Greta && Murat

Dübörög a metró, ahogy elhalad alattunk, Manhattan utcái sarasak és vizesek. Talán egy órája sincs, hogy elállt az eső, de felnézve az égre, lassacskán jön egy újabb zivatarfelhő. Jó magam elveszek a saját gondolataimban, melyből hangos duda szó ránt ki. – Mi történt? – Kérdezem a sofőrt, de még mielőtt válaszolni tudna, kipattanok az autóból a dugó kellős közepén. Ezt valahogy sosem tudtam megszokni New Yorkban. Itt állandóan esik az eső és folyton dugó van. A kettő talán össze is függ, mivel állandóan rossz az idő, így nincs ember a talpán, aki gyalogolna. Viszont az, hogy mindenki autóba ül, fokozza az esélyét annak, hogy beáll az autósor. Most is ez történt és természetesen mindenki feszült és ráfekszik a dudára, habár semmit sem old meg. Benyújtom az ablakon a fizetségemet a taxisnak, majd elsétálok a gépjárműtől. Habár minden vizes, ez engem nem igazán zavar. Megpillantom a Central Park fáit és egyből arra veszem az irányt. Füleimben csengenek fel ekkor Mr. Barry szavai, amint megkér a dolgozószobájában, hogy tartsam szem előtt a lányát, ha New Yorkban járok. Sosem gondoltam, hogy egyszer eljutok ide, legyintettem is akkor, hogy persze. Hiszen úgy hittem, nincs az az isten, hogy én egyszer itt legyek. Most mégis...
Sóhajtok egyet, amint az egyik terebélyes lombkoronáról egy egész fányi esőcsepp zúdul a tarkómra. Megborzongok a hideg cseppektől és kissé homorítom is a hátamat. Majd ismét kihúzom magam és tovább sétálok. Az egyik fa alatt megpillantok egy lányt, látszólag őt nem különösebben zavarja ez az időjárás, teljesen el van a saját gondolataiban. Kiveszek egy fotót a zakóm belső zsebéből és feltartom magam elé úgy, hogy félig takarja az imént említett lányt. Kiköpött mása. Utoljára Greta-t akkor láttam, mikor elhagytam Isztambult egy jobb élet reményében. A vállalat ismertette meg velem az édesapját.
Elrakom a képet, majd odalépek Greta-hoz. Nem vagyok a rögtönzés mestere, így előre ki találtam majd mit fogok előadni. Mivel az itteni emberekhez képest én enyhén szólva is napbarnított vagyok, így az eltévedt turista szerepét igazán nem nehéz adnom. – Ne haragudj, azt hiszem eltévedtem kicsit, tudnál nekem segíteni? – Mély orgánumú hangom cseng fel, ahogy megszólítom a fiatal ír lányt, aki olyan gyorsan cseperedett nővé, hogy szinte észre sem vettem. De hogy is vehettem észre, hiszen ő is elvolt a maga kis világában, ahogy én is elvoltam. Tulajdonképpen arra sem gondoltam, hogy valaha még összefutunk az életünk során. Azt pedig végkép nem gondoltam, hogy ilyen szerencsétlennek kell tűnnöm annak érdekében, hogy leszólítsam.

Bár a napjaim nagy részét egy ideje már New York-ban élem, gondolatban még mindig otthon járok. Az jár a fejemben, hogy vajon lefialt már Cornelius az anyakoca, vajon mikor nyergelhetik fel először Monszunt-t, és mennyire elkeserít, hogy nem én lovagolhatok rajta először. Holott születése óta én gondoztam. Bár nagyapa azt mondta, hogy ha karácsonyra majd hazamegyek, bizonyosan lesz lehetőségem kivágtatni vele, de az mégsem olyan, mintha most tehetném meg ugyanezt. Egy fiatal csikó első útja mindig meghatározó.
