– Tudod, mire volna szükséged, Csöpi? Egy kutyára – jelentem ki, mintegy mellékes hangon, szemem sarkából figyelve a reggelizőpult tojásalakú bárszékeinek egyikén ülő, a müzlijével hadakozó lányt, miközben a sokadik adag tejszínhabot nyomtam a számba, a továbbra is árván, meztelenül árválkodó bécsi kávé teteje helyett. Noreen éppen különórán volt, és amióta csak felvettem Eileent az iskolából, hogy ne kelljen metróznia hazáig, a privát, kétszemélyes bulink hangulata vészesen meredek pályát írt le lefelé. Eszembe sem jutott Őt hibáztatni bármiért; meg szerettem volna adni neki a privát tér lehetőségét, így miután nem kaptam érdemi választ a „mi jó történt ma a suliban?” kezdetű, még számomra is undorítóan klisés-nagypapás kérdésre, nem erőltettem tovább. Talán ott történt valami, talán semmi köze hozzá. Ahogy egyre rövidültek a nappalok és szürkült az ég a keleti part felett, úgy öntötte el valami egységes szürkeség a várost, ahol még a sárgák, barnák és vörösök széles színskálájában pompázó parkokat is nehéz volt értékelni, ha minden második sarkon vadul beforduló taxik fenyegetnek saras vízzel locsolással. Az ősz ráadásul magával rántott néhány családias ünnepet is; a Hálaadás már vészesen kopogtatott az ajtón. Az első, azóta, hogy a fivérem meghalt; ez lesz az első év, hogy nincs kinél összegyűlnünk, hogy édesburgonyát meg áfonyaszószt zabáljunk egy fejetlen pulyka hátsójából. Nem mondanám, hogy az emésztőrendszerem annyira kívánná az anyánk krumplisalátáját, vagy Stewart bácsi sokadik interpretációját a vietnami háborúról (a kantin-szolgálatos volt, mert nem mertek fegyvert adni a kezébe, de nagyon lelkesen ecseteli újra és újra, milyen hősiesen csúszott sárban és verejtékben, hogy megszerezze a harcmező túloldalán lévő gombát), mégis… Hagyomány volt. Egy biztos pont, egy horgony, amihez az ember tud kötődni és kapaszkodni belé, hogy be ne szippantsa ez az őrült, kavargó világ, míg végül magára sem ismer. – Nem azt mondom, hogy Dr. Hale javasolta – ismerem el, immár az ajkaim szegletében bujkáló mosollyal, újabb habadaggal jutalmazva magam –, de majdnem biztos vagyok benne, hogy tudnék találni olyat, aki igen… Vagy lefizetni, hogy ezt mondja. Te nem kérsz tejszínhabot? Oh. Hopp, ez elfogyott. – Habár ahogy a lassan folyóssá váló anyag utolsó cseppjeit igyekszem kipréselni a flakonból, nem kevés gázt szabadítva ki belőle, nem tűnhet úgy, hogy alaposan megfontoltam a kérdést, pedig valójában igen. Nem voltam pszichológus; de az embereket ismertem, és ismertem azon vágyukat is, hogy kötődjenek valamihez vagy valakihez. A biztos pont. Eileen kezelése hosszú és fájdalmas folyamat lesz, az ilyen traumákat senki nem felejti el csak úgy, csupán élni tanul meg velük. Néha még én is elfelejtettem, hogy a bátyám már nincs köztünk, és csak akkor fagyott le a mosoly az arcomról, mikor már a telefonért nyúltam, hogy tárcsázzam, és megosszam vele, mennyit nyertem a legutóbbi Yankees-meccsen. Elgondolni sem tudtam, milyen érzés lehet egyedül maradni – én és Noreen itt voltunk neki, de sohasem tudnánk pótolni azt, amit elvesztett. Nem is akarjuk. Szerettem volna adni valami új elfoglaltságot a lánynak, valami olyat, ami kellően lefoglalhatja, az élet jó oldalára emlékezteti, és nem jár akkora ingertúltengéssel, mint például egy új csapatsport vagy kurzus. Ilyen apró, nem rámenős lépésekkel szerettem volna közeledni felé. Melyik lány ne szeretne egy kiskutyát? – Az egyik ügyfelem, nem messze a várostól, mellékállásban corgikat tenyészt – folytatom, szinte szünet nélkül, ahogy a kiürült flakont a szelektív kukába teszem. – Épp most van egy almuk. Amennyit spóroltunk nekik a fűtési költségekből azzal, hogy rávettük őket a triplaüvegű ablakokra és a tető hőszigetelésére, biztosan kapnánk tőle egy jó ajánlatot. Ahhoz képest, hogy azok a nagyra nőtt tacskók még a lépcsőn sem tudnak rendesen közlekedni, marha drágák… De imádnivalóan elrontottak az arányaik. A tömpe kis lábaik. Mint a babák. Mit gondolsz, hozzuk a frászt Sofíára azzal, hogy még szőrt is takaríthat?
