Egy kis ablakon próbálok kilátni, és néhány téglára állva már egész jól be lehet látni a környéket. Vagy legalábbis azt amit én annak vélek. Mindenhol összenőtt fák végtelen sora, meg persze az összetákolt épületek teteje. A bűz napok óta elviselhetetlen, és két fickó is az épület mellé jár könnyíteni magán. Mindenféle módon.Kezdem lassan elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal és szinte távolinak tetszik az az élet amelyet úgy nagyjából két hete hagytam magam mögött. A falra, pattintott kővel vésett jelek szerint úgy tizenhat napja vagyok itt. De az is lehet, hogy több, mert amíg autóval jöttünk, az is közel egy napos út volt. Nem tudom hol vagyok, nem tudom miért vagyok itt, csak azt tudom, hogy életben akarnak hagyni. Ebben az egyben biztos vagyok. Úgy húsz ember lehet, néha kevesebb, de több semmiképp, és mindegyiknél fegyverek. Az AK-47-et vagy a MAC-10-et még én is felismerem, de vannak olyanok amelyekről csak sejtem, hogy félautomaták. Spanyolul beszélnek, röhögnek valamin, aztán csak hadonásznak és megint röhögnek, vagy krákognak és félreköpnek. Olyanok mint egy csapat spanyolul beszélő, kissé továbbfejlődött majomcsapat. Elképesztő szellemi mélyrepülést produkálva. Visszataszítóak és büdösek. Az első napon az egyikük megpróbált megfogdosni. A térdem a golyói között végezte, és bár szeretett volna valószínű agyoncsapni, de legalábbis jól helybenhagyni, a nagyfőnök, amelyik úgy néz ki mint egy óriási potrohos poszméh, megtiltotta neki. Ritka spanyol tudásommal, annyit értettem, hogy milliókat érek, és ha egy hajam szála is meggörbül meg fogja bánni. Szóval azóta nem bántanak. Igaz nem is sokat törődnek azzal, hogy jobb körülményeket biztosítsanak. A hely nagyon pici. Ha tizet lépek előre, akkor neki ütközöm a falnak, és a másik irányban is ugyanennyi. Van egy ágy, egy éjjeli edény, amit minden nap ürítenek, meg egy asztalka, és egy szék. Pár spanyol pornóújság, amivel nem sok mindent tudok kezdeni, de arra jó, hogy időnként a szúnyogokat csapkodjam vele. A forróság elviselhetetlen, és fürödni is csak kétnaponta engednek, hideg vízben. A kaját egy ideje meg sem próbálom kitalálni mi lehet. Eleinte kihánytam, most már megszokta a gyomrom, és arra jó, hogy az éhséget csillapítsa. Az épület, amiben fogva tartanak félig valamiféle porladós anyagból, mint a salak olyanból és fából van. Ennyi amit jelenleg tudok, meg az, hogy ha nem történik valami, akkor szépen lassan begolyózom. Időnként énekelek, hogy megőrizzem a tiszta fejemet, és ne felejtsek el angolul, a sok spanyol kárálás közepette. Minden este végigpörgetem az utolsó napot, amit még Bogotában töltöttem, és azt amikor berángattak egy sötét furgonba. Úgy volt, hogy hazamegyek a szüleimmel egy nappal korábban, de én maradni akartam. Elverni egy csomó pénzt, bulizni, belevetni magam a korrupt és drogszagú kolumbiai éjszakába. Apa azt mondta, hogy vigyázzak magamra, meg, hogy itt hagyja velem Chico-t, hogy vigyázzon rám, de nem akartam. Nem volt szükségem senkire, csak a szabadságomra, és arra, hogy élvezni tudjam az életet. Most pedig itt vagyok, elzárva a korábbi életemtől és még csak azt sem tudom, hogy miért. Két napja esett az eső, és olyan pára lett, hogy kis híjján megfulladtam. Három naponta kivisznek egy kicsit sétálni, olyankor van lehetőségem a környéket megnézni. OIyan az egész hely, mint egy hollywood-i film klisé díszlete, és ha nem itt lennék, ha nem a valóság lenne, csak röhögnék az egészen és várnám, hogy a rendező mikor kiáltja el magát, hogy : Cut! De nem jön semmi ilyesmi. Csak az erdő körülöttünk, a fák, a végtelen és begolyózáshoz tökéletesen alkalmas zöld szín. Ha most lennének bennem Hulk gének, valószínű a legjobb búvóhely lenne a számomra. Igaz ha lenne bennem ilyen, akkor az egész kurva bandát hazavágtam volna. Elvadult gondolataim között szerepel, hogy annak a kis nyurgának, aki három foggal vigyorog rám mindig amikor az ételt hozza, ledugom a torkán a tölcsért, és megtömöm azzal a kásás moslékkal, mint a libát szokták. Fáradt vagyok, kimerült, nagyon elegem van, és dühös vagyok, végtelen harag munkál bennem, ami nem tudom hogyan és milyen módon fog kicsapódni. Azt hiszem a kitartásom utolsó morzsáit csócsálgatom éppen, és bár folyamatosan tervezem a szökést, a poszméh és az emberei azonban túlságosan sokan vannak. A késeimet pedig elvették. Rohadjanak meg! Az éjszaka lassan ereszkedik le az erdőre. A fáklyák apránként gyulladnak fel, és néhány viharlámpa is akad az őröknél.Kettő van belőlük minden irányból, ahogy ebbe a kis bázisfélére be lehet jönni. Nem tudom, hogy én vagyok ilyen veszett fontos, hogy ennyien kell őrizzenek, vagy van még itt más is, ami ennyi embert igényel. Felkarcolok egy újabb jelet a falra, ez már a tizenhetedik, és nagyon remélem, hogy pár napon belül megkapják amit akarnak. Ugye apa nem hagy cserben? Hiszen én vagyok a lánya, a mindene, a szeme fénye….bár tekintve mennyi ideje szenvedek itt, abban sem vagyok biztos, hogy apa egyáltalán tud rólam. A remény azonban nem fogy el. Spanyolul beszélgetnek megint vagy hárman az ajtó előtt, az ablak alatti falrészről pedig vizelés hangja hallatszik. Ha most ki is veri, esküszöm, ha innen kijutok akkor az első dolgom lesz a visszakapott Stan vagy Pan valamelyikét a torkának a legközepébe dobni. A csattogó hang egyértelművé teszi, hogy de. Kiveri. Szemforgatva vetem le magam az ágyra és az egyik pornóújságot szétterítve rakom a fejemre. A közepén Miss Március egetrengető dudái terülnek szét a homlokomon. Mennyire ironikus, nem? Két óra elteltével lassan csendesedik a hely, és az emberek elszállíngóznak a barakkokba, amiből összesen három van. És külön a poszméhnek, valahol az egész közepén, nem messze az én, ideiglenesen börtönnek kinevezett kis épületemtől. Már csak pár fáklya világít, az erdő felül madarak és egyéb állatok kakofónikus hangorgiáját kapja fel és hozza erre a szél. Nem tudok elaludni. Sokszor még akkor is ébren vagyok, amikor a hajnal első sugarai megjelennek az égen. Fülelek és figyelek, minden apró zajra mozdulok. Kiélesedtek az érzékszerveim, úgy tűnik ez az idő megtanított arra hogyan használjam olyan érzékszerveimet, amelyekről korábban azt sem tudtam, hogy ennyire kifinomultak. Az evolúció és a kényelem, meg az urbanizáció nagyon haza tudja vágni a reflexeinket, és az életben maradáshoz szükséges alap ösztöneinket. Aztán meghallom…..az erdő fáinak van egy jellegzetes susogása. Valami olyasmi, ami összhangban van a bokrokkal. Ez azonban megváltozik. Másképp mozognak a levelek másképp zizzen a bokor. Ezt csak az veszi észre aki kifejezetten erre figyel. Ahogy én is teszem, de hát van rá időm, egyéb dolgom sincs mint megfigyelni a környezetem. A szívem hevesebben kezd dobogni, noha az agyam egy szegletében felébred valami védekező mechanizmus, hogy esetleg túlgondolom, hallucinálok, vagy éppen már ez a bezártság megy az agyamra. Felugrom, és a két téglát, amely valamiféle emelkedőt biztosít nekem, és amit a falból bontottam ki úgy hat napja, az ablakhoz húzom, és felállok rá. Pipiskednem kell, hogy valamennyire kilássak, de csak a korom színű éjszakát látom, az ugyanilyen feketére festett árnyakban ide-oda himbálózó erdőt, és a mélaképű teliholdat, ami sápadtan világítja be a világ egy részét. A lélegzetem is visszatartom, úgy fülelek….beletelik talán öt percbe, vagy többe is amikor meghallom. Egy halk nyekkenés, és mintha roppanna valami. Ilyen amikor valakinek eltörik a nyakát. Talán. Van itt valaki….bassza meg, van itt valaki! De abban még nem vagyok biztos, hogy ez nekem jó, vagy esetleg kezdhetek félni. Mert ha egy ellenséges csapat üt a táboron, az nem biztos, hogy tudni fogja én miért vagyok itt. Akkor pedig kezdhetek imádkozni. Az ateisták istenéhez, mert maximum az fog meghallgatni. Újabb nyekkenés, újabb roppanás. Ez már a második. Valami mozdul az árnyékban, a fáklyák fényében egy elsuhanó alakra leszek figyelmes. Mi a franc folyik itt? Egyelőre csak várok, fülelek és figyelek, aztán leugrom a téglákról és az asztalhoz meg a székhez sietek. A széket felfordítom, és a lábát egyszerűen kirúgom a helyéről. Fogom a követ amivel eddig karcolgattam a napokat a falra. A plóm alját körbetépem, kétszer is, és a követ ezzel az anyaggal a széklábhoz erősítem. Majd beállok a hátsó falhoz, kezemben a hevenyészve eszkábált kőbaltámmal, és két kézzel szorítom. Túl akarom ezt az egészet élni, és ha már tizenhét tetves napig életben maradtam, nem most fogok itt megdögleni.Várok….
Nem örültem Dunham hívásának. Évek teltek már el a leszerelésem óta, és abszolút nem állt szándékomban visszatérni. Kétségtelen, semmi nem fogható az ott töltött időhöz, és egy részem talán épp emiatt visszavágyik oda, de azt jó mélyre eltemettem magamban. Lássuk be, nem egyszerű kétgyermekes apaként szolgálni egy ilyen volumenű különleges alakulatban. A katonaság sem egy sétagalopp, hát még ez. A leszerelésre megvoltak a magam okai a családomon is túl, de a fő hajtóerőt természetesen a lányaim jelentették. Erre a jó öreg Dunhamnek csak sikerült újra beleköpnie a levesembe. Sok okom lett volna visszadobni a kérését, túl sok. Nem tartozik rám, én már nem ezzel foglalkozok, ne keverjen bele az illegális ügyleteibe, nem vagyok szeretetszolgálat. De sajnálatos módon az ötödannyi indok, amiért elvállaltam, mind felülmúlta. Ő is az SAS-hez tartozott, ráadásul egy apa, akinek a lánya került közvetlen életveszélybe. Tudtam, hogyha az én lányaim lennének bármilyen veszélyben, akkor a világot is felégetném, csak őket tudjam biztonságban. Épp ezért is bökte a csőröm, hogy ő bezzeg a kisujját sem szándékozott megmozdítani, de tőlünk elvárta, hogy behatoljunk egy drogkartell területére. Vagyis… nem is az, hogy tőlünk. Tőlem. Mert mikor ismertette velem a részleteket, akkor azt próbálta nekem elmagyarázni, hogy ezt egyedül kell csinálnom. Rég volt már, hogy így arcon röhögtem valakit. Ő annyiban vette ki a részét, hogy próbálta finanszírozni az akciót – mit ne mondjak, kurva nagy segítség volt, köszönjük Dunham papa. Na de ez lényegtelen. Még volt pár elintéznivalóm a városban, a maradék szabadidőmben pedig próbáltam összeverbuválni egy kisebb csapatot. Alig 3 nappal később már a lánya utolsó tartózkodási helyén kérdezősködtünk körbe, látta-e valaki. Sajnos nem jutottunk sokra, és egy napunk arra ment el, hogy megfejtsük, nem is feltétlenül a lányt kellene keresnünk, hanem magát a kartellt. Megvannak a magunk módszerei, hogyan nyerjünk ki fontos információkat, és ennek következtében a hívástól számított 7. napra meg is találtuk a bázisukat. Egynek tűnt volna a sok közül, ha nem lett volna háromszor-négyszer annyi őr, mint a többi helyen. Itt kellett lennie, már csak megerősítést kellett róla kapnunk. Az ilyen műveletekben a legfontosabb erény a türelem. Néha úgy kipróbálnék egy-egy filmekben látott high-tech lehallgatókészüléket, akkor a többnapnyi távolról történő binokulárokkal való megfigyelés máris harmadannyi időre csökkenne. Se az első nap, se a második nap nem láttuk a lány nyomát. Volt foglyuk, ahhoz kétség sem fért, de amíg nincs megerősítés a célpont kilétéről, addig nem szabad elsietnünk semmit. Amíg nincs minden százszázalékosan biztosra lefixálva, addig se a katonaságnál, se az SAS-nél, se itt nem mozgunk. A harmadik nap már valamivel élénkebb volt a tábor, amire Hissrich barátom figyelt fel. Különleges szépség volt a lány, amelyet mi sem mutatott jobban, hogy míg kivitték sétálni, addig mindenki árgus szemekkel figyelte hol elölről, hol oldalról, hol hátulról. Bár ki tudja, ezeknél lehet egy bányarém is ugyanezt a hatást váltotta volna ki. Trinity Dunham. Szép neve van, azt meg kell adnom neki. A 11. napra virradóan már nagyjából kezdett kirajzolódni egy terv a fejemben. Én voltam az akció vezetője, így én feleltem mind a hatunkért, plusz a lányért is. Akármennyire is túl akartunk már lenni ezen az egészen, a következő pár napnak a megfigyeléssel, tervezéssel, és kivitelezéssel kellett eltelnie. Mindent ki kellett találnunk. Kinek-hol legyen a helye, melyik irányból hatoljunk be, és hogy hány embert kell hatástalanítanunk, mielőtt elérhetnénk a fogvatartási helyhez. Mindemellett szükségünk volt biztonsági intézkedésekre is, ha valami nem úgy sülne el, ahogy elterveztük. Valamilyen tervhez muszáj volt tartanunk magunkat, mert az improvizálás egy ilyen akcióban elfogadhatatlan. De ha minden jól megy, akkor csak bemegyünk érte, és már ott sem vagyunk. Egyszerű, nem? Egyértelműen az éjszakában kellett megindulnunk, akkor volt a legkevesebb mozgás. Összesen négy őrszem van, egyik páros a keleti, míg a másik a nyugati irányból figyeli a placcot. A déli meg északi oldalon igazából nem volt szükségük további szemekre, mert a földrajzi adottságok nekik kedveztek ilyen téren. Be kellett látnunk, nincs belépési pont, ezért választanunk kellett a két lehetőség között, figyelembe véve azt is, hogy a kijutás merre lesz simább. Nyugat lett a nyertes, arról az oldalról sokkal könnyebbnek tűnt az egész. Mindenki a helyén volt, az egyik társam a távolból figyelt minket, hárman bemozdultunk az események közepébe, ketten pedig készen álltak a másik oldalról közbe lépni, ha beütne a krach. A két őrszemet elintézték a társaim, az egyik a kését használva, a másik meg egy valamivel izmosabb huzalt. A közvetlen közelükben voltam, de még én is alig hallottam a kimúlásuk hangját, ami kellően nyugtatólag hatott a pszichémre. Míg ketten bentebb osontunk, a visszamaradt társunk elrendezte a tetemeket, így csak maximum közelről tűnhet fel bárki arra járónak, hogy nem csak pihenés céljából van lehajtva a fejük. A bázison belül csupán 3 további várt ránk, illetve az éppen arratévedő hugyos-szaros egyén. Mindig is vegyes érzéseim voltak az éjszakai hadműveletekkel. Egyik részem odáig volt értük, a másik ki nem állhatta. Szerettem, mert ha jól végeztük a munkánkat, akkor mint a szellemek, úgy tudtunk járni-kelni, viszont elég egyetlen apró hiba, és kiüt a káosz. A jelen nem lévő fényforrásoknak köszönhetően nem tudjuk egymást fedezni és az ismeretlen hely okozta hátrányoknak köszönhetően nem tudunk vaktában menekülni sem. Ezért tartottam olyan fontosnak a hely megismertét. Nem számítok gondra, de a gond az általában magától megtalál minket. A két bázison belül járőröző közül csak az egyik végzett aktív munkát, így hát az első célpontunk ő volt, a másodiknak pedig nem kell többet másnap reggel a hátfájásáról panaszkodnia, amit az éjszakai székben alvás okozott, gondoskodtunk róla. Egy maradt vissza, aki őrt állt az ajtónál. Odaérve azonban kellemetlen meglepetéssel kellett számolnunk: nem egyedül volt. Meglepetés volt ugyan, de nem estünk pánikba, tartottuk magunkat a tervhez. Próbáltuk megközelíteni őket a fény azon irányából, ami számukra vakítóan hat, nekünk viszont tökéletes. Ez simán ment. A leszerelés már nem annyira. Az én páciensem már a földön feküdt, száján a kezem, tüdejében a késem, a másik azonban még utolsó erejével összetörte maga alatta a székét. Egész illendő, hogy a lány neve a Szentháromságot jelképezi, mert ezek láttán és hallatán még én is keresztet vetettem. A kulcsot gyorsan elvettem és benyitottam az egyik ajtón, majd a cella felé vettem az irányt. Nekidőltem az egyetlen ajtónak, ami kulcsra volt zárva, és halkan, de határozottan megszólaltam. - Trinity Dunham? Az apád küldött minket, Abraham Shelby vagyok, együtt szolgáltunk az SAS-ben. Szeretnél kijutni innen, igaz? Csak követned kell az utasításaimat és minden rendben lesz. Kopogj kettőt az ajtón, ha megértettél. Halkan - szólok be a lánynak, aki remélhetőleg nem most kezd el visszakozni. Nagyon reménykedem, hogy így fog tenni, ezért várok ugyan egy kicsit, de ha nem kopog az ajtón, akkor is elfordítom a kulcsot a zárban és óvatosan kinyitom az ajtót, figyelve alulra, felülre, oldalra, hogy véletlenül se sétáljak csapdába. Végül belépek a helyiségbe, és visszateszem a késemet a tokjába, mikor meglátom a lányt. - Sietnünk kell. Gyere - utasítom máris, és nyújtom felé a kezemet, hogy jöjjön, siessünk. - Komolyan mondtam, hogy nincs időnk, ennek a törött széknek elég felkeltenie egyetlen kíváncsiskodó személyt és nem hinném, hogy három fekete harciruhás egyén lenne a legszebb dolog, amit látnak a halott bajtársaik felett. Maradj csendben, csináld, amit mondok és kövesd a lépteimet. Gyerünk - továbbra is nyújtom felé a kezemet, amit vagy elfogad, vagy nem. Ha elfogadja, akkor úgy húzom magam után, ha nem, akkor folyamatosan hátra fordulva figyelem a lépteit. Míg kiérünk, halkan berádiózok a társaimnak, hogy megvan a célszemély, indulhat a kivonulás. A keleti társaim visszaszólnak, a fentről támogató azonban szokatlanul csendes. Nagyon nem tetszett ez nekem, de nem volt időnk tétlenkedni, bármelyik pillanatban feltűnhet egy felvert kolumbiai. Kilépve az ajtón egyelőre nem látok semmi változást, ezért tartva magunkat a tervhez, elindulunk kifelé a bázisról. Azon az útvonalon közlekedünk, ahol jöttünk, néhol hosszabb ideig állva meg a sötétben, néhol meg egyszerűen csak átsuhanva. Ketten a lány előtt haladnak, én mögötte, tenyeremet a háta-dereka vonalán tartva, hogy ha szükséges, időben félre tudjam húzni a felsőjénél fogva. Egészen jól haladt minden, mígnem a nyugati bejárat felől egy autó jelent meg. Hátrapillantottak rám a srácok, én pedig teljesen lefagytam. Jobb ötlet híján odasimultunk az egyik barakk oldalához, és úgy próbáltuk meg kivárni, míg áthaladnak a bázison. Owens mi a fenét csinálhat odafent, hogy emiatt nem szólt? Mivel a holtak nem beszélnek, így aligha tudják megadni a szükséges engedélyt a továbbhaladásra. A pulzusom körülbelül 160-ra ugrik fel, mikor az anyósülésről kiszáll valaki, és az egyik hulla felé tart. - Erről ennyit - nézek rá a srácokra, akik már húzzák is elő a gépkarabélyukat, és rádióznak a keleti srácoknak. Míg ez történik, addig én kézbe veszem a pisztolyomat és a lányhoz fordulok. - Jól figyelj rám! Amint meghallod a másik oldalról a fegyverek dörgését, megindulunk. A srácok fedezni fognak, te pedig úgy ragadsz a seggemre, mint kisgyerek nyelve a jeges villanypóznára, érthető voltam? Ki fogunk menni azon a kapun, és az erdőségek felé vesszük az irányt, az kellő fedezéket fog adni nekünk - miután ezt elmondtam, hátamat újra nekidöntöm a falnak, és pár pillanat erejéig lehunyom a szememet. Mélyeket lélegzek, próbálom összeszedni a nyugalmamat. Rég voltam már ilyen szituációban és ki nem állhatom ezt a várakozást. A vihar előtti csend. Az egyik pillanatban még csak a motorhang tölti be a teret, a következőben kiáltások, az utána valóban pedig a gépkarabélyok repesztése. De egyelőre még kiélvezem a csendes nyugalmat, mert Isten rá a tanúm, hogy az elkövetkező percekben kész Armageddon fog kiütni.