Lassan két hónapja élek a városban, valamikor tavasszal érkeztem, és Erin-nek hála sikeresen be is rendezkedtem. Mégis rengeteg dologban szorulok a segítségére, hiszen ő itt született már, itt nőtt fel, tulajdonképpen úgy ismerheti a várost, mint ahogyan én ismerem Blessington. Persze ezen ő nevetett, hiszen szerinte még egy született new york-i sem ismerheti igazán ezt az örökké pulzáló metropoliszt, ahogy neki is mindig tud újat mutatni. Életemben talán kétszer jártam Londonban,és egyszer eljutottam a svéd fjordokig, de azon túl még sosem jártam. Nem mintha bármi is hiányzott volna az életemből. A nagyvilág pár kattintásra van tőlem az internet segítségével, és bár mindig érdeklődve, és hatalmas kerek szemekkel csodálkoztam rá a nagyvilágra, sosem éreztem azt, hogy bármi is hiányozna az életemből azáltal, hogy nem jártam még sok helyen. Ettől függetlenül most kicsit jól esett világot látni, noha ha nem pályázom meg és nyerem el a Derry ösztöndíjat, lehet jó pár évnek el kell telnie mire egyáltalán olyan utazásra ragadtatom el magam, ami az óceán innenső oldalára hoz. Mégis minden nappal csak örömmel gondolok arra a döntésre, hogy bár eredetileg úgy terveztem, hogy Blessingtonban folytatom az életem, másképp határoztam. Ki tudja, hogy ebben a hatalmas városban, ebben a kiismerhetetlen fényárban úszó hatalmas városban mi mindenben lesz részem, ami talán az elkövetkezendő évekre számtalan emlékkel gazdagít majd.
A Central Park meghatározó helyszíne lett itt tartózkodásomnak. Bár azt hiszem az itt élők többsége is így van ezzel. Mintha a természetanya ujjából serkent volna egy csepp vér, amely a Hudonson partjára hullva ketté választotta Manhattan egy részét. Noha Queens északi részén éltem, és innen könnyebb volt megközelíteni a parkot, még így is hosszú időt utaztam azért, hogy néhanap egyszerűen csak elvesszek benne. Szabadnapjaimon sokat bolyongtam, gyakorlatilag úgy indultam el , mintha felfedezni akarnám, mintha keresnék benne egy helyet ami csak az enyém. Ahogy abban a Robert Redford filmben is volt, amiben a férfi szerint a Central Parkban mindenki megtalál egy zsebkendőnyi otthont ha elég ideig keresgél. A Bow Bridge és környéke számtalan művészt, kivált a filmeseket megihlette és forgattak itt nem egy, mára legendássá, majdhogynem ikonikussá vált jelenetet. Tulajdonképpen az évnek számtalan szakában feltűnt már a filmvásznon. Azt hiszem először akkor szerettem bele, amikor megálltam a híd közepén, a korlátra könyökölve figyeltem a csónakázó tavon ringatózó apró ladikokat. Arra gondoltam, hogy mennyire jó lenne egyszer ott lenni egy hajóban, kicsit a parton hagyni a mindennapi gondokat, és elhajózni a Bow Bridge mellett. Aztán már szinte észrevétlen hoztak ide napok múltán a lábaim. Az élet megannyi apró jelenete játszódott le a szemeim előtt, én meg csak ültem az egyik padon és figyeltem hogyan változik a világ körülöttem. Pontosan úgy, ahogyan otthon, Blessingtonban néztem a világot nyári délutánokon a nagyszüleim háza melletti viharvert barna kopott padon. Lábam előre nyújtva, kezem összefűzve pihent a hasamon, és mosolyogva billent oldalra a fejem. Éppen úgy mint ma is. Ma nem kellett bemenni előadásra, sőt a holnapi napom is szabad, éppen ezért határoztam úgy, hogy további felfedezéseket teszek a Central Parkban. Talán felkutatok olyan igazi, hamisítatlan európai kávézót, amely állítólag van itt nem is egy, csak megbújnak a dús lombú fák között, mintha arra várnának, hogy csak avatott szemek fedezzék fel őket. Nem feltétlen az a céljuk, hogy kitűnjenek, sokkal inkább, hogy elrejtsék az embereket. Művészeket, csendért áhítozó, a nyüzsgés elől menekülő new york-i munkásokat, pihenésre áhítozó egyetemistákat, vagy éppen egy apró semmittevés után sóvárgó üzletembereket. Meg engem.