Örültem, mikor Liam bácsi írt, hogy eljön értem suli után, hiszen így nem kellett metróznom és bár már elég szépen belejöttem a fontosabb útvonalakba városon belül, azért mégiscsak kellemesebb egy tiszta kocsival haza jutni, mint egy inkább koszos mint tiszta metróval. Mivel Noreen különórára ment, így ketten voltunk csak és haza érkezve mindig megéhezek valami apróságra, így a konyhában kötöttem ki egy müzlis tállal, miközben a bácsikám nekikezdett a kávéfőzésnek. Egyébként nagyon cuki, mikor kávét főz, mert a végeredményen majdnem több a tejszínhab mint a kávé. Arról nem is beszélve, hogy az a bizonyos tejszínhab adag most csak nagy nehézkesen kerül a helyére, mert persze, hogy inkább úgy natúran már az ő szájában köt ki. Ilyenkor mindig tudatosul bennem, hogy kettejük közül ő volt a lazább és apa a komolyabb, ez mindig is így volt. - Tessék? - pislogok rá a kutyás kérdést meghallva, mikor már vele szemben ülve, a szokásos csokis müzlimet kavargatom a kis tálkámban, miután újabb adag tejet öntöttem hozzá. Nem szeretem, ha teleissza magát és olyan fura, puha állagú trutyi lesz belőle, így inkább több részben adok hozzá tejet. Még anya találta ki nekem, hogy így lesz a jó, mert folyton ott hagytam a puha, agyonázott részét a müzlinek, még akkor is, ha éhes voltam. Visszakérdezésem után meg sem lepődöm, hogy szóba kerül Dr. Hale, a pszichológusom és bácsikámról ismét a müzlis tálamra irányítom a figyelmet. Vajon mennyit tud? Ők ketten annyira láthatóan kedvelik egymást, szóval nem lepődnél meg, ha néhanap a doktornő kifecsegné, hogy mennyire pocsékul haladunk... De szerencsére Liam bácsi nem ragad le ennél a témánál, így megnyugodhatok - egyelőre -, hogy a pszichológus tartja magát a kötelező titoktartáshoz még akkor is, ha talán úgy érzi, jobb lenne elmondania, mennyire szarul is megy ez az egész. Nem is csoda, hogy még mindig járok hozzá, de nem akarom neki elmondani, hogy miket hallok, mert... Annyival könnyebb így most minden, hogy a hallucinációk ritkásabbak és inkább csak a hangok vannak, apu meg anyu... Olyan jó hallani a hangjukat meg azt, hogy itt vannak velem és félek, hogy ha ezt elmondanám a doktornőnek vagy bárkinek, akkor a diliházban kötnék ki vagy minimum dilibogyókat kéne szednem és azt nem akarom, mert... Mert akkor biztos végleg el kéne tőlük búcsúznom és arra nem készültem még föl. Oldalra döntöm a fejem és a bácsikámra mosolygok, hiszen tudom én, hogy nem számított üresedésre a flakont illetően. - Semmi gond, amúgy sem igazán tudnám elképzelni, hogy tejszínhabbal egyem a müzlimet - mosolygok rá továbbra is, hogy aztán tényleg rá figyeljek, miközben a kutyás dologról beszél. A corgi szót hallva pedig annyira figyelek rá, hogy a müzlimről is elfeledkezek. Kevés kutyafajtát tudnék felsorolni, ami édesebb azoknál a kis szőrcsomóknál. - Sofia ki fog akadni - vigyorodom el. -Amúgy a corgik annyira cukik, főleg tudod mikor rázzák a kis popójuka, meg az a hosszúkás orr, meg a fülek - nézek rá lelkesen, aztán már fel is pattanok a székemből. - Mikor tudjuk megnézni őket?
