– Most komolyan beszélsz? – állok meg egy pillanatra az automatikus mozdulatokban, amikkel épp anya konyhájában próbáltam rendet varázsolni a káoszból. Eddig sem gyakran vettem ki kvázi-szabadnapot – szökőévente egyszer ha előfordul, hogy nem tudok bejönni az irodába –, és most sem terveztem, de az anyám sem gyakran szívódott fel egy fél éjszakára. Főleg nem úgy, hogy nem tudtam felvenni a telefont, mert egy tárgyalás közepén ültem, és mire vissza tudtam hívni, már ő nem vette fel, aztán nem találtam itt sem, a lakásban, amit még Bernard bérelt ki számára, ami New Yorkba költöztette. Reggel még úgy gondoltam, ez nyugodtan minősülhet vis maiornak, hiszen ma úgysem történhet semmi, de most már kezdem úgy érezni, hogy ez talán naiv gondolat volt. – Sajnálom – kezdi hadarva és hallható idegességgel Frances –, de Ava csak az utolsó utáni pillanatban csörgött rám, hogy nem tud jönni. Azt mondta, az utolsó pillanatig várni akart, hátha lemegy a láza, de a találkozó egy óra múlva lesz és most már késő lenne le... – Azt akarod mondani, hogy van egy teljes marketingosztályunk, és senki nem tudja megoldani, hogy találkozzon a frissen megbízandó alvállalkozónkkal? – húzom ki magam, lassan leengedve a kezem, de nem vágom földhöz az abban szorongatott bögrét. – É-Én... Josh LA-be utazott arra a konferenciára, Robert délutánig nem szabadul a tárgyalásáról, Kate pedig Európában van magánúton, és... – Frances megköszörüli a torkát, a háttérben pedig valami súrlódás hallatszik; szinte látom magam előtt, ahogy lejjebb süllyed a székében. – Nincs bent senki, aki jogosult lenne a cégszerű aláírásra – böki ki halkan. Lehunyom a szemem és felsóhajtva fohászkodok türelemért. – Amikor megérkezik az emberünk, kísérjétek az én tárgyalómba, és ha esetleg nem érnék oda időben, azt javaslom, bőven lásd el kávéval és vízzel, de még a büfékínálattal is, ha kell – adom ki az utasítást, de a választ már nem várom meg, mert nincs időm a sűrű bocsánatkéréseit hallgatni. A kelleténél egy kicsit nagyobb erővel helyezem a bögrét a többi mellé, aztán sietve csatlakozom anyámhoz a nappaliban. Gyorsan elmagyarázom neki, hogy közbejött a munka, ő pedig csak a szokásos büszke mosolyával megpaskolja az arcom és int, hogy menjek csak. Megesketem, hogy többé nem hozhatja rám a szívbajt, hanem itt, ebben a fotelben ülve fogja megvárni, ha szüksége van rám, aztán már tényleg ott sem vagyok, mert már egy órám sincs magamra faragni Mrs. Lowellt, ha nem akarok elkésni.
Már három perce a tárgyalóban kellene lennem, amikor átlépek a régi Exxon Building ajtaján – noha az Exxon éppen akkor költözött ki ebből az épületből, amikor Bernard beköltötte ide a Lowell Corporations HQ-ját, sajnos ez a név ragadt rajta. Megszokásból villantom meg a biztonságiaknak a belépőkártyámat, mert egyébként nem lenne szükségük rá, hogy felismerjenek és beengedjenek. A céges dolgozók számára fenntartott liftek egyikéhez sietek, amivel egyenesen az ötvenharmadik emeletre vitetem fel magam, közben úgy pillantgatva másodperceként az órámra, mintha attól lassabban telne az idő. Gyűlölök késni. A pontosság az egyik legbecsülendőbb emberi tulajdonság, főleg az üzleti életben, én pedig éppen most köpöm szembe három... négy perccel. Összeszorítom a fogaimat. A liftből kilépve csak feltartom a tenyerem, amikor Frances felpattan az asztala mögül. Az egyik kedvenc tengerészkék, fehér szegéllyel varrt ceruzaruhámat rángattam magamra otthon, hozzáillő blézerrel és tűsarkúval, kabáttal pedig még csak nem is vesződtem, mert az ajtó-autó-ajtó távon nem tartottam indokoltnak. A cipőm sarkai most sietősen kopognak a márványlapon a tárgyaló felé, ahová viszont már nem feszült arckifejezéssel nyitok be, hanem egy professzionális mosollyal az arcomon. Amennyiben a bent lévő úriember felém fordul, vagy eleve velem szemben helyezkedik el, fel is veszem vele a szemkontaktust. – Elnézését kérem, elsősorban a késésért, másodsorban pedig azért, hogy az utolsó pillanatban át kellett helyeznünk a találkozót. Remélem, Frances segített eligazodni az épületben? – intek fejemmel az asszisztensi asztal felé odakint, miközben határozott léptekkel odasétálnék a férfihez. – Vittoria Lowell – nyújtom felé a jobb kezem. – Attól tartok, ezúttal be kell érnie velem, de cserébe a marketing igazán szakmai kérdéseiben könnyen meggyőzhető leszek – teszem hozzá egy félmosollyal, remélve, hogy ezzel oldhatom a kisebb kavarodás okozta esetleges feszültséget, és egyben éreztetve vele azt is, hogy nem azért velem találkozik, mert meg akarnánk félemlíteni vagy szorongatni a cégét a jelenlétemmel. – Megkínálhatom esetleg valamivel, mielőtt belekezdünk? – kérdezem, mert ugyan egyértelmű utasítást adtam Francesnek, most már semmit nem akarok a véletlenre bízni.