Az eső illata még mindig keveredik a pázsitok, bokrok és virágok aromájával. Épp indulni készülnék, hogy megkeressem azt a bizonyos kávézót, ami lehet éppen engem vár, hogy hamisítatlan ír kávét igyak benne, amikor egy férfi lép hozzám. Épp akkor állok fel a padról, amikor megszólít. Érdeklődőn vonom a fel a szemöldököm a kissé erős, európai akcentusra, meg a nem éppen amerikaiakra jellemző külsőre. Az öltözéke is inkább olyan mint egy európaié, nem annyira, mint egy amerikaié lenne. Bár ez talán sarkos megállapítás, de a hónapok alatt Erin sok dolgot elmagyarázott az itteniekkel kapcsolatban.
- Ó, hát nem tudom mit keresel pontosan, de…- pillantok körbe finoman mosolyogva, majd visszafordulok felé, és úgy folytatom.
- A Central Parkban könnyen eltéved az ember. Magamról tudom.- tettem jobb kezem derülten a mellkasomra, aztán hagytam lehullani.
- Kezdjük az elején: jó városrészben vagy? Mit keresel pontosan? Aztán majd együtt kiokoskodjuk hogyan jutsz el oda. Bár bevallom, én sem túl régóta élek itt. Sőt ha azt vesszük, elég keveset tudok a városról. Néha én éppen eltévedni jövök ide. Épp indulni készültem. Velem tartasz?- mutattam előre, a híd túloldala felé, a vajszínű murvával felszórt apró kis sétányra, amerre tartottam, és érdeklődőn pillantottam vissza rá. Ha úgy döntött, hogy legalább egy darabon eljön velem, akkor elindultam, és csak reméltem, hogy nem az ellentétes irányba tartunk annak, amit ő keres.
- Egyébként Greta vagyok, jelen pillanatban New York lelkes lakója, a Central Park nagy rajongója, egyébiránt Írország szülötte és örök szerelmese.- csacsogtam derülten, és bár megszoktam, hogy errefelé meglehetősen tartózkodóak az emberek, sőt kifejezetten bizalmatlanok - nem csoda, hiszen a bűnözés meglehetősen magas New Yorkban- én ettől függetlenül megőriztem azt a nyitott és érdeklődő habitust, ami alapvetően jellemző volt rám. Noha Erin sokszor igyekezett felhívni rá a figyelmem, hogy ez nem Blessington, még csak nem is Dublin, legyek óvatos, valahogy nem sikerült ezt betartanom. Apa is állandóan aggódott, ahogy anya is nyugtalan volt, valahányszor felhívtam őket. Pedig igyekeztem minden nap, legalább őt perc erejéig video chatelni velük, hogy megnyugodjanak.
- Téged honnan fújt New York-ba a szél?- néztem oldalra érdeklődve, és végigpillantottam a vonásain. Meglehetősen markáns, igazi, hamisítatlan délies vonások, mély, kellemes, bár igazán érezhetően akcentált angol kiejtéssel megáldott hang.
- Egyébiránt éppen arra próbáltam rájönni, hogy merre lehetnek errefelé kávézók. Azt mondták nekem, hogy lennie kell itt legalább kettőnek, igaz azt is hozzátették, hogy mindegyik megbújik a fák között. Szóval ha azt vesszük nem csak te tévedtél el kicsit, hanem jelen pillanatban én is. És most kivételesen nem szándékosan.- nevettem tovább, még mindig jókedvűen. Ez valahogy sosem veszett ki belőlem. Erin szerint néha szinte már bosszantóan optimista, a naivitás határát súroló nőszemély vagyok, ami tekintve, hogy hamarosan harminc leszek, hovatovább kicsit talán ciki. Nem is tudom. Ezt így még nem gondoltam végig. Nekem valahogy magától értetődik, hogy ilyen vagyok.