Tudod mikor van egy magamfajta lány úgy igazán nagy szarban? Amikor nem az az első gondolatom két hét után, hogy valami fenséges roston sült bélszínt egyek almaszószos burgonyával, leöblítve valami igazán kellemesen nyelvet maró száraz fehér borral. Hanem az, hogy ölni tudnék egy fodrászért és egy manikűrösért, nem beszélve a gardrób szobámról, amiben a ruháim katonás rendben várják, hogy melyiket választom aznap estére. Szinte évezredekkel ezelőttinek tűnik a korábbi életem és nem egyszer fogott el a kétségbeesés, hogy vajon tudják, hogy itt ragadtam? Vajon apa megpróbál majd kiszabadítani? Nincsenek illúzióim, hogy az apám egy Liam Neeson, aki egyetlen telefonhívás alapján képes lenne lenyomozni, vagy úgy alapvetően egyetlen pillantásával elintézni az egész istenverte kolumbiai csürhét. Ettől függetlenül talán az egyetlen dolog ami miatt még képes voltam időről időre persze megjárva a kétségbeesés legmélyebb bugyrait, de mégis megőrizni a józan eszemet, az mégis a remény volt. Hogy lehet nem holnap, lehet nem holnapután de értem fognak jönni, és hazavisznek innen. A napokat inkább csak azért kezdtem számolni az ideérkezésem óta, hogy mégis megmaradjon a tájékozódási képességem, meg persze igyekeztem megfigyelni, amennyire lehetett a környezetemet. Bár az igazat megvallva voltak dolgok, amiket inkább nem szerettem volna látni. Ez az egész csapat ha fegyvertelen lett volna, akkor pár centért mutogatni lehetett volna a new york-i állatkertben egzotikus főemlősök bilétával a nyakukban. Tiszta ruhát hiába is kértem, nem kaptam. Mossam ki! Hangzott a poszméh utasítása tört angolsággal egy reggel, majd az egész banda egyetlen zümmögő rabszolgakórusként röhögött vele. Kimostam és vizesen húztam őket vissza magamra, majd amikor visszazártak a cellába, akkor levetkőztem és az ablakban szárítottam meg a délelőtti napon. Hogy milyen dolgokra képes az ember efféle helyzetben, csak akkor tudja ha benne van, ugyanakkor nem éppen jókedvemből szereztem ezeket a tapasztalatokat. Leginkább pedig ha egyszer ezt az egészet megúszom még csak visszagondolni sem akarok rá. De vajon megúszom? Egy hét után már le tudtam gyűrni a hányingert, ami bármelyik kolumbiai közelében elfogodott, megtanultam kizárni a tekinteteket amelyek úgy mustráltak minden alkalommal, amikor levegőzni vittek, mint egy életre kelt pornó filmes snittet, azt latolgatva, hogy ha elég gyorsak akkor talán hozzám érhetnek anélkül, hogy a nagyfőnök észrevenné. Nagyjából tíz nap kellett a majdnem tökéletes közönyig, de azt nem tudtam legyűrni, hogy ne érezzek a gyomromban veszett nagy gombócot, és időnként tényleg csontig hatoló kétségbeesést, hogy mi van ha mégis hiába igyekszem józan ésszel túlélni? Mi van ha még itt leszek egy hónap múlva is, vagy esetleg visznek tovább magukkal, és amikor rájönnek, hogy már nem vagyok számukra egy két lábon járó dollárkupac, egyszerűen lelőnek a semmi közepén és otthagynak. Feladni azonban nem fogom. Nem lehet. Amíg egy minimális remény képes életben tartani a józanságom, és az ép eszemet, addig biztosan nem. Végül megtörik a jég….és a mai éjszakán történik valami. Először csak arra figyelek fel, hogy a fák és a bokrok másképp surrannak, másképp borulnak össze. Halk ágroppanások, amelyek lehetnek akár egy felröppenő madáré is, de ha valaki figyel, akkor a szárnysuhogás elmarad. Ezeket léptek okozzák. Ám még nem tudom, hogy ki vagy kik lehetnek azok. Lehetnek éppen úgy olyanok, akik végre talán rám bukkantak, talán apa is ott van közöttük, bár ezt kétlem. Hiába a katonai múlt már olyan nagyon ránőtt az öltöny, és a napszemüveg ellenállhatatlan kontrasztja, hogy nehezen tudnám elképzelni őt terepen. Sokkal inkább a háttérben, mint olyan embert, aki mindent biztosít, amit pénzzel meg lehet vásárolni, meg persze olyannal is amit adott esetben nem feltétlen pénzzel, sokkal inkább szívességgel. Apa nem jönne ide, ebben biztos voltam, de abban is, hogy mindent meg fog tenni értem. Szeret engem. Ám az is lehet, hogy csak a hirtelen és váratlanul feltámadt nagy reményözön az ami elárasztotta a gondolataimat, de valójában csak egy ellenséges banda fog a táboron ütni, akik nem valószínű, hogy tisztában lesznek azzal, én miért vagyok itt, éppen ezért nem is fognak semmit kérdezni. Vagy megerőszakolnak, vagy megölnek, vagy ebben a sorrendben, vagy mindkettőt egyszerre...az ilyen férgekből én bármit kinéztem. Egy idő után már a levegőt is olyan lassan és vontatottan veszem, ahogyan csak tudom, hogy a környezetem zajait még jobban ki tudjam szűrni, még inkább figyeljek rá. Az tűnik fel, hogy nem hallok fegyverropogást. A kolumbiaiakra nem jellemző a kifinomult és csendes rajtaütés, sokkal inkább a lopakodás, és hatalmas nagy csinnadratta. Itt valami más lesz. Hatalmasat dobban a szívem, amint szorongatva a semmiből gyártott és valószínű elég nevetséges kőbaltámat a mellkasomhoz, szinte lélegzetem visszafojtva, elkerekedett szemekkel, kipirulva várom mikor és ki bukkan majd rám. Szinte visszafelé számolok, amikor az ajtó mögött a döngölt földre szórt kavicsokon nyekken valami. Bakancs lehet? Érzem, hogy az izzadság végigfolyik a hátamon, alig figyelek rá, de remegek, reszketek. Egyszerre a várakozás kegyetlenül kiszámíthatatlan izgalmától, és egyszerre attól, hogy csak ne törjék rám az ajtót, mert akkor támadni fogok. Komolyan. Nem számít ki lesz ott, neki fogok menni azzal, amim van. Az életben maradás ősi ösztöne ezerszeresen ömlött a felszínre belőlem. És akkor meghallottam….a tökéletes, tiszta anyanyelvemet, amely egy férfitól érkezett az ajtó túloldaláról. A zárt vasajtó miatt kicsit öblösen hangzott, de értettem őt. Tökéletesen. Nem engedve el azonban a fegyveremet továbbra sem, odaléptem az ajtóhoz, és háromszor megkocogtattam azt, csendesen, ahogyan kérte. Eltelik pár másodperc, én pedig egy hatalmas szusszanással lépek hátrébb, mellkasom előtt még mindig azzal a hülye kőbaltával, és elkerekedő szemekkel figyelem a kulcs zörrenését, és az ajtó nyitódását követően ki lép be. A felém nyújtott kézre figyelek. A fickóból alig látok valamit, szinte csak az arcának egy részét, mert tökéletesen takarja a fekete ruha, ami rajta van. Miközben beszél hol bólogatok, hol a fejem rázom, igazából nem nagyon jut el a tudatomig, hogy mit mond, csak a felém nyújtott kéz, meg a sürgető hangsúly az ami megérteti velem, hogy értem jött és mennünk kellene. Hagyom, hogy magával húzzon, erősen szinte kétségbeesetten szorongatom a kezét, a másikban meg a home-made fegyveremet, amit továbbra is kitartóan cipelek magammal. Egyrészt eszembe sem jutott lerakni, másrészt talán még jól is jöhet, hogy nálam van. A késeim nélkül csupasznak érzem magam. Hogy ez mennyire normális egy magamfajta lánynál abba most ne menjünk bele! Anya szerint nem igazán normális, a pasik szerint akikkel időnként összeakadok és meglátják nálam, kissé ijesztő, apa szerint viszont a mai világban szinte szükségszerű. Maradjunk abban, hogy apával értek egyet. Egész jól haladunk, én mindenben követem az utasításokat ha vannak, és eszemben sincs tiltakozni, tudom, hogy ebben a helyzetben nekem csak az a dolgom, hogy túléljem. Ahhoz pedig alkalmazkodnom kell. Aztán hirtelen megtorpanunk. Én majdnem átesem a magát Abraham-nak nevezett fickón, aztán megőrizve az egyensúlyom, hozzá hasonlóan én is az épület falának simulok, és oldalról nézek rá, várva, hogy most mi legyen. - Miii...miiiaz, hogy erről ennyit? Mi a….baj?- értetlenül meredek arra, ahogy a kezébe veszi a fegyvert, és azt hiszem kezdem kapisgálni, hogy az eredeti elképzelés valószínű változik. Nem átlagos családban nőttem fel, így sejtem, hogy valahol egy kulcsfontosságú ember valószínű nem tudja ellátni a feladatát, aminek az az oka, hogy lebukott és esélyesen megölték. Nagyot nyelek, és rémülten hallgatom, amint Abe beszélni kezd hozzám. Én meg csak bólogatok. - Elég világosan. És vizuálisan.- nos igen, a hasonlatokkal többnyire az a problémám, hogy mindig szó szerint értem őket. Még ilyen helyzetben is. Én is magamhoz szorítom a fegyverem, ami tekintve a mellettem álló férfit elég viccesen nevetségesen hat, de hát mindenki azzal küzd ami van neki. Még mindig őt figyelem, ahogy lehunyja a szemét, szinte látom, ahogy a nyakán megfeszülnek az erek, legalábbis amit ebben a holdfényben és a fekete ruhától látni lehet. Minden idegszálammal rá koncentrálok, és az utolsó pillanatig szinte a levegőt egy idő után pontosan úgy veszem ahogy ő. Gondolom ez valami tudatalatti dolog nálam, vagy ilyesmi. Nem sokáig maradunk a fedezékben, mert a nyugati oldalról, pont úgy ahogy Abe mondta meghalljuk a fegyvereket és rohanni kezdünk. Abban a pillanatban, szinte a semmiből érkezik ránk egy kisebb golyózápor. A kezem a fejemre teszem és úgy próbálom követni Abraham-et. Elég nehéz, tekintve, hogy szinte alig merek felnézni, és megpróbálok ugrálni, amennyire lehet. Sikerül eljutni valami fészerig, ahol megállunk szusszanni, egy pillanatra, és Abe tárat is cserél. Épp indulnánk tovább, amikor a semmiből jelenik meg egy kéz és a hajamnál fogva a földre ránt. Az első ösztönös reakcióm, hogy a kőbaltával hátracsapok, és a kezét találom el, miközben még mindig sikítva csúszok a földön, a támadómnál meg egy kés van, amit megpróbál a torkomhoz szorítani így hátulról, miközben még mindig a hajam tépve el akar vonszolni. Sikítok, ahogy csak tudok, Abe éppen ekkor tolja be a tárat a helyére…. Közben a távolban spanyol üvöltéseket hallok, amelyekből csak foszlányokat csípek el, mely szerint kettőt már megöltek, meg egy volt a dombon is, és a poszméh mély, dörrenő hangján osztogatja a parancsokat: megölni mindenkit, beleértve engem is. Basszus….
Próbálhatjuk magunkat álltatni, de már egyikünk sem fiatal. Azaz de, Cole igen, bár már bőven túl van a 30-on, viszont egyedüliként ő szolgálja még aktívan a hazáját. Talán rá kellett volna hagyni a tervezést. Én szolgáltam a legtöbbet, és nekem voltak a legnagyobb bevetésen elért sikereim, viszont ez vajon felruház arra, hogy egy maréknyi ember élete a kezemben legyen? Ha sikerült volna mindent jól kivitelezni, akkor a kolumbiaiakon kívül nem lett volna több haláleset, így azonban… Mindig van B, de még C tervem is, és mind vészbiztosítékként szolgál. Amennyiben valaki nem végzi el a dolgát, vagy hibásan teszi azt, borul az A, és máris tovább kell lépnünk. Tudtam, hogyha a keleti srácokat be kell vetnünk, akkor vége, nem ússzuk meg veszteségek nélkül, viszont külön dolog számolni az áldozatokkal, mint valójában megélni az elvesztésüket. Trinity le sem tagadhatná, hogy az apja lánya. Nem tudom, hogy mit taníthatott neki az öreg, de ahhoz kétség sem fér, hogy leleményes nővé nőtte ki magát. A DIY fegyvere nem tűnik éppen a legstrapabíróbb szerkezetnek, de a semminél mindenképpen jobb, ezért sem szólok semmit érte. Hozza csak magával, ha ettől nagyobb biztonságban érzi magát. Reméljük nem fog sor kerülni a használatára. Az eredeti terv szerint kislisszanunk a kapun, berádiózunk a többieknek, hogy hol találkozzunk, aztán megkeressük a pár kilométerre elrejtett autót és onnan együtt megyünk tovább. Mikor azonban feltűnik a láthatáron egy abszolút ismeretlen autó, amelyről nem szólt az őrszemünk… ott már tudtam, hogy a B tervhez kell nyúlnunk. Bár ami pokol ki fog kerekedni ebből az egészből, az egész ABC-t fel kell majd használjam. Owenst vagy felfedezték és menekülnie kellett, vagy megölték. A kapu felőli belépés előtt ellenőriztük a rádiókapcsolatot, akkor még mindenki jelentkezett, így erre nem is gondolok. Bár ha menekülnie kellett volna, akkor is szólt volna elvileg, nem? Úgy néz ki, megvan az első áldozatunk… A magaslatra már nem mehetünk, ezért a fák közé kell rohannunk. Jól feltérképeztük a környező erdőséget, és van pár biztonságos hely kialakítva, ami kellően rejtve van a kíváncsi szemek elől és mondhatni biztonságos is. Azért fogalmazok így, mert egy dolog a kolumbiaiak jelenlétével számolni, egy másik a vadvilágéval. Látom a pánikot kiülni Trinity arcára és elhiheti… bennem is van egy kis félelem. Jobban fel kellett volna készülnöm. Ha esetleg Owens is berádiózott volna még időben, akkor adtam volna a lánynak egy golyóálló mellényt, meg egy sisakot, de így… szinte teljesen ki van szolgáltatva - ami mit jelent? Mi hármunknak kell az élő páncéljának lennie. Remek. Egyszerűen remek. Nincsenek olyan képzeteim, hogy a kolumbiaiak ez után őt bármivel is jobban fogják kímélni, mint minket. Elég… vérmes egy nép. Főleg a kartellekre igaz ez, ha valami nem úgy alakul, ahogy azt ők eltervezték. Sajnos arra nincs elég időm, hogy elmagyarázzam neki a történteket, csupán arra, hogy mit és hogyan csináljon. Nem beszélek valami virágnyelven, de nem kizárt, hogy a lány most jóval több mindent fog megélni az elkövetkezendő húsz percben, mint amire egész életében szüksége lett volna - na meg hány éves is? 24-25? Hallott ő már cifrábbat is ennél, ezt biztosra veszem. Elmosolyodom a válaszán. - Helyes. Mindjárt indul a hacacáré - alig fejezem be a szavaimat, meg is hallom az első lövések elsültét. Kibiztosítom a pisztolyomat, és amint hallom a tábor felkeltét, el is indulok a kijárat felé. Majdnem ugyanabban a felállásban indulunk meg, mint eddig, most azonban én vezetek. Az elülső oldal az enyém, az egyik srác hátra és balra figyel, a másik hátra és jobbra. Nem kell sok, hogy az első lövések a mi fegyvereinkből is elhangozzanak. A lány csuklóját szorítom, határozottan de nem túl erősen. Szorosan próbálom magam mögött tartani, miközben készenlétben fogom a pisztolyomat. Szaladunk, ahogy csak tudunk és hallom, hogy az egyik bajtársam elesik mögöttünk – sajnálatos módon átvitt értelemben. Nem állhatunk meg, haladunk tovább. Eljutunk egy újabb fészerig, ami kellő fedezéket nyújt a számunkra, és pár levegővételnyi időre ki tudjuk fújni magunkat. A falnak simulunk, kezemet a lány hasán pihentetem. Cole oldalán jobb a kilátás, és azt mutatja, hogy indulhatunk. A táramért nyúlok, és ebben a pillanatban egy nagy sikítást hallok, majd érzem eltűnni őt a közvetlen közelemből. Azon nyomban odafordulok, és látom, hogy a „fegyverével” eltalálja a férfit, akit ez kellően kilendít pár pillanatra, de nem eléggé. Tovább húzza a hajánál fogva, kés a kezében, én pedig amint egy fél lélegzetvétellel később kicserélem a táramat, kapva kapok az alkalmon. Tudom, hogy addig kell lépnem, míg van szabad testfelülete a férfinak és nem húzza fel magával Trinity-t. Két lövés a mellkasba, a biztosság kedvéért pedig még egy a fejbe. Nem hezitálok, a három lövést alig egy másodperc alatt adom le. A férfi épp készülne ráesni Trinity-re, mire én odaszökkenek és oldalra lököm, majd ezzel a lendülettel megfogom a lány alkarját, és egy mozdulattal a lábára rántom. Gyorsan kitörlöm az arcából az odafröccsent vért, és a tarkójánál fogva állok meg pár pillanat erejére, mélyen a szemeibe nézve. Mondhatjuk, hogy még jól is járt, legalább nem a férfi agyveleje terítette be. - Nem állhatunk meg. Gyere. Fogd ezt - húzom ki a késemet a helyéről, aztán a kezébe adom. - Ha legközelebb megfogna valaki, szúrd a veséjébe, gondolom tudod, hogy hol van. A lényeg, hogy magadat ne találd el. Induljunk. Tudod. Kisgyerek-villanypózna - hadarom a szavakat, mosolyogva mondva el az utolsókat, majd megfogva a szabad karját Cole felé tekintek, aki ő maga is most semlegesített legalább kettőt. Rámutatok az övemen található gránátra, majd fejemmel a kijárat felé biccentek. - Te mész Cole után, én mögötted leszek - adom ki a következő utasítást, majd elteszem a pisztolyomat és a hátamon lévő gépkarabélyt veszem kézbe. Kibiztosítom, majd miután visszamentünk a sarokra, egy-egy gránátot eldobunk a kisebb tömegbe. Visszaszámoljuk a másodperceket, jobb tenyeremet ökölbe szorítva tartom a levegőben, és abban a pillanatban, ahogy megtörténik a robbanás, mutató-, és középső ujjamat elölre-hátra mozgatva jelzem a lánynak is, hogy indulhatunk. Megfogom a fegyveremet, és miután Cole kiszaladt, magam elé engedem Trinityt, én pedig szorosan mögötte haladva biztosítok zárótüzet a magunk oldalára. Nem könnyű dolog hátrafelé futni, de cifrább dolgokat is csináltam már az alakulatnál töltött időmben. Hallom a kolumbiaiak ordibálását, meg is értek belőle pár szót, de nem épp erre fókuszálok. A szemem balra-jobbra cikázik, ahogy megjelenik egy fegyveres, az előzőhöz hasonlóan két golyót kap a mellkasába, szükségszerűen egyet a fejébe is. Amennyire tudom, próbálom fejben tartani a visszamaradt lőszer számát, de ez aligha sikerül. Amint kifogytam, hátralököm a puskát, és a pisztolyomért nyúlok. Hallom, ahogy Cole megtorpan kicsit, ekkor az ő oldala felé fordulok, és belépve Trinity elé semlegesítem a fenyegetést. A hóna alá nyúlok a srácnak, majd a lányhoz hasonlóan a lábára állítom. Tárat cserélek, majd eldobok még egy gránátot a hátunk mögötti területre. Csodával határos módon sikerül kijutnunk a szabadba, ekkor azonban Cole már nem bírja tovább és a térdére zuhan. Hátrafordulok, Trinityt magam előtt tartva, próbálva eltartani a veszélyzónától. - Gyere már! - ordítok rá a katonára, de látom, hogy mindkét combjából nagy nyomokban spriccel a vér. - Trinity! - szólok oda neki, hogy jöjjön, segítsen. Ha minden jól megy, most már mindketten a hóna alá nyúlunk, és sikerül is felemelnem őt, de aztán meglátom, hogy a távolból valaki kihúzza a gránát biztosítótűjét. - A… picsába - fagyok le egy pár pillanatra. Öt… A kolumbiai mozdulata Cole figyelmét sem kerüli el, és mire bármit is tudnánk csinálni, a maradék erejét használva ellök minket. Mire ezt megteszi, már repül is felénk a potenciális halálokunk. Négy… Újra Cole-ért nyúlnék, de egy árva lövedék mellkason talál, ami visszakozásra késztet. Három… A gránát földet ér a közelünkben. Látom, ahogy a férfi emberfeletti erőről tanúskodva ráveti magát a tőlünk pár méterre földet érő élő robbanószerkezetre. Kettő… - Futás! - parancsolom Trinity-re, ahogy szorosan megragadom az alkarját, és sprintelni kezdünk, minél messzebb a robbanási zónától. Egy… Ahogy átugrunk egy vastagabb törzsű kidőlt fán, a földre húzom a lányt, és szorosan átölelem őt, egyik karommal és a mellkasommal fedve a fejét, a testem többi részével pedig minden mását. Hátam a törzsnek feszül, majd… Nulla… Még úgy is, hogy Cole teste lefedte a robbanás nagyját, érezhető hullám söpört végig a fák levelein, amelyből én is megéreztem egy keveset, de szerencsére sikerült olyan messze jutnunk és olyan fedezéket találnunk, ami kellő biztonságot nyújtott. - Azt az elbaszott rézfán fütyülős kurva eget neki! Jól vagy, Trinity? - kérdezem tőle, ahogy kicsit eltávolodok, és az arcát figyelem. Válaszát megvárom, majd gyorsan lepillantok a mellkasomra, és úgy néz ki, hatalmas szerencsém volt. A rádió tropára ment, de a golyót megállította. Kesztyűs kezemmel kiszedem belőle, majd újra a lányhoz szólok. - Ki kell ábrándítsalak, de még nincs itt az ideje a pihenésnek. Gyerünk - kilesek a fedezék mögül, majd a borzasztóan szűk ablakot kihasználva fogom meg Trinityt, és határozottan indulok meg egy kiválasztott irányba. Már nem kell sprintelnünk, bőven elég az is, ha csak szaladunk.