“Picture me in heavy chains, I got what it takes to be the prisoner himself. Picture me in black and white short Chanel; what do you mean when you say your existence has very little meaning today?”
Take the trouble to decide the things you do will not be the things that don't appeal to you See the mess your makin', can't you see your fakin' gonna make it hard for you, you're gonna, into the fire
Kettő perc. Szeretem, ha az emberek pontosak, amit ebben a pillanatban Vittoria Lowellről nem lehet elmondani, mert vele lesz találkozóm Frances szerint, nem pedig Ava Hamiltonnal, akivel leegyeztettünk és megbeszéltünk mindent a marketing megállapodásunkat illetően. Középhosszútávú tervek voltak, ahol a számokat hoznunk kellett, hogy a vélhetőleg gyümölcsöző kapcsolatunk ne csak három évre szóljon. Harmadik éve élek New Yorkban és még mindig nem tudtam teljes mértékben megszokni az ocsmány felhőkarcolókat, azokat, amik pont ugyanúgy néznek ki, mint az Exxon. Tulajdonképpen ha a külsőségek érdekeltek volna, akkor most minden bizonnyal egy Michelin-csillagos étterembe tartottam volna, nem pedig az ötvenharmadik emelet tárgyalójából bámulnék ki Manhattan többi ugyancsak galambszürke égig érő épületeire, amiket csak az különböztet meg, hogy másik utcákban vannak. Három perc. Frances háromszor jött robbant be a mögöttem feszülő ajtón az elmúlt öt percben és egyre idegesítőbb módszerességgel. A kopogtatás után nem várta meg az engedélyemet, hanem egyszerűen csak benyitott, a harmadik ilyen alkalommal már felé sem fordultam inkább: - Frances, az első két alkalommal is jeleztem, hogy csak egy pohár mentes vizet szeretnék. Azóta sem lettem sem éhesebb, sem szomjasabb - a szemeim a lent kacsázó sárga taxi tetőjét figyelte, ahogy próbált minél gyorsabban eljutni oda, amerre tartott. - Leteheti az asztalra a vizet, köszönöm - zsebeimbe süllyesztettem a kezeimet, amikor a taxi lefordult az utca sarkán és ezzel megakasztott abban, hogy követni tudjam azt. A fejemet fordítva a szemközt lévő épület ablakait néztem meg, és igen, valahol a harmincadik és negyvenedik emelet közt éppen Pacman igyekezett felzabálni minden útjába állót. A pohár mögöttem az asztal lapjának koccant, sietős léptek után pedig ismételten magamra maradtam végre. Frances (is) dohányzik a szabad perceiben, a mögötte hagyott mentol illat erre engedett következtetni. Négy perc. Az ablaktól ellépve a szék támlájának nekidöntött aktatáskámért nyúlva indultam meg a tárgyaló ajtaja felé, de mielőtt elérhettem volna, gyanítom, Vittoria Lowell érkezett meg lendületesen, amit a szavai alá is támasztottak. Az öltözéke kifogástalan volt, nekem pedig nem volt kedvem ma a színekhez, ezért a fekete öltönyhöz fekete inget párosítottam, a felső két gombot nem átbújtatva az ing anyagán hagytam szabadabban a nyakam. Gyűlöltem hosszú távon a nyakkendőket, mert úgy éreztem, hogy megfojtanak és gátolnak a szabad mozgásban. - Nem nagyon lehet eltévedni ezekben a fajta épületekben, jó napot! - Francest csak követnem kellett és háromszor hagyni, hogy benyisson, teljesen feleslegesen. A nő által felajánlott kézfogást elfogadva kezet