And from now on These eyes will not be blinded by the lights, From now on What's waited 'til tomorrow starts tonight. And let this promise in me start Like an anthem in my heart

jill and winnie

Vannak rokonaim!
Mármint, persze azt mindig is tudtam, hogy vannak. Mindenkinek vannak rokonai, nem csak úgy idepottyanunk a jövőből anyaszült meztelenül, hogy megöljük Sarah Connort; vannak szüleink, nagyszüleink, és nekik is van valakijük, legfeljebb nem ismerjük őket. Ez hatványozottan igaz, ha az ember történetesen örökbe van fogadva. Sosem éreztem magam emiatt kevesebbnek vagy gondoltam volna azt, hogy a nevelőszüleim nem az igazi családomat jelentik. Négy éves voltam, amikor magukhoz vettek, és alig emlékszem bármire korábbról; gyors, villódzó képek ugranak csak be, ahol képtelen vagyok részletekre fókuszálni, különben elolvadnak előttem, mint valami Dalí festményen. Abban sem vagyok biztos, hogy igazi képek lennének, nem pedig csak olyanok, amiket az agyam rakott össze a hallottakból és elképzeltekből valami kézzel foghatót várva.
Igyekeztem nem a múlton rágódni, de képtelen voltam lerázni az érzést, hogy van egy olyan részem, amit nem ismerek, és amit soha nem ismerhetek, ha nem teszek érte. Fischerék azért nem tudtak örökbefogadni, mert az anyám hivatalosan sosem mondott le rólam, és New York állam arra van berendezkedve, hogy a családegyesítésre törekedjen, még akkor is, ha ez azt jelenti, olyan drogosoknak kell visszaadjon gyereket, akik most jöttek ki az elvonóról. Az anyám sosem jelentkezett értem; egy idő után pedig Fischerék nem akarták már folyton a bíróságra vinni a dolgot, kérvényezni a nevelőszülői státusz módosítását. Elfogadtuk, hogy így vagyunk olyanok, amilyenek. Sosem éreztem, hogy kevésbé szeretnének mint a vér szerinti gyerekeiket.
Akkor jutott ismét eszembe, amikor Theo öngyilkos lett öt éve. Rengeteg könyvet elolvastam a témában, és az egyik visszatérő gondolat szöget ütött a fejembe – a hajlam az öngyilkosságra örökölhető. Gyengébb idegrendszer és miegymás. Vajon ha ismertük volna a családunkat, akkor tehettünk volna valamit ellene? Lehet, hogy nem kellett volna meghalnia? Innentől fogva már nem csak a kíváncsiság juttatta újra meg újra eszembe, hogy talán… Talán meg kéne keresnem őket. Ha nem is az anyánkat, de valakit. Úgy éreztem, tartozom ezzel Theo-nak.
Három hete volt öt éve annak, hogy meghalt. Én pedig végre igazán munkához láttam. Hivatalosan csak civil vagyok, akinek nincs hozzáférése rendőrségi aktákhoz, maximum ahhoz, amit ők hívnak le nekem, de gyakorlatilag a legtöbb rendőr túl lusta ezekkel foglalkozni, és inkább megadja a saját belépési adatait, csak csináljam meg a dolgát. Még megvolt a születési anyakönyvi kivonatom, amin rajta van a kórház is, ahol születtem; felhívtam őket, néminemű ferdítéssel (miszerint nyomozó vagyok, bár technikailag csak annyit mondtam, próbálok utána járni egy ügynek és az NYPD-nél dolgozom) pedig sikerült rávennem az ügyeletes nővért, Joanne-t, hogy nézze meg nekem a feljegyzéseiket. Régen volt, még nem digitalizálták, úgyhogy papír alapon kellett utánanéznie, de Joanne egy angyal. Innen megtudtam az adatokat, amiket anya megadott; így volt már egy nevem és egy címem is.
A címen persze már nem ismerték, de az egyik idős szomszéd elmondta, hogy évekig kapott még ide postát, amit továbbítaniuk kellett egy queensi címre. A pontos házszámot nem tudta, úgyhogy lényegében az egész környéket körbejártam, Margaret Denise Duncant keresve, mire az egyik helyen találtam valakit, aki szerint előtte ott lakott. Felkutattam a bérlői listát, és bár Margaretet nem találtam, egy másik Duncant nagyjából a jó időben igen; a szüleit, ha minden igaz. A nagyszüleimet.
