem feltétlenül befolyásolja, mert legalább neki el merek mondani dolgokat a szüleinkkel ellentétben, akiknél több egyéb tényező is közrejátszik. Mondjuk az, hogy az életüknek egy nagyobb szeletét töltötték Kínában, mint én és Joan, emellett mivel ők már megint egy más generációt képviselnek – jelen esetben az X-et – köztem és köztük nagyobb az előbb említett szakadék. Nem olyan bonyolult ez az elmélet, ellenben annál jobban igazolja azt, hogy miért félt túl a nővérem bizonyos esetekben, holott kettőnk közül nekem kellene aggódnom azért, hogy mennyi alkoholt fogyaszt és kinek a társaságában. Nem akartam neki mondani, hogy Laylával a pasizási szokásaikat kevésbé tartom rendellenesnek, leginkább ennek pedig csak az volt az oka, hogy a nővéremről volt szó és szerettem Joant, emiatt nem akartam neki rosszat. Ugyanakkor ő már elég felnőtt nő ahhoz, hogy tudja mit csinál, én pedig szívesen beverem bárkinek a képét, aki nem úgy bánik vele, ahogy – SZERINTEM – megérdemelné. - Mivan, attól félsz, hogy szó szerint dobni fogom majd? – csak a szám sarkai kunkorodtak felfelé, amire a családom mindig azt mondta, hogy úgy nézek ki tőle, mint egy kifejezett macska. Az a fajta, aki tudja, hogy rosszban sántikál és csak azért is csinálja, de előtte megvárja, hogy a gazdái biztosan figyeljenek rá. Én nem akartam ezzel ellenkezni, mert tisztában voltam azzal, hogy csináltam dolgokat, de jó érzés volt úgy feltenni Joannak a kérdést, mintha képes lennék behajítani a táskámat az irodájába. - Alábecsülsz – úgy mentem közelebb hozzá, hogy a hátamat behajlítottam, emiatt egymással szemmagasságban kerültünk. Mivel féltettem a tyúkszaros életem, nem böktem meg a homlokát – Én pedig ezer éven nézlek józanul, részegen és másnaposan. Arra is emlékszem, hogy anyáék hogy reagáltak, amikor először hazajöttél részegen, kicsi voltam. A nővérem ivási kvalitásait ennek ellenére nem akartam vitatni. Annak ellenére, hogy hozzám képest egy törékeny nő, a javukra lehetett írni azt, hogy ő és a baráti köre jól bírták az alkoholt. Ennek kapcsán pedig kedvem lett volna megkérdezni tőle, hogy ő hogyan értelmezi azt a mondást, hogy az embereknek érdemes megválogatni a barátait. Mert azok, akikkel ő lóg pont olyanok, mintha kritérium lenne a magas alkohol lebontó enzim. - Csak tippelek – vontam meg a vállam – Az egyik közös tulajdonságunk, hogy majdnem ugyanannyit vagyunk másnaposak. Egyébként nem szar úgy dolgozni? Én csak azt tudom, hogy az egyetemre általában kapucniban és napszemüvegben megyek be egy ilyen alkalom során. És bár tudom, hogy a tanáraim személyiségi jogait sértem azzal, ha felveszem az órákat, mégis képtelen vagyok ezt nem megtenni azok után, hogy összefolynak a gondolatok az agyamban. Általában a nap második felében szoktam magamhoz térni ilyenkor, de senkinek egy szava sem lehet rám, mert becsületesen bejárok az egyetemre, ha a szüleim fizetik azt. - Nem szoktam ezt reklámozni – vontam meg a vállam – Összességében most már annyira nem félek tőlük. Vagyis hát, de, de az övükétől nem, mert lassú és lusta. Nincs türelme megharapni meg semmi, szóval meg is szoktam simogatni olykor. Nápolyi masztiff. Szürke. A fényképpel kapcsolatos kérdéssel csak ráztam a fejem, mert egyáltalán eszembe sem jutott, hogy én egy kutyát akarjak fényképezgetni. Örültem neki, hogy nem akart keresztben lenyelni, szóval