Egy katona lánya nem ismeri a félelmet. Ez volt apám mottója mindig, valahányszor vörös szellemekre panaszkodtam öt évesen, vagy éppen rossz álmokról tíz évesen, esetleg féltem egyedül lenni a tök üres lakásban tizenhárom évesen. Attól, mert egy katona lánya vagyok, egy volt katona, hogy pontosak legyünk, még bennem is van sokszor elég komoly para. Nem mondom, hogy legyőztem, hogy mára nem csinálom össze magam egy-egy meredek helyzetben, de tény, hogy az utóbbi idők, vagy úgy alapvetően az életem egyik legmeredekebb helyzetében vergődöm több mint két hete. Nem az volt a rossz, hogy nem tudom hol vagyok, mondjuk nem lett volna hátrány, ha legalább minimálisan tisztában vagyok legalább azzal, hogy a kolumbiai susnyás melyik égtáján rontják körülöttem a levegőt a nem hiába születettek. Hanem az, hogy fogalmam sem volt róla, hogy mikor lesz vége, hogy vége lesz e egyáltalán, és ha igen, akkor hogyan fog végződni?Talán az is megfordult a fejemben a napok alatt, hogy nem fogom túlélni. Mert megfordult. Tegyek bármennyire is úgy, hogy egy igazán fasza csaj vagyok, aki aztán mostanra úgy megedződött, hogy semmitől sem retten vissza. Voltak pillanatok amikor ez is megfordult a fejemben. Ahogy az is, hogy esetleg egy kiszabadításomra küldött mentőakció sül el balul, és már szinte érzem a szabadság mámorát, mikor aztán golyót kapok és itt patkolok el a semmi közepén, a dzsungel párájában. Talán reméltem, hogy mindez mégsem így lesz, talán mint mindenki, hasonló helyzetben, én is kapaszkodtam abba az utolsó reménysugárba, amit ostoba és vak reménynek hívnak. Úgy tűnik, hogy ez nem volt hiábavaló. Bár eleinte azért vannak bennem kétségek, hogy talán mégsem értem jöttek, de a kivitelezés túlságosan profi, túlságosan kiszámított és csendes. Egy kartell háború -ennyit még én is tudok- sosem a visszafogott és csendes kezdésről híres. Ők berongyolnak és kérdezés nélkül lőnek. Sokszor még a sajátjaikat is. Mostanra már eljutottam arra a szintre, hogy ezerszer vertem a fejem a falba - képletesen persze- hogy minek kellett nekem itt maradni, tényleg ért annyit pár füstös képű, szép mosolyú chicano, hogy orbitális nagy zűrbe keverjem magam? Nem tudom. Akkor jó bulinak tűnt a bogotai éjszakában elverni valamennyit a bankkártyámról, ami úgy funkcionált, mint egy pin kód nélküli, korlátlan belépő mindenhová. Az igazat megvallva, onnantól, hogy kiszabadítottak, tulajdonképpen nem vagyok más, mint egy távirányítású robot, akit Abe és az emberei, valamint az ő megfigyelésükön alapuló helyzet irányít. Bár alapvetően egy hisztérika vagyok, aki egy letört körömtől ki tud borulni, de én is tisztában vagyok azzal, hogy ha az életem a tét, akkor azokban kell bíznom akik ennek védelme érdekében vannak itt. Mert lehet, hogy csökönyös vagyok, de hülye és ostoba nem. Az életben maradásra tanított az apám - anyám legnagyobb bánatára, hat éves koromtól kötelező vasárnapi program volt templom helyett a lőgyakorlat és némi támadási-hárítási gyakorlat - és bár nem én vagyok minden bizonnyal a legújabb Michelle Rodriguez, azért elmondható, hogy a helyzetfelismerésem legalábbis elég gyors. Felismerem, hogy el kell fogadnom az utasításokat, ahogy azt is, hogy a saját véleményemet - mert az nekem mindig van - jobb ha magamban tartom. A káosz, aminek előszelét már akkor érzem, amikor a falhoz lapulunk, és Abraham kiadja az utasításait, valószínű felül fog írni mindent, és bár a nagy könyvben meg van írva, hogy ennek az egésznek hogyan kell történnie, valószínű nem úgy fog. Bár lőttem már párszor, és nem idegen tőlem semmiféle fegyver, ilyen éles helyzetben még soha nem voltam. Ahogy kitörünk az első fegyverropogások hangjára komplett golyózáporba kerülünk. Némelyik fütyülve süvít el mellettem, némelyiknek még a szelét is érzem. Abraham a csuklómat szorítja, és úgy húz maga után. A szorítása erős és határozott, én pedig igyekszem követni a mozgását, amennyire tudom. A hátam mögött hirtelen egy üvöltést hallok, meg egy reccsenő hangot. Valakit fejbe lőttek. Apa azt mondta olyan hangja van az ilyennek, mint amikor egy műanyag lapot egy vékonyabb pengével egy mozdulattal átszakítanak. No igen, szemléletesen oktatott. Az első fedezékhez még hárman érkezünk, noha ott sem sok idő van pihenni. Épp csak levegőhöz jutunk, és Abraham tárat tud cserélni. Korlátlan lőszer csak a filmekben van és ott is nevetséges időnként. Azt hiszem egy korábbi pasimat azzal borítottam ki, hogy a moziban eltöltött idő alatt, amíg mások azzal voltak elfoglalva hogyan jussanak be a másik ruhája alá, vagy éppen smároljanak a sötétben, addig én azt számoltam, hogy a fickóknak a jelenetben mikor kellett volna már kifogyni a lőszernek, és mennyire röhejes, hogy még mindig puffogtatnak. Na ja! Romantikus filmre kellett volna elvinni, nem akciófilmre. Ha arra visz, akkor valószínű nem csak smároltunk volna a sötétben. Pech. Neki. Én remekül szórakoztam. A fészer takarásában épp csak levegőhöz jutok, és talán még mondanék is valamit Abrahamnak, ha nem tűnne elő a semmiből az az alak, akit ugyan nem látok, de a húsos és rettentően hagymaszagú ujjai a hajamat markolják. Küzdelem nélkül sosem adom fel, még akkor sem ha nem éppen az életemért hanem a statika kettesért küzdök. Tulajdonképpen majdnem ugyanaz a két dolog, azzal a különbséggel, hogy Mr Rogers sokkal inkább mumifikálódott professzor benyomását kelti, amíg ez a kolumbiai, aki a hajamnál fogva ráncigál, és csak egy kicsit billen meg a baltácskám ütése nyomán, sokkal jobb erőben van. A lövések hirtelen és számomra váratlanul érkeznek, és először csak lehunyom a szemeimet, szorosan zárom össze, érzem a magatehetetlen testet amint éppen rám akarna zuhanni, de a becsapódás elmarad, helyette én kerülök odább, ahogyan elránt valaki. Abraham. A vérből azonban így is jut rám bőven. Felhúzom a már így is megtépázott, amúgy eredetileg fehér, mostanra alaposan koszos, az aljából egy öt centis darabot nélkülöző felsőmet és megtörölgetem én is magamat amennyire tudom. Abe arcát fürkészem sietősen.Ő nem úszta meg ennyivel, rá több jutott. Bólintok. - Gondolom John Wick nyugdíjba ment és te vetted át a helyét.- keserű poén, valamiféle feszültséglevezetés azt hiszem. A felém nyújtott késre nézek, majd átveszem. Először a pengénél tartom meg, próbálgatom a markolat súlyát, ismerkedem vele, aztán átlendítem a bal kezembe - bal kezes vagyok - és ott a markolatánál fogva rászorítok, és próbálgatok pár haránt mozdulatot vele. - Tudom. De ha tökön szúrom az is elég fájdalmas lesz. Jó kis cucc. Megtarthatom?- hülye és felesleges kérdés. Idegen fegyver ez számomra, ezért is próbálgattam abban a kis időben, amíg az újabb kitörésre készülünk. A távolban a fegyverropogás nem szűnik meg. - Igen fagyott nyelv. - ismétlem vissza leckét röviden, majd Cole-al összenézünk és mondania sem kell, a szemeiben látom a kérdést, hogy felkészültem? Lehet ilyenre felkészülni? Nos amennyire szükséges azt hiszem igen. A késem a kapaszkodóm, és bár egy kisebb fegyverrel is tudnék bánni, azt hiszem ilyen helyzetben nem feltétlen lennék ura a tetteimnek. Ki tudom biztosítani, duplakezes tartás, célzás és tűz, a visszacsapódást le tudom fojtani, de ennyi minden. Nem ugyanaz döglött malacokra lövöldözni, mint egy ilyen helyzetben észnél lenni. Én pedig kimerült vagyok, két hete azt sem tudom milyen a világ odakint úgy igazán. Éhes vagyok, koszos és nem utolsó sorban rettentően dühös. Abraham úgy szedi le az időnként felbukkanó kolumbiaiakat, hogy szinte csak kapkodom a fejem. Aztán váratlanul egy lövés eltalálja Cole-t. Nem mozdul, én pedig szintén,hozzá hasonlóan megtorpanok, ezzel együtt Abe is, aki szintén ezzel egy időben szinte másodpercek alatt méri fel a helyzetet. Gránát repül mögénk, én pedig odarohanok a férfiakhoz, hogy segítsek a sebesült Cole-nak talpra állni. A kést az övem alá dugom, lehetőleg olyan szögben, hogy ne szúrjam vele agyon magam. A hóna alá nyúlok, és a nyakamon vetem át a karját. Ketten segítünk neki elindulni, és Abraham káromkodására kapom fel a fejem, és próbálok arrafelé nézni amerre ő, nehéz így, hogy Cole karja a nyakam körül van. Az események veszett gyorsan következnek be, és amit hirtelen észlelek, hogy Cole karjának súlya megszűnik a nyakam körül és a férfi gyakorlatilag az utolsó erejének maradékával taszít rajtunk egyet. Egy újabb lövés, ezúttal célba talál. De nem engem. - Abraham!- üvöltöm el magam kétségbeesve, azt gondolva, hogy Cole után most az utolsó olyan ember is elesik mellőlem, aki segít kijutni ebből az elszabadult, és teljes káoszban forrongó pokolból. Aztán utasít, én pedig nem ellenkezem. Másodperceink sincsenek.Egy fa áll az utunkban, amit egyszerűen átugrunk, és mire kettőt pislognék Abe a testével borít be. A robbanást még a fejemre szorított kezemmel is próbálom kizárni. A világom remeg bele. Zihálva nézek fel, amikor meghallom Abraham hangját. Elcsigázottan és kissé már leharcoltan nézek rá. - Éhes vagyok.- szalad ki a számon a válasz arra a kérdésre, hogy mégis hogy vagyok. Nem tudom, hogy ez a robbanás okozta sokk, vagy tényleg jelen pillanatban ez az első és legfontosabb? - Amúgy jól….de téged….eltalált egy...oh…- állapítom meg, mintegy saját magam adva meg a választ önnön kérdésemre. A rádió felfogta. - Gondolom ez azt jelenti, hogy magunkra vagyunk utalva.- jelentem ki keserűen, és kicsit lemondóan. Nem tudom mennyi ideje indultunk el a cellámból, de máris három halottat hagytunk magunk mögött. Érek én vajon ennyit? Nincs idő filozofálni, Abe végül úgy dönt ideje elhagyni a fedezéket, és minél hamarabb kijutni ebből a veszett zónából. Mikor körülnézek, rájövök, hogy ezt a részt ismerem. Nem messze innen hoztak ki mindig levegőzni. És ami azt illeti egy-két dolgot megfigyeltem. Futás közben kissé jobb oldalra mutatok, be a fák közé. - Arra! Arról csak néha jöttek, amikor élelemért voltak. Most nem hiszem, hogy használják.- ha rám hallgatott és arra indultunk, akkor hamarosan bevetettük magunkat a kolumbiai erdőségbe, amely legalább annyira kiszámíthatatlan mint úgy alapvetően bármi ebben az országban.Itt már nem kellett futni, elég volt lassabban haladni, de azért figyelni így sem ártott. Amíg a környéken vagyunk, vagy úgy alapvetően az országban. Úgy öt perc gyaloglás után azt hiszem a feszültség egyetlen hatalmas nagy hullámban futott rajtam végig. Megtorpantam, és az egyik fához léptem. Ingerülten, és szinte magamból kikelve kezdtem el rugdalni. - Bassza meg!- legalább tízszer ismételgettem megállás nélkül. Meghaltak miattam, majdnem Abraham is. Miért? Mi a fene történt itt? Miért voltam ennyire fontos? Végül vettem pár mély lélegzetet, és a homlokom a fának támasztottam. Kellett ez a pár perc, különben megbolondulok.Végül megfordultam, és ha Abe eddig hagyott tombolni, ránéztem. - Most mit fogunk csinálni? Van még egyáltalán lőszerünk? Vagy fegyver? Vagy bármi? Volt valami másik tervetek is?- nem számon kérek, egyszerűen csak kérdezek. Próbálok magamhoz térni a kezdeti sokkból.
Egy ilyen akció sajnos csak nagyon ritkán alakul a tervek szerint. De ha még aktívan szolgálod a hazád, azért jóval több fedezéked és biztosítékod van, mint itt, egyfajta gerilla-alakulatként. Egy ilyen küldetésre még a legmerészebbek sem vállalkoznának ilyen alacsony számban, ilyen rossz környezetben, és ilyen sebtében összerakott tervben. A katonaságban (majdnem) bármikor tudsz erősítést hívni, itt azonban magatokra vagytok utalva. 6 a 20-30-hoz, ami lássuk be, nem a legjobb arány. Hazai terepen vannak és ugyan alaposan próbáltuk feltérképezni a környezetet, terveket is szőttünk annak kihasználására, de ez nem jelent semmit. Mindig résen kell lennünk. Egyetlen pillanatnyi figyelmetlenség többek életébe is kerülhet. - Na persze. Csak kerüljünk ki innen és el is viszlek majd a következő részre - próbálom oldani kicsit a hangulatot és a tomboló feszültséget, bár lássuk be, nem ebben vagyok a legjobb. Inkább a kezébe adom a késemet, amit mint egy műértő, úgy szemrevételezik. Ez kicsit nyugtat, és nem is értem, miért csak most fegyvereztem fel. Jobb később, mint soha, nemde? - Ha jól viselkedsz, akkor még talán el is gondolkozom rajta - felelem mosolyogva, majd lepillantok a tenyerére. - Hm… szóval bal kezes vagy - apró megállapítás, aminek amúgy semmi jelentősége nincs, de legalább pár pillanat erejére én is kifújom magam ezzel. Sürget az idő, persze, de ha esztelen rohanásba kezdünk, azzal semmivel nem leszünk előrébb, csak megássuk mindnyájunk korai sírját. Az az öt másodperc, ami a biztosítótű kiszakítása és a gránát robbanása között telik el, egy kész örökkévalóságnak tűnik. A szívem minden egyes másodperc elteltével érezhetően dobban legalább kettőt, talán hármat is. Tombol bennem az adrenalin, és alig bírok mit kezdeni a felgyülemlett energiával. Amint Cole ráveti magát a robbanószerkezetre, eszeveszett rohanásba kezdek Trinity-vel és csak a szerencsén múlik, hogy az az öt másodperc valójában nem négy volt. Minden gránát más, és nem lehet teljes mértékben kiszámítani, hogy vajon mikor fog pontosan felrobbanni. Nem kizárt, hogy ez az egy másodperc választott el minket a biztos haláltól és a túléléstől – ez, és Cole önfeláldozása. - Éhes? Az én is - elmosolyodom a sokkos gondolataiban kapott válaszára. Egyébként meglepően hasznosan tud alkalmazkodni mindenhez, amit mondok, vagy csinálok, és ez elgondolkodtat, hogy az apja miket taníthatott meg neki. A késekhez látszólag jól ért a kisasszony (bár ezt az öreg is említette), éles pisztolyt azonban még nem adnék a kezébe. Lehet gyakorolt vele, lehet nem, de ez nem is számít. Teljesen más élő, mozgó célpontokra lőni a harctéren, mint üvegekre a kertben. Akárhogy is… örülök neki, hogy ilyen fegyelmezetten követ engem, nem próbál ellenkezni, nem próbál jobb ötleteket javasolni, hanem csupán csendben engedelmeskedik, és ha szükséges, még segíteni is próbál. Őszinte leszek: le vagyok nyűgözve, hogy ennyire félelmek nélkül fordult vissza az erdőt nyújtó biztonságból, csak hogy segítsen Cole-nak – vagy ha mégis volt benne félelem, legyűrte azokat. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, nagyon nem így terveztem. De meglesz a gyásznak is a maga ideje, most sürgetőbb problémáink vannak. - Valahogy úgy… De ne aggódj, jó kezekben vagy - hogy ezzel őt, vagy magamat próbálom nyugtatni, azt nem tudom. Ilyen helyzetbe még nem kerültem, hogy egyedül maradtam a tússzal, teljesen elszeparálva a csapatomtól. Van bennem egy kis aggodalom, viszont próbálom azzal nyugtatni magam, hogy alaposan felkészültünk és ki fogunk innen jutni. Nem húzva az időt indulunk el, hogy belemerüljünk az erdőségekbe. Nem feltétlenül örülök annak, hogy ő irányít, de mivel nincs ellenvetésem a mondandójával és az iránnyal kapcsolatban, ezért követem. - Óvatosan, figyelj oda, hova lépsz. Később adok zseblámpát, ha már távolabb leszünk - gondolom mondanom sem kell, hogy egyelőre miért szeretném ezt mellőzni. A séta közben odafigyelek, hogy ne nagyon hagyjunk magunk mögött nyomokat, bár szerencsére a terep jelenlegi állapota már magában is hatalmas segítség. A kezem ügyében vannak a fegyvereim és lassan sétálva Trinity mögött haladunk egyre bentebb az erdőségekben. Éjszaka van és lássuk be, ezzel a kevés fénnyel nehéz boldogulnunk, de szerencsére egész jól haladunk. Próbálom lefoglalni az agyamat, de egyre inkább kezd leülepedni bennem, hogy mi is történt az imént. Owens valószínűleg halott, Johnsont lelőtték mögöttünk, Cole ráugrott egy éles gránátra, a keleti srácok közül meg legalább az egyiküket biztos golyó érte. Nem tudom, hogy rajtunk kívül megmenekült-e valamelyikük és bevallom őszintén, ez megrémiszt, és elgondolkodtat. Talán mégsem nekem kellett volna összerakni ezt az akciót. Nem kellett volna ilyen elhamarkodottan mozgásba lendülnünk. Nem kellett volna ilyen kevesen belevágnunk. Volna, volna, volna… mintha bármit is érnék a sajnálkozással. Őket már nem fogom tudni visszahozni. Az nyugtat csupán, hogy én senkire nem erőltettem rá, hogy jöjjön. Ők maguk döntöttek így, önnön akaratukból és elhatározásukból. Biztos kecsegtette őket az öreg Dunham által odaígért összeg, de felelőtlenség lett volna csak emiatt vállalkozniuk rá. Mindenesetre sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. De biztosra veheti Trinity apja, hogy rendesen rá fogom borítani az asztalt, de úgy az egész házat is, csak jussunk ki erről a helyről és térjünk vissza az USA-ba. A gondolataimba mélyedve egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy megáll a lány, és kiad magából mindent, ami csak felgyűlt benne az előbbiekben. Nem állítom le, nyugodtan eressze ki a feszültséget, az nekem sem ártana – én viszont sajnos nem engedhetem meg magamnak, hogy gyengének tűnjek, vagy úgy, mint aki nincs a helyzet magaslatán. Nem vagyok, de ezt nem fogom beismerni. Még mindig ott dübög a fülemben a szívem, de már nem tombol bennem annyira az adrenalin. Le se tagadhatnám, hisz érezhetően fáradtabb vagyok, mint húsz perccel ezelőtt. Megállhatunk, míg kicsit kipihenjük magunkat, de mozgásban kell maradnunk, legalább addig, míg el nem jutunk egy biztonságos helyre. Míg Trinity dühöng, addig én elővéve a zseblámpámat próbálok körülnézni a területen, hogy nagyjából be tudjam lőni, merre is járunk. Emlékszem, hogy ezt a részt is feltérképeztük, viszont nem tudom, hogy túlmentünk-e már a kívánt ponton, vagy még haladnunk kellene. Nem távolodok el tőle túlságosan, csak annyira, hogy kicsit jobb rálátásom nyíljon a terepre, a környezetre. Mikor elcsendesedik és hozzám intézi a szavait, megtorpanok és szembe fordulok vele, ügyelve rá, hogy a zseblámpával ne vakítsam meg. Közelebb sétálok hozzá. - Sajnos számolnunk kellett ezzel is, hogy le fogunk bukni és szaladnunk kell. Nem ez volt minden vágyunk, de készültünk előre, igen - sóhajtok fel, majd Trinity mellé állok és elmutatok az egyik irányba, arra forgatva a fényt is. Nem a földszinten van a kiszemelt célpont, hanem valamivel magasabban, de szerencsére nem túlságosan. - Körülbelül tizenöt-húsz perc sétára vagyunk az egyik biztonságos helyünktől. Egy barlang. Többször is jártunk erre, nappal, éjjel, és szerencsére abszolút elhagyatott. Sajnos mászni kell érte egy kicsit, de ha nem bírod, akkor kerülhetünk. Úgy viszont bő negyven perc is lesz, mire odaérünk. Ott fogunk megszállni éjszakára - avatom be a tervbe gyorsan, de biztosan. - Az a nagy szerencsénk, hogy nincsenek nyomkövető kutyáik. Ha lettek volna, azzal rendesen megnehezítetették volna a dolgunkat, de így lényegében vakon vannak - fejezem be a gondolatmenetemet, majd a kezébe adom a zseblámpát, míg én leveszem a hátamról a táskámat és belenyúlva keresgélek. - Fogd ezt. Kelleni fog az erőd - szólalok meg, miután előhúztam a táskából egy áttetsző zsákot, benne jó néhány fehérjeszelettel és csak egy-két hagyományos édességgel. Odaadtam neki a zsákot, majd elvettem tőle a lámpát. - Csak ne szemetelj. Minden mehet vissza a zacsiba - mosolygok rá, aztán biccentek az egyik irányba és újra a hátamra kapom a táskámat. - Na gyere, Trinity. Időközben akár tudunk kicsit beszélgetni is, ha két falat között még lesz rá kapacitásod - és pillanatokon belül már meg is indulok a kívánt irányba. - Ha van valami kérdésed, vagy bármi nyomja a szívedet, itt a lehetőséged kiadni magadból - szólok még egyet utoljára, aztán végre hagyom őt is beszélni. Már ha szeretne. Nekem azzal sincs bajom, ha csendben jutunk el a barlangig.
