Van valami érthetetlenül alantas a kopogásban; a tény, hogy külön erőfeszítést kell tennem annak érdekében, hogy felhívjam a jelenlétemre a figyelmet teljességgel elfogadhatatlan, de nem találták még fel a megfelelő csengőt, aminek a hangja nem olyan, mintha egy tejreklámból szalasztották volna. Bár a megfelelő alkalmakkor és megfelelő szemek számára teljesen remekül áll rajtam egy tehenészlány kosztüm, ettől függetlenül jómagam nem vagyok az, főleg nem egy társasház folyosóján. Az sem számít, hogy az említett társasház épp az Upper East Side-on van. Megtehettem volna, hogy előhalászom a telefonomat a vállamra akasztott kistáskából (amiért nagypénzt fizettem), de ahhoz túlzottan le volt foglalva mindegyik kezem, épp csak annyira tudtam kitartani az összeszorított kezem, hogy három határozottat koppantsak az ajtón. Mondanám, hogy nem vártam túl sokat, de igazából minden várakozás túl sok. Főleg, ha már megittál három eszpresszót, mielőtt idejöttél volna. Manapság csak ez tart életben. Abel az adderallt sem engedélyezi, kemény börtöntábort vezérel. – Ella, drágám! – vigyorodom el szélesen és reggel fél tízkor felettébb pofátlanul, örömöm jeléül megemelve a vállaimat is. Mást nem tudok, ugyanis a kezeim tele vannak márkanevekkel fémjelzett papírzacskókkal, amik a legújabb szerzeményeimet jelzik. A legtöbb bolt csak kilenc után nyit ugyan, de ha elég sok pénzt lebegtetsz, akkor anélkül tudsz válogatni a sorok között, hogy bárkitől gond lenne megtartani akár a tizenöt méteres távolságot is. A tekintetem végigvezetem Ellán, a hosszúlábú, barnára sült Rapunzelen, aki most elég karikás szemekkel bámul rám. Nem tudom, most ébresztettem-e. – Egyszerűen... pocsékul festesz. Vagy a mosómedve az új divat? A táskákat kézbe vesszük, nem szem alá rakjuk. Na nem baj, szerencsédre én üde és friss vagyok kettőnk helyett is. Tessék! – nyomom a kezébe az egyik kisebb szatyrot. – Kasmír sál. Boldog hétfőt! Nem zárom ki, hogy csak azért adományozom neki, mert így kicsit muszáj odébb lépnie, én pedig el tudok suhanni mellette, egyenesen be a lakásba. A legközelebbi lapos felületre (általában azok a kedvenceim, bár nem vagyok válogatós) pakolom a tasakokat, hogy aztán végre leemelhessem a napszemüvegemet a szemeim elől. – Remélem, nincs nálad senki. Ha mégis, küldd el. Akármit vársz is még tőle, biztosan sokkal jobb vagyok benne, mint ő – vigyorodom el. A hangulatváltozásom... Feltűnő lehet. Nem mintha bármi baj lenne vele, mármint, miért lenne baj az, ha boldog vagyok, hm? Végre jó úton haladok, és biztos vagyok benne, hogy túl vagyok a nehezén. Na jó, az mondjuk elég nagy visszavetés volt, hogy belekerültem az újságba, és a családom kitagadással fenyegetőzik, de mit tehet ilyenkor az ember lánya? Vásárol, természetesen. Mint egy őrült. Soha egy szülő sem fog annyira szeretni, mint amennyi jóleső pillantást kapsz egy megfelelő felsőben. Előhúzom az egyik újonnan szerzett nyári ruhát a szatyorból, még ott lifeg rajta a biléta. – Imádom a reggeli Macy's illatát...! Már ha, érted, nincs épp felgyújtva. Barbárok. Legalább jó üzleteket támadtak volna. Az a ronda kesztyűbolt például nyugodtan eltűnhetne már onnan. Van képük crocs papucsot is árulni!
