Magam alá húzott lábakkal ülök a nagy állvány előtt. Most nem a nagy képet van kedvem festeni, oda mászni kellene, szó szerint. Tény, ez a kép is két méter magas és legalább egy ötven széles, de ez még kezelhető ezzel a székkel is, főleg, ahol most piperészkedek. Nem a tehetség és nem is a gyakorlás teszi a mestert. A fifika, a technika és meredek próbálkozás! Nem érdekelt az, hogy mit mondanak a művész sulikban. Nagyítani szemről nagyítok, hibátlanul. Keverem a szezont és a fazont, és éppen ezért is mások a festményeim. Reprót is készítek, de sokkal jobban szeretem inkább a stílusban festést. Ez viszont most a saját agyszüleményem. Már legalább egy hónapja festem, mert mindig adódik hozzá valami témában, hiába már az elején bennem van a teljes kép, az apránként tud kibontakozni.
- Szuper, már megint megettem a fehéret - tekintek a palettára, amit nem vagyok hajlandó a kezemben szorongatni, van elég hely, hogy egy kis támasz állványnak is legyen hely és arra tegyem az eszközöket. Sokkal kényelmesebb.
Lerakom a palettát és a vízbe dobom az ecsetet, hogy a szekrényből kihalásszam az új adagot, mert éppen az utolját használtam el az előzőnek. Az órára esik a pillantásom.
- Jesszus! - Berohanok, vagy lerohanok a konyhába, a festékkel a kezemben és a hatalmas tabletet felkapom. Most lesz ideje Jadenek, és nem akarom azzal nyaggatni, hogy jöjjön már el. Megvan a saját élete, s tényleg akkor jöjjön, ha úgy gondolja és érzi, akar jönni.
A szőrgombóc a lábaim között szalad fel az emeletre, vissza, megelőzve.
- Majdnem legurultam miattad, teee, kis ördög!
De azért felszaladok vissza mezítláb, az állványra téve a tabletet, ahol az eszközök vannak, úgy, hogy lásson is. Nem tudom abbahagyni a festést, mert beszárad az összes festék és dobhatom ki. Ó, igen, mondtam már, hogy rosszanya vagyok?
Olyan tabletet vettem, amivel ecsetvéggel is lehet kopácsolni rajta és érzékeli. Kényelem és élvezet az első, mindenben. Rögzítem is a tabletet, így aztán tényleg sehogyan sem esik le, s a skype-on megkeresve Jade nevét, írok is.

Szió!
Már itt vagyok, csak nyomj be, ha te is megérkeztél


Egy pár másodpercig várok, hátha ad valami jelet, vagy pötyörészésnek, vagy hív, ha nem akkor az ecsetet kikapom, megtörlöm a kendőben, s haladok tovább.
Bárki is maradinak nevez technológia terén, lazán kinevetem és berakom abba a dobozba, akik dobozlják a negyven felettieket, mert hogy már öregek a mai technikához. Neeem baj, hogy digitális rajzot is oktatok, ááá, deehoogy!

A városban akadt egy kis dolgom, így azt elintézve igyekeztem édesanyámat is meglepni. szabadnapos voltam a munkahelyemen is, szóval szabadság érzetet éreztem. Mégis fáradt voltam. De csak egy kicsit. Chester mellett néha lefárad az ember leánya. Most jelenleg anyám társaságára vágytam és a finom kávéjára. De igazából egy jó kis dumcsira vágytam és arra, hogy élőben megmutassam a gyűrűt. Nem szóltam oda neki, hogy megyek, de talán nagy lesz a meglepetés így is. Sok minden mondanivalóm akadt. de úgyis 1 óra alatt elregélem. Sokáig nem maradnék, nem zavarnám Őt munkájában. Hétvégén búvárkodást terveztem és remélem Chester is jönni fog velem, hogy megtudja miért is szeretem annyira a vizet. Nagyon várom azt is már. Beülnék már egy étterembe is, vagy egy moziba, vagy csak ülnék a stégen és bámulnám órákig a vizet. Utóbbi nyerő volna nagyon. Az egész családomat elvinném egy ilyen stéges semmittevésre. Jó volna csak úgy egyszerre összegyűlni. Kimozdulni a mindennapok mókuskerekéből és jót beszélgetni…mindenről. De most nem erről lesz szó. Most más akad az étlapra, amit anyámmal kivesézünk. Csak még nem tudja. Meg azt sem hogy érkezem. Nem is tudom, hogy elküldtem-e neki már az új munka rendemet.
A telefonom rezgett, így kikaptam a zsebemből, hogy lássam mi történik. Skype…. anyám írt. Azt hiszi otthon vagyok.  
Csak jót mosolygok az üzenetén és haladok tovább. Közben pötyögök egy válasz üzit, hiszen itt a nyílt terepen csak nem állok le skypozni.
Szia. Mindjárt nyomok!
Elmosolyodom az üzeneten, amit elküldök neki, majd befordulok az ismerős ház felé és az ajtóig meg sem állok. Kopogtatok. Nem lépek be… nem azért, mert ez már nem az én otthonom. Mindig itthon leszek. Ide mindig jöhetek. Akár bánatos vagyok, akár szomorú... mindig ez lesz az első otthonom. Jelenleg meglepetés vagyok édesanyámnak... Megnyomom a csengőt, kicsit hosszasan, tudom, hogy azt nem szeretni. Már rég az ajtóban szokott lenni... tehát nem a konyhában van és nem is babrál... fest. Türelemmel kivárom, hogy összekapja magát... a vigyorom levakarhatatlanul az arcomon van. Még mindig. És most okom van örülni...na nem mintha én olyan semmilyen arcú leányzó lennék. Szeretek mosolyogni és boldog lenni, no és ezt a világgal is tudatni. Mosolyogj és a világ vissza mosolyog!