Aztán egyszercsak meglepetten csaptam össze a két tenyerem, és boldogan pillantottam el a férfi oldala felé, ahol valóban látszott kicsit beljebb egy óriási gombára hasonlító piros kerek tető, óriási pöttyökkel a tetején. A sétány be is tekergőzött a fák közé, igaz meglehetősen nehezen volt észrevehető, a mohákkal benőtt kövek miatt.
- Tudod mit?- torpantam meg hirtelen, és pördültem egyenesen elé,akadályozva meg a továbbhaladásban.
- Igyunk meg egy igazi ír rumos kávét, és közben megkeressük a helyet a telefonom navigátorán, amit éppen kerestél! Mit szólsz? Szerintem ma ettől jobb ajánlatot nem kapsz. Hacsak és feltéve nem olyan helyre igyekszel, ahol jobb társaság akad nálam, vagy jobb ital egy ír kávénál. Bár azt hiszem társaság akadhat jobb, de innivaló biztos, hogy nem.- mutattam nevetve a fák közé, és a fejem oldalra billent kíváncsian, várva a válaszára.

Greta && Murat

Végig tekintek vidám arckifejezésén és egy teljesen másik világ nyíllik meg elöttem. Egyszerre mintha minden gondom elszállna, ami eddig bennem kavargott. Egyszerűen elámulok, hogy lehet ebben a szürke és esős időben valaki ennyire életvidám és pörgős. Vagy a fiatalság teszi? Szokták mondani, fiatalság, bolondság. Ez jelen pillanatban is igaz. Mivel hogy annyit beszél, hogy jó, hogy jut ideje levegőt venni. Én csak ámulok és bámulok, fel sem fogom a felét se annak, amit mond, mert nem vagyok én hozzászokva se az itteni nyelvhez, se ehhez a gyors beszédhez. Bár igaz, ami igaz, mi, keleten is gyorsan beszélünk, de azért az más, mégis csak az anyanyelvem. - Öhm.. - Kezdek neki, de aztán megelőz és folytatja, csak forgatom a szemeimet. Nem is tudom hova tenni ezt a közvetlenséget, talán megismert volna? Vagy mindenkivel ilyen közvetlen? Mert akkor már meg is értem az apja aggódását. Kitudja, egyszer rossz embernek áll le fecsegni, aztán felkapja s betuszkolja egy autóba. Ezen gyorsan változtatnunk kell. - A dugo kavart meg.. - Kezdek ismét neki, de mielőtt mondhatnám, hogy egy jó kávéházat keresek, már fel is emlegeti s elindul. Mit tehetnék, hát követem. Pörgése továbbra sem hagy alább s mintha még izgatottabbá vállt volna a gondolattól, hogy kávézhat egyet. Azt hiszem az a koffein ide már nem kell, ellenben nekem...elkéne, nem is kicsit.
Sóhajtok egy nagyobbat, majd egy szusszal, törve a nyelvet, megpróbálom végig hadarni végre mit is szeretnék. Kisebb-nagyobb sikerekkel. - Biztosan jó helyen járok, mert taxi hozott. Szívesen veled tartok. - Igyekszem közben a tempót is felvenni vele, ugyanis ezidáig mögötte, valamivel lemaradva kullogtam. Nyújtom felé a kezemet s én is bemutatkozok,
- Murat vagyok, Törökországból - remélve, hogy nem ismer fel. Régen találkoztunk már, Törökország pedig hemzseg a Murat nevű férfiaktól, hogy azt mondjam.