igazából rendben voltam azzal, hogy a közelemben van az állat, de attól még nem szerettem meg a kutyákat. - Mit tudnál összedobni? – nyilván a mézes kacsa elég jól hangzott, de tudni akartam a választási lehetőségeimről. Ha pedig már ilyen ajánlatot kaptam, akkor véletlenül sem fogom felhozni azt, hogy rendelek magamnak indiai curryt a másnaposságomra – Mennyire menjek bele? Nem voltunk szomjasok a végére azt tudnod kell. Még jó, hogy ott tudtam aludni, mert a hazaút lehet kissé kalandos lett volna. Egy barátom határozottan állította rólam, hogy már sétáltam bele bokrokba, de én mindezt nem voltam hajlandó elhinni feltétel nélkül. Ugyanakkor nem is tűnt teljesen kitaláltnak, csak jó lett volna, ha videofelvétellel tudja ezt bizonyítani nekem. - Persze, én is ezt mondanám a rabszolgáimnak, ha tartanék párat – nyilvánvalóan nem gondoltam komolyan, mert nagyon szívesen segítettem a kávézóban, ha úgy alakult – Jövő hónapban viszont el kell utaznom majd egy reklámfilm miatt. Fotómodellként nem utaztam olyan sokat, mint azok, akik gyakorlatilag szinte bármit tudtak vállalni, de előfordult pár alkalommal, hogy én is kipróbáltam magam a kifutón. Összességében nem voltam hozzá még így se elég magas, szóval tisztában vagyok vele, hogy nagyrészt azért tudok vonulni, mert már népszerűséget szereztem a szakmában fotómodellként. - Miért nem? – tettem fel a kérdést – Úgy se tartanám meg. Semmi szükségem nem volt arra a jattra, amit nálam hagytak. Mivel egy munkámmal többet keresek annál, amit Joan fizetni tud nekem egy napra – és itt nem őt húzom le, szimplán én vagyok kivételes helyzetben – általában szoktam ragaszkodni ahhoz, hogy a fizetésemet forgassa be a kávézóba. Általában, ha odaadta, akkor is valahogy becsempésztem az irodában fenntartott közös kasszába, amiből csapatépítőkre tudtak menni. Én nem azért segítek a testvéremnek, hogy azért pénzt adjon. - Ha visszaforgatom a cégedbe, akkor végül is mindegy, nem? – nem akartam a nővéremet kellemetlen helyzetbe hozni, de kicsit már talán túlzás volt az, hogy ingyen is fogyasztok, illetve fizetést is kapok, ha itt dolgozom nem beszélve arról, hogy amúgy is azért csináltam, mert Joan hajlandó volt falazni nekem, amikor berúgtam. - Legyen rendelésfelvétel – az viszonylag könnyű volt, mert nem kellett attól tartanom, hogy nem lesz tökéletesen szép a kávé, amit megkapnak a vendégek csak azért, mert kiestem az eddigi rutinomból – Koordináljak vagy vegyem őket? Összességében, ha beindul itt a forgalom akkor úgyse fogunk tudni folyamatosan egymással beszélgetni, szóval nekem lényegében mindegy volt, hogy hol segítek be. Mivel soha nem vagyok bunkó az emberekkel, tényleg rendben voltam a vendégekkel történő kommunikációval. - Csinálsz nekem egy flatwhite-ot extra presszóval? – tudom, hogy az már triplát jelent, de jelenleg gondjaim vannak a másnappal – Aztán összeszedem magam. Úgyis akartam kérdezni tőled valamit. A karomat továbbra is a nyakában tartottam, ahogy az iroda felé tereltem, de csak akkor merészkedtem el addig, hogy ezt ténylegesen meg is kérdezzem tőle, amikor beértünk. - Múltkor volt az a szexi-szexi férfi, akire Layla ráesett – szinte büszke voltam magamra, amiért infókkal rendelkeztem – Jelentkezett már? Csak mert kiderítettem, hogy ki az és ha Laylának nem kell, te szülhetnél neki két szép pár gyereket.
