– Hogy mit kerítsek én neked, Schneider? – Rhonda ijesztően vékonyra kiszedett és felrajzolt szemöldöke szinte tökéletes ívet ír le, ahogy majdnem a hajvonaláig emelkedik. Egyértelmű, hogy félreértette.
– Nem az, amire gondolsz, hanem...
– Hát azt remélem is, mert hogy én nem kerítek neked... rosszéletű nőcskéket, abban biztos lehetsz!
– Úgy ismersz, mint akinek szüksége lenne rá? – eresztek meg felé egy angyali mosolyt, ahogy rátámasztom az állam a kezemre, ami az ő recepciós pultja elé magasodó könyöklőn pihen. – Amikor azt mondtam, "keríts egy nőt", valóban nagyon félreérthetően fogalmaztam, és ezért elnézésedet kérem, drága Rhonda. Természetesen soha nem feltételezném rólad, hogy ismersz hasonló, ahogy oly' tökéletesen megfogalmaztad, rosszéletű nőcskéket, még kevésbé, hogy rendes katolius dominikaiként hajlandó lennél az ügyködésüket támogatni szolgáltatásaik igénybevételével.
Rhonda nagyot horkant, és olyan erősen csap rá a tűzőgépre, hogy még a papírhalmaz s megpróbál összepöndörödni. – Még szép! Hogy én kerítsek neked nőt, Schneider, te utolsó...
– Természetesen szivélyes segítségedet másféle társaság keresésében kérném.
– És mégis miféle társaság?
– Ma van a városi ítélethozási testület jótékonysági karácsonyi hangversenye a Carnegie Hall-ban. Mint azt szintén tudod, hivatalos vagyok rá...
– Mintha hagynád, hogy elfelejtsük.
Ez egy kicsit indokolatlan, mivel nem egy tizenhat éves kölyök vagyok, aki mindenkinek eldicsekszik a tegnap esti privát partiról, amit Sarah Kopitskivel tartott a kocsi hátsó ülésén, de mivel Rhondáról van szó, és épp szívességet kérek, elengedem a fülem mellett a megjegyzést. – Mikor megkaptam a meghívást, plusz egy fővel jeleztem vissza...
Rhonda nem is hagyja, hogy befejezzem.
–Na! Bajban hagyott a művész kislány, mi? Mi a fenét csináltál már megint, mi?
– Semmit! Ő csak épp... "művészi kiteljesedését" éli Tahitin, Gauguin nyomán.
– Látod? A te korodban ezért kellene már felnőtt nőkkel kezdened.
– Csak hogy tudd, a legtöbb nő, akivel dolgom akad, a harmincas éveiben jár.
– Te meg nem. Úgyhogy erről ennyit – biccent ellentmondást nem tűrően, én pedig inkább elfogadom a vereséget. Szerencse, hogy Rhondából nem lett ügyvéd. A végén még megfuttatna a pénzemért. – Szóval azt akarod, hogy kerítsek neked valakit, akii hajlandó elmenni veled?
– Azt szeretném, ha végigtelefonálnád a cégnél és a partnereknél dolgozókat, hogy kapnának-e az alkalmon, miszerint a feljebbviteli bíróság tagjaival karöltve hallgathatnak meg egy nívós, multikulturális hangversenyt a világ leghíresebb hangversenytermében... Majd ingyen ehetnek ráklevest és ihatnak martinit, ami beléjük fér. Igen. Erre szeretnélek megkérni. – Azt nyilván nem mondhatom, hogy bármennyire is kedvemre való lett volna, hogy Mona így itt hagyott. Nyilvánvalóan nem álltunk exklúzív kapcsolatban, de alapvető emberi egyenességnek és tisztességnek tartom, hogy az ígéreteinket megtartsuk, akkor pedig főleg, ha a másikat is kényelmetlen helyzetbe hozhatom vele.
Kivéve, ha épp ez a cél.
Persze, egyszerű döntés lett volna elhívni a feleségemet, de az ő saját kis könyvklubján kívül mindenki tudta, hogy már nem élünk együtt, sőt, azt is, hogy a válás folyamatban van – ami olyan értelemben teljesen valós, hogy részemről bármikor aláírnám a papírokat, ha végre Jennifer is észhez térne. Egyedül még a legszerencsétlenebb tökfilkók sem jelennek meg egy black tie eseményen; még a nagyrészt vak, elhízott, kopasz ex-bírók sem. Úgyhogy ez a lehetőség nem is élt. Utolsó mentségnek ott voltak még a lányaim, Nicole például bizonyára élvezné, hogy új ruhát kaphat estére, azt kevésbé, hogy aztán négy órán át kell ülnie szelfizés nélkül... Annak is meg lett volna a maga üzenete, ami talán még jól is jött volna az ügyészségi tagok szemében.
De nem lett volna a legideálisabb. Úgyhogy míg a napi dolgaimat intéztem, próbáltam nem foglalkozni a pillantásokkal, amikkel Rhonda illetett. A nap végére azért jó hírrel szolgált; azt mondta, talált valakit a cégtől, aki hajlandó elmenni, és még a ruháját is tudja finanszírozni. Sőt, már részt is vett hasonló eseményen.
– Ki az? – kérdem félig érdeklődve, miközben az utolsó emaileket csekkolom a telefonomon, másik kezemben az aktatáskámmal. Van egy délután négyes tárgyalás, amit a bíró is egészen biztosan idejében zár, tekintve, hogy nem publikus ülésről van szó, és az ügyészség kész alkut ajánlani a védencemnek.
Ha Rhondára figyelnék, látnám a csillogást a szemében. – Nem mondom meg.
– Csodás. Tudod mit? Nem érdekel. Azért remélem, Te vagy az – pillantok fel rá vigyorogva, és megindulok a liftek felé. – Küldd el üzenetben a címet, és hétre ott leszek.
Ebben pedig nem is hazudok; mint általában. Meglepően sokat mondok igazat, de ritkán hisznek nekem. Nem is értem, miért.
A cím nem volt ismerős számomra, egy szokásos társasház épület Manhattan egy külsőbb negyedében. Nem túl fényűző környék, de egészen rendezett, az pedig, hogy még nem jártam itt, még jót is sejtethetett akár. Kivéve, ha gyakornok az illető; ezt ugyanis még mindig nem tudtam, tekintve, hogy Rhonda az üzenetben sem volt hajlandó megírni. Gyakornokokkal nyilván nem kezdek, azért határaim nekem is vannak.
Rhonda viszont nem igen ismeri őket; avagy valamivel megbántottam, s direkt kíván kínozni.
Kiszálltam, hogy lebonyolítsak egy hívást, amire a bérelt limuzin sofőrje túlzottan is odafigyelni tűnt, úgyhogy jobbnak láttam a békességet. Már akkor hallottam a magassarkú kopogó lépteit a lépcsőkön, mikor még beszéltem, úgyhogy megfordultam. És Elliot Greene-vel találom szembe magam. Hall hangja, ami igen vehemensen magyaráz a fülembe, hirtelen zajjá változik, ahogy hunyorogva nézem végig a kisestélyiben felém sétáló nőt.
– Figyelj, most leteszlek. Akadt egy kis dolgom – morgom összeráncolt szemöldökkel, de mielőtt Hall akárcsak ellenkezni kezdhetne, kinyomom a hívást. Széttárt karokkal sétálok közelebb a Greene-lányhoz, aki immár majdnem negyedik hónapja az asszisztensem; és nem lett sokkal kevésbé ellenséges az irányomba, ugyanakkor... Ugyanakkor. – Mi a fenét keres itt, Miss Greene? – teszem fel a kérdést. – Estélyiben szokta levinni a szemetet?