Csodálom a határozottságát, amivel szinte átvágtat a Central Parkon, pedig elmondása szerint, ő sem tudja merre tart. Csak megy előre. Bár nagy New York, talán nem olyan könnyű elveszni, hiszen mindenhol beton dzsungel van. Megtorpanok abban a pillanatban, mikor elém sasszézik Greta s még teszek is két lépést hátra. Szemeim kikerekednek s csak bámulok rá, mint hal a szatyorban. Aztán követem pillantását oldalra s meglátom én is a gombára hajazó kávézót, aminek volt egy fajta hupikék törpikés hatása. Igazán mulatságosnak találom, szóval a beszélgetésünk során most először hangosan felnevetek és hasamra teszem jobb tenyeremet. - Persze, menjünk be ebbe a furcsa gombába. - Magyarázom, majd kikerülve Greta-t elindulok a kávézó felé. - Nem jössz? - Biccentem felé a fejemet, de nem állok meg annak reményében, hogy követ. Sosem ittam még ír rumos kávét, meg úgy simán ír kávét sem. Inkább a török kávét ittam, de sűrűbben a teájukat. Már el is felejtem, hogy valójában én is a kávéházat szerettem volna javasolni, mint keresési célpontot így emiatt nem is reagálok a gps-es ötletére.

Apa szerint aki túl sokat beszél néha valójában keveset mond. Anya szerint pedig a csend sokszor többet mond minden szónál. Én viszont úgy érzem, néha talán bolond módon, hogy a csend, vagy éppen a kevés beszéd számtalan elszalasztott lehetőséget visz magával, amelyet már nem feltétlen lesz lehetőségem pótolni. Tisztában vagyok vele, elvégre felnőtt nő vagyok, hogy vannak helyzetek amikor túlzottan közvetlen vagyok, ugyanakkor ha akarnék sem tudnék más lenni. Vagy talán még nem történt velem olyan negatív dolog, ami miatt óvatosabb lennék. Megszoktam, hogy vidéken, ahonnan én jövök az emberek könnyen kapcsolatot teremtenek egymással, sokszor a kimondott szónak nagyobb jelentősége van mint annak amit leírunk. Nyilván tudom, mert nem vagyok ostoba, hogy mindez érvényét veszti olyankor, amikor az ember átrepüli az Atlanti-óceánt és megérkezve a lehetőségek földjére, a nemzetek olvasztótégelyébe, ahol nem pár ezren hanem több millióan élnek. Erin szerint az óvatosság sokszor kifizetődőbb mint az, ha valaki hirtelen és minden átmenet nélkül ugrik fejest az ismeretlenbe. Én viszont kitartóan hiszem, hogy nem ítélhetek meg senkit első pillantásra, akkor sem ha esetleg később bebizonyosodik, hogy hiba volt az első, minden kétséget kizáró bizalom.
Talán pont ezért szeretem a Central Parknak ezt a részét. Minden alkalommal, amikor csak itt járok gyakorlatilag egy újabb és újabb apró csodáját fedezem fel, számtalan megszülető majd tovaillanó pillanatok, amelyeknek kívülállóként a részese lehetek. Vagy időnként ha rövid időre is, de mégis belekeveredem. Egy gyerekeknek visszagurított labdával, vagy egy fiatal párral, akik engem kérnek meg, hogy készítsek róluk közös felvételt. Ó mennyi ilyen kép lehet, amelyet később majd elővesznek a gyermekeiknek, noha felidézni nem tudják majd, hogy ki is készítette. Azt hiszem az emberek többsége bele se gondol abba, hogy ha csupán passzívan is, de rengeteg ilyen pillanatfelvétellel nyomot hagy az utókor számára ő maga is.