A családunk összetétele soha nem kívánta meg tőlem azt a feladatot, hogy úgy viselkedjek az öcsémmel, mintha én lennék a második anyukája. Az édesanyánkkal ellentétben azonban én azzal is tisztában voltam, hogy Ren hogyan viselkedik az iskolában, vagy amikor a szüleink nem látják őt. Azt hiszem a családunk "legkisebbjeként" mindenki elkönyvelte róla, hogy egyébként is élénk gyerek volt és nincs azzal gond, ha felnőttként sem válik életunttá, vagy karót nyeltté. Én egy fokkal jobban féltettem őt a világtól és mindattól, amit adott esetben én már megtapasztaltam. Még ha nőként más élményem is volt bizonyos dolgokban, szerettem volna, ha az öcsémet semmi nem téríti le arról az útról, amelyen gyerekkorunkban indítottak el bennünket a szüleink. Teljesen más értékrendben nevelkedtünk fel, mint az amerikaiak többsége és bár a fiataloknak nyilván Kínában is van lehetősége szórakozni, tartottam tőle, hogy Syaoran hogyan birkózik meg mindazzal, amit az itteni divat szakma megkövetel tőle. Talán számára kellemetlen volt, hogy szerettem rendszeresen megkérni arra, hogy jöjjön be a kávézóba segíteni nekem, én mégis ezt tartottam az egyik legjobb módnak arra, hogy legyen időnk kibeszélni a dolgainkat. Kevesen voltak, akik csatlakozni tudtak volna a kínai nyelven folyó beszélgetésünkbe - amivel egyébként egyáltalán nem az volt a célunk, hogy mások kellemetlenül érezzék magukat miattunk, vagy hogy kibeszéljünk bárkit is a jelenlévők közül. Szimplán csak ez az anyanyelvünk, ehhez szoktunk hozzá és lényegében ez a kényelmes számunkra. - A táskádat bedobhatod az irodámba is, vagy rakd be oda... - A kezemmel a megfelelő szekrény felé intettem, amit részben az ilyen esetekre tartottunk üresen, részben pedig azért, mert előnynek tartom, ha nem nőjük ki a helyünket idő előtt. Normál esetben minden vállalkozó célja a terjeszkedés, de egy olyan kaliberű hely, mint amilyennek a mi kávézónkat tartom, nem replikálható túl könnyen. Ha pedig megpróbálnánk franchise-ként üzemeltetni, egyszerűen elvesztené a varázsát. - Tudod nekem már ezer év tapasztalatom van az ivásban, úgyhogy azt sem vennéd észre, ha most be lennék rúgva - egészen fölényesen magyaráztam neki, még ha magasságban ő is volt a nyertes. A szabad kezemmel még mutogattam is, a másik karom viszont ott pihent a derekán, amit nem engedtem el azután sem, hogy megöleltük egymást. Nem igazán tudtam volna kellemetlenül érezni magamat a közelségétől, egyedül a nyakamba nehezedő karját lett volna fárasztó cipelni hosszú távon, de most még ezt sem bántam. - Amúgy meg miből gondolod, hogy másnapos vagyok? - Gyanakodva szűkítem össze a szemeimet és pislogok rá, a választ várva. Ha a részeg smsezés bűnnek számít, akkor én magam is elkövettem már ilyesmit eddigi életem során, de azért a tegnap estémre még tisztán emlékszem. Legalábbis eddig azt hittem tudom, mit