NYILVÁN nem hallom a kopogást, hiszen egy emelettel feljebb alszom - a kutya ezzel szemben felriad a zajra, kecsesen (nem) megteszi a hálószoba-bejárati ajtó távolságot, mialatt a drágán gondozott körmei tip-tap kopognak a padlón - amire NYILVÁN felébredek én is. Nem ismétlődik a kopogás, a kávéfőzőhöz vánszorgás közben Jézus tűnik fel - mosolyogva, esküszöm mosolyog a kutya! farokcsóvál, de nem ugat, nem szokott igazán: nem hagyja ott a bejárati ajtómat, így módosul a haladási irány; Mielőtt a kilincsért nyúlnék még megkapaszkodom a Megváltó nyakörvébe, mert nevéhez méltóan végtelen szeretet lakozik a testében amit a nap minden percében kész a világnak adni - viszont az esetek kilencvennyolc százalékában váratlanul éri a világot az ölébe vetődő huszonkét kilós pitbull. - Van kulcsod. - Vád és ítélet a hangomban - ha kopogtatni tudtál a nyavalyás kezeddel, akkor simán előszedhetted volna a nyavalyás kulcsot is - ami nyilván nem zavarja őt, ahogy engem sem a vérszívásra tett amatőr kísérlet; New York összes ribancának a tyúkszemére tudna lépni ezzel a bicskanyitogató bájjal, de ők ugye lányok, én meg az apám fia. Állok kutyával és szatyorral a kezemben, nézek utána ahogy a kanapéra cuccol és nincs energiám azt mondani hogy utálom a kasmírt, nincs energiám... várjál, belealudtam a saját gondolatmenetembe ...flörtölni vele, nincs energiám feltenni mindazon kérdéseket amiket mostanában nem tettem fel.. De még mielőtt felmerülne bárkiben az a logikus válaszreakció, hogy talán küldjem el Serát leszögezném, hogy az ultimate BFFemről van szó. Ezért csak a kutyát engedem rá. Az, hogy első találkozásunk alkalmával sikerült bedominálnom a blökit nem jelenti, hogy varázslatosan jólnevelt jószággá avanzsált volna, de hé - szerintem kapóra jön, hogy a felugrálós kedvétől nem szabadultunk még meg. A dohányzóasztal túlsó feléről kerülöm ki a párost, hogy az abszolút amerikai konyhában élethosszig tartó szerelmemről biztosítsam a kávéfőzőt - és mert rámutattak, hogy szarul nézek ki, a konyhai csapnál fogok arcot mosni. - Kérsz kávét?
– Jogsim is van, attól még nyilvánvalóan fizetek másnak, hogy fuvarozzon – kontrázok rá a megjegyzésére, bár igazából nem hibáztatom, én se szeretek ajtót nyitni, mert akkor legfeljebb Te lepődsz meg azon, ki van a másik oldalon, nem Ők rajtad, mert… Nos, számítanak rád. Pedig én kifejezetten szeretek mások meglepetése lenni. És mások is szeretik; tagadhatják, de tudom, hogy ez a napjuk legjobb pillanata. Csak úgy, mint Elláé ma én. – Van kutyád – jegyzem meg olyan színtelen hangon, mintha csak egy új puffot dícsérnék meg a nappalijában. Nem csúnya, csak nem feltétlen szép. Nincs bajom egyébként a kutyákkal, bár sosem értettem igazán, mi a nagy felforgás körülöttük. Cukik, de nyálaznak és szőröznek, az én ruháim pedig ritkán engedhetik meg maguknak ezt a lealantasodást. Ez létező szó egyáltalán? Most az lesz. Próbálok töretlen lelkesedéssel pakolni le, közben viszont nem érni hozzá a túlzottan is lelkes szőrgolyóhoz. – Ha ennyire egyedül érzed magad, biztos vagyok benne, hogy valamelyik srác szívesen jön és csóválja neked a farkát, ha kéred. Talán kevesebbet nyáladzanak. – Bár ha éppenséggel