Segíteni is szeretek, tulajdonképpen bárkinek, és szinte az első másodpercekben megtalálom mindenkivel a közös hangot. Bár nem állítom, hogy az esetek többségében mindenki viszonozza a hirtelen nyitottságot, vagy éppen olyan lelkesen áll hozzám, ahogyan én hozzájuk. Nem hibáztatom őket. Mindannyian más közegből érkezünk, más a neveltetésünk, más a világról alkotott felfogásunk, másképp viszonyulunk egymáshoz. És a legtöbben, hozzám hasonlóan másik országból, másik kultúrából érkeznek, és nem feltétlen értik még New York-ot, azt, hogy itt kicsit minden jelen van a nagyvilágból, mégis átalakulva, magába olvasztva mindent.Én sem feltétlen értem még, bár Erin szerint ezt igazából és legjobban csak az értheti, aki itt született, mint ő maga is. Lehet egy év alatt én sem feltétlen fogok vele azonosulni. Legjobb példa erre, hogy a mai napig, még akkor is ha éppen délután van előadásom a Columbián, már reggel hatkor ébren vagyok. Képtelen vagyok tovább aludni, kivet magából az ágy. Pedig itt aztán tényleg semmi dolgom. Mégis csak egyszerűen kiülök az erkélyre, amely olyan csöpp, hogy egy asztal és egy szék fér el csupán rajta, meg egy harsány zöld levelű óriás fikusz, amely már éppen kipusztulóban volt, mikor odaköltöztem, én mégis két hét alatt újra élővé varázsoltam.Egy bögre teával köszöntöm a reggelt, és élvezettel figyelem, hogyan borul egy új nap erre az örökké lüktető, álmatlanságban szenvedő metropoliszra. Van abban valami egyszerű és fennkölt, ahogy egy reggel belopakodik ide. Egy év alatt valószínű Queens-t nem fogom megismerni, nemhogy a Central Parkot, vagy úgy alapvetően bármely más részt, amit időközben megkedveltem. Vagy mert egyszer jártam ott, és a látvány magával ragadott, vagy mert szeretnék oda elmenni. Van jó néhány ilyen, amolyan new york-i bakancslista amit feltétlenül látnom kell, mielőtt visszautazom Blessingtonba. Noha már most úgy érzem, hogy a szívemből egy darabot mindenképpen itt fogok hagyni. Erin szerint ha valakire hatással van New York, az biztosan egy kicsit bele szerelmesedik.
Szeretem a véletlen és a semmiből születő találkozásokat. Megismerni új embereket, akik kíváncsiságot ébresztenek bennem, és szinte észrevétlen leszek szószátyár, érdeklődő és a megszokott vidámság sem tűnik el az arcomról. Ahogy most teszem a kissé tétovának és elveszettnek tűnő férfival szemben. Az angolja, bár hibátlan nyelvtanilag, érezhető belőle valami ritmusos, kissé délies akcentus. A nevével és a hellyel ahonnan érkezett választ is kapok arra, hogy miért.
- Óóóóó ha a taxinak azt mondod, hogy a Central Parkba szeretnél menni, akkor nagy eséllyel fogsz itt a Bow Bridge-nél vagy a Bethesda szökőkútnál kikötni. Lévén, hogy ezek mind túrista látványosságok. Nagyon örvendek Murat.- mosolygom rá, és kifejezetten jól esik, hogy velem tart. Egyrészt neki is segíteni szeretnék, másrészt mindenképpen fel kell kutatnom egy kávéházat. Egy olyat milyenről Erin, vagy éppen az örökké fecsegő Barry Brown mesélt. Szerintük a legjobb ír kávék itt kaphatóak…. persze ez némi túlzás, és szerintem Erin csak azért mondta, mert tudja, hogy sokat járok erre, Bobby meg egyszerűen fel akart vágni a tudásával. Skót lévén ez meg sem lep tőle.
- Amúgy egyszer jártam ám Törökországban. Bár akkor még nagyon kicsi voltam, szóval nem sok dologra emlékszem. Épen csak elkezdtem az iskolát, és apa magával vitt Isztambulba egy üzleti találkozóra engem és a mamámat. - bólogatok és magyarázok neki, miközben elindulunk. Néha oldalra pillantva nézek rajta végig, vagy egyszerűen csak felveszem vele a szemkontaktust, ahogy beszéd közben szokás egyébként.
- Két dologra tisztán emlékszem. Arra, hogy betegre ettem magam lokum-al, amit legtöbbször a szüleim kávéja mellől lopkodtam el.- felnevettem az emlékre szívből jövően és jóízűen. Hiszen soha nem felejtem el, hogy az egy hetes utazásról rettentő betegen érkeztünk vissza Dublinba.
