Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem a szombatot vártam egész héten és most itt vagyunk, szombat van és Jason hamarosan itt lesz. Megbeszéltük, hogy akkor inkább ő jön ide és együtt megyünk a kávézóba, amit így egyébként ő választhatott ki, mert én nagyon nem vagyok még képben, hogy mi merre van itt, a kávézókat meg ki kell ismerni, hogy jó hely-e vagy sem. Na erre sem volt még lehetőségem, így ráhagyatkozom e téren. Kíváncsi vagyok, hogy mi minden történhetett vele az elmúlt nyolc évben, de kicsit félek attól, hogy ő is rá fog kérdezni dolgokra, olyanokra, amikről nem könnyű beszélni, de majd megbirkózom a feladattal, ő mégsem egy idegen számomra mint az a pszichológus. Talán neki könnyebb lesz elmondanom, hogy miért vagyok New Yorkban, mint a, hogy a pszichológusnak beszéljek az érzéseimről... Komolyan, ekkora közhelyet... Pakolgatom a cuccaimat a táskámba, hogy mégis mit vigyek magammal, de mivel nőből vagyok, így tuti, hogy a dolgok ötven százalékára valójában nem is lesz szükségem, de azért jó érzéssel tölt el, ha például mégis van nálam. Mondtam Jasonnek, hogy ha ideért, akkor csengessen vagy írjon sms-t, így addig nem megyek ki, amíg ide nem ért, hiszen kint nincs még nyári időjárás, szóval nem szeretnék fölöslegesen kint ácsorogni.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vártam a szombatot, mert igenis vártam, Manunak is megmondtam, hogy nem leszek otthon, kicsit kérdezősködött, de nem csinálok semmi olyat, ami neki ne tetszhetne szerintem. Egy régi baráttal megiszok egy kávét, egy kávézóban, és ha kell, kicsit sétálgatok is vele, hogy ne tévedjen el azon a környéken sem, emellett beszélgetünk. Biztosan van mit mesélnie neki is, hiszen itt van, New Yorkban, okkal költözött ide, és kíváncsi vagyok az okra. Nyolc év, így visszatekintve baromi soknak tűnik, megélve viszont nem annyira, mégis egészen a feledésbe merültünk szerintem. Néha eszembe jutott igen, nem tagadom, szerettem volna beszélni vele, megtudni, hogy van, mi van otthon, de nem igazán volt erre lehetőségünk. Ma már lenne, de az már elmúlt. Most itt vagyok a háza előtt, megjegyeztem a címet, ennyire futotta tőlem, és csak reménykedni merek abban, hogy nem rosszra emlékszem. Vagy mégsem jó neki a mai nap, bármi, sajnos sokszor van az, hogy amit a legjobban vár az ember, abba kontárkodik bele az élet, és teszi lehetetlenné. Csak legye nyitva a közelebbi kávézó, az a legjobb. Már kopogok isaz ajtón, és amint nyílik, egy mosolyt húzok az arcomra. - Szia! Hogy állsz? - érdekel, hogy készen van-e, ha nincs akkor én szívesen várok rá ezen ne múljék a dolog.
Meghallom a kopogást és szinte rögtön a bejárati ajtónál termek, hogy boldogan ajtót nyithassak a régi barátnak. - Szia, mindjárt kész vagyok, csak a kabátom kell még, addig bejössz vagy inkább megvársz itt? - kérdezem és ha bejönne, akkor szélesebbre tárom az ajtót és becsukom mögötte, de ha inkább kint maradna, akkor is nyitva hagyom, hogy addig is tudjunk beszélgetni, ennyi friss levegő úgysem árt, ha bejut a házba. - Milyen az idő? Szerinted kell még a melegebb kabát? - érdeklődök, miközben átmegyek a konyhába a már telepakolt táskámért, amibe beledobom még a mobilomat. Az, hogy melyik kabátomat veszem fel Jason válaszától függ, nem szeretnék sem fázni, sem pedig megsülni, így jobbnak tartottam megkérdezni. - Oké, mehetünk -vigyorgok rá, és ha mindketten kint vagyunk, akkor bezárom magunk mögött az ajtót a kulcsot pedig a szokásos helyre teszem, avagy a sok női módra hasznos cucc közé a táskámba. - És azt elárulod, hogy hova megyünk, vagy majd kitalálom, ha oda értünk? - nézek rá kíváncsian, mikor már a járdán megyünk valamelyik irányba, mert persze én most is ráhagyatkozom, mint legutóbb.