erre bukik, annak is megvan a maga menete. Bármit el lehet érni egy férfinál, ha nagyon akarod. Nem, igazából nagyon se kell akarni, csak a jó fejükhöz beszélni. A nők… Kicsit nehezebb esetek, de legalább sokkal, sokkal elegánsabbak, puhábbak, és minden típusú illatuk kellemesebb. A szatyoráradatot a kanapéra engedem, és épp azt számolom, megvan-e mindegyik (nem ez lenne az első, hogy egy-egy kisebb szatyor mondjuk elhagyódik félúton az ötödik sugárúton vagy ilyesmi), amikor oldalról belém csapódik a nyáltenger. – Ú… Oké. Oké. Marad…! Nyugszik…! Hé, érti az angolt egyáltalán? Cálmate…! Con calma…! Kifogytam a Daddy Yankee dalszövegekből. Nem tudom, sprechen sie Deutch? Ha a feje fölé nyúlok, akkor leül, és befókuszál a kezemre. Remélem, azért, hogy várja a simit, nem pedig leharapni akarja, mert a kezem történetesen igen jól sikerült testrészem. Néhány óvatos simogatást megengedek magamnak, mielőtt rászólnék – angol, spanyol, német, választhat, az első az több külön akcentussal is megy –, és tüntetőleg a szatyrok felé fordítanám a figyelmem. Már mielőtt megérezném a kávégép illatát; az első cseppek. – Természetesen. Édesítővel, sovány tejjel… De ha úgy gondolod, akkor nyugodtan idd meg az egész kannát, én majd táplálkozom az illatból. Emlékszel a Burger King reklámomra még vagy… nyolc éve? Meg nem mondtad volna, hogy egy falatot se ettem abból a hamburgerből. És nem csak azért, mert tele volt tűzve tűkkel. – A zsírok szagától is rosszul leszek általában. Nem mondom, ha épp olyan mentális állapotban voltam, kicsit tudatmódosítva, akkor megkívántam a pizzát… De ez is csak azt mutatja, mennyire ideje volt elengednem az egészet. Rossz gondolatok. Ella után szállingózok a konyhába, és megértésem jeleként egy szót sem szólok, amiért a konyhai csap felett mossa meg az arcát. Mint egy vadember. – Szóval… Mi ez az új stílus, drága? – könyöklök rá a pultra. Nem az volt az első dolgom, hogy rögtön fel is próbáljak mindent, amit vettem, úgyhogy ebből igazán tudnia kell, hogy őszintén érdekel. Nem csak udvariasságból mondtam, hogy pocsékul fest. – A kutya az a teljeslelki összeomlás előtt vagy után jött? Mármint… Biztos cuki. A színe passzol a faladhoz.
- Szerencséd, hogy szép vagy. - Dünnyögöm félálomra való tekintettel mélyült hanggal - hogy bók vagy sértés azt majd eldönti magának: mi tudjuk, hogy sértés, ő bóknak fogja fel, a szigorú szeretet intézményébe viszont mindkét véglet tökéletesen belefér. A ténymegállapítást követően jobb híján úgy nézek az állatra (kivételesen az ebre, nem Serára) mintha most látnám először/ elkerülte volna eddig a figyelmemet hogy kutyából van, aztán úgy döntök hogy túl korán van még nekem szájkaratéba bocsátkozni, vagy srácokról dumálni. - Pedig az lenne az igazi, ha kérnem sem kellene. - De én nem vagyok Sera, hogy kérnem se kelljen, viszont Koch vagyok, mi nem szoktunk kérni: ördögi kör. Nem feszengek mellette. Azon kevesek közé tartozik, akiket nem tekintek vendégnek a lakásban, így a csillogó papírzacsikkal való molyolása, a kutyával való küzdelme az otthon fényét emelő közjáték a füleimnek, de csak mert csukott szemmel közlekedek házon belül és közben örülök a szenvedésének. Kávérendelés