Anyám úrinőt akart belőlem faragni, az apám olyan embert, aki a jég hátán is megél. Bár azt hiszem ez utóbbit még erőteljes hiányosságok jellemzik, van még mit tanulnom, úrinő azonban aligha lesz ebben az életben belőlem. Nem is vágyom rá. Ugyanakkor arra sem vágytam soha, hogy apám mindenféle, akkor hülyeségnek vagy felesleges szövegelésnek gondolt dolgait a saját bőrömön tapasztaljam. Nem vágytam ilyenféle nyaralásra Kolumbiában, és azt hiszem, hogy ha ezt az egészet majd egyszer megúszom, mert még mindig és kitartóan hittem, egész menekülés közben, hogy ez így lesz, soha többé még csak meg sem fordul majd a fejemben betenni a lábam ide. Vagy legalábbis egy jó ideig. Hiszen van az a közhelyes baromság, hogy soha ne mondd, hogy soha. Nem tartom magam jó embernek, soha nem is akartam jó ember lenni, csak olyan, aki saját magának, a saját, időnként mások számára kifacsart elveinek megfelel. Ha valamire azt mondtam, hogy fekete, azon nem változtattam. Mégis, megélni azt, hogy embereket hagyok magam mögött, akikről jól tudom, hogy innen már nem fognak élve visszatérni, akiket talán vár haza valaki, aki számít rájuk, talán némelyiknek olyan idős lánya lehet, mint én, vagy kisebb….szóval azért ez az érzés rendesen odabasz. Addig talán az egész még valamennyire feldolgozható, ameddig nem látom az arcukat, csak Abraham beszámolóiból csípek el apró morzsákat, vagy Cole egy-egy mondatából, de arcokat nem társítok hozzájuk. Névtelen hősök, akinek hálás leszek. Még akkor is ha túl sűrűn nem beszélek róla. - Elvinnél moziba?- néztem végig zihálva, fáradtan, homlokráncolva a pillanat tört részét kihasználva a férfin. - Kizárt. Olyan mintha az apámmal akarnék beülni mozizni. Vérciki.Mármint nem te, hanem a szitu. Mindegy.- a fekete ruha nem sokat mutat belőle, de az erőnléte valószínű vetekszik némelyik nyúlbéla csoporttársaméval, akik súlyzót valószínű akkor láttak utoljára, amikor az egyetem mellett kereset kiegészítésként egy fitnesz szalonban takarítottak. Az arcából sem sokat látok, egyrészt mert sötét van, másrészt meg a sapka azt is takarja, szóval ez inkább csak egy tipp. Ha az apámmal együtt szolgált akkor nem lehet sokkal fiatalabb. - Ja balkezes. De hidd el, hogy ezzel is remekül tudom a kést megforgatni valakinek a combjában. És még elég sok minden másra is remekül funkcionál a bal kezem.- nem, egy cseppet sem szexista a megjegyzés, talán csak egy kicsit, tudat alatt. Fel akartam vágni, hogy én mindent tudok bal kézzel. Mindent is. Eddig arctalan hősökről beszéltem, akik végigkísérik a menekülésemet, akiknek köszönhetem, hogy gyakorlatilag egy karnyújtásnyira a vágyott dzsungel, a fák, amelyek menedéket adhatnak a meneküléshez. Most azonban már egy arc is beleég az agyamba, amit valószínű még sokáig nem fogok elfelejteni. Cole. Az önfeláldozást mint olyat nem ismerem. Magát a szót igen, de mint cselekedetet….sosem volt rá szükségem. Nem kellett soha senki miatt lemondanom bármiről úgy alapvetően, ahogyan az életemről sem. Mégis, amikor szükség van, gondolkodás nélkül próbálom Cole-t Abe-el együtt kivonszolni abból a közegből, ahol a golyózápor lassan úgy hull ránk, mint a bátor háromszázakra a perzsák nyilai. A küzdelem azonban csúfosan végződik, és a saját életünk védelme válik elsődlegessé, semmint a gyász azért amit Cole tett. Talán az agyam is küzd ellene, el akarja nyomni az érzést, hogy mocsok módon felzaklatott, még akkor is, ha nem láttam. Valószínű órákkal később fog majd váratlanul felszínre törni az egész érzés, amit most még sikerül elnyomnom, mert egyszerűen nincs rá idő. A feszített tempó mit sem csillapodik,a pihenésre nincs idő. Észnél kell lenni. Apa mindig azt tanította, hogy az esik el elsőként, aki elsőként veszíti el a fejét. Amíg bezárva tartottak ez a mondat volt amivel ébredtem, és feküdtem. Olyan luxus kiengedni az irányítást a józan gondolkodásunk felett, amit nem engedhetek meg magamnak. Majd akkor ha már biztonságban leszek….majd akkor ráérek ezen kattogni. Magamat ismerve fogok is. Igyekszem a menekülést segíteni Abraham számára, és utat mutatni az erdő azon része felé, ahonnan a legkevesebb az esélye annak, hogy könnyen ránk bukkanhatnak. Hacsak nem éjszaka jut eszükbe ellátmányt fogadni, amit ugyebár eddig soha nem tettek. Nem hiszem, hogy most fogják elkezdeni. A fák között csak egy picit engedek fel. Csak annyira, hogy már nem érzem közelről a fülem mellett száguldozni a golyókat, és nem hallom szinte a nyakamban lihegni a válogatott kolumbiai csürhét. Ha egy is közel került volna hozzám….ha akkor kerül közel amikor a kés már nálam van. Kíméletlen és meggondolatlan. Veszélyes kombináció. Életveszélyes. Magamra nézve. Mindenesetre amikor már némiképp biztonságban vagyunk, akkor egy kicsit próbálom szabadon engedni azt a feszítő érzést amit a hátahagyott emberek okoznak. Azok, akik miattam voltak itt. Nem kívánom senkinek, hogy valaha ilyet érezzen….hogy valaki miatta halt meg. Nem kötelezték rá őket valószínű, de abban biztos vagyok, hogy apa nem kevés pénzt fizetett ezért. Mégis nem hiszem, hogy a hiányuk kárpótolni fogja a családjukat. Nem vagyok jó ember, mint mondtam, de nem vagyok lelketlen perszóna. Vannak érzéseim, csak nem szeretem kirakatba rakni őket. A fát rugdosva már az erdő sötét rejtekében nem megoldást kerestem, egyszerűen csak szabadon engedtem a dühös csalódottságomat, és kifejezetten hálás voltam amiért Abraham nem próbált megnyugtatni. Kiborulok, ha nyugtatgatni próbálnak, amikor éppen agyvérzést készülök kapni, vagy olyan ideges és ingerült vagy csalódott és elkeseredett vagyok mint most. Ez az összes érzés egyszerre összpontosul bennem, és bár nem sikerül tökéletesen kiadni, egy kicsi mégis távozik. Valamennyire könnyebb. Vagy csak be akarom beszélni magamnak, hogy könnyebb. A zseblámpa fénye felé pillantok, és figyelem amint a mondandóm után Abe közelebb sétál. A fényben láthatóvá válik nem csak az én valószínű elgyötört ábrázatom, hanem az is, hogy ő sem kevésbé leharcolt. Szükségünk lenne egy kis pihenőre, mert én mindamellett, hogy éhes vagyok, csalódott, erőtlen és nagyon elkeseredett. Pár másodperc választ el a kiborulástól, mégis Abraham hangja, ahogy beszélni kezd, az a különös összeszedettség, ami a szitu ellenére is megvan benne valahogyan felráz. Sóhajtok és bólintok a szavaira, hogy megértettem, még ha nem is feltétlen vigasztalt meg vele. Szar érzés ez még így is, akárhonnan nézem. Követem az elemlámpa fényét, ahogy elmutat egy kissé távolabb, és picit köröz is vele, mintha fókuszálni akarna arra a helyre ahova tartunk. - Tizenöt-húsz perc?- kérdezek vissza kétségbeesetten nyekeregve, és egy lemondó mély sóhajjal hagyom a vállaimat ernyedten kissé összeszakadni. Majd amikor elmondja a másik opciót, ami szerint nem kell mászni, meg csimpaszkodni, és az mennyi idő lenne, kétségbeesve, prüszkölve fújom ki a levegőt. Megrázom a fejem. - Az kizárt. A negyven perces könnyített verzió. Akkor inkább játszom veled tarzanosat, és Jane-ként kapaszkodom az ágyékkötődbe amíg felvonszoljuk magunkat a barlangig. De még negyven perc ilyen kutyagolást nem fogok kibírni. Bár gondolom ott se számítsak egy Four Seasons ellátásra.- próbálom elvicceskedni a dolgot, ahogy általában kétségbeesésemben szoktam. Van akinek a humor szériatartozék, nekem a cinizmus és a félelem egyik leginkább előbukkanó, és nagyon is valós eszköze. Most nem cinikus vagyok, úgy egyébként. - Ezeknek kutyáik?- nevetek fel kissé kínosan és meglehetősen visszafogottan, elvégre nem szándékozom kacarászással felhívni magunkra a figyelmet. - Láttad a poszméhet? Azt a csüngő hasú főnököt? Macskabuzi volt. Annyi macska volt körülötte mint a szemét. Kutya meg sehol.- csóváltam a fejem, aztán elvettem a lámpát, és azzal a zsákja felé világítottam, amíg kivett belőle valamit. A tasak látványára felragyogott a szemem és úgy martam utána, mint akinek egy luxus parfümökkel telepakolt bőségszarut adtak át csak úgy grátiszba mert jókislány volt. Amikor végre a kezeimben tartottam gyakorlatilag majdhogynem mellközépig belemásztam - erős túlzással- hogy végignézzem mi minden van benne. Ezek a finomságok jelenleg mindent jelentettek nekem. Két hete el voltam zárva a civilizációtól és ember egy Snikers-nek még nem örült úgy mint én. Ezt vettem ki először. Feltéptem a csomagolást, és azonnal leharaptam a felét. - Uuuuuhhmmmm….óóóóistenem!- sóhajtottam kéjes elégedettséggel, a szemeimet lehunyva csócsáltam a csokoládét, mintha soha nem ettem volna ilyet korábban. Mondjuk ezer éve nem. Most azonban mindennél többet ért. Gyakorlatilag két részletben betoltam azt a szeletet, amit máskor, normál körülmények között legalább négyszerre majszolok el. - Értettem főnök!- szalutáltam mókásan a kezemben a Snikers papírral, majd annak megfelelően ahogy kérte, belepakoltam a zacsiba, és kivettem egy másikat ami éppen a kezembe akadt. Egy vaníliás protein szelet. Ez is finom volt első kóstolásra, bár azután amit étel címszó alatt kaptam az elmúlt két hétben, bármilyen hazai finomság ambróziának hatott volna. Elindultam mellett, néha oldalra sandítva rá, néha meg a lábam elé nézve, hogy mégse lépjek valami olyan helyre ahova nem kéne. A beszélgetésre felkapom a fejem. - Hát igazából….nem tudom. Komoly dolgokról nem akarok beszélgetni, abból kijutott két hétig. Hogy mi nyomja jelenleg annyira a szívemet? Őszintén?- hatásszünetet tartottam és bár most ha nagyon filmes klisés akartam volna lenni, megtorpanok, mélyen a szemébe nézek és előadok valami nagymonológot.De nem így tettem. Megvontam a vállamat. - Tényleg elvinnél a John Wick 3-ra?- bukott ki belőlem, de aztán csak elmosolyodtam - Szeretem Keanu-t, de a romantikusabb vonala jobban tetszik. Ház a tónál….- jegyzem meg, de azt már csak magamban teszem hozzá, hogy ha olyan a kedvem vagy szimplán érzékenyebb vagyok, mert megjött, vagy mert egyszerűen nem sikerült valami, akkor bőgök is rajta egy vödör mentolos eperfagyi társaságában. - De amúgy kiborító tudok lenni a moziban egy akciófilmen. Számolom, hogy mikor fogy ki a tár, és mikor kellene már cserélni. Tudtad, hogy a filmek hetven százalékát elbasszák ezzel az aprósággal? Rém idegesítő.- magyarázom neki, bár nem tudom mennyire érdekli. Közben megtorpanunk. Valahonnan a fák közül neszezés hallatszik. Gondolom Abraham is hallotta, és nagy eséllyel lekapcsolja az elemlámpát, miközben én vele együtt szintén elég komoly eséllyel leguggolok, valamiféle rejtőzködő pózt felvéve. Azt hiszem vagy öt percet kell így várakozni, amikor hirtelen,a semmiből egy hatalmas csapat madár csap fel az előttünk lévő fákról. Legalább ötven madár egy csapatban és víjjogva repülnek az ég felé. A szívem majdnem megáll. - Basszus! Rohadt madarak! - kapaszkodom Abraham karjába, közelebb húzódva, menedéket keresve. - Amúgy miért vállaltad el? Mármint, hogy értem jössz….sokat fizetett az apám?- teszem fel suttogva, közelebb hajolva a kérdést a sötétben. Még várunk, ameddig meggyőződünk, hogy tényleg csak a madarak voltak, és csak azért indulhatunk majd tovább. Megzörren a kezemben a zacsi. A kis falánk énem már a következő adagért nyúlna, de még várok.