- Bemegyek, azért kicsit hűvös van - nevetek halkan, ahhoz tényleg hűvös van, hogy kint ácsorogjak, így belépek, de nem nagyon mozgok semerre, mert nehogy koszos legyen a cipőm, aztán a lakást is összekoszoljam. Nem lenne szép tőlem, úgyhogy inkább csak itt megvárom szépen. - Ha van rajtad pulcsi meg minden, akkor nem kell a melegebb, ha azt nem veszel, akkor még igen - én rendesen felöltöztem, szóval bőven elég volt egy farmerkabát is, de az igazat megvallva, nem vagyok egy fázós fajta szerencsére, szóval, ha ez se lenne rajtam, akkor sem fagynék meg. Azt nem mondom, hogy nem érezném a hideget, de nem fagynék át a csontjaimig. Amint azt mondja, hogy mehetünk, már ki is lépek az ajtón, és megvárom amíg becsukja mögöttünk, csak azután indulok el, én már nagyon jól tudom innen hogy jutok el oda, nem sok séta, tőlem igen, de tőle nem. - Van itt egy cukrászda igazából, egy kisebb családi vállalkozás, ha jól tudom, isteni sütijeik és kávéjuk van, gondoltam a meleg, kedvesebb környezetben, mint egy metró jobb beszélgetni - ott nem igen tudtunk, azért gondoltam, hogy talán majd itt jó lesz. Tényleg egy nagyon szép kis hely, és hiába járnak oda sokan, nem sokan ülnek le ott, szóval biztosan lesz nekünk hely.
Beengedem Jasont, majd miután becsukom mögötte az ajtót, már indulok is a táskámért, közben azért megkérdezem, milyen is az idő odakint, mert attól függ, hogy a vastagabb vagy a vékonyabb dzsekimet veszem-e föl. Nem szeretnék véletlen úgy járni, mint Noreen, egész héten itthon feküdt és százasával fújta tele a zsepiket. Hmmm... Van rajtam pulcsi is meg alatta egy blúz, akkor ez alapján szerintem elég lesz a vékonyabb ballonkabátom. Belebújok és még össze is gombolgatom, hogy nehogy amiatt fázzak meg, aztán már indulhatunk is, így hát nyílik az ajtó, majd zárul és már kint is vagyunk. - Oké, a sütivel kilóra megvettél, rossz hely nem lehet az, ahol finom a süti - húzogatom a szemöldökömet, hogy tetszik az ötlet már így ilyen csekély információ alapján is. Talán már nem is emlékszik rá, hogy mennyire imádom az édességet, főleg amiben van csoki, na az maga a mennyország. - Jason... Mondd csak, szeretsz itt lakni? Mármint New Yorkban, nem hiányzik Kansas? - neki talán nem sokat mond ez a kérdés, de nekem igen, nem rég költöztem csak ide és biztos megszokom majd egy idő után ezt a várost, de nem mindegy, hogy megszokom vagy meg is szeretem.
Amikor elmondja mit gondol a sütiről elmosolyodom, kicsit azt hittem félrenyúltam, de úgy emlékeztem, hogy ő szereti a sütiket, és egészen édesszájú. Nem voltam biztos, mégis csak nyolc év, koptak az emlékeim, de ahogy vele vagyok, egy-két kisebb információ előjön, ilyen volt ez a süti dolog is. - Van nagyon sok fajta, csokis, vaníliás, sajttortájuk, meg azt hiszem répatorta is van, de ha jól emlékszem... Te inkább csokis vagy, nem? - valamiért az rémlik, aztán lehet, hogy egyáltalán nem szereti a csokit, és rosszra emlékszem, velem ez könnyen megeshet, lehet Manu csokis, amellett, hogy én is az vagyok. - Szeretek itt lakni, vagyis... Hiányzik Kansas, a barátaim, az a fajta, élet, ami ott volt, hogy nem mentünk el emberek mellett köszönés nélkül, és legalább arcról mindenkit ismertünk - nem tagadom ez olykor hiányzik, hiába vagyok inkább magamnak való. - De ebben a városban több lehetőség van úgy hiszem - vonok vállat, meglehet szeretni ezt a várost is, ha sokat van itt az ember. - Ha megszeretni nem is fogod, megszokni biztosan - mosolygok rá biztatóan, nehogy nekem feladja itt a reményt.