szempontjából alázatos magatartás az enyém, csendben teszek veszek - eritrit van, a legsoványabb tej itthon 3,5 százalékos, a többit már hivatalosan tejszínnek kell hívni, egyébként meg ne válogasson. Forrón csúsztatom elé, ízesítse kedvére. - Tűkkel? - Kérdezem három korttyal később, immáron tartósan nyitott szemekkel. - A BK egyébként nem rossz, de a gyorskaja nem ad olyan ízélményt, amitől te felhagynál ezzel a négyes típusú vegánsággal. - Mert nyilván nem eszik semmit, aminek árnyéka van. - Ahogy tanult barátom mondta egyszer, ha rálelsz a tökéletesre akkor nem tudod megállni, hogy bele ne harapj és ha beleharaptál, az "valami mennyei érzés. A zsemle, mint szezámmagos angyali csecs' ketchuppal és mustárral, hármójuk íze pedig eggyé olvad egy csábító pas de deuxben. Az uborka.. a leghuncutabb uborka, egy szelet paradicsom, egy levél saláta és egy omlós húspogácsa ami tökéletes és úgy örvénylik a szádban, bomlik szét és áll újra össze az édes és sós aromák szimfóniája, hogy sírni kell. Az nem csak egyszerűen egy grillezett húsos, zöldséges szendvics, az az isten aki az ételen át szól hozzánk." - Mire befejezem Marshall Eriksen méltán híres monológját már mellette állok, egészen közel mellette és csókot nyomok az arcára - egy füst alatt kiszedem a dokkolóból a telefonomat. Képernyőre villan egy neheztelő üzenet W-től, időpontját tekintve három és fél, majd' négy órával ezelőtt írta és a hollétemet firtatja ingerülten - ingerült, mert libának titulál - amire a válaszom egy közös szelfi Serával: ő ugyebár csodás a képen, én meg még mindig 'most keltem' mosott szar vagyok, viszont nem exkuzálom magamat írásban. - Ha történetesen nem alszom el, hanem bajom esik, gondolod élete végéig bánná, hogy az utolsó hozzám írt üzijében libának hívott? - Visszatérek a másik oldalról támasztani a pultot, egyúttal a seggem alá rángatom az egyik bárszéket: újabb két korty, felzárkózó agyi kapacitás, Sera meg nem nyilatkozik kedvezően a kiskutyámról, pont ezért nem szólok neki, hogy Jézus oda meg vissza van a csillogó papírzacskókért; Szereti őket szétszedni, a tartalmukat megrágni ha nincs levezetve az energiája, márpedig most nincsen - reggel futni jön velünk, a kutyasétáltató napközben abroncsot húzat vele... - A kutya Bonnie műve. Emlékszel a hírekből a Szent János katedrális-béli botrányra? A jótékonysági est közepén bumm előtűnt a semmiből egy falka menhelyi kutya, ilyennel a nyakukban - a kacatosnak használt bazi réztálból kirángatok a hullaházi exit-bilétát, egyik felén NoMad, másik felén "1 hét múlva elaltatják" felirattal - úgyhogy instant adoptálás kerekedett a kezdeti riadalom után. Ez pedig - mutatok a saját arcomra - Ted Sarandos műve. Nem akart véget érni a kurva vacsoraparti, mert kurva nehezen fogta fel a NEMet. Valóságshowt akar forgatni a köreinkben - gondolom majd Tiffanyt meg tudja győzni erről, és az új generációs new yorki elit megint el lesz könyvelve inkompetens hülye picsák gyülekezetének. Ellenben szóba került egy jövőre tervezett, Dancing with the Stars jellegű műsor.... - Ami nyilván érdekel engem. Lekoppintom az üres bögrét. - Ébren vagyok, szóval ne kímélj, mondd mit tehetek érted.