Komolyan gondolom, mikor azt mondom, hogy szívesen elbeszélgetnék itt vele, de szerintem nem most jött el az erre megfelelő idő. Ha nem tudnám, hogy minden másodperc számít, elcseverésznék itt vele bármiről és mindenről, most azonban sürgetőbb teendőink vannak – kijutni ebből a fészekből. A szavaira ezért is kap csak egy felvont szemöldököt, mint érdemi választ. Úgy véltem nyilvánvaló, hogy nem gondolom komolyan a szavaimat, de erre még ádáz módon meg is forgatja bennem azt a kést, amit a keze ügyébe adtam. De tényleg, ha mi innen kikerülünk, aligha hiszem, hogy újra találkozni fogunk, mert egy biztos: én minden kapcsolatot meg fogok szakítani Dunhammel. Ha még egyszer felhív ilyesmivel, hogy illegális ügyletek miatt valakije fogságba került, akkor már nem leszek olyan gyengéd, hogy a bajtársiasságra, testvériségre hivatkozva visszahívjam. Sőt, még el is töröm a karjait, hogy azokkal eszébe ne jusson még egyszer felhívni engem. És ez a „ha” egy elég nagy ha. Akárhogy is nézem, nincsenek túl jó esélyeink és ez minden egyes beszéddel töltött pillanatban egyre csak csökken. De szerencsére tudunk közben mozogni és van annyi sütnivalója a lánynak, hogy viszonylag halkan közvetíti felém az abszolút haszontalan információit. Bal kezes, igen. Tettem egy megállapítást, de nem kértem rá riposztot. - Először jussunk ki innen, és majd folytatjuk ezt a beszélgetést - ennyit reagálok végül, határozott, talán már-már mogorva stílusban. Biztosra veszem, hogy remek beszélgetőpartner Trinity, de most épp az ellenkezőjére lenne szükségünk – hogy lakatot tegyen a szájára és inkább cselekedjen, ráadásul azt, amit én mondok neki. Hála az égnek erre is képes. Valahogy kijutunk a bázisról, és ismét csak valahogy sikerült elmerülnünk az erdőségekben. Én más útvonalat választottam volna, mint Trinity, de az övében sem volt kivetnivalóm – így az időspórolás számlájára írva inkább nem vetekedtem. Igaza volt, a választott út is jó lesz, ezt nekünk is sikerült az elmúlt napokban kiszemlélni. Nem véletlen hát, hogy pont ennek a közelében alakítottunk ki egy védőállást. Az már sajnálatos, hogy mindezt hét főre terveztük, nem csak kettőre. A sötétben való tájékozódásom még mindig toppon van, mindkettőnk legnagyobb szerencséjére. Míg Ő kiadja magából a felgyülemlett feszültséget, én addig próbálok mindent összerakni a fejemben. Ez a kis pihenő jót tesz nekem is, mert lássuk be… nem vagyok már a régi. Negyvenen túl vagyok, és már rég nem végzek olyan intenzitású tréningeket, mint egykoron. - Sétálva. Ha futunk, lerövidíthetjük 5-re is. Ha gyorsan sétálunk, 5-10 - bár ha választani kellene, akkor inkább választanám az utolsó lehetőséget. Azzal viszonylag gyorsan elérünk a célunkhoz, ráadásul még lesz energiám megmászni azt a pár métert. Hogy vajon Trinityvel mi a helyzet ilyen téren… azt sajnos nem tudom. - Olyanra azért ne, de remélhetőleg még egy kétcsillagos hotel szintjét így is megütöm. Hmm… te hány csillagra értékelnéd a tábori szállásodat? - kérdezem viccelődve. Nem fog elájulni ettől a helytől sem, de próbáltunk valami olyan helyet kialakítani, amelyet, ha a szükség is úgy hozza, nem csak egy éjszakára tudunk befoglalni. Az eredeti (vész)tervek szerint napközben egy-két ember elment volna felfedezni a környéket, hogy a kolumbiaiak merre vannak, mennyire járnak közel hozzánk és hogy mikor biztonságos mozognunk. Most viszont az egyedüli dolog, amire támaszkodhatunk, az a szerencse. - Nos… akkor reménykedjünk abban, hogy a szerencse-poharunk még nem ürült ki teljesen - felelem a macskás-kutyás válaszára. Lehet, hogy most még nincs náluk kutya, viszont az is abszolút lehetséges, hogy másnapra már tele lesznek velük. Biztos hagyott maga után valami szagnyomot, amin el tudnak indulni. A szerencsénk abban rejlik, hogy a tábortól megtett távolság, és az esőerdő sajátosságai lehetőleg kellően elfedik és összekeverik a szagokat, és két nap múlva reggel nem egy féltucat géppuska csövére fogunk ébredni. Bár őszinte leszek, addig nem is szándékozom maradni ezen a helyen. Muszáj lesz haladnunk. - És Owens azt mondta, hogy ne hozzunk magunkkal pár csokit - nevetek fel, látva, hogy milyen vérmesen kap a zacskó után. Kicsit megolvadtak, kicsit szottyadtak, de szerintem ez a legkevésbé sem érdekli jelenleg Trinityt, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy mire észbe kapok, már a másodikat bontja fel. - Jó étvágyat hozzá. Azért ne terheld túl a gyomrod, hogy megeszed a fél csomagot - teszem hozzá mosolyogva, kedvesen és óvatosan még meg is paskolva kézfejemmel a hasát. Kell neki az erő, és a jutalom is, de azért ne vigyük túlzásba, mert félő, hogy még lesz jó pár nap, mire mi innen ténylegesen biztonságos helyre érkezünk. Lepillantok rá, felhúzott szemöldökkel és értetlen tekintettel. Hagyom, hogy kifejtse a gondolatát, mielőtt bármit is felelnék. - A 4. részre, Trinity. A harmadik már rég kint van. A te általad említett filmet pedig még nem láttam, bevallom őszintén - mosolygok le rá, mielőtt nyomban folytatnám. - Na de hogy is van ez? Nemrég még épphogy nem foggal-körömmel ellenkeztél az ellen, hogy te és én moziba menjünk, mert hogy is mondtad… olyan, mintha apáddal akarnál moziba ülni, és hogy ez milyen vérciki. Az biztos, hogy én nem lettem sokkal fiatalabb, mióta kijutottunk a bázisról, bár te lehet öregedtél pár évet az izgalmaknak köszönhetően. Tán közelebb érzed magad hozzám? - cukkolom kissé, ha már nem olyan rég így a lelkembe taposott – amit persze nem vettem a szívemre. - Hah… hiszed vagy sem, én is ugyanezt csinálom közben. Nem szándékosan, hanem berögzötten. Mondhatjuk szakmai ártalomnak is - nyilván ahány fegyver, annyiféle tár létezik és még én sem ismerem mindegyiket, csak amelyek eddig a kezembe akadtak. Ugyanakkor még így is van egy reális határ, amin belül mozoghat a tárkapacitás, és mikor már a harmincadik lövést adják le újratöltés nélkül egy pisztollyal, az már rendesen szemet szúró. - Szóval az akciófilmek közben ezt csinálod. Ha már szóba kerültek a romantikus filmek az imént, azok közben mit csinálsz? - érdeklődöm. Örülök, hogy kicsit beszélgetünk, ezzel legalább az idő is telik, és őt is kicsit jobban meg tudom ismerni, ha már így egymásra vagyunk utalva. A csevelyünk azonban nem sokkal később korai véget ér – de legalábbis szüneteltetni kényszerülünk azt. A hangokat meghallva reflexszerűen kapcsolom le a lámpát és húzom le magamat féltérdre. Szerencsére Trinity-nek mondani sem kell, követi a példámat. Ettől függetlenül megfogom a kezét és kicsit arrébb húzom, hogy én jól láthassak, de a növényzet jól takarjon minket. Nem hiszem, hogy ránk találtak volna, de sosem lehet elég biztos az ember az ilyen helyzetekben. Egyik kezem a lány térdén, másik a pisztolyom markolatán pihen, ahogy előhúzom az övemből és magam előtt tartom. Még nekem is megugrik a pulzusom, mikor a nagy csendből egyszer csak hangos szárnysuhogással tovareppennek a madarak. Mire kifújhatnám a levegőmet, azt veszem észre, hogy Trinity szinte foggal-körömmel kapaszkodik a karomba, amibe hirtelen fájdalom nyilal. Nem neki köszönhetően, viszont nem tartom kizártnak, hogy egy-két kósza lövedék engem is súrolt, csupán a fekete ruhának köszönhetően nem látszik. Kíváncsi vagyok, vajon hány láthatatlan seb tarkítja még a testemet. Csak érjünk fel, ott majd jobban meg tudom nézni magamat. Azonban a mozdulás helyett még kivárok. Hallom, hogy kérdez valamit, de nem rá figyelek, hanem az erdőségekre. Eltelik még legalább két perc, mire úgy döntök, hogy felállok. Elteszem a pisztolyomat, és a kezemet nyújtom felé, hogy felsegítsem. - Menjünk tovább. Már nincs messze - biccentek, majd újra felkapcsolom a lámpámat és megindulok a korábbi irányba. - Ajánlott egy összeget, igen, de az számomra csak mellékes volt. Nekem van pénzem, de a családomnak bármikor jól jöhet. Megegyeztünk az apáddal, hogy ha visszatérünk, akkor nekünk adja a pénzt és azt kezdünk vele, amit akarunk – ha viszont elesünk, akkor a családunk kapja meg az összeget. Én egyébként is nekik akartam adni - kezdek bele a mesébe, majd most már én magam is belenyúlok a zacskóba és kiveszek valamit, ami éppen a kezembe akad. Vaníliás-málnás proteinszelet… megteszi. - Ha esetleg kérdezted volna, nem, nem vagyok nős. Már egy ideje nem. Jobbára a saját utamat járom, és az vezetett ide is. Mondtam, hogy a pénz csak másodlagos volt, és ehhez tartom magam továbbra is. Az elsődleges szempont az volt, hogy apáddal többször is megmentettük egymás seggét, mikor még együtt szolgáltunk. És lehet, hogy az apád elfelejtette a katonaságban belénk vert erényeket, elveket, de én nem. A testvériség, a bajtársiasság még számomra jelent valamit. Ha csak valami random emberéről lett volna szó, akkor élből arcon köptem volna, hogy ilyesmivel zargat, de mivel a családja vagy… nem utasíthattam vissza. Azt nem viselte volna el a lelkiismeretem - avatom be végül a teljes igazságba, néhol meg-megállva pár pillanatra, amíg harapok egy-egy falatot az édességből. - De tény, kellett valami biztosíték is, hogy ha esetleg nem térnénk vissza, ezért a pénzt is elfogadtam - miért állítsak mást? Ez az igazság és Trinity előtt aligha hiszem, hogy titkolóznom kell. A szemetet visszarakom a zacskóba és úgy haladunk kicsit tovább. Már látom a magaslatot, de még mennünk kell egy kicsit, hogy elérjünk oda. - Körülbelül tizenöt méter magasan van. Az első… 7-8 métert még könnyen meg lehet mászni, van elég széles másfél embernek is, és nem túlságosan meredek. Utána sem mondanám abszolút veszélyesnek, de jobban oda kell figyelni. Csinálhatjuk két módon is. Egyik az, hogy folytatjuk az utat és együtt mászunk fel, bár őszinte leszek, ez nekem annyira nem tetszik. Vagy hát nem tudom, mennyire vagy jó hegymászó - ezt éppenséggel nem tudakoltam meg az apjától. - Viszont az erőnléted még szerintem nincs topp formában, ráadásul az elmúlt két napban elég sokat esett errefelé. A másik lehetőség, hogy együtt felmegyünk a 7-8 méterre, a maradékot megmászom, aztán ledobok egy kötelet, és felhúzlak. És igen, Trinity, van nálam kötél is. Ahogy mondtam, készültünk minden eshetőségre – és ez még csak a jéghegy csúcsa. - Gondolkozhatsz rajta, míg odaérünk - teszem még hozzá, mielőtt tovább haladnánk. Valamivel később azonban újabb kérdést teszek fel. - Szóval bal kéz. Mi az, amire még olyan jól funkcionál a bal kezed, és az nem a kés megforgatása valakinek a combjában? - igen, visszatérek erre is, próbálva valamelyest őt idézni. Bent nem volt sok időnk beszélgetni, most viszont még van egy-két percünk, míg odaérünk az első lépcsőfokainkhoz.
Talán sokat elárul a gyerekkoromról, hogy anyám keddenként jazz balettre hordott, apám szerdánként taekwondo edzésekre, csütörtökön szolfézs és zongora (a mai napig rettentő bénán játszom, és nem is szoktam túlságosan erőltetni), pénteken pedig lövészeti gyakorlat.Mindezt azt hiszem alig hét évesen kezdtem, nem sokkal az iskolai tanulmányaim megkezdése után. Csoda, hogy nem voltam éppen szokványos, és átlagos gyerek, aki elfogadja a szabályokat és alkalmazkodik hozzájuk minden szó nélkül? Eleinte igen, de aztán úgy éreztem mint akit ketté akarnak szakítani,és ebből kurvára elegem lett. Én én voltam. Saját személyiséggel, saját marhaságokkal, amiket szerettem volna kipróbálni és megélni, de nem feltétlen abban a sorrendben és úgy, ahogy ők elképzelték. Ha jobban belegondolok, akkor az igazi családmodell mint olyan, nálunk tökéletesen hiányzott. Az anyám olyan volt mintha a barátnőm lett volna, vagy legalábbis a nővérem, hála a temérdek szépészeti beavatkozásnak, amiken az évek során átesett. Apám meg inkább a mentorom volt, és a kiapadhatatlan pénzforrásom, aki soha nem sajnált semmit tőlem, bármire is nyitottam ki a csöpp kis számat. Nem mondom, hogy minden szar volt úgy, abban a formában, inkább csak talán magyarázatul szolgál, hogy miért lettem olyan amilyen. Persze tudom, hogy sok szempontból eltérek az átlagtól, ez engem mégsem zavar. Soha nem is fog. Mert mindig is önálló személyiségre vágytam, arra, hogy az lehessek akinek érzem magam, és nem az akinek bárki is látni akarna. Mindehhez még szépen hozzájött az évek során magamra aggatott nem túl kellemes, szókimondó és néha bántóan indiszkrét stílus, és ott volt a két lábon járó tornádó: Én. Idő kérdése volt, hogy mikor fogok valami épületes nagy slamasztikába kerülni, bár tegyük hozzá, hogy ehhez csak abból a szempontból volt közöm, hogy éppen ebben az országban múlattam az időt. Néha eszembe jutott mi lett volna ha visszamegyek anyáékkal New York-ba, vagy éppen azon az első szórakozó helyen hajlandó vagyok azzal a társasággal hamarabb lelépni, akik magukkal hívtak. Aztán jobban belegondoltam, és tudtam, hogy így is és úgy is ezen a helyen kötöttem volna ki, mert ezek megtalálták volna a módját, hogy bárhonnan összeszedjenek, és magukkal hozzanak. Két nap után, és némi üvöltözés után rájöttem, hogy nem véletlenszerűen választottak ki. A menekülésem hiába csodaszámba is mehetne, ha mellette emberek halnak meg körülöttem. A kolumbiaiak nem érdekelnek, ellenben az amerikaiak, azok akik Abraham-el és Cole-al, meg a rádióban recsegve hallott Owen-el jöttek, ők igenis számítottak. Még akkor is ha jelenleg eléggé komoly küzdelmet folytatok, hogy a józan eszemnél maradjak, figyeljek az utasításokra amik Abe-től érkeznek, és mihamarabb biztos menedéket tudhassunk magunk mögött. Nem így volt eltervezve. Tudom. Ő is ezt mondja, mégis valahogy szar érzés, nehéz vele megbírkózni, de nagyon igyekszem. Nem vagyok hozzászokva a halálhoz. Legalábbis nem ilyen közelről, ilyen nyíltan és ennyire kiszámíthatatlanul érkezve. És bár volt időm megszokni a fegyverek hangját, egy lövéstől nem fogok összerezzenni, ahogy ha a kezembe fegyver kerül nem fogom lábon lőni vele magam, és mást sem, ha egy mód van rá, ugyanakkor nem tagadom, hogy rettentően kiborulok. Pedig Abe mindent megtesz, hogy valamennyire könnyebbé tegye számomra, amiért nagyon hálás vagyok. Mindamellett, hogy levezényelni próbálja azt az akciót, ami gyakorlatilag egy hatalmas nagy káoszba fulladt szépen lassan, még arra is igyekszik figyelni, hogy normális fegyver legyen a kezemben. Bár én a kis kőbaltámmal is remekül elvoltam. Egy ideig persze. Nevetséges volt már a végére, magam is belátom. Magunk mögött hagyjuk a tábort. A ropogó fegyverek, majdhogynem a semmire, szépen lassan elhalnak a dzsungel fái között, majd a környék elcsendesedik.Jobban mondva felerősödnek a saját zajai. Végül lehetőségünk nyílik egy rövid, de annál szükségszerűbb pihenőre. Úgy érzem, hogy ha nem állunk meg, akkor a lábaim valószínű maguktól fognak vinni, amíg a saját súlyom tehetetlenül nem dől egyszer előre, és képtelen leszek a továbbiakban megmozdulni.Hogy ezután még további negyed órát gyalogoljunk a nagy zöld semmiben, az éjszakában, egy szál zseblámpával, azt hiszem a Jackass srácok megirigyelnék. Elkeseredett nyöszörgéssel adok hangot a véleményemnek, noha tudom, hogy jelen helyzetben annak is örülnöm kellene, hogy élek. Örülök is. Csak éppen fáradt, éhes és nagyon dühös vagyok. Lassan már nem is tudom, hogy a haragom minek szól. A tehetetlenségnek, a félelemnek, vagy a bizonytalanságnak, hogy bár életben vagyunk, de még messze attól, hogy sikeresnek nyilváníthassuk ezt az egész akciót. - Futás? Gyors séta? Ne vegyek a nyakamba esetleg egy rinocéroszt is, csak úgy a móka kedvéért, és csináljak előtte négyütemű fekvőtámaszokat?Jesszusom!- szisszentem az utolsó mondatra, inkább csak a fogaim között szűrve a mondanivalómat. Nem rá haragudtam, de mivel jelenleg nem volt itt senki akin levezethettem volna a csalódottságot, maradt ő, mint valamiféle humán villámhárító. Magam elé emeltem a két kezem, tenyérrel lefelé, és önnyugtató mozdulatként párszor fel le mozgattam a levegőben, mély lélegzetet véve. - Oké….oké….maradjunk akkor annál, hogy sietünk. De nincs futás, csak ha nagyon muszáj. Erőt kell gyűjtenem. Ami pedig a szállásomat illeti ott a táborban. Olyan van, hogy negatív csillag? Mármint odaadok nekik tízet és visszaveszem a dupláját? Kérdezem, aztán végül mégis tovább indulunk, elvégre nekem is az az érdekem, hogy ne csupán ilyen sietős pihenőkre fussa, hanem egy kicsit, legalább pár órát tudjunk pihenni. A csokiért kifejezetten hálás vagyok, még akkor is ha jelenleg a mohóságom, és az ahogy az édességet szó szerint magamba gyűröm hagy némi kivánnivalót maga után. - Uhm….pedig jó ötlet volt. Mondhatni isteni ötlet. Ahhhhw, soha az életben nem gondoltam, hogy az édesség ilyen szinten tud lázba hozni majd.- magyarázom, miközben tényleg valami veszett macska módjára vetem rá magam az édességes tasakra. Persze nem vagyok azért annyira bunkó, hogy ne hagyjak neki is. Elvégre az energia mindkettőnknek kell. - Ó ugyan, ha kisgömböc leszek a rengeteg finomságtól, majd gurítasz.- mosolyodom el, mikor megpaskolja a kezével a hasamat. Talán, hogy némiképp oldjuk mindketten az egész helyzet abszurditását, vagy ne akarjunk arra gondolni mi maradt mögöttünk megpróbálunk hétköznapi témákba kapaszkodni. Ez segíteni szokott. Most is. - Én a hármat se láttam. De akkor ledarálhatjuk az egészet egyben. Az más. Romantikus filmre nem mennék veled. Az a vérciki. De veled beülni egy akciófilmre az szerintem nagyon menő lehet. És mert te legalább nem néznél totál zakkantnak csak mert kiakadok az orbitális filmes mellényúlásokon. Szóval akciófilm veled jöhet. Amúgy apával sosem voltam moziba. Tulajdonképpen ha azt vesszük egy egész mozit megvett volna nekem, ha arról van szó, de egy filmre sosem jött el. Régen jól esett volna. Tudod, nekem is megvolt az apával filmet nézni akarós korszakom, de aztán ez úgy kimaradt.- vontam meg a vállam, és belegyűrtem a számba az egyik csokoládém utolsó falatkáját. A romantikus filmre feltett kérdését követően, megtorpantam, majd a keze után nyúltam és ha hagyta, akkor az arca és az arcom közé húztam a lámpa fényforrását, kissé lejjebb engedve, de mégis a fényben tudjunk maradni. - Ugye most csak szivatsz ezzel a kérdéssel? Amikor te voltál fiatal mit csináltatok romantikus film közben a moziban? Na, vannak dolgok amik azt hiszem nem sokat változtak. Nem véletlen, hogy a legtöbben az utolsó sorba szeretnek jegyet venni, vagy az erkélyre. Ott kevésbé vannak szem előtt. És hogy ez miért jó? Mert nem megszokott, nem hétköznapi.- vontam vállat, és nem sokkal később el is hallgattam, szinte a lélegzetem is visszafogtam, attól tartva, hogy túl bizakodóak voltunk, és máris ránk találtak azok akiknek a felbukkanására nem számítottunk. Amennyire megkönnyebbülök, hogy csak madarak, éppen annyira meg is rémülök a hirtelen és erőteljes szárnysuhogáson. Tovább indulva aztán választ kapok a kérdésemre is. - Én nem ítéllek el azért mert a pénz volt a nagyobb mozgató erő ebben az egészben mint az én hátsóm megmentése, lássuk be. Szerintem büszkék lehetnek rád a gyerekeid.Komolyan.Nem poénkodom, vagy beszólogatok. De azt hiszem a lelkizésből most elég lesz ennyi. Ahogy mondtad tartalékoljam az energiát a mászásra. Az út további részét viszonylag csendben teszem meg mellette, egészen addig amíg közel nem érünk a korábban mutatott magaslathoz. Eddigre már valóban rettentően fáradtnak érzem magam, minden izmomat gyakorlatilag külön érzem. Egyetértően bólintok, amikor nagyjából vázolja hogyan tudnánk feljutni, és a egyértelműen a második verziót preferálom: ő húzna fel engem. - Gyakorlott falmászó vagyok, tehát felismerem a kapaszkodókat, tudom hogyan kell biztos fogást találni, hogyan kell ellenőrizni, hogy minden rendben van, és csak aztán indulni tovább. De más élesben megmászni egy meredekebb részt, és más biztosító kötélen lógni, egy művi kapaszkodókkal tarkított falon. - hirtelen megdörrent az ég a távolban, a szél végigborzolta a fák leveleit. A levegő esőillatot hordozott. - Szerintem igyekezni kellene, mielőtt bőrig ázunk mindamellett, hogy gyakorlatilag már lassan mindenféle módon összetörődtünk. A 7-8 méter még menne, remélhetőleg. Illetve jól felszívom magam, és a poszméhre meg az embereire, meg a mínusz csillagos szállásomra gondolok, akkor tuti menni fog. A düh és a harag vinni fog. De azon a meredek falon én kizárt, hogy fel tudok veled mászni. Ott kell majd a segítséged. Ha sikerült megegyezni, és elfogadta az általa vázoltak alapján melyik verzió ami nekem is megfelel, nekikezdtünk készülődni. Segített nekem a hevederek igazításában, mivel megkértem rá, hogy ellenőrizze. Sosem voltam biztos a dolgomban ezt illetően. Aztán a kérdését hallva kissé meglepődöm, és felvont szemöldökkel nézek rá. Két kezem magam mellett éppen megemelve, és Abe valahol a derekam környékén ellenőrzi a biztosító kötelet. - Például remekül tudok vele kapaszkodni. Tökéletesen meg tudok vele pucolni egy narancsot, vagy felszeletelni egy almát. Azzal gurítom a tekegolyót, és azzal fogom meg billiárd közben a dákót.- magyarázom neki, mintha ugyan nem értettem volna a kérdés mögötti másodlagos tartalmat. Befejeztem a felsorolást, és miközben elindultunk felfelé, még egy utolsó mondatként azért odaszúrtam. - És ha ez érdekelt, a bal kezemmel nyúlok elsőként az aktuális pasim nadrágjába, a moziban, a romantikus film alatt.- elvigyorodtam, majd egy hatalmas szusszanást követően vele együtt haladtam felfelé. Nem volt egyszerű, néha meg is csúsztam, néha meg kellett kapaszkodom belé, néha a derekam átkarolva húzott vissza magához. Az sem könnyítette meg a dolgunkat, hogy az eső egyre inkább közeledett, és a szél feltámadt, időnként belénk kapva. Egy apró, mohával benőtt sziklás részen maradtam végül, hogy az utolsó métereket Abe egyedül tegye meg. Végül megérkezett hozzám a kötél, amelyet a hevederbe kapcsoltam vissza.Abban a pillanatban aztán, mikor épp csak elkezdett felfelé húzni, leszakadt az ég. Másodpercek alatt sepert végig az erdőn a semmiből jött monszun, én pedig gyakorlatilag tökéletesen eláztam, és mire a peremen Abraham a kezét nyújtotta és úgy húzott fel magához, már mindenemből csavarni lehetett a vizet. Együtt futottunk be a barlang biztonságot adó menedékébe. Én meg ott álltam átázott pólóval, farmerrel, a hajamból is csepegett a víz. - Basszus! Éppenhogy…..illetve nem egészen, mert rommá áztam. Mondd, hogy a kis kétcsillagos barlang hoteledben van törölköző vagy valami másik póló…- azzal már kezdtem is lehámozni magamról a csuromvizes darabot.