Elkezdi sorolni, hogy milyen sütik vannak, én meg már most tudom, hogy valami csokis lesz nálam a nyerő. Látom Jasonön, hogy nem teljesen biztos abban, amit mond, így csak még jobban elmosolyodok rajta. - Talált süllyedt. Te is inkább csokis vagy, ugye jól rémlik? - most eszembe jutott, hogy amikor egyikőnk anyukája csokis kekszet sütött, akkor "teljesen véletlenül" pont áthívtuk egymást játszani. Sokat mond nekem Jason válasza, hiszen mégiscsak ugyanonnan költöztünk ide, így talán ugyanazok a dolgok fognak nekem is hiányozni, mint neki és szeretném tudni, hogy megszerethetem-e ezt a várost vagy sem. - Na igen, pont ez az, hogy nem tudom elég lesz-e az, ha megszokom. Mert oké, hogy jövőre végzős leszek, szóval ha a suli szar, akkor oda legalább nem kell sokáig járnom, de utána úgyis itt megyek egyetemre és akkor azért jó lenne, ha megszeretném a helyet. Mondjuk ha sok jó helyet tudtok nekem mutatni Noreenal, akkor azért csak sikerül - gondolkodom el picit a dolgon, mert Jason is azt mondta, hogy több a lehetőség és ebben biztos igaza van, csak meg kell ismernem, hogy mik is azok a lehetőségek és akkor úgy biztos jobb lesz.
Amint azt mondja eltaláltam, halkan sóhajtok, vagyis inkább a bent tartott levegőt kifújom, megnyugszom, hogy nem nyúltam mellé. A nagyon fontos dolgok persze megmaradtam, hogy szeret rajzolni, a rotring, de az apróbb kis dolgok nem mind, ami zavar. Szerettem volna mindenre emlékezni, aztán tessék. - Igen, nagyon csokis - nevetek halkan, hogy tényleg az vagyok, reggelente, ha csokira vágyom, van egy pékség a ház lábánál, ott triplacsokis muffinokat árulnak, de van alap csokis is, de ha már triplázhatom, megteszem. A kérdése mondjuk nem lepett meg, de az igen, hogy minden amit elmondtam igaz volt, tényleg az hiányzik nekem a leginkább, és az, hogy ő a barátom legyen, vagy inkább a legjobb. Nem vagyok egyedül ez igaz, de néha olyan jól estek volna az ő tanácsai. - Hát... Az attól függ, hogy neked jelenleg mi számít jó helynek - nekem túl sok minden lehet jó hely, főleg, ha a gépem is nálam van, most csak egy kisebb van, de sosem megyek el valamilyen ketyere nélkül. Megérkezünk a kis helységhez, így ki is nyitom neki az ajtót, hogy menjen csak előre, én megyek utána a néni pedig azonnal köszön a pultból. - Jó napot! Gyere nézd meg mi van - mosolygok Eileenre, hogy menjünk a kirakatokhoz, hogy nézze meg mit lehet itt enni. Tényleg bőség zavara van.
- Akkor biztos ezért voltunk régen is annyira jóban - nevetek én is, bár tudom, hogy nem csak ez volt az oka. Nem tudnám már megmondani, hogy pontosan mi is volt, de talán nem is számít, inkább azt szeretném, hogy megint barátok legyünk, de ahhoz újra meg kell ugye ismernünk egymást és ez a mai nap pont erre lesz jó. - Ezt nem könnyű megfogalmazni. Otthon már minden helyet ismertem, tudtam, hogy hol szeretek rajzolni, de itt még például keresem az ilyen helyeket és ebben Noreen nem igazán tud segíteni, mert nem érti, hogy mit keresek, én meg megfogalmazni nem tudom, szóval tökéletes párosítás vagyunk a témában - már kérdezném is meg, hogy neki lett-e valami hobbija, de megérkezünk az emlegetett sütiországba, szóval ez a kérdés még várat magára, időnk úgyis lesz bőven. - Jó napot! - köszönök én is mosolyogva a néninek, hogy aztán elmerüljek a választékban. - Baj van... Nem tudok választani, hogy csokitorta vagy csokis fánk. Te mit mondasz? - nézek Jasonre, hátha ő kisegít ebből a hatalmas problémából. - Az már biztos, hogy egy cappuchinot kérek - nézek még a néni felé is, hogy ne csak azt figyelje, mennyire döntésképtelen vagyok a csokis és a csokis között.