I've got news for you baby

you're looking at the man

Furcsán indult a napom. Kezdtem azzal, hogy nem a saját autómba próbáltam betuszkolni a slusszkulcsom és még akkor sem merült fel bennem, hogy rossz gépjárműnél állok, amikor annak tulaja megjelent a hátam mögött és kérdőre vont. Aztán – miután legalább fél órát álltam a kávézóban -, nem azt a lélekmelengetően finom feketét kaptam, amit kértem, de már nem volt időm újra beállni a sorba. Végül pedig, kiszálltam a kocsiból, elindultam az épület felé és telibe fosott egy galamb. A mellemen gellert kapott és a combomon lelte halálát.
Még nem történt semmi komoly az elmúlt öt órában. Leszámítva, hogy azt hiszem, megint elcsesztem a fénymásolót és sót öntöttem Tracie teájába cukor helyett. Bizsereg az ujjam, ahogy rendezem az iratokat, mappákat és észre sem veszem, hogy Rhonda engem fixíroz. Vajon mennyi ideje lesi a munkámat?!

-Hogy mit csináljak? – Hangom egy oktávval feljebb emelkedik, miközben egyik asztalról a másikra rakosgatom az iratokat. Gondosan, egyiket a másik után. Véletlenül se keverjem össze. Az itt eltöltött négy hónap alatt azért sikerült felfognom, hogy Marky Mark – mert én csak így hívom a háta mögött – semmit nem utál jobban annál, mintha az időrendbe elhelyezett iratai között megszűnik a rend létezni. - Te most viccelsz velem? – Megállok a munkában, csak bámulok rá a nagy szemeimmel, próbálom felfogni az imént hallottakat, de egyelőre az jár a fejemben, hogy ez a kész átverés show, mindjárt kiugrik a kis köpcös pasas a nyomtató- és fénymásoló gépek mögül, én pedig nagyokat vihogva, a fejemet fogva veszem tudomásul, hogy jól átbasz… De sajnos hiába várom a fickót, a látóterembe Rhonda sétál be, makacsul keresi a szemkontaktust velem,  én pedig igyekszem kitérni előle.
-Nézd Elliot, ez nem kérés volt. – Rendben, figyelek.
-Ezt fejtsd ki kérlek bővebben. – Az asztalra ülök, pontosan az iratok közepébe.
-Mr Schneider-nek kell egy kísérő egy ma esti rendezvényre. A partnere, hogy is mondjam, alkalmatlan erre a feladatra. – Továbbra is engem néz, úgy érzem, a lelkembe lát.
-Oooh értem, Marky Mark dobta az új cicabábáját és most nincs kivel pezsgőznie a sznobok között. -  Így hangosan kimondva, ez a becenév inkább aranyos, mint sértő. Sürgősen találnom kell egy másikat.
-Este hétre érted megy a kocsi. Addigra készülj el. – Azzal sarkon fordul és faképnél hagy.
-Még igent sem mondtam. – Kiabálok utána. - És vannak követeléseim. Egy hónap ingyen kávé a Starbucks-ból és utalvány a kedvenc drogériámba. – Harsog tőlem a folyosó, de már csak a cipője sarkának ütemes kopogását hallom.
Ez egy totálisan hibbant ötlet. Még csak nem is kedveljük egymást. A munkaidő is szörnyen lassan telik, ha egy légtérben tartózkodunk, nemhogy egy egész estés gála. Egyáltalán, hova megyünk?
Kutatni kezdek a cuccai között – természetesen ezért is megölne -, kirántom a fiókokat, feltúrom a belsejüket és az utolsóban megtalálom a meghívót. Szóval hangversenyre megyünk. Egyetlen egy szerencséje van. Hogy szeretem a zenés darabok. Opera, musical vagy jelen esetben egy hangverseny megfelelő esti program. Hát még akkor, ha mindezt egy vacsorával koronázzák meg. Mindenképp olyat ruhát kell választanom, amiben mindegy, hogy mennyit eszem.
Szóval, áttúrtam a szekrényemet, sőt, anya néhány ruháját is sikerült áthozatni magamhoz - mielőtt még apám úgy dönt, elárverezi vagy eladja őket – és sikeresen találtam egy ruhát, ami tökéletesen passzol hozzám. Anyáé volt, emlékszem, amikor megvette.
Nos, igyekeztem csinos lenni és még magassarkút is vettem fel, pedig rohadtul nem az én világom, úgyhogy Marky Mark, ha bármilyen gúnyos megjegyzést teszel a megjelenésemre, a cipőm sarkát állítom legnemesebb testrészedbe.
A hófehér ruhához fekete bőrkabátot húztam, csak hogy megtartsam a személyiségemet. Illet valami olyat is magamon hagynom, ami igazán én vagyok. A hajamat a szokásostól eltérően kibontottam és laza hullámokba rendeztem. A sminkemről nem teszek említést, arra sem érdemes. Hülye vagyok hozzá és nem is érdekel. Ellenben az, hogy úgy sétáljak, hogy ne essek orra, az annál inkább. Fel alá caplattam a lakásom folyosóján, gyakoroltam, nehogy szégyent hozzak a fejemre egy esetleges eséssel. Mégis sikerült majdnem abban a percben, hogy észrevettem Mark-ot az épület előtt.
-Igazán humorosak vagyunk ma este. – Erőltetek mosolyt az arcomra.
-De nem a szemetet hoztam le. Én leszek a kísérője. – Hónom alá csapom a kistáskám, megcsípem a ruhámat, hogy egy kicsit feljebb emelve, ne az esőáztatta utcán húzzam végig a kocsiig.
-Segítene és megfogná a táskám? – Nyújtom feléje az aprócska ridikült, melybe a telefonomon kívül a rúzsom és a lakáskulcsom van.