Hogy tudod óvatosan kikerülni a tényt, hogy a bátyád és a felesége meghaltak, ha minden egyes dolog így vagy úgy, de kötődik hozzájuk? Sehogy. Hogyan lehet jól felhozni? Valahogy biztosan, ám én még nem jöttem rá. Talán igaza volt azoknak, akik szerint ilyen esetek után nem csak Eileennek volna szüksége pszichológus segítségére, hiszen a gyász feldolgozása hosszadalmas és fájdalmas procedúra, és nem eltűnik, csak megszokod, hogy veled van. Én viszont önzőn ragaszkodom az ideámhoz, miszerint Én túl analóg agyú vagyok ilyesmihez, és míg az unokahúgom a modern kor szülötte, az én génjeimben még barlangrajzok meg „a halolaj mindent gyógyít”-szerű bölcsességek élnek, amik egyszerűen nem fogadják be a pszichológia módszereit. Talán ez is amolyan bort iszik, vizet prédikál dolog, de jól vagyok. Eileennek viszont úgy tűnik, tényleg jót tesz a terápia, a beszélgetés;én talán túlzottan emlékeztetném őt az apjára. Egy kutya, úgy gondoltam, jót tesz. Nekünk is, neki is, ad egyfajta közösségi élményt, na és persze borzalmasan aranyos is, meg feltétel nélkül szeret… Sajnos nem látom úgy, hogy egyelőre többel tudnám segíteni őt. Bizonyára tudja, hogy ha beszélni szeretne velem róla, vagy akármiről, bármikor megteheti, nem érzem úgy, hogy folyamatosan faggatóznom kellene. Az olyan… személyi térben nyúlkálós dolognak tűnik. Vagy csak nem vagyok jó szülő. – Pedig a tejszínhab köztudottan mindent ezerszer jobbá tesz! – mutatok felé a palackkal, mintha pálca volna. – Kávétól süteményeken át, egészen a sülthúsig. Esküszöm! És önmagában sem utolsó. Anya valószínűleg cseppet sem örült volna, hogy ilyesmikkel tömöm a drága unokáit, mert tipikusan az a fajta volt mindig is, aki nem adott desszertet, míg meg nem ettük a vacsorát, és ha nem voltunk hajlandóak megenni a brokkolit vagy a karfiolt (és lássuk be, tíz évesen ki szeretné?!), egész estére is ott hagyott minket, ha kellett, mert addig fel nem lehetett állni az asztaltól, míg minden el nem fogyott. Persze, ha azt nézzük, hogy mennyi ételt pazarol el egy átlag amerikai, tényleg szégyenletes egynek vallani magam közülük, de a karfiol akkor is undorító. A legnagyobb része a tűzhely mögött landolt; akkor találtuk meg a mumifikálódott maradványokat, mikor tíz évvel később segítettünk kivenni a régit, hogy egy új indukciós tűzhelyet tegyünk a helyére. Megnyugvó és örömteli mosoly ül az arcomra, ahogy láthatóan fellelkesedik az ötlet hallatán. Kicsit féltem, hogy esetleg még ehhez sem lesz kedve;nem volt több trükk a tarsolyomban. Egy kiskutyánál nem létezik jobb. – Majd megemelem a bérét. Főleg az elején – vonom össze a szemöldököm, belegondolva, miféle rumlit is hagyhat maga után egy ilyen aprócska kis lény, míg nem tanulja meg a szabályokat. – Most is, ha szeretnéd – pillantok az órámra. A pasas azt mondta, négytől nyolcig bármikor ráér. Felnevetek Eileen sietőssége láttán. Ha ez nem lelkesedés, nem tudom, mi az. – Elugrunk, megnézzük őket, kiválasztasz egyet, aztán mehetünk is rögtön vásárolni neki a kisállat nagykerbe a város szélén – mondom, és már majdnem nehéz eldönteni, melyikünk