- A csoki összehozza az embereket - nevetek még egy kicsit, hiszen tudom, hogy nem erről volt szó, de a csoki tényleg jó ebben, hiszen ha volt valakinél az, akkor áthívta a másikat mindig, hogy ne maradjon ki. Ennyiben már nagyon jó volt a barátságunk, amellett, hogy mindig számíthattunk egymásra, nyolc év sok, de tudom, hogy bármi mondanék most el neki, azt megtartaná, és nem mondaná el másnak, ahogy én sem. Van ami nem változik. - Értem... Tudom ez milyen, ugyanígy vagyok ezzel én is, csak én nem a rajzolásban élem ki ezt - bólogatok, hiszen tudom milyen ez, Manu olykor képtelen megérteni, hogy mit látok meg egy tájban, amit azonnal le kell fényképeznem, és megőriznem. Vannak erre is külön helyeim igen, de olykor egy tök átlagos utca is megfoghat. Ezt pedig tényleg nem sokan értik meg, és olykor turistának néznek... Bent már a választékot nézem én is, ahogy ő is, de mikor döntésképtelenségében engem kérdez, elég sokat gondolkozom én is. - Mi lenne, ha mindkettőből kérnél egy kicsit? Halmozzuk csak az élvezeteket - vigyorgok magam elé, abból szerintem baj nem lehet, hiszen nem olyan hatalmas itt minden, de olyan gusztusos. - Egy cappuchinot szeretnék én is, meg egy csokis muffint - kezdjük azzal, imádom itt a muffint, jobb, mint a pékségben, de hát ide nem minden nap barangolok el.
Na igen a csoki mindenre tökéletes, ha szomorú vagy, ha boldog, ha egyedül vagy, ha barátokkal... Sosem értettem azokat az embereket, akik nem szeretik ezt a csodát, pedig volt egy-két ilyen ismerősöm, de persze nem ez volt a barátságunk alapköve, szóval ebből nem volt probléma csak értetlen kérdések tömkelege. Válaszával csak még kíváncsibbá tesz, hogy vajon milyen hobbit talált magának, amit annyira megszeretett, hogy megérti miről beszélek? De kérdésemmel várnom kell majd amíg leülünk, mert bent gyorsan magával ragad a bőség zavara, nem is csoda, hogy nem tudok dönteni. - Nem kell sokáig győzködnöd - mosolygok rá és bólintok a néninek, mikor kérdezi, hogy akkor mindkettőből adhat-e egyet-egyet. - Nem, itt fogyasztásra - válaszolom, mikor a kávéinknál rákérdez, hogy elvitelre kérjük-e, mondatom után pedig mondja, hogy majd szól, ha elkészültek, addig üljünk le nyugodtan. Kezeimben a két sütis tálkával el is indulok az ablak felé. - Itt jó lesz? - kérdezem és ha Jasonnek is megfelel már le is teszem a tányérokat meg a táskám, hogy levehessem a kabátomat. - Tényleg aranyos hely, majd lehet rajzolgatok róla - állapítom meg közben, majd leülök a székre, ahova a kabátomat pakoltam. - És neked mi a hobbid? Akartam kint is kérdezni, csak pont ide értünk.