Don't see a point in blaming you

If I were you, I'd do me too

Nem azt mondom, hogy tényleg arra számítottam, Rhonda majd maga fog elbattyogni nekem a lépcsőn kisestélyiben. Nem hiszem, hogy rosszban vagyunk, de hosszútávon nem tudna elviselni, no meg azért… Nem ugyanaz a közeg, maradjunk annyiban. Saját bevallása szerint gyűlöli az összes „elkényeztetett, gazdag fehér seggfejet”, és külön leszögezte, hogy ebbe én is beletartozom, csak mindkettőnknek jobb, ha a munkaidő elején leadja a felém érzett zsigeri utálatát, és majd kifelé menet felveszi, mint egy kalap.
Azt gondoltam, talán valamelyik gyakornok az, vagy esetleg az egyik ügyvédbojtár, esetleg az épületben lévő millió iroda egyik alkalmazottja, nem tudom; Rhonda mindenkit ismer, ezért tud olyan helyre is helyet foglalni nekem vacsorára, ahová egyébként több hetes várólista van, és ezért nézhettük meg a Hamilton harmadik előadását annak idején. Rhonda egy kincs, és ezt nem viccből mondom.
Most azonban nagyon szívesen elásnám.
– Én mindig humoros vagyok. Egyszerűbb, mint mérgesnek lenni, és kevésbé ráncosít – fejtem ki egy szuszra, mint egy mellékes kommentet, mert egyébként még mindig nem veszem le róla a tekintetem. Nem vallom magam ostobának, de kell egy kis idő, hogy felfogjam, tényleg azért jött, amiért gondolom. Ez rideg volt, Rhonda. Nagyon rideg. – Mennyit fizet neked ezért Rhonda? Vagy itt bujkál valamelyik bokorban?
Úgy nézek körül, mintha valóban arra számítanék, hogy talán majd az egyik bozótból hallom kiszűrődni a nevetését, mint a kandikamerában. És én még azt hittem, munkaidőn belül barátok vagyunk!
Nem szeretem, ha meglepnek; és szerencsére az esetek többségében tudom is, hogy mi fog következni. Nem feltétlen intelligens következtetésnek nevezném, általában csak egy megérzés, amivel az ember vagy születik, vagy nem. Most viszont nem tudom, mit kezdjek a helyzettel, ez pedig nem tetszik. Úgy nézek előbb rá, aztán a felém nyújtott táskára, mintha nem tudnám elhelyezni egyiküket sem a táplálékláncban. – Eszem ágában sincs – felelem összeráncolt szemöldökkel. Eszembe jut Herrera, aki képes volt pofátlanul a kezembe nyomni a kávéját. Azt hiszem, egy táskát mégsem dobhatok ki.
De egy retikült sem fogok fogdosni, főleg nem a Greene-lány kedvéért. Őt, elvégre, nem akarom lenyűgözni. Megforgatom a szemem, és kinyitom neki a limuzin ajtaját, és nem túl lelkesen támasztom is, míg ő beszáll. Talán az ülés majd jó hely lesz lerakni a táskáját, és nem rám akarja tukmálni.
– Ez biztos valami vicc… Ilyen nincs – dünnyögöm magamban az orrom alatt, miközben megkerülöm a kocsit, hogy beszálljak a helyemre. A szmokingom kicsit szorítani tűnik hirtelen a mellkasomat, úgyhogy amíg idebent vagyunk, kigombolom. Legszívesebben a csokornyakkendőmet is meglazítanám, de út közben a kátyukat is figyelembe véve nehéz lenne újrakötni.
– Szóval ön maradt az egyetlen szabad ember, mi? – vonom fel a szemöldökömet. – Nincs dolga péntek este…? Nem lepett meg. – Övön aluli ütés volt, tudom. Igaz, hogy én kértem szívességet, de én nem tőle kértem azt, úgyhogy nem érzem magam különösebben hibásnak. – Ne haragudjon a hitetlenségemért, csak tudja, képtelen vagyok rájönni, mi a fenéért mehetett bele Rhonda hajmeresztő elképzelésébe, hogy Maga jöjjön el Velem. Mármint, ez valami különös bosszú akar lenni? – vonom fel az egyik szemöldökömet. Közben intek a sofőrnek, aki a visszapillantóban lesi az utasítást; indulhat. – Mármint… Tudja, hogy az apja is ott lesz, ugye?

I've got news for you baby