- Ha több kedved van visszamenni a táborba, akkor szolgáld ki magad - nem feszülten mondom, de nem is kifejezetten viccelődve. Érzem rajta, hogy ideges, de ezt ne rajtam vezesse le, aki mindenét kockáztatta azért, hogy ide jött és egy ilyen akciót a nyakába vállalt. A srácokról nem is beszélve, akik nem csak kockáztattak, hanem fel is áldozták magukat az ő épségéért. És lássuk be, úgy néz ki, egész jó feladatot végeztünk, hisz nem különösebben veszek észre rajta sérüléseket. Helyesbítek: nem veszek észre rajta fizikai sérüléseket, a mentálisat pedig aligha hiszem, hogy nekünk köszönheti, legalábbis a javát biztos nem. Végül megegyezünk, hogy közepesen gyors tempóban fogunk innentől tovább haladni. Nekem ez tökéletes, és szerencsére Trinity is hasonlóképpen vélekedik, még annak ellenére is, hogy mindketten kimerültek vagyunk. Bár még mászni is kell… - Az összeset egyben? Legyen, áll az alku - mosolyodom el, még ha amúgy tudom is, hogy valószínűleg sosem fog erre sor kerülni. De muszáj fenntartanom azt a gondolatot, hogy a kolumbiai kiruccanása nem fog véget vetni az életének, és van még minek elébe néznie. Hogy ez egy 42 éves pasival való közös filmnézést jelenti… nos, a semminél jobb, nem? Felvonom a szemöldököm, mikor a romantikus filmekre terelődik a téma. Úgy néz ki, nem valami szívbajos ez a Trinity, bár hogy pontosan miért gondolom ezt jelenleg, az kérdéses: azért, mert ilyen nyíltan felvállalja, hogy mit csinál a moziban; vagy mert eleve ilyesmit csinál a moziban. Bár ki tudja, lehet én vagyok csak régimódi, és a mai fiataloknál ez teljesen normális. Sőt, még lehet az én korosztályomnál is az volt az én időmben, csak engem nem értesítettek róla. - Mikor én fiatal voltam, a katonaságban szolgáltam - nevetek fel halkan, röviden. - Viccet félretéve, nem sokat jártam mozikba, romantikus filmekre pedig pláne nem. És lehet túl egyszerű vagyok, de általában kikapcsolódni ültem be a moziba, filmet nézni, és ennyiben ki is merültek az én élményeim - hogy bánom-e? Abszolút nem. Mindennek megvan a maga helye, úgy gondolom. A pénz az én életemben sosem tartozott a fő mozgatórugók közé. Nyilvánvalóan kell az ember életébe a pénz, de nekem sosem voltak túl nagy igényeim. A katonaságnál megkaptam a magam fizetését, felhasználtam belőle annyit, amennyire épp szükségem volt, és nem költöttem el felesleges dolgokra – vagy legalábbis minimálisan. Miután megszülettek a lányaim, azóta megváltozott a pénzhez való hozzáállásom, de csupán annyiban, hogy nőttek a kiadásaim, amelyek inkább szolgálták a lányok kényelmét, biztonságát és remélhetőleg boldogságát, semmint engem. Ez ma is így van, a fizetésem egy részét elküldöm nekik amolyan zsebpénz gyanánt, egy részét elrakom nekik mellékesben, és csak egy töredéke marad magamnak. De ez számomra így tökéletes, ahogy van. A Dunham által nekem ígért összeg is ugyanerre a sorsra fog jutni. - Értettem, főnökasszony - még játékosan vigyázba is vágom magam és szalutálok neki. Gondoltam, hogy ezt az alternatívát fogja választani és nem bánom, így valahogy én is nyugodtabb vagyok. Fájnak a tagjaim, és biztos vagyok benne, hogy a látatlan sebeimnek is rosszat fog tenni ez a fajta megerőltetés, de még mindig jobb erőben hiszem magam, mint amilyenben Trinity van. Előveszek minden szükséges eszközt a táskámból, amelyet máris rögzíteni kezdek először rajta és csak másodszor rajtam. Nem csak kétszer, hanem legalább négyszer, vagy ötször is leellenőrzöm, hogy minden megfelelően van-e előkészítve, nem akarok semmit sem a véletlenre hagyni. Időt vesztünk ezzel, tudom, de ez a szükséges rossz a teljes biztonságunkhoz. Már neki háttal álltam, mikor az utolsó mondatát odaszúrta, és csak halkan felhorkantottam, majd mosolyogva pillantottam hátra. - Szerencsés fickók lehettek - eztán pedig biccentek és ugyanazzal a mosollyal az arcomon indultam el egyre fentebb. Közel tartottam magamhoz Trinity-t, de azért hagytam neki egy kis mozgásteret. Haladni szerettem volna, mielőtt elér minket a vihar. Miután elértünk a válaszfalhoz, odafordultam a lányhoz, és megszólaltam, kezébe adva a zseblámpámat. - Na, itt válnak el az útjaink. Adj pár percet, addig kapaszkodj akármibe, amibe csak tudsz. Le ne fújjon itt nekem a szél. Sőt, addig ülj be ebbe a kis résbe, így biztos nem fogsz sérülni - kacsintok rá, majd rögtön meg is keresem az első kapaszkodót. - Majd rázd meg a kötelet, ha rácsatoltad magad - szólalok meg, mielőtt a mászásba kezdenék. A fény hiánya miatt az érzékeimre kell hagyatkoznom, így ismét legalább háromszor-négyszer ellenőrzöm mindennek a stabilitását, miközben próbálok a lehető legjobban haladni. A belém kapó szél nem könnyítette meg a dolgomat, se a bal vállamból sugárzó hatalmas fájdalom, amelynek következtében meg kellett állnom egy-egy pillanatra, hogy fájó karomat kicsi megrázhassam. De aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy elfogynak a kapaszkodók, elfogy a magasság és már a peremnél járok. Kicsit nehézkesen, de felhúzom magam, és pár mély lélegzetvételnyi időre ülő pozícióban maradok. Végül felállok és leakasztom a kötelet, amit ledobok Trinitynek. Keresek magamnak egy kisebb sziklát, amin megtámaszthatom magamat és úgy kezdem el húzni, miután jelzett nekem. Amint látom, hogy az én oldalamon egyre hosszabb lesz a kötél, az említett sziklába kirögzítem a kötelet, majd közel sietek Trinityhez, és a kezéért nyúlok. Felhúztam őt, lekapcsoltam róla a kötelet és a sziklánál hagytam, majd ugyanúgy a kezét fogva siettem be vele a barlang mélységeibe. A zseblámpát elveszem tőle, és úgy próbálok navigálni, míg egyszer csak meg nem érkeztünk a kiválasztott helyre. - Itt is vagyunk… - sóhajtom, amint megálltam és sétára váltottam. Ekkor már elengedtem a kezét. Felé fordulok, és nem kicsit lepődök meg, mikor nem túl szívbajosan az egyik pillanatról a másikra leveszi a felsőjét. Hűha… Nem állt szándékomban, de reflexesen tekintek végig a csupasz hasán, és a szerencsére még fedett dekoltázsán is. Fogjuk rá, hogy nem látott sebeket keresek – de ezt még én sem hiszem el. - Te sem vagy valami szégyenlős. Bár nem is nagyon van mire - igen, ez egy kisebb dicséret volt, még ha amúgy valószínűleg abszolút nem szorul rá. Egy olyan nő, mint Trinity, szerintem bőven tisztában van saját magával. - Van, de csinálok egy kis tüzet is, az lehet többet segít majd - majd azzal a lendülettel tovább keresek az elemlámpámmal, míg meg nem találom azt a farakást, amelyet egy egész jól hozzáférhető mélyedésbe dobtunk bele. Körbe van tekerve egy lepedővel, amit legalább három huzallal rögzítettünk. Kiszedem a mélyedésből, majd magam után húzom és odaérve Trinityhez kihúzom az övéből a késem. A huzalt elvágom, a fadarabok pedig koppanva érnek földet. A lepedőn maradt fadarabokat leejtem róla, majd kicsit arrébb sétálva kirázom belőle a piszkot is – már amennyire ez lehetséges. Aztán odasétálok Trinhez, és átnyújtom neki. - Ha kéred, akkor tessék, de egyébként hamar kész leszek - aztán akár elveszi, akár nem, én másra fordítom a figyelmemet. A táskámért nyúlok és kézhez veszek pár fadarabot is, majd kialakítok egy jó tűzrakó helyet. Ahogy előveszek minden szükséges eszközt, neki is állok magának a műveletnek. Szerencsére olyan mélyre sikerült mennünk a barlangban, hogy ide maximum csak a szél fúj be valamelyest, de az eső csak egy bizonyos ponton csorog végig, hangos csobbanásokkal jelezve a földetértét. Vagy legalábbis a föld legközelebbi pontjához értét. Azért, hogy én jobban lássak, és Trin se fagyjon ki, mindenképp fontosnak tartottam a tűzgyújtást. Miközben ezzel foglalatoskodom, közben mesélek egy kicsit. - Emlékszel a John Wick 2. részére? Abban van egy célpontja, az a nő, akinek nem jut eszembe a neve. Gianna! Na, ő. A filmben jól lehet látni, ahogy a behatolás előtt elhelyez egy-két szerencsecsomagot az alagútrendszerben, bár az átlagos néző nem egészen érti, hogy miért. Egészen addig, amíg menekülnie nem kell és szüksége van minden plusz fegyverre, minden plusz lőszerre, illetve az egész alagútrendszer ismeretére. Muszáj volt gondolnia arra az eshetőségre, hogy ha menekülnie kell, akkor is kellően fel legyen készülve. Áh, kész is! - hagyom félbe a mondandómat, ahogy végre sikerül egy kis lángkezdeményt összehozni. Ekkor elhalkulok és a tűz gondozására fordítom a figyelmemet, hogy maradandóbbá, és nagyobbá varázsoljam. Miután ez sikerül, felállok és folytatom. - Visszatérve rá: mi is gondoltunk erre. Nem véletlenül választottuk ki ezt a helyet. Jól van védve, jó helyen van elhelyezve, ráadásul van nem egy-egy kisebb rés, ahová el lehet helyezni pár szeretetcsomagot - miközben beszélek, odalépek egy kisebb kiszögellésre, és felnyúlok körülbelül 3-4 méter magasba, hogy levegyek először egy, majd még egy sporttáskát, amelyek tompa puffanással érnek földet a lábam alatt. - És ezek lennének azok - szólok mosolyogva Trin felé, majd leveszek egy fémszerkezetet és azzal a kezemben leugrok. - Illetve mindezek mellett az eső is nagy segítségünkre volt az elmúlt napokban, és most is. Nézz csak oda - mutatok az ujjammal az eső csepegésének irányába. Van felül egy rés, amin be tud folyni a víz, és az egy gondosan elhelyezett, több oldalról megtámasztott fém-edénybe csepeg, amelyben már így is van jó pár liternyi víz. - Abban viszont lehet a segítségedet fogom kérni, hogy átemeljük a tűzre és kiforraljunk belőle mindent, ami bele kerülhetett - mosolyodom el, majd közelebb lépek a tűzhöz, és felállítom a kis állványomat, amelyet próbálok minél stabilabban rögzíteni. - Remélem azért a két csillagot megadod - mosolygok a lányra, miután pakoltam még egy vastagabb, hála égnek száraz rönköt a tűzre. - A víz nyilván arra szolgál, hogy ha szeretnél két hét után végre rendesen megtisztálkodni, akkor megteheted. Az egyik táskában többnyire a te cuccaid vannak, amelyet én, meg az apád válogatott össze - szavaim közben elsétálok a választott táskához, amelyet leteszek Trin elé. Hogy benne mik vannak, arra már nem emlékszem százszázalékos pontossággal. Olyan cuccok, amelyeket egy nyaralásra hoznál el. Fehérneműk, nem túl feltűnő ruhák – amelyek a túrázás miatt egyrészt sportosak, másrészt a klímához is igazodnak -, egy-két tisztálkodási eszköz, törölköző… meg még biztos van valami, de már több, mint két hete az összepakolásnak. Állott szaga szerencsére nincs, azért még kedvességből belevágtunk egy-egy illatpárnát. - Körülbelül két éjszakát szándékoztunk itt eltölteni, szükség esetén többet, ezért úgy gondoltuk, hogy akkor már ne egymás verejtékét szagoljuk. Bár inkább téged próbáltunk megóvni a hat srác együttes erejétől - nevetek fel, majd odasétálok a fémedényhez, amelynek van mindkét oldalán egy-egy fogó. - Ha minél hamarabb belevágunk, annál hamarabb cserélheted le a szerelésed. Szóval, mit mondasz? Kelleni fog egy kis idő, míg ez a pár liter felforr, de csak le tudjuk addig foglalni magunkat valahogy. Hoztunk kártyát is. Meg szerintem valami alkoholt is pakolt valamelyik srác. Sőt, biztosra veszem - pillantok rá mosolyogva. - Bár én azt kihagyom, muszáj legalább egy kicsit ébernek maradnom - a bepakolt tequila vagy vodka pedig ebben nem lenne sok segítségemre. - Vagy az is megoldás lehet, hogy megnézed, vajon hány súrolt sebem van a fekete alatt. A hátizsákomban van elsősegélyláda is - az meg ott pihen valahol a tűz mellett, kellő távolságban ahhoz, hogy ne kapjon lángra. Az kéne még…
Hogy így képzeltem e? Egy apám korabeli férfival a nagy büdös semmi közepén, a kolumbiai dzsungelben, majd két heti bezártság után? Nem tudom. Úgy annyira nem szerepelt sem a rövid, sem a hosszútávú terveim között a dolog. Ahogy az sem, hogy kiköpöm a tüdőm a rohanástól, hogy a pulzusom az egekben, az adrenalin meg valószínű úgy kering a szervezetemben, mintha vér helyett funkcionálna jelenleg. - Nem kell mellreszívni, nem személyeskedem, csak...tudod, mit, felejtsd el!- legyintek az apró kis csörte kapcsán, és legfőképpen azért fogom be a számat, mert amúgy tényleg igaza van. De, hogy én ezt szavakkal beismerjem neki, hahh! Na azok a szavak még csak nem is születtek meg, gondolati szinten sem. Önérzetes kis liba vagyok, és elég hamar felkapom a vizet, amit rendszerint olyanon vezetek le, aki a leginkább nem érdemli meg, történetesen éppen Abraham. A többiek nem jártak ilyen jól, akik a megmentésemre jöttek, és bár nem kétlem, hogy apám elég jelentős összeggel akarta honorálni nekik ha sikerrel járnak, a pénz mit sem ér, ha a családjuk már nem láthatja majd őket. Nem szokásom túlságosan a mélyfilozófia, ahogy az sem, hogy mások problémája felett ücsörögjek. Esetleg nyakamba vegyem olyanok gondját, akikről még csak nem is hallottam, csupán jelzés értékkel. De a halál az más. Az egész helyzet, ez a szabadulás, ahogy az életemért futok, miközben számtalan más ember meg azért veszíti el a sajátját, hogy ez így is maradjon. Nem kétlem, hogy Abe is összeszedett jó pár sérülést, amit a ruha egyelőre takar, ahogyan a körülöttünk ólálkodó éjjeli dzsungel is jótékonyan elrejti. Végül, hogy oldjuk azért némiképp a feszültséget, meg talán azért, hogy a nagy csendben ne a saját szívdobogásunkat halljuk csupán, beszélgetni kezdünk. Vagy valami olyasmi. Meg persze birtokba veszem az édességet, aminek gyakorlatilag több mint a felét bepuszilom csak addig amíg el nem jutunk nagyjából a fele távra. - Jóóóóó….hát bocs, hogy én nem szolgálok a katonaságban. Persze volt hajlandóság bennem, hogy apa után szabadon jeletkezem valamelyik támaszpontra, de anyám szíve valószínű nem bírta volna a megpróbáltatást.Cranky szerint, aki az egyik húgyagyú csoporttársam, nem sok értelme lett volna, mert a koedukált zuhanyzókban nem igazán figyelt volna senki a tusolásra.- forgattam meg a szemeimet az ég felé, bár ezeknél a fényviszonyoknál nem valószínű, hogy látta.Nem is lényeges. Igaz azt azért elraktároztam magamban, hogy megnézem azt a fejet,ha majd egy napon beállítok hozzá, hogy jöttem nézni a filmet, ahogy ígérte. De ne aggódjon hoztam popcornt, egy rekesz sört, hé! Nagykorú vagyok, szóval csak semmi szekálás, van egy kis édes marsmallow cukrom, én szeretem csak úgy nyersen is tömni az izgibb jeleneteknél, meg persze külön erre a célra összegyöntölt kispárnák. Neki kék színben, mert a rózsaszín mégiscsak olyan buzis lenne. Most komolyan, elképzeltem, hogy Abraham meg én mozizunk? Nem is tudom. Lehet, hogy már kezdek kicsit fáradni, és az agyam nem sűrűn tudja jól és hatékonyan feldolgozni a külvilágból érkező ingereket. Az út hátralévő részén ettől függetlenül társ vagyok én a beszélgetésben, és kifejezetten tetszik, hogy egész jól el lehet vele cseverészni, gyakorlatilag anélkül, hogy két percenként próbálna arra figyelmeztetni, hogy a lánya lehetnék. Mondjuk ahogy visszaszól a kötélről mielőtt a sziklára felmászik, azt hiszem akkor tudatosul bennem, hogy rohadtul nem így néz rám. - Nem tudom mennyire voltak szerencsések, de nem panaszkodtak. Legalábbis remélem…- motyogom ez utóbbit inkább csak magamnak, és inkább utánakapaszkodtam én is. Amennyire lehetett igyekeztem a kilengések ellenére is közel maradni hozzá, amit a feltámadó szél, ami a fák tetejét is rendesen megcibálta, nem tette túl könnyűvé a dolgot. A válaszfalig viszonylag sima utunk volt. Ott azért, amikor kimondta, hogy most egyedül hagy egy időre megindult bennem a para. Ott állok megint a nagy semmi közepén, és bár tudom, hogy Abraham fel fog magához húzni, mégis elkapott valami halálfélelem érzés. Megint. Hogy itt fogok a dzsungelben elpatkolni, és hogy ha egyszer mégis megúszom élve ezt a dolgot, akkor talán kevésbé leszek őrült, talán kevésbé fogom belevetni magam az élvezetekbe, megválogatom a szórakozási szokásaimat, és ezzel együtt majd azokat is akikkel eljárogatok. Lehet kolostorba vonulok. Na jó, ez utóbbit inkább már csak a kétségbeesés mondatta velem, amikor Abraham eltűnt a látómezőmből a sziklaszirt tetjén és én legalább két percet vagy többet is vártam, hogy a kötél megjelenjen. Nem is tudom…..várt már valaki olyan hatalmas nagy reménnyel és visszatartott lélegzettel egy lehulló kötélhágcsót, ahogyan én vártam akkor? Nem tudom. Végül amikor megjelent, akkor a korábbi hevederbe akasztottam és megrángattam párszor jelezve neki, hogy kezdhet húzni. Félúton jártam, amikor alám kapott a szél, és lökött rajtam egyet. Sikítani szerettem volna, de nem mertem, helyette egy elnyomott, kissé hangosabb nyögéssel toltam magam feljebb a szirt irányába. Ahogy szeltem a levegőt, az egyre hűvösebb szél szinte karistolt, mire aztán a peremen Abe lehajolt, hogy megfogja a kezem, már nedvesebb voltam kívül mint amilyen alapjáraton szoktam lenni egy vadabb éjszakán belül. Nem csak az eső elől, inkább megszokásból kezdünk befelé futni a barlangba, ahol már legalább az eső nem ér bennünket, és talán azóta a perc óta, hogy találkoztunk, most érezhetjük magunkat valamennyire biztonságban. Én legalábbis mindenképpen. Ettől függetlenül a vizes ruhában úgy érzem jelenleg, hogy menten átfagyok, mintha egy jéggel átitatott rongydarabba lennék tekerve, így sietve szabadulok meg a felsőmtől az első adandó alkalommal. Ezzel egyszerre lepem meg és valószínű egyszerre hozom totális zavarba Abraham-et. És nem….most határozottan nem úgy néz rám, ahogy egy majd egy húszassal fiatalabb éretlen kis almára. - Mármint? Ha a vizes felsőben maradok, akkor konkrétan jégszobor lesz belőlem, amit olvaszthatnál ki. Ha a jelenleg a melltartómon keresztül jól látható kemény és előre meredő mellbimbókra gondolsz, akkor azt a hideg okozza, és nem az izgalmi állapot….csakhogy tisztázzuk.- pofátlan félmosollyal mondom mindezt, mintegy jelezve, hogy igen, észrevettem azt a röpke pillantást, és igen, vettem azt a félmondatot. Lehet fiatalabb vagyok nála, de se szégyellős, se hülye nem vagyok. Olvasok és értek a jelekből. Ugyanakkor jó lenne valami takaró, vagy tököm bánja micsoda, csak ne érezzem ezt a kegyetlen hideget. Vacogva állok ott, még arra sem marad erőm,hogy megmozduljak és bármit segítsek. - Tűűűűűz…..ahhhh...jóóóó….- sóhajtom szinte önfeledt boldogsággal, és jelenleg ennek az apróságnak is úgy örülök, mint korábban a csokoládéknak. - Segítenék, de jelenleg nem érzem az ujjaimat, és a gondolataim is jéggé fagytak. Ah, köszönöm, életet mentesz, megint.- jegyzem meg és nyúlok a lepedő után, amit odaad nekem. Nem számít, hogy honnan szedte elő, vagy mi volt benne korábban. Az a lényeg, hogy némiképp melegen tartson, vagy felolvasszon addig amíg lesz egy kicsit nagyobb fényünk, és a tűz közelében meleg is. - Hogyne emlékeznék.A csaj akit amúgy szeretett, nem? És a jacuzziban ölte meg. És én tudtam már az elején, hogy miért rejti el a fegyvereket. Miközben a többiek a moziban értetlenkedtek, hogy mit rohangál a fazon a katakomba rendszerben.Ámátőrök.- jegyzem meg én is a John Wick említésére, és hát igen. Katona gyerek vagyok, apa mellett tanultam jó pár dolgot, még ha nem is került rám mundér, pedig szerintem baromi jól állna nekem, ettől függetlenül az efféle dolgokkal is tisztában voltam. A tűz fellobban, és én szinte azonnal közelebb araszolok, hogy már az első kis lángoknál megmelengessem a kezeimet. Ha segíteni akarok Abraham-nek, akkor azt fagyott ujjakkal nem tudom megtenni. - Wáó! Azért, nem vagytok semmik. Én az ablakba tettem ki egy közepes fémbögrét, amit az egyik őrtől csórtam el korábban és abba gyűjtöttem esővizet. Igaz néha tartani kellett, mert az eső itt olyan mint a monszun, és akkora széllel jön, hogy azonnal vitte volna a kis edénykémet. Csínján bántak az ivóvízzel azok a rohadékok, szóval esővízzel pótoltam. A folyadék fontos, különben olyan lenne a bőröm mint egy töppedt szőlőszem. Ha Abraham kérte, hát segítettem neki az edényt átemelni a tűz fölé, hogy a víz felforrjon. Nem vagyok egy erőbajnok, de így, kissé felengedett ujjakkal, már könnyebben megy a munka is. És ahogy eddig, azután is ki fogom belőle venni a részem. - Hoztatok ruhát is nekem? Nem is tudom….nem találok szavakat. Hálás vagyok neked….nektek.- teszem még hozzá elhalkulva, és némi szünetet hagyva a mondandómban. Na igen. Azért egy jó ideig, vagy talán soha többé nem fogom ezt az egészet elfelejteni. - Hát ami azt illeti, jelenleg az összes csillagom a tiéd ezért az egészért, meg, hogy idehoztál és….szóval érted na.- teszem még hozzá zavarodottan, de nem is kell túlságosan körülírnom, úgyis érti miről van szó. A táskák felé nézek, amelyek távolabb vannak a tűztől. - Az alkohol kelleni fog. Tuti, hogy van sérülésed, az egyik karodat furán tartottad amikor megkapaszkodtál a kötélben. Láttam. És nem vagyok vak. Függetlenül attól, hogy az első másodpercekben a hátsódat bámultam kitartóan.- mosolygok és replikázok én is vissza, oldva a korábban itt rekedt feszültséget, amit a tűz jótékony arany fénye, meg a kinti eső monoton mégis nyugtató kopogása valahogy elszelidített. - Melyik zsákban lesz a pia? Ebben a feketében, vagy a kékben?- mutogatok a táskákra, miközben a másik kezemmel már közelebb húzom Abraham zsákját, hogy kivegyem belőle az elsősegély ládát. - Gyerünk vedd vetkőzz te is! Egyrészt hamarosan baromi meleged lesz itt a tűznél, másrészt ruhán keresztül nem tudom megnézni a sérülésed. A pólót is.- teszem még hozzá, hogy egyértelmű legyen, hogy a felső testi sérüléseket is megnézném. Ha megtalálom, a kezembe veszem az üveget, aztán az elsősegély ládát, amiben van kötöző és jód is, meg némi kötszer. Valamint sebvarró tű és cérna. Megfordulok végül a nálam lévő holmikkal, és azt hiszem ez az a látvány amire nem voltam felkészülve. Mármint….okés, tisztában voltam vele, hogy izmos, azzal is, hogy a ruha alatt olyasmit rejteget, amit életveszély lesz látnom, de azt hiszem kell egy kis idő, mire ebből úgy felocsúdok. Nyelek egy nagyot. - Próbálok arra koncentrálni, hogy az apámmal vagy egyidős, de elég nehéz lenne ilyen izmok mellett elsétálni. Gondolom nem a legyek hordták össze.- nevetem el magam, aztán félve ugyan de megérintem a felkarját. Krisztusom! Na jó, koncentráljunk a sérülésre. Ahogy megfordítom láthatóvá válik a felső, roncsolódott hámréteg. - Súrolt egy golyó. Nincs benne, de eléggé megnyirbálta a bőrt és alatta is egy elég szép nyílt sebet okozott. Úgy négy öltés. Megcsinálom. Meg tudom csinálni. Nemsokára lesz forró víz, és alkohol is van, én pedig nem félek az ilyesmitől. Nem bánod, ugye?- néztem fel rá innen közelről, miközben a kezemet a seb mellett tartottam a felkarján.