- Ezt valahogy gondoltam - nevetek halkan, hiszen mindkettőt választja végül, aminek a néni is örül meg én is, hogy tudtam valami olyat tanácsolni neki, ami jó volt. Remélem másban is tudok majd olyat mondani neki, nem csak a sütik terén, hanem a városban való barangolás közepette is. Szeretném, ha a korábban említett dologban tudnék neki segíteni, és nem csak béna tanácsokat adni amik nekem beváltak, bár ha az neki is jó, akkor nagy bajom nem lehet belőle, ahogy neki sem. De a néninek leadjuk a rendelésünket, így én is kapom a muffinomat, amiből végül kettőt kértem, a kávés dologra pedig gyorsabban válaszol Eileen, mint ahogy én tenném, de nem baj, mert már a tányérokkal a helyet is keressük. - Nekem tökéletes lesz itt - mosolygok rá, és már rakom is le a tányérkámat az asztalra, és a vele szemben lévő székre már le is pakolom a kabátomat. - Csak ne felejtsd el, hogy jutottunk ide, hogy egyedül is eltalálj - vagy mással, bármi megeshet, de tényleg szeretek idejönni, olyan rendesek, és szép maga az egész hely. - A fényképezés, miután elköltöztünk Kansasből kaptam egy gépet, hogy járjak el, fedezzem fel a várost, és már akkor megszerettem, azóta már részben ebből is élek, hogy különböző fotózásokra járok fotósnak - mosolygok rá, nem titok ez, sőt, szeretem csinálni nagyon, főleg, hogy a költözéskor, hát magamba fordultam kissé, és mivel nem volt kivel járkálnom nem ment, aztán már mással nem szoktam. - Inkább mesélj, hogyhogy itt vagy, mi történt? - tudom, hogy okkal éltek ott, és ha nem elég nyomós ez az indok nem lenne itt, és nagyon kíváncsi vagyok sajnos.
Szeretek az ablak mellé ülni, ha kávézóban vagyunk, pedig sokan azt mondják, hogy ott nem jó, mert hűvösebb van, engem ez mondjuk sosem zavart, inkább azt szeretem, ha beszélgetés közben néha kinézhetek egy teljesen más helyre mint ahol épp bent vagyunk. - Nincs olyan messze szóval szerintem menni fog - állapítom meg mosolyogva, hiszen tényleg gyorsan ideértünk. - Komolyan? Ez nagyon jól hangzik, szívesen megnézném majd a képeidet, kíváncsi vagyok, vajon mi a kedvenc témád, meg hát akkor te valószínűbben tudod, hogy milyen helyek tetszenének nekem - nem számítottam rá, hogy végül ennyire közel állnak majd egymáshoz a hobbijaink, de ennek csak örülni tudok, hiszen biztos lesznek közös témáink, meg akkor tudnék kivel menni kiállításokra, hátha őt is érdekelné. De a mosoly azért csak lehervad az arcomról, ahogy az új téma szóba kerül, pedig tudtam, hogy nem fogom megúszni ezt se, hiába örültem volna neki, de hát érthető, hogy miért kérdez rá. A szüleimmel szóba sem került nálunk, hogy esetleg ide költözzünk, mert mindkettejüknek biztos állása volt, meg úgy teljes egészében oda kötődtünk. Lepislantok az asztalra és nagyot nyelek, a héten párszor ki kellett mondanom már a suliban, hogy miért mentem át oda, de neki mégis más, hiszen ő ismerte őket. - Talán emlékszel az unokatesómra, mindig mikor jöttek hozzánk, akkor hárman játszottunk. Gondolom arra rájöttél, hogy ők itt laknak az apukájával és... Az apukája a gyámom, mert... Szóval... - kis szünetet tartok, nagy levegőt veszek és megpróbálom legyűrni a torkomban létrejött gombócot, ahogy ránézek. - Autóbaleset volt és...
- Ha nem, tudod a számom - vigyorgok rá, hogyha eltévedne sem baj, mert szól, és el tudok ide is jutni, ha arról van szó. Felőlem ügyetlenkedhez az utakon, nekem abból bajom nem lesz, maximum többet fogunk találkozni, mert el kell jönnöm érte. Neki lehet nem lenne kellemes a késés és ilyenek, szóval nem kívánon, hogy sokszor tévedjen el, hiába lenne több esélyünk beszélni. - Szívesen megmutatom őket neked. Kedvenc témám mondjuk, hogy a természet, tényleg, képes vagyok leállni és sikátorokat fotózni, ha úgy érzem, hogy az különlehes lehet - nevetek halkan, hiszen ez így van, nem tudom hogyan jön, de csak úgy ott állok, és arra gondolok, higy ez tetszik, akkor muszáj lekapnom, nehogy elvesszen a pillanat, ami annyira megragadott. Rákérdezek valamire, ami a találkozásunk óta ott motoszkál a fejemben, hiszen régebben tudom, hogy náluk sohasem került sor arra, hogy költözni akarjanak. De a mosolya lehervad, már onnan tudom, hogy baj van, csak azt nem, hogy mi, így viszont belekezd, én pedig nagyin figyelek. Már a gyámomnál megértem az okot, de biztos csak akkor leszek, mikor kimondja az autóbaleset szót. Kinyúlva megfogom a kezét az asztalon, hogy kicsit megnyugtassam, de aztán meg is szólalok. - Nem kell elmondanod, ha nem megy, vagy nem szeretnéd, ugye tudod? - próbálom tekintetét keresni, nem tudom mi történt, egy autóbalesetnek sok kimenetele lehet, de ha itt lett új gyámja, a legrosszabbra gondolod. Basszus, olyan jó emberek a szülei, vagy... Talán csak voltak, és ez még engem is padlóra küld. - Úgy sajnálom Eileen - húzom át a székem mellé, hogy valamennyire magamhoz ölelhessem, nem kell elmondani, tényleg nem, csak azt szeretném, ha tudná mellette vagyok.