you're looking at the man

-Ez nem egy bomba, csak egy ridikül… – Jegyzem meg, ahogy egy kézzel a markomba ügyeskedem a ruhám alját, a másikban meg szorítom a táskám. Igazi úriember, vagy csak engem tisztel meg ezzel a neveletlen viselkedéssel. Pedig a lányok a harmadikról, ódákat zengnek kedvességéről és figyelmességéről. Úgy látszik, még négy egy légtérben eltöltött hónap után sem képes elvonatkoztatni attól, hogy Greene a vezetéknevem. Bár, ha megváltoztatom sem történik változás, hisz az arcomat egész Amerika ismeri, le se tagadhatnám, hogy közöm van apámhoz. Azért, a lelkem mélyén elvártam volna tőle egy bókot, órákat készültem, hogy vállalható legyek, ne hozzak szégyent magamra, meg igazából rá se, de nem is tudom, mire számítottam. Savanyú, mint minden áldott nap.
-Semennyit. – Válaszolom határozottan. Bár próbáltam kialkudni némi fizetséget, de süket fülekre találtam. Esélyem sem volt ellenkezni, Rhonda a nap hátralevő részében a sarkban járt, a munkámat ellenőrizte és bizonyára figyelmeztetett volna az esti teendőmre, ha épp rosszul nyálazom azt az átkozott borítékot. Egyáltalán, nincs a világon borítéknyálazó gép?!
-És nem is fenyegetett meg. Az asszisztense vagyok, ha a munkahelyemen kívül kell helytállnom, azt is megteszem. Jelen esetben, italozni  a new york-i elit krémjével. Már alig várom… – Jegyzem meg epésen és kelletlenül ugyan, de beszállok a limuzinba.
Egy másik univerzum másik órájában elájulnék a gondolattól, hogy egy hozzá hasonló fickó elvisz a város egyik legimpozánsabb épületébe, most azonban, kicsit kellemetlenül érzem magam. Miről fogunk beszélgetni? Vagy az egész estét néma csöndben fogjuk tölteni? Hűséges pincsiként kell majd követnem minden hová és készségesen be kell mutatkoznom, mint az asszisztense? Ez még mindig jobb annál, minthogy az egész életem összes résztvevője jelen lesz az eseményen.
Mondjuk, a magam részéről biztos vagyok, hogy miután legurítok néhány pohár alkoholt, már nem lesz számomra frusztráló a helyzet, de félő, hogy a szesz adta bátorságom hevében, meg találom keresni drága apámat. Bár, egyelőre, jól esne, ha feltűnés nélkül léphetnék be az épületbe.
-Egy köszönöm is elég, nem kell sértegetnie. – Kellő távolságra, az ajtó felé húzódom, hogy jobbára az utcát bámuljam, míg oda nem érünk. - Mellesleg, Gauguin miatt én is elutaznék Tahitire. – Igen, a nap végére Rhonda azért elejtett néhány információ morzsát, még ha szegény nem volt tisztában azzal, hogy tulajdonképpen kifaggatom. Így szereztem tudomást arról, hogy a kísérő inkább elvonult, minthogy bájologjon.
-Az apám is ott lesz?! – Kapok kezemmel a szám elé, szinte levegőt is elfelejtek venni, kerek szemekkel nézek Mark-ra, majd elnevetem magam. - Tisztában vagyok vele, de amennyire csak lehet, szeretném elkerülni a találkozást. – Nyilván a bátyám is ott lesz, elvégre, még nem sikerült a teljes agymosás és továbbra is hű szolgaként követi apánkat, bárhová is menjen a világban. Szomorú arra gondolnom, hogy Johnatant-t utoljára anya temetésén láttam.
-Majd igyekszik a közelembe férkőzni és nem, nem kell tartania attól, hogy nyilvánosan megszégyenítjük, vagy aljas körülmények között megöljük a férfi mosdóban, hogy aztán a hátsó kertben hantoljuk el. – Csak hogy megértse végre, tényleg olyan a kapcsolatunk apámmal, mint amilyennek ő állítja. Mert sajnos ettől hangos a sajtó.
-Csak szeretném jól érezni magam, de azt hiszem, alul öltöztem az estét… – Végig futtatom rajta a szemem, találhattam volna elegánsabb ruhát anya holmijai között.