A volt nejem sokszor megkérdezte tőlem, hogy nem vágyok-e könnyedebb, nyugodtabb életre, minthogy katona legyek? Akkor még határozottan vágtam rá, hogy nem, most azonban elgondolkodtad a kérdés. Nem vagyok már olyan fiatal, mint egykoron, és akármennyire is próbálom formában tartani magam, néha én is megérzem a koromat. A jelenlegi kondimat teljes mértékben a hosszú évek szolgálata határozza meg, annak minden előnyével és hátrányával is. Jó erőben vagyok, viszont az állóképességem már érezhetően nem a régi. De most nem ez a lényeg. Van-e bennem megbánás a katonaságnál eltöltött időm miatt? Igazából csak egy: hogy nem töltöttem annyi időt a családommal, mint amennyit lehetett volna. Azokat az éveket már sosem kapom vissza és ugyan próbálok jó apjuk lenni, ez csak többé-kevésbé sikerül. Messze laknak innen, én pedig nem tudok kiszakadni a jelenlegi munkámból (hát még a jelenlegi helyzetemből), azt pedig nem várhatom el tőlük, hogy miattam itt kezdjenek bele a nagy betűs Életbe, ha elérik a 18 éves kort. Akárhogy is… igaz, hogy ha a bátyámmal együtt szerelek le, akkor most nem lennék itt ebben a veszettül kellemetlen helyzetben, de akkor valószínűleg Trinitynek is sokkal kevesebb esélye lenne a túlélésre. Nem tudnék róla, ahogy az öreg Dunhamről sem, és valószínűleg békében, nyugalomban tölthetném a 40-es éveimet családos apaként. Ehelyett itt vagyok Kolumbiában, hogy kimentsem az egyik legrégebbi bajtársam lányát egy olyan helyzetből, amit csak is maguknak köszönhetnek. Kockára teszem az életemet egy olyan személyért, akit nem is ismerek, és valószínűleg nem is fogok megismerni, csupán annyira, amennyire az itt töltött időnk és a ráhajlása engedi. Mégis… most sokkal inkább élettel tele érzem magam, mint a leszerelésem óta bármikor. Visszakanyarodva tehát a nagy kérdéshez, hogy vágyok-e a könnyedebb életre? Ahogy a tények is mutatják, nem. Szeretem a családomat, szeretem a lányaimat, szeretem a munkámat, viszont muszáj belátnom, hogy akkor érzem csak magam igazán élőnek, mikor az kockára van téve. Felelőtlenség lenne? Határozottan, azonban pont ezért próbálok megragadni mindent, hogy ha le is jár az időm a Földön, akkor a szeretteim ne szenvedhessenek semmiben sem hiányt. Akármennyire is húztam a számat ettől a missziótól, valamilyen szinten hálás lehetek Dunhamnek, mert mindezzel ráébresztett egy-két dologra. - Azért nem ilyen egyszerű a helyzet - nevetek fel kedvesen. - Lehet vannak táborok, ahol így van, de a legtöbb helyen valamilyen szinten külön vannak szedve a férfiak és a nők, még ha nem is veszettül szorosan. Gondolom hosszú éveket szolgált az említett Cranky a seregben, hogy így tudja - nevetek tovább, bár próbálok minimális hangerővel és minél rövidebben kivitelezni ezt. - Gooondolom - felelem vigyorogva, szándékosan elnyújtva azt az egy szót. Mindezek után kelleni fog egy kis plusz erő, hogy ne ezen kattogjon az agyam, de szerencsére a gondolat, hogy nem kellene a halálunkba zuhanni, sokat segít. Az egyre erősödő és hűvösebb szél sietségre késztet minket, és fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el az első sziklára lépés és Trinity felhúzása között, de egy kész örökkévalóságnak tűnt. Kisvártatva beérünk a barlang biztonságot nyújtó menedékébe, ahol keresek-kutatok és szerencsére lelek is. Úgy néz ki, hogy minden a helyén van, és ez hatalmas megnyugvással tölt el, hisz ezek szerint nem találtak még rá erre a helyre. Remélhetőleg ez így is fog maradni. A nyugalmamból azonban hamar sikerül kirántani Trinitynek a kis műveletével. Próbáltam azért odafigyelni arra, hogy ne kalandozzon el a tekintetem túl hosszú ideig, de úgy néz ki, még így is egy pillanattal hosszabb ideig tartott, mint kellett volna. Bár lehet a nőknél az is elég, ha csak véletlenül odapillantasz, már tudni fogják. - Jó-jó. Értettem - felelek rá csak ennyit, inkább nem véve tudomást a mondandójáról. Kit áltassak? Az elmúlt két hétben többnyire öt férfival voltam összezárva a szűk tereinkbe, azelőtti két hétben sem volt sokkal több szabadidőm, és ugyan nem szándékozok a nézésen kívül bármivel is többet tenni, a reflexeimet azért nem tudom kiiktatni. Hallva a szavait azonban mégis erőt kell vennem magamon és nyakmagasság fölött tartanom a tekintetem. - Szerette volna? - kérdezek vissza meglepetten. Lehet csak az emlékeim csalnak, de nekem más van meg. - Ha jól rémlik, csak barátok voltak. De igen, rá gondolok. Gianna, azt hiszem - úgy beszélgetünk erről, mintha a világ legtermészetesebb helyzetében lennénk jelenleg és őszintén szólva nem is bánom. Legalább kicsit oldódik a hangulata mindkettőnknek. Tisztában vagyok vele, hogy ha csendben maradok hosszabb ideig, akkor ólmozott súlyként fog a vállamra telepedni a társaim elvesztése, erre pedig még nem vagyok felkészülve. Talán akkor, ha már Trinity álomra hajtotta a fejét és egyedül maradok a gondolataimmal. - Azért téged is megillet a dicséret az előbb elhangzottak miatt. Na meg nem tudom, hogy mással mennyire tudtunk volna ennyire könnyedén boldogulni, mint veled. Nem minden alakult a tervek szerint, de így is megtettük a legtöbbet, a lényeg pedig az, hogy te biztonságban vagy - egyelőre. Szeretném, ha ez így maradna, de hosszú út vár még ránk, mire ténylegesen biztonságos földre léphetünk. - Hát a fogvatartóid aligha hiszem, hogy szolgáltak volna neked cserefelsővel és fehérneműkkel. Legalább gondoltuk, hogy ennyi kis komfortot adunk neked - ha már a dolgok ennyire elcsesződtek. Nem teszem hozzá, de a gondolataimból nem tudom kiverni, hogy mennyire kisiklott ez a vonat. Nem is értem, hogy hol, vagy kinél bukhatott meg a dolog. - Kitartóan, mi? Na és hogy tetszett a látvány? Kéne még egy kicsit edzenem rá, mi? - kérdezem vissza szórakozottan, még annak ellenére is, hogy tudom, nem láthatott valami sokat, amire két okot is tudok mondani: egyik hogy nem épp feszülős nadrág van rajtam, a másiknak pedig a fekete ruha és az éjszaka kombinációjához van köze. Persze azt is tudom, hogy csak viccnek szánta. - A kékben vannak - felelem többes számban. Nem tudom biztosra mondani, csak egy elég erős sejtésem van arról, hogy az ígért üveg helyett lehet találunk ott még kettőt is. Kár, hogy ebből maximum csak ő fog inni, nekem nem igazán van rá lehetőségem a kialakult helyzet miatt. Fura a parancsolgatás másik végén lenni, de mivel nem igazán tudok belekötni a mondandójába, ezért eleget teszek az utasításoknak. Leveszem magamról a mellényemet, a kabátomat, és már most nyilvánvalóvá válik a sejtésem, hogy tényleg célt talált egy lövedék. Mármint persze azon kívül, ami a rádiót kapta el. Sóhajtok egyet, és kibújok az átázott, véres pólóból is, amit a többi ruhához dobok. Nem kerüli el a figyelmem a hirtelen megtorpanása, de nem is reagálok rá semmit. Arra már igen, mikor megszólal. - Csakhogy tisztázzuk, a kemény és előre meredő mellbimbóimat a hideg okozza, nem az izgalmi állapot - felelem neki az ő szavait, mosolyogva, érezhetően élcelődve vele az előbbiek után. Fura vagy sem, azért nyugtat kicsit az a tény, hogy ő is megnézett magának, nem csak én nekem kalandozott el a tekintetem. Nem mintha ennek egyébként bármi jelentősége is lenne. - Bár a látvány sem mindennapi azért - teszem hozzá, de hogy minek, azt én magam sem értem. Miért is próbálok itt flörtölni a megbízóm lányával? Nem szoktam én ilyen lenni, általában tiszteletteljes vagyok mindenki iránt – ugyanakkor az is igaz, hogy akkor általában mindkét fél több ruhában van. Felvont szemöldökkel hallgatom végig a diagnózisát. Nem gondoltam volna, hogy ilyen magabiztosan fog ez elé állni. A fejemben már épp játszottam volna le a gondolatokat, hogy mit-hogyan csináljon, de úgy fest, erre nem lesz semmi szükség, egyedül is meg tudja oldani. Hogy emiatt aggódnom kellene, vagy megnyugodnom, azt nem egészen tudom. A határozottsága az utóbbi irányba dönti a mérleget, de azért ott motoszkál bennem az, ami úgy általánosan igaz az emberekre: megnéznek a Vészhelyzetből két évadot, és máris úgy hiszik, hogy tudnak mindent. Velük szemben még én is jobban meg tudnám csinálni magamnak. - Én abszolút nem bánom, a kérdés viszont él. Csináltál már ilyet? Vagy miért gondolod azt, hogy meg tudod oldani? Félre ne érts, nem számonkérés, csupán kíváncsiság - mert hát míg felmelegszik az a víz, az nem kis időbe bele fog telni, addig akár beszélgethetünk is. - Van alkohol, persze, de azért én inkább jobban örülnék a konkrétan erre kitalált fertőtlenítőszernek. Sejtettük, hogy lesznek sérüléseink, pakoltunk is belőle eleget. Viszont nem áll szándékomban megvárni, míg a víz felforr, szóval a következőt tesszük: víz helyett fertőtlenítőszerrel tisztítod ki a sebemet. Tisztában vagyok vele, hogy veszettül fájni fog, de inkább legyünk túl rajta, én azt mondom. Utána pedig jöhet a tű, a cérna, és a kötés - adom ki az utasításokat. Mire ez a vízmennyiség eléri a forráspontját, az bele fog telni egy jó tizenöt-húsz percbe is, én azonban egy perccel tovább sem szeretném a sebemet potenciális fertőzéseknek kitenni. Ki fogom bírni. - Huh... jól van, kész vagyok. Kezdhetjük, ha te is készen állsz - szólalok meg ismét, és a pólómért nyúlok, amit kicsit összegyűrök és a fogaim közé teszek. Voltak már kisebb és nagyobb sérüléseim is, tudom, hogy mennyire fáj az ilyen, hát még akkor, ha nincs helyi érzéstelenítő. Hoztunk golyó kiszedésére alkalmas eszközöket, de egy francos Lidocaint nem tudtunk volna rakni? Húgyagyúak vagyunk, komolyan. Egyenesen előre meredek és egyedüli tényezőként a légzésemre próbálok figyelni, bár az első fújás után rájövök, hogy ez aligha fog sikerülni. Mély, gyors lélegzeteket veszek, így próbálva enyhíteni a fájdalmon. Valahogy kibírom, míg a ferőtlenítést elvégzi, ekkor azonban kiveszem a számból a pólómat és megszólalok. - Azt a kurva egét neki. Ez jobban fáj, mint ahogy emlékeztem. Na szóval. Kék táska. Addig megleszek, köszi - kacsintok rá, remélhetőleg érti, hogy mire gondolok. Hozzon nekem akármit, ami alkohol és iható. Nem fog segíteni, de legalább a pszichémnek jót fog tenni. Míg ő elmegy, én addig a táskámba nyúlok, hogy kivegyek a benne található zacskóból vagy két csokit, és azokat gyorsan el is rágcsáljam. - Na mit találtál? - kérdezem tőle, amint visszaér és a kezembe nyomja az alkoholt. Nézem az üveget, de nem sokat törődve se az előbb elfogyasztott csokoládékkal, se a válaszával, szedem le a kupakot és kortyolok bele. Először egyet, majd még egyet, majd még kettőt. - Jól van... folytassuk - sóhajtok fel, majd iszok még két kortyot. Égeti a torkomat a szesz, de más tájékon valahogy nagyobb fájdalmaim vannak, minthogy ez érdekeljen. Leteszem az üveget, a kupakot rácsavarom, majd a pólót ismét a számba veszem. Ha egy fadarab lenne a fogaim között, már valószínűleg szétroppantottam volna, mikor megérzem az első öltést a bőrömben. Szép dolog ez az emberi szervezet, de hogy minek ennyi idegvégződés belénk... Nem ordítok a fájdalomtól, de az orromon keresztül már lassan hurrikánt generálok, olyan erővel fújom ki és szívom be a levegőt. Szabad kezemmel a kabátomat markolom, és úgy próbálom a lehető legkevesebb mozgással tűrni az operációt, de mindez annyit ér, mint halottnak a csók. Meg is lepődök, mikor Trinity egyszer csak eltávolodik tőlem, és ránézek a sebemre. - Hát ez... kész van. Jó ég! - szólalok meg, miután a pólót a többi ruhadarabhoz teszem és a fejemre vigyázva dőlök hátra a földön. - Tudom, még be kellene kötni, de... várj egy percet, nem bírok már ülve maradni - szólok oda neki nevetve. Ép kezemmel letörlöm az arcomon kiújult izzadtságcseppeket és lehunyt szemmel próbálok kicsit magamhoz térni. Nyögésekkel tele tornázom fel magamat ismét ülő helyzetbe és Trinityt keresem. - Jól van. Kész vagyok - felelem vigyorogva, majd próbálok úgy fordulni, hogy minél jobban hozzám tudjon férni Trinity. Amint hozzálát, elkomolyodom. - Köszönöm. Nem is tudom, hogy mi lett volna, ha nem te csinálod - próbálom kifejezni a hálámat, bár nem nagyon tudom, szavakon kívül hogyan tehetném. Türelmesen várok, míg a kötésbe belelendül, és a kétharmada környékén szólalok csak meg újra. - És te hogy vagy, Trinity? Mármint… úgy mindent egybevéve. A fogvatartásod, a kimenekítésed, az előbbiek. Már ha szeretnél róluk beszélni, persze. Most úgy is itt fogunk ülni egy ideig, akkor már ne csendbe tegyük azt. Na meg hátha segít, ha kiadod magadból - kérdezem a kötözés közben, majd szabad kezemmel a tűzre rakok még pár fadarabot, hogy véletlenül se aludhasson ki. A vízben már kezdenek megjelenni a buborékok, de én azért még várnék vele egy keveset.