– Köszönöm, elég sokan mondták már – mosolygok rá úgy, mintha véletlenül sem fedeztem volna fel a kissé maró élt a hangjában (mert ha bókot kapok, sosem keresem ezt mögötte, köszönöm, tudom, hogy mindet megérdemlem), vagy mintha valóban szerencse kérdése lenne az egész. Elvégre, ha valami annyira elszúródott volna a DNS-emben, még mindig ott a plasztika, nem? Na meg, nagyon szép ember is lehet nagyon csúnya, ha nem ad magára, és egy nagyon csúnya is lehet kevésbé gyomorforgató, ha mondjuk zsákot húz a fejére. Na jó, nem, tudom, hogy rengeteg érték lehet egy emberben a külsején kívül is, de speciel ha elsétál melletted az utcán, vagy meglátod fél mérföldről, nem a személyisége sugárzó melegségét fogod megjegyezni magadnak, hanem hogy olyan kapa foga van, hogy pókot tudna kiszedni a sarokból. Némi szerencse, sok-sok munka, és még több magabiztosság. Ezért vagyok olyan csodás, amilyen. Jobb napjain Ella is az, és mivel az első kettőt nem tudja elveszteni (az ő arcszerkezete is igencsak jókedvében levő szobrászt feltételez, a munkát pedig sosem tudná elengedni, igazi INTJ), nyilván a harmadik hibádzik. Természetesen az első gondolatom, mint mindig, ha valaki elbasz valamit, az Warren. – Tűkkel. Tudod, hegyesek és fémből vannak – mutogatom, nagyjából mekkorák. Az ilyen gyorskajáldás szendvicsek reklámját nyilvánvalóan egy férfi találta ki. Rájuk jellemző, hogy nagyot mondanak, ha marketingről van szó, aztán szembesülsz a finoman szólva is átlagon aluli valósággal. Ezért még letérdelni sem érdemes. Ella elé mondjuk inkább letérdelnék, minthogy ezt a jelenetidézést még egyszer végighallgassam. Nem csak azért, hogy befogja, hanem van abban valami furán erotikus, ahogy húspogácsákról beszél. – Hadd találjam. Ez Kafka volt, ugye? – ráncolom össze az orrom. De elég a poénkodásból, pletykaszagot érzek, és megyek utána, még a kávé sem tud egészen kizökkenteni az úticélomból. Tudom, hogy az utóbbi időben egy kicsit… elhanyagoltam Ellát. SOKKOLÓ, tudom! Nem ez az első, hogy megesik, csakhogy az előző eset után leléptem másfél évre, szóval ideje összeszednem magam, mielőtt a végén teljesen kiesnék a köreikből. Ez nem az a fajta temetés lenne, ahol szép sztorikat mesélnek rólad, mindenki imád, és teleplakátolják a képeddel a kápolnát, hanem az, amikor egyszer csak nem beszélnek veled, mert szellem vagy. Nem volt szándékos a rövid eltűnés, csak össze kellett szednem magam. – A kutya vagy Warren? – támaszkodok tovább vele szemben, tettetett tűnődéssel hunyorogva rá. – Ha a kutyád megtanult üzenetet írni, én kérek elnézést, valóban hasznos jószág. – Ha Warren megtanul értelmes emberi lényként viselkedni és végre ráeszmélni a csodára, akit szó szerint csak észre vennie kéne és helyből jöhetne az esküvő is, akkor ő is hasznos jószág lesz. Legalábbis megérdemli majd végre a szembefordítható hüvelykujját. – És a kutya egészen biztosan bánná. Nem lep meg, hogy Bonnie műve. – Ki másé lenne? – Imádom Ace-t, félreértés ne essék, de néha ugyanígy imádok elbújni előle. Ha rajta múlt volna, a lakásom már úgy nézne ki, mint egy állatkert, én és az állatszagok pedig nem jövünk ki túl jól. Ha bűzt szeretnék érezni, nem költenék ennyit a tisztálkodószereimre és a parfümömre. Nem azért használom, hogy Én jó illatű legyek, az adott, hanem másokat ne érezzek. Ha kell bárki arcába fújok vele. – Megmondom őszintén, az az időszak egy kicsit sűrű volt számomra… De valami rémlik – húzom el a számat. Akkoriban épp lefoglalt az, hogy rázott a hideg és kihánytam a belemet is, hiába próbált Abel a tőle telhető legszakszerűbben lehozni a szerekről, mégiscsak hullákhoz volt szokva a szentem. Ezen apró részleteket persze