Don't see a point in blaming you

If I were you, I'd do me too

– Én pedig nem a Tinder randevúja vagyok, hanem a főnöke – zárom rövidre a kérdéskört. Nem szívességet tesz azzal, hogy itt van; ha valami, hát fordított a helyzet, és Neki kellene örülnie, hogy eljöhet egy ilyen alkalomra a továbbra is nyilvánvaló érdekkonfliktus ellenére. Persze, továbbra is azt bizonygatja, hogy nem áll kapcsolatban az apjával, de… Ez túl nagy egybeesés, hogy véletlen lehessen. Ha egy Greene az ajtómon kopogtat, annak oka van, és tudni szeretném, mi az. Ahogy azt is, mégis, miféle paktumok köttettek a hátam mögött, hogy rávegyék az eljövetelre.
Tagad, természetesen. Ha ennyivel meg lehetne győzni bármiről, nem ügyvéd lennék, hanem általános iskolai tanár. – Azt gondolom tudja, hogy nem asszsztensi minőségben van jelen. Ha így volna, túlórabért kéne fizetnem. Annak lehetőségét pedig már a szerződésében is megtagadtam – vigyorodom el. A hivatalos forma szerint „irodai munkaidő” szerepelt benne, úgyhogy bármely olyan feladat, amely az egy másik pontban meghatározott „iroda” területén kívül volt elvégezendő, nem számoltatható el munkaidőként. Néhányan ezt hívják „liberális rendszer kizsigerelésének”, én pedig annak, hogy mindig olvasd el az apróbetűs részt is, mielőtt aláírod. Bár esetünkben nem volt szó apróbetűről, egyszerűen hatvanhét oldalnyi, sűrűn teleírt szerződés.
– Remélem, hogy a tónusát megváltoztatja, míg odaérünk. Igazán nem szeretném, ha véletlenül úgy éreznék, magának alantas az ottlétel, és a végén ki kellene rúgnom. Akkor teljesen feleslegesen húzta volna fel ezt a ruhát, és viselt el négy hónapig. A volt szeretőim legalább egy új ruhatárat kapnak – jegyzem meg rezzenéstelen arccal, aztán nem túl barátságos vigyorral hajolok közelebb. – Vicceltem.
Nem cukrosbácsi vagyok, aki csak úgy szórná a pénzét Nem állnak tőlem távol a „grandizóus gesztusok”, többek között azt a Tahiti utat is én fizettem. Csak arról nem volt szó, hogy vissza se jön. Így támogassa az ember a kortárs művészeket.
És Rhondát. Aki láthatóan nem tud vagy inkább akar titkot tartani, ha rólam van szó. Néha már-már úgy érzem, a Greene-lány pártján áll. – Én nem vagyok különösebben oda a posztimpresszionizmusért. Közelebb áll hozzám a mannierizmus és a barokk. Nevezzen régimódinak. – Gauguin pedig nyaljon sót. Monával együtt. Tahiti ilyenkor még csak nem is… Rendben, kit álltatok, én is szívesebben lennék ott. A New York-i télben nincs semmi szép; Manhattanen belül még a hó is rögtön latyakká válik, és egyébként sem szeretek fázni.
Azt sem szeretem, ha tréfát űznek belőlem. Nincs köztünk annyi év, ami indokolná, mégis generációs különbségnek tűnik az a túlzó magabiztosság, ahogy Elliot Greene beépíti magát… nos, akárhol is legyen. A magabiztosság nem hátrány, véletlenül sem, egy hebegő-habogó árvácskát az első napon kirúgtam volna, de eszem ágában sincs hagyni, hogy úgy érezze, nála van az irányítás, bármikor is.
Szeretné elkerülni a találkozást, azt mondja. Előbb az arcát nézem, próbálva megfejteni, vajon mi áll emögött. Szégyellné? Irritálja? Abban egészen biztos vagyok, hogy az öreg Greene tudja, hogy nekem dolgozik. Már csak azért is, mert mikor két hónapja összefutottunk a bíróságon, közöltem vele. Pontosabban valami olyasmit közöltem vele szarevő vigyorral, hogy alattam dolgozik, erre pedig rángani kezdett a szeme, de ne menjünk bele a részletek szemantikájába.