Annyira kevéssel beértem volna jelen helyzetben. Úgy értem, hogy apróságok, amelyek megléte az életemben akkor és ott olyan természetes volt, ma pedig már szinte távolinak, majdhogynem elködösült emléknek tűnik. Szerdánként manikűr Tessával, vagy éppen a spinning aerobic Mary-vel és Monával. Esetleg a pénteki pizsama partik, amik csak nevükben emlékeztettek gyerekkorunk igazán izgalmasnak tűnő, felnőttként viszont rohadt unalmasnak titulált estéire. Csak a neve maradt meg, de a csajszikkal ez ma már egész mást jelentett. Igazi agyeldobós bulikat, amikről gyakran csak reggel keveredtünk haza. Hiányzott Léna narancsos pekingi kacsasültje friss salátával és mennyei fűszervajas burgonyával, mellé egy pohár közepesen behűtött diszkrét dél-olasz rozé borral, szigorúan félszáraz. Hiányzott anya ikebana mániája, amivel teleszórta a házat, és ami akkor fel sem tűnt, most azonban mindent megadtam volna egy csokor rémes gerberákkal, és a franc tudja milyen virágokkal kirakott díszkompozíció látványért, ami magán viselte anyám kifinomult szinte már bántóan tökéletes ízlését. Hiányzott apám, és a vasárnapi tíz órai szentmise, ami esetünkben az erdőt, vagy a lőteret jelentette, ahol áldoztunk a célzás istenének. Ahol megtanultam jó pár dolgot, de leginkább azt, hogy bárhova is kerüljek, bármerre is vigyen az élet meg kell tanulnom megvédeni magam, de mindenek előtt túlélni. Elkényeztetett, ugyanakkor az ösztönt, amely elsősorban a makacsságomból és a kitartásomból táplálkozott erősítette bennem. Emlékszem amikor először lőttem vadászpuskával, majdnem kitörtem a vállam, mert megmozdult a vállgödörbe igazított fegyvertus és rossz helyen csapott vissza.Rá egy hétre már a konyhában szórakoztam a késekkel: csendes, nem csap zajt, és ha úgy alakul, akkor bármiből kialakítható egy jó kis penge. Az éle nem mindig lényeges, csak a szúrófelülete.Persze nem mondom, hogy ebből nem származott időnként konfliktusom, vagy éppen a futó kapcsolataimban némi fennakadás, amikor kiderült mit vagy éppen miket hordok magamnál, néha még a harisnyakötőben is, de ugyebár sosem tudhatom mikor lesz rá szükségem. Na azt hiszem ott szúrtam el az egészet, hogy ezen a nyaraláson, ezen az egy napon, amit még féktelen bulizással terveztem tölteni elnyomtam azt a bizonyos paranoiát. Persze nem állítom, hogy bármire is mentem volna a pengéimmel a tökig felfegyverzett, amúgy jól szervezett emberrablókkal szemben. Az már más kérdés, hogy a tábor személyzete kritikán aluli volt. Számtalan söpredék, akiket úgy tűnik Abe és az emberei ha nem is könnyedén de kiiktattak. És akik közül gyakorlatilag már senki nem tartott velünk abba a menedékbe, ahova akkor érkezünk éppen meg, amikor a hatalmas eső gyakorlatilag elárasztja a kolumbiai dzsungelt. Ha eláll és kicsit kitisztul az idő, olyan páratartalom lesz mint egy madárházban. Még mindig a John Wick a téma, úgy tűnik végre egy épkézláb pasas akivel lehet erről beszélgetni, vagy legalább érti, fél szavakból is, hogy miről pofázok neki. - Persze, hogy szerette! Naná! Ha neked más jött le, akkor lehet nem jó filmet néztél, vagy bealudtál közbe, ami szerintem rémesen ciki, de ha meg még ez sem, akkor a non-verbális jelek nem az erősséged. - magyarázom neki elszántan, miközben megválok a vizes ruhától, és gyakorlatilag csupaszon folytatom neki tovább a saját meglátásom, mintha ez lenne jelenleg a legfontosabb témakör, amit érintünk. Talán kicsit terelem is a gondolataim az egészről, ami nemrégiben történt, és aminek a hatása szépen lassan beférkőzik az agyamba a bűntudat. Poénkodhatok, meg lehetek nagyon laza, meg amilyen általában szoktam lenni, de azt hiszem tudom, valahol legbelül, még ha jelenleg erőteljes tagadásban is vagyok, hogy már semmi nem lesz olyan mint azelőtt, és ez….ez kurvára felbosszant és fáj. Valahol gyomor tájékon indul, meg gombócokat növeszt a torkomba is, szóval inkább magyarázok neki a filmről, semmint arra gondoljak, hogy mi minden történt velünk azóta, hogy magunk mögött hagytuk a tábort. Mi ketten túléltük, és mondhatnám, hogy ez nagy szerencse és örülni kellene neki, de nem tudok. Egyszerűen azért nem, mert ebbe meg mások belehaltak. Hogy én itt lehessek, egy forró fürdő reményével, meg az otthonról kapott tiszta ruhákkal. A felzabált csokoládékkal, és a menedékkel, ahol átvészelhetjük a következő órákat. Itt mindent Abe és az emberei készítettek elő, és látom is, hogy odafigyeltek mindenre amire nem csupán nekik, de nekem is szükségem lehet. Ha nem is mondom ki ezt túlságosan körülrajongva, azért én még irtó hálás vagyok, és nem csak neki, hanem a többieknek is. - Nem emlékszel hogy nézett rá? Úgy nézett rá, ahogy egy pasi ha szeret valakit….úgy értem….jó mondhatod, hogy én mit tudok erről, de tudom. Ismerem az ilyen nézést. És szerintem John Wick igenis szerette azt a nőt. Nem mellesleg nem hiszek a női és férfi barátságban. Egyszerűen nem létezik és kész.- vontam meg a vállam egyszerűen, és látható volt rajtam, hogy az ellenkezőjéről akkor sem tudna meggyőzni, ha amúgy elég hihető érveket sorakoztatna fel. - Hát, ami azt illeti nem sűrűn kaptam még enni sem, nemhogy tiszta ruhát. A szegényes angoljukkal, legalábbis azok akik őrt álltak, annyit tudtak mondani, hogy majd ha fürödni visznek kimoshatom a ruháimat. Persze nem mondom, hogy élmény legalább két tucat kiéhezett vadember között csupaszra vetkőzni, és ruhát mosni. Gyakran a hányinger kerülgetett. Őszintén szólva sosem volt bennem olyan gyilkolási ösztön, mint akkor amikor őket figyeltem.- egy pár pillanatig meredtem magam elé, aztán elhessegettem az emléket egy fejrázással, és az említett kék táskában kerestem az elsősegély ládát meg az alkoholt. A három üvegből csak egyet vettem magamhoz. A másik kettőt nem a sebek ellátására szánom. Valószínű az idegesség, meg a feszültség, és a félelem, a hetek óta tartó bezártság okozta teljes lelki fájdalom egyszerre fog belőlem kiömleni amint lemosakodtam, tiszta ruhát vettem, és nagyjából helyreteszem magam annyira, hogy már legyen bennem erő és energia az elmúlt napok felidézésére és megkísérelni feldolgozni azokat. Végül inkább minden figyelem neki szentelem, meg annak, hogy ellássam a sérülését.A megjegyzésén, amit a korábban saját magam által kimondott szavakba csomagol ösztönösen elnevetem magam. Inkább keserédes most ez a nevetés, de őszinte. - Hát persze, hogy az okozza. Nagyjából annyira hiszem el, mint te az előbb nekem.- már éppen vezetem le a tekintetem, hogy a sebet szemléljem meg, és persze azt, hogy mégis hogyan kezdjek majd hozzá, amikor a félmondata megüti a fülemet. Hirtelen kapom vissza rá óriási kékjeimet, és egy fél percig csak nézem, finoman felvonom a szemöldököm, hümmentek egy aprót, és derült mosollyal inkább tényleg a sebre koncentrálok. - Ha örömöd leled benne, és addig is eltereli a figyelmed a fájdalomról, akkor én és a hidegtől meredő mellbimbóim állunk szolgálatodra.- jegyzem meg, aztán megnézve tényleg a sérülést, meg kell állapítanom, hogy Abe pokoli szerencsés. Ez lehetett volna nagyobb és mélyebb is. - Konkrétan emberi szövetet még nem varrtam. Egyszer egy kutyát, meg egy sérült őzsutát. Apával néha eljártunk vadászni Coney Island-ra, vagy Wisconsiba karácsony előtt a határvidékre. Egyszer találtunk egy őzet. Úgy tíz éves lehettem. Apa azt mondta, hogy vagy lelőjjük és enyhítünk a fájdalmain, vagy be kell varrni a sebeit, de akkor hetekig kell ápolni. Én az utóbbit választottam. Öt vagy hat öltés volt, és végigbőgtem az egészet….ne aggódj, most nem fogok sírni, azóta már felnőttem.- pillantottam fel rá és enyhén rándult a szám, amint elmosolyodtam. A lehetőségen, hogy fertőtlenítő szerrel tisztítsam ki a sebet elfintorodom, és meg is rémülök...tiltakozni akarnék, de ő megelőz. Nem fogok vele vitatkozni, bár hozzá kell tenni, hogy ezt a fájdalmat még én is érezni fogom. Bólintok amikor jelzi, hogy kezdhetem, és összeszorított ajkakkal, fájdalmas vonásokkal tisztítom ki a seb környékét. Igyekszem gyorsan és hatékonyan dolgozni, de nem egyszerű. - Sajnálom….- érintem meg a fertőtlenítős rongy helyett most meleg ujjaimmal a karját, és finoman simítok végig rajta. Óvatos gyengédség a korábbi kínzás után. Talán jót teszek vele. Remélem jót teszek. Amikor már úgy ítélem meg, hogy tiszta a seb, visszalépek a kék táskához és az egyik üveg vodkát veszem ki belőle, majd billegtetem meg a kérdése után Abe felé. - Vodka. Bárki is készítette be, elég minőségi.- adom a kezébe az üveget és hagyom, hogy igyon belőle, én közben előkészítem a sebvarrót, meg minden szükséges eszközt, hogy utána be tudjam kötözni. Éppen végzek a varrással, amikor feláll, én meg ott maradok a sebközötővel, és csak tartom, miközben végig őt figyelem. - Jól….azért jól vagy?- ráncolom a homlokom őt figyelve, majd ha végül visszaül, akkor a fedőkötést is ráteszem a karjára. A köszönetére csak lágyan elmosolyodom. - Hát akkor valószínű valaki más csinálta volna, kevésbé alulöltözötten. Igaz Cole szőrös felsőteste kevésbé lett volna izgalmas látvány minden bizonnyal…..- elharapom a mondat végét, beszívom az alsó ajkam, és bocsánatkérően meredek Abraham-re. - Ne haragudj….nem úgy értettem….én csak….na jó, azt hiszem a víz most már jó lesz….- szaggatottan, szinte hatásszünetek közepette próbálok bocsánatot kérni az előbbi mondatomért, miközben az edényhez sétálok, és belemártom az ujjam. A víz hőmérséklete tökéletes, szeretem ha forró, és most különösen jól fog esni. Hetek óta még csak azt sem tudtam milyen a meleg víz, nemhogy éreztem volna.. Letolom magamról a nadrágot, és immáron teljesen meztelenül állok, készen arra, hogy belelépjek és megtisztálkodjak. -Hogy én? Megvagyok.- felelem kurtán, de annál hiteltelenebbül. Próbálom tartani Abe-el a szemkontaktust, de nem nagyon sikerül. Inkább lassan megkapaszkodom az edényzetbe és nagyon lassan beleengedem magam a vízbe. Forró, szinte éget, fel is szisszenek, de nem bánom…..egy fél perc és megszokom a hőmérsékletet. Végül alig két perc alatt beleereszkedem a vízbe. Mikor megérzem a forróságot a testem körül a feszültség úgy nyílik ki bennem, mint egy tavaszi napfényt érző rózsabimbó. A fejem hátranyaklik, és behunyom a szemeim, végül mikor újra kinyitom, megemelem enyhén, hogy ránézzek. A tekintetemben kétségbeesés, és a korábbi lazaságomnak nyoma sem látható. - Ami azt illeti….elég...szarul érzem most magam. Szeretném ha minden úgy lenne mint régen. Hogy ha hazamegyek onnan folytathassam, ahol abbahagytam. Mintha nem történt volna meg ez az egész, mintha csak hazatértem volna a meghosszabbított nyaralásomról. Felszednék valami helyes srácot a Manny-’s-ben, aztán a csajokkal tequila-bongoznánk, táncolnék egyet valami forró latin zenére….készülnék a vizsgáimra….deee….ugye semmi nem lesz már olyan mint azelőtt? Ugye, Abe?- halkultel végül a hangom, és a vízbe, magammal hozott fehér rongydarabot kiemeltem, és felé nyújtottam. - Megmosnád a hátam, kérlek? Az ép karoddal.- tettem hozzá és fájó, de biztató mosollyal. Jól esett volna most egy biztató érintés....vagy valami....
- Tudsz ezért hibáztatni? Olyan vagyok, mint a legtöbb férfi. Nekünk a szánkba kell rágni mindent, hogy biztosan megértsük - ezzel a saját nememet degradálnám? Abszolút. Ahogy nekünk ez az egyik fő problémánk, úgy a nőknél pont az ellenkezője igaz, hogy sokszor képtelenek egyenesek lenni, ezzel felesleges találgatásokba taszítva minket. A filmes témához visszatérve: nem feltétlenül fogalmaztam jól. Abban egyetértek vele, hogy szerette, de csak mint barátot, talán mint szeretőt. De hogy ennél több nem volt köztük… fene vigye el, miért is olyan fontos most ez? - Na mik vannak. Szóval úgy véled nem létezhet férfi és nő között barátság? Miért gondolod ezt? Úgy véled, hogy akarva-akaratlanul, de legalább az egyik oldalról mindenképp ki fog alakulni valamiféle vonzalom a másik iránt, ezzel borítva fel az egész dinamikáját? - érdekel a véleménye, főleg mivel abszolút ellentétes a sajátommal. Már miért ne lehetne barátság a két nem közt? Nekem is van egy-két gyerekkori barátném, akivel mind a mai napig tartom a kapcsolatot, még ha nem is olyan gyakran, mint anno. Olyanok nekem, mintha a testvéreim lennének. - Hát nem csodálom. Viszont örülök neki, hogy nem csináltál valami nagy butaságot, mert akkor nem biztos, hogy most itt beszélgetnénk - vagy legalábbis nem teljes egészünkben. Ha nem is ölték volna meg Trinityt, biztos kapott volna egy-két életre szóló billogot. Fogalmam sincs, hogy mennyire elborult bagázs volt ez, de a kolumbiaiaktól nem lenne újdonság sem a csonkítás, sem mondjuk az erőszakolás. Ahhoz képest még egész jól eltartották a kisasszonyt. Mikor pár pillanatra megtorpan az összes tettében a látványra tett félig vicces, félig komoly megjegyzésemre, egy kicsit megáll bennem az ütő. Csak remélni merem, hogy nem értette félre ezt a kis hozzászólásomat, és nem gondol valami perverznek, aki a megbízója fizetségén kívül egyébre is vágyik, akár megadja-e önnön akaratából a másik, akár nem. Nincsenek ilyen szándékaim és nem is szeretném ezt a látszatot kelteni – egész egyszerűen az eddigi játékos félreérthető megjegyzéseinkből indultam ki. Már épp belekezdenék a szabadkozásba, mikor hümment egyet, majd meglepő módon nem undorral, hanem egy mosollyal szólal meg. A szavai hatására akaratlanul is az említett helyre esnek le a szemeim, de gyorsan másfelé fordítom a tekintetem. Inkább nem válaszolok semmit, helyette inkább a sérülésre próbálok koncentrálni. A többiekhez képest én egész könnyen megúsztam ezt a golyózáport, amiért kicsit rosszul is érzem magam. Mivel ér az én életem többet, mint bárki másé a csapatból? - Egyelek meg, hát ez nagyon aranyos - végigvigyorogtam a történetét, és ez a befejeztével sem folyt le az arcomról. - Azért örülök, hogy az én esetemben jelenleg nem merült fel a másik lehetőség - nevetek fel jóízűen. Próbálom a lehető legjobban kiélvezni az utolsó nyugodt, békés pillanataimat, mielőtt hozzálátna az ellátásomhoz. Így is látom rajta, hogy elfintorodik a kérésemen, amin nem lepődök meg túlságosan. Nekem is összeszorult tőle a gyomrom, de jelenleg nem kockáztathatom meg, hogy elfertőződjön ez a sebem, a fertőtlenítőnél pedig nincs jobb… nos, fertőtlenítő. - Ne kérj bocsánatot, nem szükséges - szólalok meg az első adagnyi kínt követően. Kellemesen hatnak az ujjai érintései, de az igazat megvallva nekem inkább most arra lenne szükségem, hogy minél gyorsabban végezzünk ezzel. - Vodka, hát persze. Ezt tuti Owens pakolta. Ha itt lenne, most biztos megcsókolgatnám - nevetek fel, miközben kibontom az üveget és meghúzom. Ez a seb is friss még, és fogalmam sincs, hogy melyik fog hamarabb begyógyulni, de igyekszem, hogy ne legyen egynél több problémám egyszerre. Tudom, hogy a vodka most hirtelenjében úgysem segít sokat, de ha másért nem, legalább a placebo hatásért iszok belőle pár nagyobb kortyot. - Úgy érzem magam, mint akit most varrtak össze - örömömben és kínomban nevetve válaszolok az aggódó kérdésére. Biztos eszembe fognak még jutni Cole utolsó másodpercei, most azonban jobban lefoglal a fájó felkarom, minthogy a szavaira mélydepresszióba esnék. - Ne aggódj emiatt. Tudtuk, mire vállalkozunk, senki sem szorított pisztolyt a fejünkhöz - én legalábbis biztos nem, a csapatot márpedig jómagam válogattam össze. Tudtuk, hogy innen vagy anyagilag jól meghúzva magunkat kerülünk ki, vagy valószínűleg ki sem kerülünk. A pénz biztosra veszem, hogy nagy ösztönző erő volt, de azzal is tisztában voltak, hogy a nagy nyereség nagy kockázattal jár. Legalábbis remélem, hogy így volt. - Jól van, akkor le is szedhetjük. Fogj meg valami száraz ruhadarabot, meg ne égesd a kezed - szólok oda, majd ha ő elkészült, akkor én már nyúlok is az egyik oldalon található fogantyúhoz, hogy kicsit arrébb vihessük a közvetlen tűztől az edényt. Miután letettük, visszasétálok az üvegért, és közben megmozgatom kicsit a karomat, amit az ízületeim egy hangosnak és fájdalmasnak tűnő, de annál kellemesebb roppanással jutalmaznak meg. Végül visszafordulok, tekintetemmel Trinityt keresve, aztán kishíján kiesik a kezemből az üveg. Hirtelen azt sem tudom, hogy hova kapjam a tekintetem. Próbálom nem őt figyelni, de… a fene sem gondolta volna, hogy ilyen nyíltan le fog vetkőzni előttem és még csak takargatni sem fogja magát. Jó ég, túl vagyok már a negyvenen, nem az övé az első női test, amit látok, mégis sikerül zavarba hoznia. - Megismétlem magamat: te aztán tényleg nem vagy szégyenlős - próbálom én is tartani vele a szemkontaktust, de a térlátásom miatt így is sikerül egy-egy pillanatra másfelé terelődnie a tekintetemnek. Inkább lecsavarom a kupakot az üvegről, amibe újra belekortyolok egyet. Hallom a víz mozdulását, és ahogy lassan elmerül benne - csak ekkor pillantok vissza rá. Bár igazság szerint nem így gondoltam az edényt használni. Merítünk belőle, aztán megmossuk magunkat, de nem egy közösen fogunk osztozkodni. De… végül is csak ketten vagyunk, nem hatan, mint eredetileg terveztük. Na meg ahogy ő is említette, engedték fürödni, ezért nem két hét mocskát kell most lemosnia magáról. Közelebb megyek hozzá, hozva magammal az egyik rönköt, amire leülök, és úgy hallgatom. A kezdeti zavarom hála égnek már valamelyest elmúlt, és nem vándorol el folyva-folyvást a tekintetem. A kérdésére csak csenddel tudok válaszolni, ami már magában is felér egy válasszal. Sóhajtok egyet, majd elveszem tőle a rongyot, én pedig cserébe odaadom neki a vodkát. - Ha gondolod, pakoltunk valami könnyed, mentás-aloe verás tusfürdőt is. Egy kis felfrissülés biztos jól fog esni - mosolygok rá, aztán felállok és párat arrébb lépek az egyik táskához, és azzal a kezemben térek vissza, húzva magammal a rönköt. Mögé sétálok, helyet foglalok, a rongyot ráteszem a „kád” szélére, és a kezembe nyomok egy keveset a tusfürdőből. Felhabosítom a tenyereimben, majd elkezdem óvatosan belemasszírozni a hátába. Az egyik kezemmel kérte, ehelyett megkapja mindkettőt, és még egy kisebb dögönyözést is. - Szeretném, ha kicsit abbahagynád a feszengést, és ellazulnál. Menni fog szerinted?- kérdezem mosolyogva. A vállainál kezdek, és lefelé haladok, ahol a lapockáival folytatom, miközben megszólalok. - Én is ezt hittem az első komolyabb kiküldetésem után. Elfelejteni nem fogod, de ha megragadsz a múltban történtekben, azzal csak saját magadnak ártasz. Már nem lesz minden olyan, mint régen, ez biztos. Más lesz, mert egy olyan élménnyel lettél gazdagabb, amit sokan maximum csak akciófilmekben élhetnek át. De ez nem jelenti azt, hogy nem fog hasonlítani a régire, vagy hogy rosszabb lesz. Fel kell dolgozni, el kell fogadni, majd tovább lépni, és tanulni a történtekből. Sajnos ennél jobb tanáccsal nem tudok szolgálni, akármennyire is szeretnék - nem állok le, tovább dolgozom rajta, míg beszélek. Amíg érek és az edény engedi, lentebb haladok a gerince vonalán a kezemmel, aztán kicsit kiszélesítem a területet. Nyomok még egy adag tusfürdőt, azt is felhabosítom, majd lassan elérek az oldalára – amit én például különösen imádok magamon, még ha a masszírozás fogadása amúgy nem az én világom. A hozzám közelebbi oldalán tartom a hüvelykujjamat, a maradék néggyel elölről próbálom szinkronban folytatni a masszázst, lassan haladva feljebb. - Ja igen. Ne félj segítséget kérni, ha… egyszerűen túl sok lenne. Ha terapeutára van szükséged, akkor hozzá, de ha csak egy ismerős arcra van szükséged, aki tudja, milyen az ilyesmi… engem is nyugodtan felkereshetsz - nem vagyok se pszichológus, se pszichiáter, de sok bajtársamnak segítettem már, akik ehhez hasonló és ennél nagyobb borzalmakat éltek át a háború alatt, így remélhetőleg Trinitynek is a szolgálatára állhatok, ha igényli. Belefeledkezve a masszírozásba érzem, hogy kicsit érzékenyebb… és puhább területre érkeztek az oldalát elölről ölelő ujjaim, amit gyorsan, zavartan visszahúzok a hátáig. Megköszörülöm a torkom, majd sietve kérek bocsánatot. - Ne haragudj, nem akartalak fogdosni - úgy állítom be, mintha megmarkoltam volna őt, pedig épp hogy csak hozzáértem… - Jól esik egyébként, vagy hagyjam abba? - kérdezem tőle a masszázshoz visszatérve, ahogy próbálok tovább lendülni az előbbieken. Nem hazudok… nehéz. Főleg így, hogy érezhetően kezd a fejembe szállni a nemrég legurult vodkamennyiség.
Kezdőlap