Mosolyogva bólintok, hiszen részben ezért is adta meg nekem a számát, hogy ha eltévednék, akkor tudjam zaklatni. Persze, nem szeretném kihasználni ezt a felajánlást részéről, bármennyire is örülök neki, hogy esélyünk nyílik feleleveníteni a régi barátságunkat, azért tudom, hogy neki is biztos vannak fontosabb dolgai majd minthogy én eltévedtem és valaki épp a vesémre pályázik... Oké, rossz vicc, de hát nagy ez a város, bármi megtörténhet. - Igen ez ismerős, én is gyakran csinálok azért képeket, mert nem akarom elveszíteni a tökéletes pillanatot egy rajzhoz vagy festményhez - meg hát valljuk már be, néha mennyivel egyszerűbb otthon rajzolni egy kép alapján, mint mondjuk az utca közepén... A kellemes beszélgetésünk viszont gyors fordulatot vesz, mikor asztalra kerül a téma, hogy miért is vagyok itt New Yorkban. Ez a hét legtöbbször feltett kérdése és már olyan profinak kéne lennem a válaszadásban, mert Noreennal a sulihoz begyakoroltuk, de Jasonnek mégsem olyan könnyű elmondanom, mert ő ismerte őket. Valamit azért csak kinyögök neki, de nem tudom, hogyan is mondhatnám ki úgy, hogy ne fájjon annyira és ekkor érzem, hogy a régi barátom megfogja a kezem és azt mondja mellé, hogy nem muszáj kimondanom. Megszorítom a kezét, ahogy közelebb ül hozzám és hagyom, hogy átöleljen, s így hogy nem kell a szemébe néznem mégis kimondom azt, amit nem lenne muszáj. - Meghaltak Jason... Én azt hittem, hogy ez velünk nem történhet meg - ekkor szólal meg a néni, hogy elkészült a két cappuchino, mintha csak érezte volna, hogy ennek a pillanatnak véget kell vetni.
Egészen jól esik, hogy itt vagyunk, hogy nem vagyunk egyedül, se ő, se én, és van kivel megbeszélni a dolgokat. Gondolom ez neki is jó, de persze ebben nem lehetek biztos, mégis igyekszem ezt hinni, és, hogy jól érzi magát velem. Mosolyt csal az arcomra az, hogy még mindig rajzol, nem hagyta abba, hiszen jól ment neki, amiért nagyon is boldog vagyok. Nem hittem volna, hogy megint találkozni fogunk, és el fogunk tudni beszélgetni, de sikerült összefutnunk, talán a Sors akarta így, nem tudom, de az biztos, hogy jó volt ez. - Jobb is képet csinálni, mint ott ácsorogni, vagy ha szerencséd van ücsörögni, amíg zavarnak az emberek, míg te éppen kikapcsolódnál a rajzolással - nevetek halkan, hiszen ebben szerintem igazam van, egy képről biztosan könnyebb rajzolni, mint emlékezetből, vagy vakon a semmiből. De biztosan menne neki mindkettő, mert mindig is nagyon jól rajzolt, imádtam, ahogy csinálta. Mindig irigyeltem, mert annyira nem volt kézügyességem, mint neki. Szóba jönnek a szülei, látom, hogy ez fáj neki, nem véletlen telepszem azonnal mellé, és ölelem magamhoz szorosan, nem számítottam atra, hogy mégiscsak megpróbálja kimondani, ami olyan nehezen megy neki. Értettem már elsőre is, de kimondja, és a szívem megszakad érte, és a szüleiért is. Basszus, erre egyáltalán nem számítottam mikor pár napja találkoztunk. - Sajnálom, én sem hittem volna, hogy ez megtörténhet - egyáltalán nem, de szól, hogy kész a kávé, így megsimítom a karját, mikor felállik az asztaltól, hogy idehozzam, de már nem szembe ülök vele, hanem vissza mellé. - Mikor? - mióta van ennyire egyedül? Félek, hogy túl régóta, hiába vagyok most itt, a legnehezebb helyzetben nem voltam vele. - Annyira sajnálom, hogy nem voltam melletted - nem tudtam, semmit sem tudtam róla, és ez borzalmas, bűntudatom is van emiatt.