– Akkor hatalmas csalódást kell okoznom, mert a legkevésbé sem áll szándékomban kerülni az apjával való találkozást. Mi több, úgy érzem, kifejezetten élvezném – vigyorgok rá szemtelenül. Az egyértelmű ellenzésem ellenére hagyom, hogy beszéljen, és épp csak a végén hümmögök fel, hogy aztán félreérthetetlenül végignézzek a megjelenésén. – Nos, legjobb tudomásom szerint abban az esetben, ha valaki az apja szemére akarja olvasni szavak nélkül, hogy elrontotta a nevelését, rendszerint jóval nagyobb dekoltázst kreál. Vagy legalábbis van dekoltázsa. Bár nem kétlem, hogy ez a formára szabott zsák is lenyűgözést kelt… mondjuk… a bélyeggyűjtők klubjában. Vagy Gauguinnél.
Nem örülök annak, hogy itt van, már csak azért sem, mert az agyam egy része így folyamatosan azon töpreng, mi a fenéért van itt, ahelyett, hogy teljesében az alkalomra koncentrálnék. Félő, hogy elszalasztok pár alkalmat, úgyhogy valószínűleg az lesz a legjobb, ha megpróbálom, egyelőre, félretenni az ellenszenvet. Van az a mondás, hogy ne utáld az ellenséged, hanem öleld meg, azon teljes kiakad; én is valami hasonló stratégiát tervezek folytatni.
– Nem szeretném, ha félreértené. Néha egészen mulattságos az az öntudatos makrancosság, ahogy az irodában úgy tesz, mintha szívességet tenne nekem a segítségével, nem pedig a fizetett alkalmazottam lenne, de ez más környezet. Használja a minden bizonnyal lenyűgöző színészi képességeit ahhoz, hogy elhitesse másokkal, oda van értem. Különben mehet vissza az asszisztensi munkájához Indiába, ahonnét ugyebár nem kirúgták, hanem eljött. – Az arcom egészen komoly marad, csak hogy ő is érezze, nem viccből szaladó fenyegetés volt, hogy ha elrontja az estémet, kirúgom. Fél éves próbaidőszak is íródott a munkaszerződésébe, ahol indok és végkielégítés nélkül elbocsájthatom; ezt viszont egészen biztosan olvasta. És így is aláírta. Ez volt az első intő jel. Mégis, ki vállalna el egy ilyen kiszolgáltatott munkát? – Szóval mit gondol, képes lesz rá?
Kérdőn vonom fel az egyik szemöldökömet, a kocsi pedig lassan befordul a Hetedik Sugárútra, ahonnét a Nyugati 56-ik utcánál van a megállónk. Ennyire a belvárosban nyilván nem lehet parkolni, úgyhogy besorolunk a lassan poroszkáló sorba, ahol elegáns luxusjárművek és limuzinokból szállnak ki a hasonlóan black tie formalba öltözött emberek, New York elitje. A Carnegie Hall robusztus, négyzetes alakú épületének minden ablakja és párkányra aranyszínnel van kivilágítva, a főbejárat felé pedig vörös szőnyeg vezet az utcától.
– Csak vigyázzon – mondom aztán, ahogy végigfuttatom a tekintetem az út mellett kisebb-nagyobb csoportokban álló vagy sétáló embereken, akik között ismerős arcokat is felfedezek már. Csak egy autó áll előttünk, ahonnét egy MET-ből szalasztott őskövület száll ki nagy nehezen, egy Anjával nagyjából egyidősnek tűnő, vörösruhás lány segítségével. Vajon a lánya vagy a szeretője…? Nem, határozottan új feleség. Az előbb megmarkolta a fenekét. Hunyorogva szakítom el onnan a tekintetem, aztán bizalmaskodva közelebb hajolok Greene-hez, hogy vessek rá egy megnyerő, gödröcske-villantó mosolyt. – Rendkívül elbűvülő tudok lenni.