nem áll szándékomban megosztani Ellával. Eleve azt se tudja, hogy visszaszoktam, nemhogy még a leszokásom rejtélyeivel traktáljam. Mint általában, egyszerűbb hazudni. – Engem a valóságshow is érdekel – vigyorodom el szélesen. – Nem szerepelni, természetesen. De képzed el a sok szennyest, amit kiteregetnek a producerek… – A sok pletyka! A sok botrány! Egészen bugyborékol tőle a lelkem. Mint a pokol. És ha már a pokolról és a botrányról van szó… – Hát, nem sok. Mióta is alszol? Két hete? – pillantok a hajára. Biztosan így, kócosan is selymes, de ha megszámolom a szöszöket benne, talán ki tudnám következtetni. Mint a fa évgyűrűi. – Van az az aprócska dolgom a polgármesterjelölttel… Egy kicsit felfújták, ha engem kérdezel – sóhajtom, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és csak a tegnap esti Jimmy Fallont beszélnénk meg. Nem mintha halálosan szerelmes lettem volna a pasasba, akinek aztán nem kellettem, mellesleg felesége is van, és most az apám azzal fenyegetne, hogy kitagad. Ugyan. Az szappanoperába illene. – De egy kicsit sok hívást kapok a tegnapi megjelenése óta, úgyhogy ki kellett kapcsolnom a telefonom. Nem jöttem rá, hogy kapcsoljam ki, úgyhogy… Tudod. Bedobtam a konyhamalacba – mosolygok, aztán legyintek. – Ne már, nem jöhetek csak úgy át? Gondoltam feldobom a napodat. Láthatóan szükséged is van rá. Tudom, hogy nagyon jól állna nekem a szőke, még ha túl generic is, de azért nem vagyok az, se kívül, se belül. Úgyhogy észrevettem, hogy nem válaszoltál a kérdésemre.
- És azt is tudod, hogy miért mondták? - Mások a helyemben már elgondolkoztak volna rajta párszor, hogy ugyan miért is ápolnak szoros barátságot Sera Grahammel - mit szorosat, a bffnek lenni valóságos fúzió - amikor sokkal kellemesebb lenne megmondani neki hogy mennyire idegesítő, majd a nyomaték kedvéért fejbe vágni egy serpenyővel; Biztos mazochista vagyok. Nem tudnám szavakba önteni, hogy miért is ragaszkodom - kapcsolatunk úgy indult, ahogy azt egy rámenős extrovált és egy szociopátiával gyanúsított introvertált esetében az elvárható: mostanra felfejlődött, bár mi ugyanazok maradtunk; Mellette elengedhetem magam. Nem kell óvatosnak lenni, nem kell felelősségteljesnek lenni, nem kell agresszívnak lenni - majdnem biztosra veszem, hogy pont annyira átlát az én álarcomon, mint amennyire én az övén és mintegy hallgatólagos megegyezés szerint egyikünk sem beszél arról amit látott, látni vélt. Egyenlőek vagyunk. - Ne bosszantsál már fel, tudom mi az a tű, csak azt nem hogy miért volt a kajában? - És olyan nincs, hogy valamit ne tudjak - úton az ébrenlét felé azt tippelném, hogy a szendvicsnek adtak tartást ezzel a megoldással, de a nyakamat nem tenném rá; Ezért kell, hogy választ kapjak, különben ezen fogok kattogni - mondanám, hogy egész nap, de hazudnék - és ha nem válaszol, az első kávét követően kénytelen leszek felhívni Daniel Schwartzot. Márpedig Daniel egy igazi faszparaszt. - Ahamm. - Hagyom rá egy nagyon beszédes pillantással - úgy nézek én ki, mint egy Kafka rajongó? A felső tízezer esetén valami masszív téveszme az, amely engedi feltételezni: csak a szépművészet, csak a szépirodalom, csak a szépanyád. Nem érem fel ésszel, hogy lehet fél napokat eltölteni egy galériában, rajongani valami ocsmány pacáért csak mert dollármilliókat ér, és persze lenézni azt, aki nem tudja álmából ébredve, hogy melyik majom mit pingált. Működjön a kémia, teremts velem kapcsolatot, vagy a menj a picsába. Elég csak szétnézni a lakásban: itt soha nem járt lakberendező. A szobafestő-mázoló anélkül is képes felfogni mit-hogyan szeretnék, hogy ezt egy idevonatkozó diplomás valaki külön tolmácsolná, a Home Depot