fogtam vele, de nem tartott tovább, mint az egészségesnek volt mondható. - Mike Bradfield, Beyond - ha már a neveknél tartunk megtoldottam az ügynökség nevével is. Ő vajon tudta, hogy én ki vagyok? Sokszor a cégek részlegeinél nehézkes volt az információáramlás, szóval nem voltam abban sem biztos, hogy tudja, kivel is van találkozója. Ez nem az ő hibájából fakadt, egyszerűen csak a nagy cégeknél így működött, túl sok lépcsőfokot kellett bejárnia egy-egy információnak. A felajánlásra szórakozott mosollyal reagáltam, mert ha szeretné, bármiről meggyőzöm és bármit eladok neki, viszont az üzlet nem erről szólt jelenleg, hanem a két vállalat összekapcsolásáról úgy, hogy mindketten jól jöjjünk ki. - Isten őrizz! Frances igen alapos volt, nem bízott semmit a véletlenre. Ön ne jöjjön meg háromszor inkább, ahogy az asszisztense tette. Nagyon. Alaposan - ütöttem volna el félig-meddig viccesen és ezáltan feddőn is a kérésemet. Amúgy is már késésben voltunk és a szoros napirendem miatt azt hiszem, nem maradhattam volna annyit, amennyit késett a nő. - Nálam van a szerződés, ha gondolja, nekiugorhatunk, hölgyem. Bár elvileg Ava Hamiltonnal mindent átbeszéltünk és ha jól tudom, a vezetőségből páran benne voltak a levelezésben - toldottam meg ennyivel, hogy ha szeretett volna neveket, azt is megoszthassam vele. Nem azért, mert nőként ne lett volna jó vezető, vagy ne ismerte volna a saját háza táján az összes projektet, de az e-mailek és a futó projektek száma náluk sem lehetett kevesebb, mint a Beyondnál. Minden nyilvántartásom Excel táblákon volt, jelszavazva is akár a fontosabb adatokat tartalmazó dokumentumokat - és ez még csak a határidők, megvalósuló és tervezett marketingek és projektek összesítése volt. Ha a nő nem kért semmit a túlbuzgó asszisztensétől, akkor az asztal és a körülötte lévő székek felé mutattam, mintegy jelezve, leülhet a saját tárgyalójában.
Az anyám nem először – és gyaníthatóan nem utoljára – nehezítette meg az életemet, ezt én is pontosan tudtam, mégsem tudott volna semmi rávenni arra, hogy cserben hagyjam őt. Már... ennél is jobban. A létezése nyilvánvalóan titkot képezett az életemben, amiről kizárólag Bernard tudhatott, aki azóta már magával vitte ezt a titkot is a sírba, az összes többivel együtt. Vittoria Lowell anyja meghalt autóbalesetben két évtizeddel ezelőtt, Isabella Flores pedig nem volt sem rokona, sem ismerőse; Bernard tett róla, hogy a lakás ide vagy oda, ne is köthessenek hozzá minket. Ha úgy nézzük, így is törvényt sértettünk azzal, hogy egyáltalán kapcsolatba kerültem és kapcsolatban is maradtam az anyámmal. Ez a nap viszont sokszorosan el lett cseszve. Éppen az inkognitóm miatt alapszabály, hogy amikor az anyámnál vagyok látogatóban, még csak véletlenül sem úgy nézek ki, mint Vittoria – persze csak az észszerűség keretein belül, de manapság pont elég slamposabban öltözni és elhagyni a sminket meg a tökéletesen belőtt hajat ahhoz, hogy ne vegyenek észre –, Frances hívása hatására pedig épp ezért fő le a kávé sokszorosan. Átverekedni magam a New York-i forgalmon, Vittoriát faragni magamból és odaérni időben? Kihívás a javából.