csináltam. - Miért épp téged hívott át? Nem tudja, hogy félsz tőlük? - Talán cikinek találja, hogy ezzel nyaggatom őt, de mit mondhatnék. Ahhoz képest, amekkorára nőtt, egészen aranyos tud lenni, amikor a mi apró kutyánktól is láthatóan tartja a távolságot. - Milyen kutyája van? Van képed? - Amennyi dolgot megoszt az interneten, nem hiszem el neki, ha most nemmel válaszol. Lehet, hogy én magam is kutya tulajdonos vagyok - félig -, de ez még nem jelenti azt, hogy minden fajtát fel tudnék sorolni. - És mit szeretnél enni? Csináltam mézes kacsát, vagy összedobok neked itt valamit. Hm? - Várakozón pillantottam fel rá. Kétségtelen, hogy a szüleim és az én szemem fénye is ez a gyerek, csak ne lenne olyan szemtelen néha. Erről jut eszembe... - Mennyit ittatok tegnap? - Utólag talán azt kívánom majd, hogy bár ne kérdeztem volna rá és ne tudnám, hogy mennyi alkoholt fogyaszt már ennyi idősen is az öcsém. De ha ilyen fiatalon kezdi, talán megvan az esélye, hogy mire elég felnőtté kell válnia, leszokik róla. - Én csak el akarom kerülni, hogy kimagyarázd magad a dologból, tudod hogy imádlak. - Mosolyogva emeltem meg a kezemet, hogy legalább a fejét meg tudjam simogatni, amihez szerencsére nem kellett még lábujjhegyre állnom. - Túl elfoglalt vagy már és alig látlak. Csak így tudlak rákényszeríteni, hogy velem töltsd az idődet. - Ez nem volt száz százalékban igaz, ráadásul annak is örültem, hogy nem csak munkája van elég, de barátja is. De könnyű volt úgy tenni, mintha én lennék az áldozat ebben a helyzetben. - Igeen, de nem ér a borravalóra játszani... - vigyorogva intettem az ingére, ami nem sokban különbözött volna attól, ha egyáltalán nem szán energiát arra, hogy begomboljon rajta bármit is. - Egyébként is túl magas az órabéred a takarításhoz, nem? - Meglapogattam az oldalát, miközben a jókedv még mindig ott bujkált a hangomban és a szám sarkában is. Ezúttal viszont a pillantásom hamar a pult mögött serénykedő többi alkalmazottra siklott és azt próbáltam fejben kilogisztikázni, hogy hova állhatunk be mindketten, ha arra van szükség. Sosem degradált számomra, hogy ugyanolyan alkalmazottá váljak néha, mint akiknek a fizetését biztosítjuk, ráadásul unalmas is lett volna egész nap az irodából figyelni, hogy hányan és milyen emberek érnek be a cuphouse-ba. - Segíts nekem a rendelésfelvételben, jó? - Tulajdonképpen ha nem tetszene neki az ötlet és mást kérne tőlem, azt is hajlandó lennék neki megadni, mert ő tesz nekem szívességet, így örülök, ha egyáltalán gondolt rá, hogy esetleg takarításra lesz befogva. - De előbb egyél és beszélgessünk. - Ilyenkor persze mindig azt kockáztattam, hogy jön nekem a szövegével, hogy gyereket kellene már vállalnom, de nem bántam. Szeretem, ha Ren boldog és a nővéreként igyekszem is azzá tenni - de többször esküszöm nem falazok neki, ha piálni megy a barátaival.