- A másik, hogy amikor meglátogattuk az Elsüllyedt Palotát, akkor rettentően féltem, hogy egyszercsak ránk omlik az egész és mi is ott ragadunk, történelmi lelet lesz majd belőlünk.- újra felkacagtam aztán észbe kapva a mellkasomra tettem a nyitott tenyerem és bocsánatkérően néztem rá.
- Ó ne haragudj, eszemben sem volt tréfát űzni az országodból, ez csak egy...egy régi gyerekkori ostoba kis élmény. Mondjuk apa sokat utazik azóta is oda. Sok ügyfele van ott. Biztos van közöttük olyan nevű is mint te.- megint elnevettem magam, és inkább csak tréfálkozva mondtam ezt, semmint komolyan. Egyébként sem feltétlen jegyzek meg mindenkit, apa rengeteg helyen jár, de bennem néhány hely, ahol együtt jártunk nagyon jó emlékeket hagyott.
Végül csak rábukkanunk arra a kávézóra, amely alaposan megbújik a fák mögött, főleg, hogy a teteje valóban olyan, mintha éppen maga Peyo tervezte volna.
A nevetését látva valahogy én is szinte ugyanúgy nevetni kezdek, a jókedve átragad rám is, nem mintha eddig alapvetően szomorkodtam volna. Még mindig nevetgélek, amikor Murat megkerül és kezébe véve az irányítást gyakorlatilag elindul befelé. Meghökkenek, a szemeim elkerekednek, de a derű nem tűnik el az arcomról. Ugrok egyet, és egy nagy lendülettel iramodom utána.
- Dehogynem! Csak olyan gyorsan megindultál. Ne aggódj, odabent nem fogunk találkozni sem Törpapával, sem a többi törpicsekkel. Ellenben egész biztosan akad benn néhány Leprechaun figura, néhány lóhere, és biztos vagyok benne, hogy a falak zöldre vannak festve.
Erre azért következtetek, mert a cégéren ott virít az a bizonyos lóhere, a helyet pedig úgy hívják, hogy “Caife Muisiriún”. Ennél nyilvánvalóbb nem is lehetne, hogy a hely bizony hamisítatlan ír ember kezében lehet, vagy legalábbis olyanéban aki szívesen adózik ennek a kultúrának. Bármelyik is, én imádni fogom. Máskor is jönni akarok. Csak találjam meg ismét.
Rőt bajszú kora negyvenes férfi fogad bennünket, a kiejtésén érezni, hogy több évtizede él itt, de még mindig az ír nyelvet használja többet, valószínű otthon. Nem akarok udvariatlan lenni Murattal szemben így inkább maradok az egyezményes angolnál.
- Egy szabad asztalt szeretnénk, és két igazi ír rumos kávét. Vagy tudja mit? Tartanak Poitin-t?- a rőtbajszú elvigyorodik, és bőszen bólogat, én pedig megemelem a kezem és csettintek egyet.
- Akkor egy cseppet tegyenek bele mindkettőbe. Inkább csak az íze miatt. Nem tervezünk fejre állni.- nevettem, miközben a férfi egy apró, kerek ablak melletti asztalához vezetett bennünket. Zöld-fehér kockás terítő, az asztal közepén álló kicsi porcelán vázában selyem lóhere csokor mosolygott. A székeket barna kárpittal vonták be, és a falakon valóban zöld selyemtapéta díszelgett. Murattal szemben ültem le, és a hely apró volta miatt egész közel ültünk egymással szemben. Kezem összefűztem az asztalon, és érdeklődőn billent oldalra a fejem.
- Szóval Murat. Azt már tudom, hogy Törökországból érkeztél, hogy egy taxi hozott a Central Parkban, hogy véletlen belém botlottál, hogy merész módon velem tartottál egy mesebeli gombába. De mi járatban vagy New Yorkban? Persze és ha nem érzed feltétlenül udvariatlannak a kérdésem- tényleg érdekelt. Nem csak azért mert másokkal ellentétben őt nem ijesztette el a közvetlenségem, hanem mert eddig nem nagyon hagytam őt magam helyett szóhoz jutni. Szóval rajta volt a sor, hogy beszéljen.