Nem szeretek sem veszíteni, sem kihívásokat elbukni, de egy olyan ember, mint én, már egy perc késést is bukásnak könyvel el, hát még négyet. Nem állítom, hogy ezért fejek fognak hullani, de az biztos, hogy tenni fogok róla: több ilyen ne történhessen. Senki nem húzhatja az utolsó utáni pillanatig egy találkozó átszervezését, főleg, ha ennyire fontos ügyféllel van dolgunk, márpedig a Beyonddal nem kis befektetésre készültünk: ők voltak a kulcsai a marketingünk teljesen új irányának. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a vállalat elveszítse őket, és tudtam, hogy ez most rajtam fog állni vagy bukni. Amint beléptem a tárgyaló ajtaján, nem hagytam, hogy bármilyen jellegű feszültség kiüljön az arcomra. Udvarias mosollyal üdvözöltem az odabent álló férfit, épp csak egy gyors pillantással mérve végig, és azonnal bocsánatkéréssel kezdtem. Arra nem tettem megjegyzést, hogy gyanúsan közel állt az ajtóhoz, de mivel nem lökött félre, hogy távozhasson, nem is szavaztam a dolognak különösebben nagy jelentőséget. Az épületben való könnyű eligazodásra egy mosollyal feleltem, mielőtt bemutatkoztam volna neki egy kézfogás keretein belül. A neve furcsamód megkongatott a fejemben egy bizonyos harangot, aminek egyébként nem volt semmi értelme. Mike Bradfield. Mégis milyen kötődésem lett volna hozzá...? El sem tudtam képzelni, pedig a tudatom mélyén valami nagyon határozottan jelzett. Nem érdekes, döntöttem el. – Örvendek, Mr. Bradfield – maradtam ennyiben a nevével kapcsolatban, miután elengedtük egymás kezét. A belső vívódásomból semmi nem ült ki az arcomra, és egyébként sem terveztem tovább húzni az idejét, mint amennyire már egyébként is megtettem. Céltudatosan fordultam a tárgyalóasztal felé, egyetlen kérdést téve még fel – biztos, ami biztos –, amit először meglepő hevességgel utasított el, bár a dolog élét rögvest el is ütötte. Megengedtem magamnak egy halk nevetést, és legalább megnyugodhattam, hogy ebben jogosan számíthattam Francesre. – Attól tartok, az az én hibám volt, de ígérem, nem is kérdezem meg még háromszor – vettem tudomásul egy biccentéssel, hogy már így is épp eléggé alaposan körbeudvaroltuk. Nem is okozott gondot, amikor maga Mike is a szerződésre terelte a szót, hiszen, mint mondtam, nem állt szándékomban feltartani. – Természetesen! – bólintottam, és már folytattam is az utamat a székek és asztal felé, elfoglalva egy helyet a rövidebbik oldalon, rábízva, hogy ő hogyan szeretne helyezkedni hozzám képest. Akadt hely mellettem is, de ha a merőleges oldalon foglalt inkább helyet, úgy is el tudtam helyezkedni. – Igen, a levelezések egy része hozzám is befut – biccentettem, miközben begyakorolt mozdulatokkal elővettem a notebookomat, egyelőre csak felnyitva azt, illetve egy tollat is. Ezután szántam időt arra is, hogy Mike-ra pillantsak és röviden elmosolyodjak. – Ne aggódjon, nem azért vagyok itt, hogy gondot okozzak. Megbízom az embereimben, különösen Avában, szóval tekintsen erre csak úgy, mintha ideiglenesen arcot cserélt volna – vonom meg a vállam. Nem állt szándékomban vizsgáztatni akár őt, akár a marketingosztályt; tudtam, amit tudnom kellett, csak előállt az a némileg szerencsétlen helyzet, hogy most épp egyedül az én tollam volt elég közel az aláíráshoz. Gyorsan bepötyögtem a nevem és a jelszavam a laptopba, hogy készenlétbe tegyem szükség esetére, aztán teljes figyelmemmel Mike felé fordultam, és ha előkészítette a szerződést, nem vártam meg, hogy unszolnia kelljen, hanem már el is kezdtem átolvasni. A szemeim a nevénél akadtak meg. Nem azért, mert ott volt; a cég jelenlévő hivatalos képviselőjeként az adatainak szerepelnie is kellett a szerződésben, azonban ez nyilván messzebbre ment a Mike Bradfieldnél. Michael Reuel Bradfield. Világ életemben úgy jegyeztem meg minden nevet, amivel valaha, valamilyen módon kapcsolatba kerültem, mintha muszáj lett volna, hát épp azt felejtettem volna el, amit fél éven keresztül bámultam a borítékok felső sarkában és kanyarítottam le megannyiszor a saját borítékjaim elejére? A megszólaló vészcsengőknek hirtelen nagyon is sok értelme volt. A pánik olyan hirtelen kúszott fel a torkomon, hogy alig győztem visszanyelni és kis híján remegni kezdtek az ujjaim a táskám mélyén megbúvó nyugtató után, pedig ha valamikor, hát most kritikus volt, hogy összetartsam magam. Vajon felismert?, villant fel a kérdés a fejemben, pedig tudtam, hogy baromság. Semmi jelét nem adta, hogy ismerne. Ő Alba Florest ismerte, már amennyire a levelezés alatt meg tudta ismerni. Látott rólad képeket annak idején. Igen, de az nagyon régen volt. Valószínűtlen, hogy beazonosítson. Ugye? Ugye?! Hogy leplezzem a valóságos hurrikánt, ami feltámadt a fejemben, egyetértően hümmögök – mintha látnám a betűket –, majd a táskámba nyúlok a saját vizemért. Ellenállok a kísértésnek, hogy a gyógyszeres fiolát is megkeressem, bár így is kisebb csoda, hogy nem öntöm le a szerződést, hanem sikerül ténylegesen innom az üvegből, úgy, hogy még a kezem se remegjen.
“Picture me in heavy chains, I got what it takes to be the prisoner himself. Picture me in black and white short Chanel; what do you mean when you say your existence has very little meaning today?”
Kezdőlap