The sun has set and the room is dark My heart is cold and our conversation is hot, but why If it doesn't make it better babe
Re: making colors pop; Soren & Joan
Vas. Jan. 16 2022, 11:44
Joan & Soren
― ― ―
Az emberek nagy része nyilvánvalóan meglepődhet azon a tényen, hogy van egy barista végzettségem is. Nyilvánvalóan gimi mellett lehetetlen lett volna bemenni az órákra, de mivel az olyan kávézók, mint amilyet a testvérem is vezet, fogadott különböző diákokat más vendéglátós intézményekből. Mivel valamilyen szinten ebben a szituációban is csókosnak számítottam Joan öccseként, abba az iskolába jártam, amivel ők is szerződésben voltak. Ezáltal lényegében azt bízták a nővéremre, hogy tanítson meg úgy mindenre, és ha ezzel megvoltam, elmentem vizsgázni, és megkaptam a papírom. Ebből nekem túl sok hasznom nem származott, a tesómnak viszont annál inkább. Nyilvánvaló volt, hogy nem mindennap értek rá arra, hogy kiugráljanak a pultból ezért, ha arról volt szó, akkor engem hívtak be segítségért. Nyilvánvalóan ingyen is benne lettem volna a munkába, ugyanakkor nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni se Laylát, se Joant azzal, hogy nem fogadtam el a pénzt, amit nekem adtak. Főleg azért nem, mert volt példa arra, hogy nem a nővérem, hanem az üzlettársa hívott fel azzal kapcsolatban, hogy be tudnék-e segíteni. Én pedig egyetlen alkalommal sem utasítottam vissza ezt, annak ellenére sem, hogy nem voltam állandó gyakorlatban. Elég egyértelmű, hogy a modell munkáim fontosabbak voltak ennél, mivel az sokkal inkább rólam szólt, több lehetőségem volt benne, mint egy kávézóban. Értem én, hogy ha valamelyik lány elmenne szülni, akkor talán beülhetnék üzletvezető helyettesként a vezetői székre, de egyszerűen nem vágytam erre. Néha oké volt, hogy besegítettem, de ennyi. A mai alkalom már előre le volt zsírozva. Amikor Namhoz mentem át, sajnos elloptam otthonról egy üveg alkoholt, amivel nem voltam elég elővigyázatos, szóval lebuktam Joan előtt. Ő azzal a feltétellel engedett el és tartotta a száját a szüleim előtt – sőt, még hajlandó is volt venni egy pótpiát - , hogy betartom az ígéretem, és bejövök segíteni, amikor ő arra kér. Mivel most egészen laza volt a menetrendem, szívesen jöttem, de nyilvánvalóan úgy készültem, hogy tudjak valamit enni vagy inni, mielőtt felkötném a kötényt, szóval jóval előbb indultam el. Azelőtt belopakodtam a kávézóba, hogy a nővéremnek szólhattam volna, mivel át akartam öltözni valami hasonlóba, mint amilyen az általuk viselt munkaruha is. Én nem rendelkeztem ilyennel, mivel egyszerűen felesleges lett volna a szekrényben lógatni. Úgyis kötény lesz rajtam, ők meg senkinek nem tartoznak elszámolással azzal kapcsolatban, hogy mi a rákban dolgozom, amíg az tiszta és nem hordtam korábban az épületen kívül. Ha lenne saját példányom, akkor minden bizonnyal csak otthon hagynám ahányszor szükség van rám. - Szia, Jiĕ jie – miután kiléptem a mosdóból, úgy szorongattam a táskámat, mintha muszáj lenne. Mivel egyszerűbb volt nekem bemennem a pult mögé, én voltam az, aki odalépett a nővéremhez az ölelésre. Miután megkaptam a puszi adagomat, én is adtam neki egyet, aztán egyszerűen a karomat a nyakába raktam és úgy lógattam a teste mellett, mintha egyáltalán nem lenne neki nehéz az. - Köszönöm, te is. Nem tűnsz másnaposnak – mivel kínaiul beszéltünk, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy le kellene halkítanom a