I've got news for you baby

you're looking at the man

Már az elején nemet kellett volna mondanom. Beleestem abba a hibába, hogy a kíváncsiságom nagyobb volt a józan eszemnél. Pedig az esetek többségében nem hagyom, hogy bármi felülkerekedjen az ésszerű gondolkodásomon. Most mégis kivételt tettem, mert egyrészt marhára érdekelt, hogy viselkedik a főnököm a saját közegében – értsd, a sznobok között -, másrészről pedig, hajlok arra a megállapításra, hogy csak akkor tudok kiszedni belőle bármi nemű információt, ha elbűvölő és bájos vagyok vele. Márpedig, az elmúlt négy hónapban cseppet sem viselkedtem úri hölgyhöz méltóan. Nem mintha rászolgált volna a kedvességemre, de a ma esti programom felülírja az eddigi tapasztalatokat.
A sértő kijelentéseire inkább csak megforgatom a szemeimet, okosabb, ha csöndben maradok és nem gerjesztek vitát. Legszívesebben elmondanám neki, hogy marhára el van tévedve azt illetően, milyen a hozzáállásom a munkához. Igenis keményen dolgozom, a meló mellett meg igyekszem mindenkivel jópofizni a cégnél, mert ki tudja, melyik női alkalmazott érzi egyszer csak úgy, hogy sértett egójának megnyugtatására, lejáratja a főnökünket.
Egy szóval tudnám leírni… fárasztó
Mellesleg, ha a már a Tinder-t említi és ne adj isten ott futok bele a profiljába, minden bizonnyal jobbra húznám. Ezt nem mondanám el neki, de szerencsére a képekhez nem társul személyiség…
-Ami azt illeti, az egész gyerekkorom abból állt, hogy bájosan mosolyogjak idegenekre. – Gyűlöltem is érte anyámat. Azóta viszont, mardos a bűntudat, a lelkiismeretem nem hagy nyugodni, amiért képes voltam iránta utálatot érezni, hosszú, hosszú éveken át. - A szépségversenyek világa megköveteli, hogy mindig tökéletes legyél. Még akkor is, amikor épp kiesett az első, középső metszőfogad. – Emlékszem, anya megtiltotta, hogy széles vigyorral vonuljak a színpadon, de én annyira kényelmetlenül éreztem magam minden egyes versenyen, hogy már csak azért is megmutattam a zsűrinek, hogy épp fogat váltok. - Igen, én voltam a szüleim apró szépségkirálynője. – Vigyorgok és úgy érzem, jó úton haladok afelé, hogy végre elérjem a célomat. Már csak abban reménykedem, hogy a rafinált kis agyával nem jön rá arra, végül is mire megy ki a játék.
-Vecellio, Égi és földi szerelem című képének mása lóg apám irodájában. – Szent meggyőződése, hogy az anyámtól kapott festmény hoz neki szerencsét és eszébe sincs megválni tőle. Néhány évvel ezelőtt frissítette fel az irodája berendezéseit, korszerűsítette, modernizálta, ha úgy akarom fogalmazni, de nem vált meg tőle. - Csak másolat, nagyjából az összes mű, ami az épületben lóg, de előszeretettel büszkélkedik azzal, hogy valódiak. – Szakavatott szemeknek azonnal feltűnik, de a laikus bámészkodónak nem. Éppenséggel nekem sem, ha nem én rendeltem volna meg még azokban az időkben, amikor hajlandó voltam szót váltani Bart Greene-vel. Az apám számítástechnikai analfabéta.
-Ez a formára szabott zsák - ahogy fogalmazott – nekem kivételesen tetszik. A fehér jól áll és a szabása kényelmes. A bőrkabát pedig egy kicsit feldobja. De mondja ezt az, akin látszik, mennyire gyűlöli a csokornyakkendőt. – Az én munkám nem követel meg szűk kosztümöket, vagy hordhatatlan magassággal bíró cipőket, így meglehetősen el vagyok szokva ettől a stílustól. Jobbára tornacsukát és farmert viselek a hétköznapokban, de a pár héttel ezelőtt vettem egy csinosabb lábbelit. Totál szarul érzem magam, amiért a kolléganőim többsége úgy öltözködik, mintha divatlapból lépnének elő. Nekem sokszor ég ahhoz sincs kedvem, hogy kivasaljam az ingemet.
Kinézek az ablakon, nézem a mellettünk elsuhanó, elmosódó fák körvonalait. Összepréselem ajkaimat, megigazítom a szemembe lógott loknit. Nem szólok egy szót sem. Helyesen teszem, hogy nem válaszolok, a magam nyers stílusában? Egyszer csak abbahagyja.
Lehunyom a szemem, eszembe jut az édesanyám. Házasságuk utolsó éveiben álarcot viselt. A barátaik előtt, a média előtt, még saját maga előtt is. Úgy játszotta a támogató, szeretetteljes feleség szerepét, hogy azt bárki megirigyelhette tőle.
-Nem fog csalódni bennem. – Leveszem a bőrkabátot, kettőnk közé teszem, eszem ágában sincs magammal vinni. A ruha mélyen dekoltált hát része feldobja az unalmas összehatást. Anyának kifinomult ízlése volt.
Néhány ismerős arcot vélek felfedezni az épület felé igyekezők között. Ott van Mr Hans Zimmern, a vén róka, aki előszeretettel mutatkozik nálam fiatalabb szeretőivel. Aztán az a nő, ott csillogó bottal, Ms Carmen Santiago de La Garza, a mexikói elit egyik kiemelkedő alakja. Nyers, rideg és őszinte, ennek ellenére szinte az összes városi eseményen felbukkan. Cikket ír a Vogue magazinnak, állatokat ment az amazonas-i őserdőben és támogatja a korai házasságot. Egyébként humoros nő, de sok időt nem lehet vele eltölteni egy légtérben.
-Én pedig borzasztó táncos. – Ha már ennyire őszinték akarunk lenni.
És kell egy vodka martini. Nagyon gyorsan.