munkatársai pedig honlapon elérhető munkadíj ellenében jönnek, felszerelnek bármit - például plafonra tükröt. Charlotte Grace Koch ennek örömére hol magát, gyakrabban az apámat, de általában az anyai nagyszüleimet hibáztatja amiért ilyen megátalkodott módon ízlésficamos vagyok, de odáig nem merészkedik, hogy Melody Bradford módjára rendelkezzék az enteriőr felett. Az egy dolog, hogy házasság révén Koch lett belőle - Robinsonként kezdte - én viszont Kochnak születtem. A génjeimben van a hajlam, hogy szarul bánjak a saját családommal. Nem adok itthon vacsorapartikat de ha mégis a házigazda szerepébe kényszerülnék, inkább kibérelek egy éttermet. - Igen. - Mindketten tudjuk, hogy Warrenre gondolok ahogy azt is, hogy nem fogok pontosítani, mert az már felérne egy beismerő vallomással: nem mindenki számára, de Sera Graham amilyen tenyérbemászó, annyira intelligens is. Nagyonnagyonnagyon. Nem vallok be semmit, mi több arról sem szólok, hogy Jézus kicsomagolta a felelőtlenül kanapén hagyott cuccokat és most módszeres pusztításra vált - velem szemben, Sera háta mögött. Nem firtatom a sűrű időszakot sem - ha akarja beavat, ha nem akarja akkor hiába mennék át spanyol inkvizícióba, nem érnék célt. Ha tippelnem kellene jó eséllyel el is találnám, mert apám nem hülyét nevelt, de a mi viszonyunk azt hiszem mentes az árnyalatoktól, lelkizésre való hajlamtól és gyengeségtől - fekete és fehér. A bölcsek azt mondják, hogy nem is a cél, hanem az odavezető út az ami számít - esetünkben pont fordítva van, esetemben legalábbis mindenképpen: a végeredmény? Itt van, bosszant, ezek szerint jól érzi magát. Tökmindegy, hogy milyen volt az út idáig. - Beajánlhatlak társproducernek, ha gondolod. Sarandos élné a Gossip Girl varázslatot - tűnődök keveset - én meg a hús-vér Chuck Basst. A táncos balhéra viszont valószínűleg aláírom a szerződést, ha az ügyvédeknek sikerül néhány apróságot tisztázniuk. - Apropó házi pokol és botrány. - Christian Baruch nem csak polgármesterjelölt, de a nagybátyám is. Mondjam, hogy isten hozott a családban? - Álszent lenne tőlem felháborodni ezzel kapcsolatosan bármiért is: hogy Chris nős, hogy a botránnyal garantáltan esélytelen, hogy majd' kétszer olyan idős.. A Koch testvérek nem akarnak a dologgal foglalkozni érdemben, lévén Baruch anyai ágról rokonom, Sera meg az életem része múlt, jelen és jövőidőben is - látod, ilyen könnyű érintetté válni - én meg ugyancsak a családi örökség részeként, pont leszarom. Nem kell bemutatni a bulvár gépezetet, bármit is írjanak azt jobb elosztani kettővel - egy dugáshoz ketten kellenek, nem bonyolult a matek: és annak a kettőnek is a saját magánügye a dolog. Utálom az unatkozó amerikaiakat. - Hülye kérdésre nincs válasz, Seraphina. Ha a lövöldözésre célzol akkor az nem tett tönkre idegileg, fennt van a youtubeon, nézd meg, a kutyát pedig még előtte szereztem és eddig még nem sikerült megnevelni. - Intek az eb felé, aki végre kiválasztotta ami neki tetszik és most kapcarongyként rázza-tépi-cibálja a nagy valószínűség szerint Bergdorf blúzt. - Miért gondolja mindenki, hogy gyenge vagyok?
Kezdőlap
Van valami érthetetlenül alantas a kopogásban; a tény, hogy külön erőfeszítést kell tennem annak érdekében, hogy felhívjam a jelenlétemre a figyelmet teljességgel elfogadhatatlan, de nem találták még fel a megfelelő csengőt, aminek a hangja nem olyan, mintha egy tejreklámból szalasztották volna. Bár a megfelelő alkalmakkor és megfelelő szemek számára teljesen remekül áll rajtam egy tehenészlány kosztüm, ettől függetlenül jómagam nem vagyok az, főleg nem egy társasház folyosóján. Az sem számít, hogy az említett társasház épp az Upper East Side-on van. 