hangom. Más kérdés volt, hogy úgy vigyorogtam, mint a vadalma, ami miatt többen is felénk fordultak. Ezt a pontot ragadtam meg ahhoz, hogy mosolyogva integessek párat a többieknek. Nyilvánvalóan azokat, akik már dolgoztak, nem akartam zavarni a jöttömmel. Annyira nem voltam fontos ember. - Nagyon semmi. Tegnap sikeresen megfürdettük Nam Joon kutyáját – halkan sóhajtottam fel – Nagyon ijesztő az az állat, de engem hívott át. Azt mondta, hogy egyedül nem bír vele. Nem mentem bele egyelőre abba, hogy miért volt két emberes feladat az állat. Épp elég volt maga a tudat, hogy csupa víz lettem és végig halál félelmem volt. Aranyosnak találtam a kutyákat messziről és fényképről, de kifejezetten féltem tőlük. Legjobban attól a szemtelen vakarcstól, akit folyamatosan a kávézó területén cirkált és a vendégeket szórakoztatta. Utáltam, amikor Joan hazavitte, de ezt nem mondhattam meg neki. - Persze, hogy éhes vagyok – halkan felsóhajtottam – Az én szakmámban el kell döntenie az embernek, hogy iszik vagy eszik. Nyilván az előbbit választottam, de már voltam edzeni, szóval be tudnék dobni valamit. Nem feltétlenül süteményekre gondoltam, de szerencsére árultak itt szendvicseket is, amiket én magam is már el tudtam készíteni. Ennek ellenére egyelőre nem álltam neki, mert egy kicsit reménykedtem abban, hogy a nővérem főzött valamit, és abból én is fogok kapni. - Persze, hogy emlékszem, Jo – nem volt olyan régen, hogy kimenjen a fejemből – Ennyire megbízhatatlannak tűnnék? Már át is öltöztem, hogy passzoljak a kávézódhoz. Részletkérdés volt, hogy a mai napra egy olyan inget találtam, ami túl rövid volt, és én sem vesződtem sokat a gombokkal, szóval lényegében kint volt belőle mindenem, ha egyet nyújtóztam… A kötény úgyis takarni fog, meg legalább több borravalót szedek össze az étteremnek. - Milyen posztra kellene a segítségem? – remélem értékeli a nagyvonalúságom. Alapvetően tudtam bánni a pénzzel, gyorsan számoltam fejben, ugyanakkor minden más feladatot is szívesen elláttam – Nem alibizhetek ma takarítással, mi? Mondjuk túl drága volt az ingem ahhoz, hogy összemocskoljam.
- Milyen volt a szabadság? - Éppen akkor teszem fel a kérdést, amikor a laptopommal lavírozok be a pult mögé, kikerülve előbb az egyik pincér lányt, aki a mosatlanok összeszedéséért indult el, aztán pedig a barista srácot is, akinek feltettem a kérdést. - Tök jó! Élveztem. - Mosolyogva bólogat, én pedig jókedvűen hallgatom meg a rövid beszámolót, amit ad arról, hogy milyen volt neki a Nagy-tavaknál, ahová gyerekkora óta rendszeresen járnak, részben azért, hogy meglátogassák a nagyszülőket. - És neked? - Udvariasan pillant felém, én pedig elmosolyodom. Habár mindig is fontos volt, hogy megmaradjon a főnök-beosztott viszony közöttünk és az alkalmazottaink között, sosem volt célunk, hogy terrorizáljuk őket, vagy éppenséggel többnek akarjunk tűnni náluk. Laylaval ránk szimplán csak több papírmunka jutott és szervezés, na meg persze az egész vállalkozás pénzügyi része, ami nem volt túl hálás feladat, de mégis szükséges. Érdekelt, hogy mi van azokkal az emberekkel, akik nekünk dolgoznak, mert így oda tudtunk figyelni arra, hogy senkinek ne teher legyen az a munka, amit itt végez. Nem éreztem volna jól magamat attól, ha úgy kényszerítek valakit munkába, hogy közben odahaza a családi dolgai nincsenek rendben, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy teljes harmóniát soha senki nem fog