az izgatottabb. Rég nem volt kutyám, pedig odahaza mindig tartottunk egyet vagy kettőt; igaz, kint, és anya mindig otthon volt. Amíg egyedül voltam, azért nem akartam kutyát tartani, mert nem lett volna, aki vigyáz rá, aztán jött Eve, de ő meg allergiás volt a kutyákra, legalábbis ezt hazudta. Mint kiderült, egyszerűen nem szereti őket. Ki nem szereti a kutyákat? De most itt volt a lehetőség, hogy szerezzünk egy Spooch-ot. Vagy Buddyt. Vagy valami tök mást. – Mit gondolsz, beáldozod a maradék müzlidet, hogy induljunk, vagy bokrosabb teendők várnak rád? – vonom fel a szemöldököm kihívóan, a kávét egyetlen nyelésre legurítom, és ösztönösen nyúlnék a pultra kitett kocsikulcs után, ám miliméterekre tőle megáll a kezem a levegőben. Kérdőn nézek Eileenre. – Mehetünk autóval? Vagy inkább metróznál? A kutya és a holmik szempontjából egyértelműen könnyebb volna kocsival menni, ám nem kerüli el a figyelmem, hogy hiába próbálja leplezni, vagy talán ő sem vesz róla tudomást, akaratlanul megrándul, mikor először elindulunk, vagy hirtelen kell megállnunk egy béna sofőr miatt, amikben New York tobzódik. Tiszteletben tartom, bárhogy is dönt. – Fiút vagy lányt szeretnél inkább? Mindenképpen fekete, szegecses nyakörvet kap. Csak hogy ne kössenek bele a gettóból szökött kutyák.
Vannak mozdulatok, szavak és mondatrészleteket, amikor Liam bácsi tökre hasonlít apára. Talán ő nem is tudja, de ugyanúgy fogja meg a kávésbögrét, ahogyan ő, vagy az a fogmosoly reklámba illő hatalmas mosolya is kiköpött apa. Nem lepődtem meg az ilyeneken, hiszen testvérek, mégis, mikor először szembesültem ezekkel a dolgokkal, kissé megrémültem, hogy mi van, miért csinálja ezt pont az én közelemben, pedig nem is tehetett róla. Mostanra már megszoktam, hiszen lassan eljutunk arra a pontra, hogy egy éve élünk együtt, de nem szeretek belegondolni ebbe, hiszen minden egyes nappal egyre távolabb vagyunk attól a bizonyos naptól, mikor a szüleim még éltek. Oké, én értem, hogy most beszélünk, hallom a hangjukat és ez nagyon jól esik, de nem látom őket, nem érzem már anya jellegzetes parfümjének és apa kölnijének az illatát. Mi lesz, ha egy idő után elfelejtem az ilyen dolgokat? A nagybátyád néha olyan hülyeségeket beszél... Eileen drágám, nehogy túl sok tejszínhabot egyél, bármit is mond, nem tartom jó ötletnek. Elmosolyodom, ahogy anya megjegyzést tesz Liam bácsi mondatára. - Nem hiszem, hogy anya ezzel anno egyetértett volna, de majd észben tartom - újabb hozzászólás viszont nem érkezik, mindig váratlanul szólalnak meg, de mégis olyan jó, hogy itt vannak. Hogy beszélnem kéne-e erről? Valószínűleg... Viszont nem akarom őket újra elveszíteni, még nem, csak egy kis ideig hadd élvezzem ki, hogy velem vannak, hiszen mikor először meghallottam őket megijedtem, azt hittem bolond vagyok, hogy megőrültem és ez még most is néha eszembe jut, de inkább elfogadom ezt a tényt, ha még egy kis részük velem lehet. Megörülök, mikor szóba kerül a kutyusos téma, utoljára a nagyiék kutyája állt hozzám igazán közel, de az a fehér szőrgombóc - akit nem hiába hívtak Gombócnak - sajnos már nincs köztünk, nagyi meg tipikusan az a fajta ember, aki nem vesz még egy kutyát, mert túlságosan szerette az előzőt és nem akarja megsérteni az emlékét. Anya allergiás volt a kutyaszőrre, s nekünk ezért nem is lehetett soha, így hát érthető, hogy mennyire belelkesedek Liam bácsi ötletére. Csak nevetni tudok, mikor szóba kerül Sofia és az, hogy vajon mennyire örül majd a plusz takarítási lehetőségeknek. Nem szeretem a nagytestű kutyákat. Mármint, persze, aranyosak meg cukik, de csak akkor ha másnál vannak és nem nálam. Magam mellett sose tudnék elképzelni egy nagyobb kutyát, a kistestűek amúgy is sokkal cukibbak, így amikor Liam bácsi a corgikról tesz említést, csak még boldogabb leszek. Ó, h tudná, hogy mennyire szeretek corgis videókat nézni Instagramon vagy Facebookon, szerintem biztos jót nevetne, meg örülne, hogy látatlanban ilyen jól betippelte nekem a kutyafajtát. - Uh, veszünk neki kiságyat, gumicsontot meg mindent? - vigyorgok továbbra is lelkesen, ahogy még a kisállat nagyker is szóba kerül. Ha ez kiskutyához az nem mondható aranybányának, akkor semmi, előre tartok tőle, hogy mi lesz abból, ha mi betévedünk oda, hiszen annyi menő cuccot lehet ott venni a kutyáknak. - Nem kérek többet, majd ha éhes leszek, akkor kajcsizok, ha haza értünk - amúgy is már egy tállal tuti belapátoltam belőle és anya sose preferálta, ha túl sok müzlit ettem, voltak ilyen fura mániái, csak azt nem tudom miért. Állítása szerint mindent az én érdekemben csinált, de hát minden szülő ezt mondja, nem? Csak tudnám, mi ártalmas van a müzliben, hogy ne ehetnék belőle többet... - Nekem igazából mindegy, ha vásárolni megyünk, akkor gondolom jobb lenne autóval, ugye? - kérdezek vissza, hiszen nekem mindkét lehetőség megfelel, ettől függetlenül jól esik, hogy Liam bácsi így figyel arra, hogy jól vagyok-e, talán ő észrevett rajtam valamit, amit én magam se, amikor autóban ülünk, elvégre az feltűnt, hogy olyankor mintha jobban figyelne rám, hogy minden rendben van-e. - Lányt, annak lehet simogatni a pociját is, a nyakörvvel meg egyetértek, de azért egy lila esőkabátot kereshetnénk majd neki a boltban vagy egy színes pulcsit, nehogy fázzon - hiszen már én magam is néha még a kabát-sál-sapka kombón túl is fázom, hát még egy ilyen kis csöppség? Na meg persze olyan kis cuki, mikor fel vannak öltöztetve ezek a mini kutyák. Elindulok az előszobába, hogy belebújjak a cipőmbe, meg a kabátomba. Szerencsénk van a mai időjárással, hiszen valahogy most többet süt a nap, így nincs szükség mindenféle meleg kiegészítőre a kabátom mellé. - Kansasban nem lehetett kutyánk, anya allergiás volt a kutyaszőrre, pedig Gombóc szerinte is nagyon cuki volt, néha meg is szegte a szabályát, hogy nem simogatja meg, aztán jól ráfázott, mert kenegethette két napig a kiütéseket - mesélek, miközben öltözünk, én magam se tudom, miért mondom ezt el, de Gombócot a bácsikám is ismerte, mert mikor nagy családi találkozók voltak, mindig mindenki vitte a kutyáját, anyának azok a napok biztos felértek egy rémálommal...
Kezdőlap
ezer bocsánat a lassúságért 