Innentől már az adatbázisban kutattam, és végül… Végül ide jutottam: az egyik brooklyni rendőrkapitányság lépcsője. Csak tizenöt lépcsőfok (jelzem, nincs akadálymentesítve, cöcö!), ami elválaszt a recepciótól és az unokatestvéremtől, aki nyomozó. Milyen menő már, nem?! És micsoda szerencse! Lehetne mondjuk kamionsofőr is Minnesotában vagy aranyásó Alaszkában. De nem, ő itt van, egy szomszédsággal arrébb, ugyanannál a szervezetnél, ahol én dolgozom. Nem mintha ez olyan meglepő lenne, elvégre ez az ország legnagyobb rendőrsége, de… mégis!
Próbálom megzabolázni az izgatottságomat és viszonylag nyugodtan, fapofával állni meg a fogadópult előtt, amitől úgy érzem, mindjárt felrobbanok. – Jó napot! – szólítom meg az ott álló egyenruhást. A jelzése alapján őrmester. – Winnifred Fischer vagyok, az IU-tól – magyarázom, a csiptetős-mágneses azonosítómat dugva az orra alá, amivel csekkolni szoktam, és ami, utólag rájöttem, nem a legjobb reklám. Az IU elég híres arról, hogy mások orra alól visz el nagy horderejű ügyeket, és mindenhová odamegy beleszólni a dolgokba. Ezt is látom tükröződni az arcán. – Jillian Langston nyomozót keresem. Bent van?
– Milyen ügyben?
– Munka – füllentem. Miért? Miért hazudok? Buta Winnie…!
– Milyen munka?
Gondolkodj, gondolkodj…! – Volt egy ügye, ami talán korrelál eggyel, amin mi dolgozunk. Erről szeretnék beszélni róla. Igen. Abszolút erről.
– És miért nem egy nyomozót küldtek?
– Csak egy megérzés a részükről – vonom meg a vállam. – Ha Langston nyomozó nem gondolja úgy, hogy bármi köze lehet hozzá, akkor nem is fontos. Egy próbát megér, nem?
A férfi sóhajt, és int, hogy kövessem. Kilép a pult mögül és felkísér egy lépcsősoron; minden kapitányság ugyanarra a sémára épülhetett, mert a miénk is ilyen elrendezésű. Felül elvezet a nyomozók asztalai mellett, és bár próbálok óvatos lenni, nem bírok a véremmel, muszáj végignéznem mindenkin. Nem látom az arcot, amit az adatbázisból előhívott képen láttam, ami kicsit elszomorít.
– Várjon itt – mutat egy nagyon, nagyon kényelmetlen és ronda narancssárga műanyag széksorra, de kérdés nélkül engedelmeskedem neki. Még jó, hogy nálam van a laptopom, amit most is az oldaltáskámban szorongatok, és így ha Jillian mégsem érzi magát annyira ismerkedős kedvében, még mindig ott az alibim. Nem mondom, hogy vannak rendőrségi akták elmentve a gépemen, de azt sem, hogy nem.
Kizipzározom a műszőrös kabátomat (nem azért vettem, mert szőrmének tűnik, hanem mert nagyon puha és meleg, én meg fázós vagyok) és a karomra terítem, a tekintetem pedig a cipőm orrára szegeződik. Ma próbáltam társadalmilag elfogadhatóbb öltözéket húzni, mert még nem állnak készen az expresszionista stílusomra New Yorkban; sötét farmer és fehér blúz, még a hajamat sem két copfba fogtam, vagy amolyan Leiásan a fejem tetejére két csigába, hanem kontyba. Remélem, így szimpatikusabb leszek neki, és nincs rajtam elvétett görényszőr se.
Az első megállapításom róla, mikor meglátom, hogy valaki közeledik felém a folyosón, az az, hogy nagyon szép. És magas. Mondjuk hozzám képest mindenki magas, de azért kicsit irigylem, tudva, hogy én is örökölhettem volna ezeket a géneket!
– Jillian! – suttogom ámulva, valahogy úgy, mint mikor valaki sztárt lát. Aztán észbe kapok, remélem, nem hallotta, és a fejemet rázva pattanok fel a helyemről. – Jillian nyomozó! Vagy jobb szereti a Langstont? A Jillian nagyon szép név, de megérteném, ha inkább a formalitásban maradna…! Winifred Fischer vagyok, az Intelligence Unittól, de hívjon nyugodtan Winnie-nek. Mint a mackó. A Micimackó. Hopp…!
A kabátom a felálláskor a földön landolt, és addig nem vettem észre, míg most közelebb nem akartam lépni a kézfogáshoz és majdnem eltaknyoltam benne. Gyorsan felveszem és leporolgatom, látott már rosszabbat is igazából. Mindenesetre szép kis bemutatkozás az új-régi családomnak. – Ráér esetleg egy kicsit beszélni velem…?

1075 szó lelkesedés | ⚶