elérni, aki a vendéglátásban dolgozik. Részben ezért sem szálltam ki teljesen abból, hogy a programszervezés mellett néha a pult mögött is besegítsek, mert így én magam is jobban átláttam, ha valami átszervezésre szorult, vagy épp hiányosság merült fel. - Kivettem a hétfőt, hogy meglátogassam a szüleimet és az öcsémet, jó volt, tényleg. - Annak ellenére is, hogy mi mindent kellett végighallgatnom azzal kapcsolatban, hogy nincs még kilátásban sem esküvő, sem pedig születendő unoka. Syaoran-nal ellentétben a szüleim egészen más hangulatban voltak képesek megközelíteni ezt a kérdést, én pedig belefáradtam már abba, hogy minden alkalommal magyarázkodjak amiatt, ahogyan élek. Tisztában vagyok vele, hogy ők sem azért hozzák fel, mert ne támogatnának egyébként, csak úgy, mint az öcsémet a modellkedéssel és az egyetemen - szimplán csak elértek egy olyan kort, amikor már aggasztónak tartják, hogy a harmincéves lányuk még nem követte az ő példájukat. Ráadásul más opciójuk nincs is, Sorentől még határozottan nem szeretném azt hallani, hogy gyereket csinált valakinek. Azt sem veszem túl szívesen, hogy mennyit bulizik, de nem vonhatom túlságosan felelősségre, mert én is el szoktam járni inni az ismerőseimmel - a különbség csak annyi, hogy én nagykorú vagyok és megtehetem. - Ó, tényleg... Az öcsém bejön ma, szóval számítsatok rá. - Ezt már az időközben visszaérkező pincér lánynak is mondtam, amikor pedig tudomásul vették, odafordultam a laptopomhoz, hogy befejezzem a korábban elkezdett email olvasását. Ugyanolyan hatékonyan tudtam volna végezni a munkámat akkor is, ha épp fent vagyok az irodában, de határozottan az volt a célom, hogy munkára fogom az öcsémet, amihez pedig úgy éreztem, hogy lent kell lennem és besegíteni a kasszánál, ha szükség van rám. Akkor is a laptopommal babrálok, amikor Soren megérkezik, ezért már csak akkor veszem észre, amikor a pulthoz ér és odatenyerel elém. Felpillantok, az arcomon pedig rögvest megjelenik egy széles mosoly, amikor felismerem őt. - Hát szia! - Gondolkodás nélkül kezdek neki kínaiul, figyelembe sem véve azt, hogy az alkalmazottaink nem értik, amit mondok. Lehet, hogy régóta élünk Amerikában, de a családunk kínai, így furcsa lenne és valamilyen szinten elszomorító is, ha nem beszélnénk a nyelvet. - Jó, hogy jössz, már épp gondoltam rád. - Kiegyenesedem, aztán integetek neki, hogy álljon arrébb, vagy épp fáradjon be a pult mögé, hogy meg tudjam ölelni. Ha nem hajlandó odajönni hozzám, akkor én magam lépek ki a munkaállomás mögül és lépek oda hozzá, hogy ne csak megöleljem, de egy puszit is nyomjak az arcára. - Szép vagy, jól nézel ki. - Mosolyogva paskolom meg az arcát és veszem kicsit jobban is szemügyre, annak a jeleit keresve, hogy esetleges fogyott-e, vagy beteg lenne-e. Lehet, hogy nem az én gyerekem, de attól sokszor legalább annyira aggódom érte, mintha mégis az lenne. - Mizu? Nem vagy éhes? - Egy akkora testet, mint az övé is, folyamatosan karban kell tartani, csak azért pedig, mert modellkedik, még nem kell éheznie is. Ez utóbbit - ha rajtam múlik - szerettem volna elkerülni. - Emlékszel még, hogy azt ígérted, hogy be is segítesz ma nekem, ugye? - Jelentőségteljes pillantást vetek rá, közben azonban nem tudom visszafogni a mosolyt, ami az arcomra költözik. Nem is emlékszem mikor volt utoljára, hogy Syaoran itt járt, besegített nekem a kávézóban, most viszont annál inkább örültem a jelenlétének.
Kezdőlap
― 