A konyhába érve látom, hogy a héten megint nem favorit az alma, így majd remélem, este ő fog hozni gyümölcsöt, hogy legalább a gondolatolvasástól megkímélődjek. Nem vagyunk egymás szolgái, neki is van keze és szája, hogy ellássa magát, és a szerepek sincsenek berögzülve. Ezt szeretem, mert így nincs várakozás, mutogatás, elvárás, durci és egy rakat olyan baromira felesleges dolog, amivel nagyszerűen el lehet rontani bármit, nem hogy egy házasságot. Azért az almás pitét megcsinálom ma, ha már megkívántam, egy kis vaníliás-fahéjas öntettel. A reggeli briósból még mindig van, arra ébredni nagyon jó volt, nem is akartam visszabújni a takaró alá.

Megigazítom a kendőt, mert a hajamat nem szeretném viszontlátni a képen, még ha őnagysága, maga az ördög, hol a pracliját, hol bundájának egy részét adja a műveimhez. A színt keverem és lágyítom a palettán, mikor pittyen a készülék, jelezve, hogy üzenet jött. Tehát lesz, s tudunk végre beszélgetni! Érdekes volt nézni azt a részt az egyik filmben, mely szerint nem lehetsz haverja a gyerekednek. Egy hatévesnek nem is! Nade egy húszon felülinek? Azt sosem értettem anyámnál és most sem fogom, hogy neki mindig a gyereke leszek, ha nyolcvan leszek, akkor is. Az oké, hogy ja. Nade nekem olyan érzetem, hogy gyerekként is kezeljem a sajátjaimat, az akkor elhussant, mikor megtették az első, felnőttlét felé vezető úton. Ami felé szorgalmasan tereltük mindig is őket.

Ecsetet kimosom és a kendőre teszem a mellettem lévő kisasztalon, majd egy másik végével megnyomom a tabletet, s megnézem, mi is érkezett.
- Oki-doki - nyugtázom, majd újfent a kép felé fordulok és újfent elkezdem keverni a színt, hogy addig is legalább egy kicsit haladjak. Ha olyan dologról van szó, akkor úgyis el fogom felejteni a festést, mert a gyerekek az elsők.
A kopogtatásra a tabletre pillantok. Nem, nem akarom elszalasztani a hívást! Ecset megint a vízbe, tabletet felkap és levágtatás a földszintre.
- Megyek-megyek! - már a lépcső felénél kiáltom, most szerencsére a szőrgombóc nem gondolja úgy, hogy neki előttem kéne leérkeznie. Meg sem nézem, ki lehet az, azonnal szélesre tárom az ajtót és ahogy megpillantom Jadet, szélesre is esik az állam.
- Jadeee! - Hát én bizony a nyakába esek, mert nagyon meglepett és nagyon boldog lettem attól, hogy most látom! - Jajj, hát de jó, hogy jöttél! Azt hittem Skype-os buli lesz, de ez így még inkább... ah - rájövök, hogy még mindig ölelgetem.
- De gyere be! Nem, nem kérdezem meg, hogy hogyan vagy itt - nyitom szélesebbre az ajtót, hogy bebújjon, hiszen ez még mindig az otthona, de addig is lerakom a konyhába a tabletet, mielőtt kihullik a kezemből. És mert alaposabban meg akarom nézni magamnak.
- Vagy esetleg mégis kérdezzem, hogy miként sikerült ma mégis eljönnöd? - Az örömmosoly még mindig az arcomon ragyog, meg némi festék is, de az már szerintem lassan úgy viselkedik rajtam, mint egy make-up. Azzal szokott meg a családom. A kendőről viszont elfeledkezem.
Az otthonunk mindig is tágas és felettébb világos volt, azon kívül, hogy a gyerekek úgy rendezték be a saját szobáikat, ahogy akarták, amennyiben tettek érte.
Hagyom azért, hogy haza is érkezzen, ne csak fizikailag. S mivel ez neki is otthon, így nem kínálom hellyel, mert oda ül, ahová kedve esik.
- Kérsz brióst? - Igazi, apja készítette, azért is volt jó erre ébredni. Tényleg azt sem tudom, hova legyek örömömben, hogy látom, minduntalan csak nézegetem magamnak.
- Végre háromdimenziósan látlak, nem csak összelapulva a kijelzőn. Mesélj, mesélj, mindent tudni akarok! - Eddig tartott a kivárásom. Nálunk is zajlik az élet, de az ő korukban zajlott igazán nekünk is, így most rajtunk a sor fejkapkodáson, amit derekasan pótolunk is, örömeinkkel együtt.