- Hát ez az... Nem hiányzik nekem, hogy mások megbámulják a félkész munkáimat - adok igazat Jasonnek. Nem vártam, hogy találkozunk még, hogy pont belé botlok majd ebben a hatalmas városban, de rendkívül boldog vagyok, hogy így történt. Hasonló a hobbink, talán emiatt is vettük fel olyan könnyen a fonalat a beszélgetésben, hiszen mindez lehet, hogy nehezebben ment volna, ha mondjuk ő orvosnak tanulna, vagy vegyészmérnöknek... A boldogság azonban csak egy mulandó kis izé, ami nálam mostanában elég ritkán jelentkezik, így hát nem is csoda, hogy miért vártam annyira a mai találkozónkat, tudtam, hogy Jason mellett lesznek olyan pillanatok, amikor biztosan jól érzem magam, pedig azt is tudtam, hogy lesz mélypontja is a beszélgetésünknek. Most pedig elértünk ide, ahhoz a bizonyos mélyponthoz, amitől féltem, és először nem is akarom kimondani és ő is mondja, hogy nem muszáj, de ahogy mellém ül és megfogja a kezem, olyan más az egész. Olyan mint régen... Nem kell a szemébe néznem, mikor kimondom, s talán ez adja a legnagyobb löketet az igazság felfedéséhez. Azt mondja, amit mindenki más, mikor kiderül, hogy meghaltak a szüleim, de ő ismerte őket és tudom, hogy nem csak azért mondja, mert ilyenkor ezt szokás mondani, hanem komolyan is gondolja. A keserves pillanatot a nénike szakítja meg, hogy elkészültek a kávéink és kelnék fel én is, hogy menjek a sajátomért, de veszem a célzást abból, hogy Jason végigsimít a karomon, így maradok. Aztán amikor leteszi az italokat már mellém ül vissza, így kicsit beljebb csúszok, hogy tuti elég helye legyen, a srácok szeretik, ha tök sok hely jut nekik, legalábbis a kansasi baráti körömben mindegyik ilyen volt. Magam elé húzom a cappuchinomat és elkezdek lassan beleönteni egy zacsi cukrot, így van némi időm arra, hogy ne kelljen rögtön válaszolnom a kérdésre. Nem keverem össze a kávét, hanem rögtön a fiú felé fordulok és a kezére teszem a kezem. - Nem tudhattad, és most itt vagy. Nekem ez sokkal többet jelent, hogy MOST itt vagy, mintha akkor ott lettél volna, mert akkor téged is ott kellett volna hagyjalak - így legalább ő itt van, hiába esett ki az a sok év, most remélem, hogy sikerül majd visszatalálnunk egymáshoz, nagyon szeretném. Elhúzom a kezem és a kiskanálért nyúlok, hogy elkevergessen az előbb hozzáadott cukrot a kávémban. Nézem, ahogy a fehér hab barnára színeződik, s közben megválaszolom az előbbi kérdést. - Két hónapja... Január negyedikén, a téli szünetben, túrázni készültünk és egy részeg kamionsofőr áthajtott a piros lámpán... De Jason... Lehet, hogy az én hibám... Ha nem mondom, hogy kapcsoljunk át másik csatornára, akkor lehet, hogy apa észre vette volna - nézek rá kétségbeesetten könnyekkel a szememben, hiszen ez most már tényleg az a része a dolognak, amit a bácsikámon és Noreenon kívül itt még senkinek sem mondtam el. Persze ők is azt mondták, amit a rendőrök és az orvosok, hogy nem az én hibám, de mi van akkor ha mégis?
Kezdőlap
:$: 
