Belekortyolok a kávémba, ami kellemesen marja a torkom. Megszokásból kávézok csak úgy napi hatszor-hétszer minden orvos tanácsa ellenére is. Kockázatos elaludni a repülő vezetése közbe, szóval szeretem bebiztosítani magam egy olyan nagy adag koffeinnel, ami egy lovat is kiütne. Az orvosok szerint meg a szívinfarktus kockázatos a repülőn. A csésze halkan koccan, ahogy földet ér a pulton, amin a könyököm támasztom épp. Lapozok egyet a frissen érkezett újságban, aminek címlapján cirádás betűkkel virít a NEW YORK TIMES felirat. Részben ezt is nagyon kedvelem Luciaban, bejárónőnkben, aki minden reggel hatkor megérkezik kezében az újságosnál vett nyomtatvánnyal. Abszolút jó döntés volt másfél éve tőlem, hogy igen mondtam a jelentkezésére. Meg amúgy is támogatni kell a saját népünk, még akkor is, ha én részben mexikói vagyok, ő meg egészben argentínai. A spanyol az spanyol, akkor meg nem mindegy, hogy ki honnét szedte magára?
Határozottan hümmögök, miközben a címlapsztorit futom végig, amiben erős kritikával illetik Trumpot. Szerintem a nagy része teljesen indokolatlan és obszcén, egyenesen ki merem mondani, hogy a demokrata párt népáltatása. A papír zizzen, ahogyan átfordítom a következő oldalra, ahol a megbotránkoztató cikk folytatódik. Egyenesen felháborítónak tartom, hogy manapság ilyen neves újságok se hűek a politikai semlegességhez, és ekkora kacsával áltatják az olvasóikat. Dühösen félre dobom a lapot, miután az utolsó betűt is kiguvadt szemmel olvasom el. Egy újabbat kortyolok a kávémba, majd a villa után nyúlok, ami közvetlen a még gőzölgő omlettem mellett pihen. Ingerülten beleszúrom a puha textúrájú tojásba az evőeszközt, majd ugyan ezzel a lendülettel dobom a számba a falatot.
Lucia arcán némi megrökönyödés tűnik fel, az amúgy is fáradt vonásai között.  Úgy a harmincas évei közepén járhat -, habár sose kérdeztem tőle, mikor van a szülinapja -, de mindenképp koravén volt a sok munkától, amire leginkább a vegyszerektől kérges ujjai hívták fel a figyelmet. Kétségbeesetten kérdezi meg, hogy talán nem ízlik a főztje, de biztosítom róla, hogy a főztje csodálatos. Az arca mégis ugyan olyan savanykás marad. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy biztosan jól ejtettem-e a szavakat, mert itt-ott megkopott a spanyol tudásom az évek alatt. Végül felmutatom neki a hüvelykujjam, ami nemzetközi jele a tetszésünk kifejezésének, mire elégedetten elmosolyodik, majd folytatja a tányérok alapos elmosogatását.
A házat a porcelán csörgése tölti meg, ahogy Lucia ide-oda pakolgatja őket. Jesse elment valahova, talán suliba. Nem igazán volt közlékeny a távozása pillanatában, én meg még amúgy is félálomban voltam, így nem nagyon törődtem a dologgal. Azt is csak halványan érzékeltem, mikor a feleségem kipattant az ágyból. Ő legalább hagyott cetlit a konyhapultra ragasztva, hogy manikűröshöz ment, majd jön. Szóval ketten voltunk Luciával, ami több mint tökéletes, legalább rá tudtam pihenni a jakuzziban a holnap induló munkahetemre.
A rántotta felénél járok, mikor a bejárat ajtó irányából hosszú csengőszó hallatszik. Arra tippeltem volna, hogy Jesse nem vitte el a kulcsát. Ha ennél is szétszórtabb lenne a gyerek, akkor a fejét is elhagyta volna már. Jó apa módjára, hagynám, hogy még ácsorogjon egy kicsit kinn, így talán legközelebb eszébe jut a kulcsát is elvinni, de Lucia megtörölve a kezét már szalad is az ajtóhoz. Ennyit a gyereknevelésről. Továbbra is az omlettembe merülve falatozok, mikor meghallom a több mint ismerős hangot. Nocsak, nocsak.
Egy félmosollyal az arcomon állok fel, és a bejárati ajtóval szembeni boltívhez sétálok. Hugo jelenléte ebben a házban igen ritka volt. Szinte biztos vagyok benne, hogy valami kell neki, és nem azért jött mert úgy hiányoztam.
- Jó reggelt! – közöl minden előre ismert hátsószándék ellenére örömtelien. Ha neki nem is voltak soha szimpatikusak a nevelései módszereim, ő mégiscsak a fiam, az egyetlen gyerekem. – Mi járatban itt szerda reggel?
Feltételezem nem rám pazarolná a szabadságát, így ez csak még jobban megerősít abban, hogy valamit szeretne.