Ha az ember, még ha nem is tudatosan, de hozzá szokik egy rendszerhez az életében, akkor bizony ingerült lehet, ha valami épp kilóg a sorból. Nos, igen, ez rajtam is jócskán meglátszik, ahogy eszkimóként vágtatok át a nagy tömegen arcomba húzva két méteres sálamat. Ez szokatlan tőlem, mindig is szórakoztattak a spontán események, de valamiképp a havaseső és alulöltözés nem tartoznak a bakancslistám pontjaiba. Nem utolsó sorban pedig kedves Claire barátnőm szórakoztat a vonal másik végében, azzal az óriási különbséggel, hogy míg ő Hawaii szigetén kókusztejet szürcsöl, én a fagyott kezeimben próbálom a vérkeringést elindítani.
- Figyelj, én most… - Kezdenék bele a búcsúzásba, mire sikítozva számol be arról, hogy ebben a minutumban haladt el előtte A Kiszolgáló fiú. Körülbelül még tíz teljes percig hallgatom beszámolóját, nem mintha irigy volnék, csak egyszerűen Eileen forró kakaójára és egy kényelmes kanapéra vágyom. Egy szerencsés pillanatban szóhoz jutok, elnézést kérek és egy mozdulattal a zsebembe dobom a telefont, hogy előkotorhassam a kulcsom.
- Megjöttem! – Ordítok be a látszólag üres nappaliba, a kabátomat leráncigálva magamról, majd a tükörből visszatekintő arcképemre meredek. Kicserepesedett ajkak, letagadhatatlan piros orca, elfolyt smink. Eh. A jól megszokott otthon illat hatására azonban megnyugszom és a pár lépésnyire álló hívogató kanapéra vetem magamat.
- Eileen, itt vagy? – Dünnyögöm magamban, hiszen a fáradtság legyőzte a szerető és gondoskodó Noreent, aki esetleg köszönne is az otthoniaknak. Ha érkezik válasz, feltolom magam ülőhelyzetbe, hogy szembekerülhessek vele. Mindketten tudjuk, hogy egy kiadós beszélgetés vagy épp sorozatnézés forró csoki kíséretével lesz a program, és ez olyan boldogsággal lep el, mintha hamarosan karácsony lenne, bár az időjárást elnézve nem lepődnék meg, ha bekopogtatna a Mikulás.
Ezt a gondolatot egy hangos pittyegés szakította meg, szemforgatva nyitom fel a telefonom, mivel arra számítok, hogy Claire szavai fognak feltűnni a képernyőt.
- Hmhm! – Szélesedik ki a vigyorom, amikor a várt személy helyett Ruby, az iskola egyik hírvivője volt a feladó. Mindenféle probléma, ami eddig felgyűlt bennem szertefoszlik és izgatottan pillantok Eilee-re.
- Mit szólnál, ha a szokásos programunk mellett egy kis péntek esti buli is szerepelne? Bár abban nem vagyok biztos, hogy kicsi lesz. – Kuncogok, majd újból a képernyőre szegezem tekintetem, hogy átfussam az üzenetet. – Szia Ree, gondoltam érdekelne, hogy a csapat megünnepelné a győzelmet, a JJ rezidencián, várunk titeket, xx. – Olvasom fel hangosan, miközben megdöntöm a telefont, hogy Eileen is rá lásson. Egyáltalán nem zavar, hogy látja éppen milyen értesítések jelennek meg a felső sarokban. Lehet, hogy csupán nekem jelent ez valamit, de számomra az egy jele a bizalomnak, ha még a kezébe is merem adni, minden kétely nélkül.
- Na, mit szólsz? – Mosolygok rá halványan, rejtve azt, hogy a szívem hevesen ver és mennyire vágyom erre a típusú szórakozásra, mindig is szerettem a házi bulik hangulatát, és mint mindig most is vannak terveim öltözék szempontjából. Igazság szerint már akkor elkezdtem tervezni, mikor megláttam, hogy Ruby írt.