Don't see a point in blaming you

If I were you, I'd do me too

Nem bízom benne, ehhez kétség sem fér. Ettől függetlenül amint leparkol a sofőr a kijelölt helyre – az iskolai „kirakodás” jut eszembe róla, a kiss & go zónák, ahol egy lefokozott parkolóőrre emlékeztető alak láthatósági mellényben kezd pörölni veled, ha fél másodpercnél tovább állsz ott, bár azt hiszem, a sofőr kissé furcsán nézne rám, ha nyomnék a kopasz feje búbjára egy puszit –, széles, egész estére az arcomra ragasztott vigyor jelenik meg.
Már innen intek a feleségét markolászó vén kujonnak, pedig a nevére sem emlékszem biztosan, annyira jelentéktelen az én szempontomból, aztán átsietek az autó másik oldalára, hogy kinyissam azt a Greene-lány előtt. – Óvatosan azzal a tócsával – mormolom magunk mögé nézve, egy beazonosíthatatlan foltokkal és néhány cigarettacsikkel teli vízfoltra. Nem csak ezért karolok belé; az illem is elég egyértelműen ezt diktálja.
Parfümillata van. Nem túl erős, épp csak egy leheletnyi, a hajából is illatozik, és valamiért nagyon meg kell mosolyognom a gondolatot, hogy hosszan készült valami olyan eseményre, amiről tudta, hogy velem kell jönnie. Mert Rhonda, feltételezem, csak engem tartott a sötétben. – Tudja a személyes ízlést félretéve, egészen üdítő valami nőiesben látni, egy százalék farmer nélkül. Már kezdtem azt hinni, hogy van valami egészségügyi gondja, ami meggátolja, hogy sportcipőn kívül mást is hordjon. Amit természetesen tiszteletben tartottam volna – ejtem meg a vállam finoman, egészen közel duruzsolva a szavakat a füléhez, részint csak azért, mert idekint nehezen terjed a hang. – A végén hozzászoktat.
Egyértelmű volt, hogy nem maradunk sokáig kettesben, akkor sem, ha a felfelé vezető, lustán elnyújtott lépcsők nagy közökkel egyébként nem túl hosszú út befelé. Az aranyló dicsfényben fürdőző hangversenyépület előtt hangyák módjára nyüzsögtek az emberek, és bár általában csak udvariasságból szólították meg egymást egy-egy szónál nem többre, a Greene-lányt látva szinte borítékolható volt a nagyobb érdeklődés.
– Markus! – Bingó. Finoman megszorítom Elliot karját, megállásra ösztökélve, ha esetleg túlzottan belelendült volna a befelé igyekvésbe.
– Brown igazgató! – fordulok féloldalasan, bevárva a városi bűnügyi igazgatót és egy tyúklevesnél is egyszerűbb és érdektelenebb feleségét, akiről a mai napig nem tudom eldönteni, mi vonzotta Martin Brownt. Nem arról van szó, hogy Ő maga akkora érdekesség volna, de az ambíció tagadhatatlanul hajtotta előre, Mrs. Patricia Brown pedig… Nem volt sem túl intelligens, sem túl buta, hogy szórakoztató legyen, se nem különösebben szép, se nem olyan csúnya, hogy az már fogalom, és amennyire tudtam, egyszerű középosztálybeli családból származott, úgyhogy a vagyon vagy a befolyás sem lehetett tényező. Talán ezért csalta őt Rachel Gibsonnal, a városi tanács vizsgálati osztályvezetőjével, aki maga sem volt különösebben szép, de volt benne… valami, valami erő. – És kedves neje… Mrs. Brown, senki nem viseli olyan jól a púderszínt, mint kegyed.
A nő kuncogott magában, amikor finoman megráztam a kezét. – Milyen kellemes este, ugye?
– Abszolút.
Ennél unalmasabb választ nem is adhatott volna.
– Ne haragudjon, azt hiszem, mi nem találkoztunk még. Martin Brown főigazgató vagyok, az NYPD bűnügyi osztályvezetője – nyújtotta medvemancsát Elliot felé, a szemén látszott, hogy már most kalkulál és elemez. Ezt valahol értékeltem benne, valahol pedig borzasztóan rossz hazugnak tartottam. Az ember egyszerűen látta rajta, hogy mik a szándékai. – Olyan ismerősnek tűnik… Nem lehet, hogy mégis találkoztunk már?
Aztán amint Elliot megmondja a családnevét, fény gyúl a szinte fekete szembogarak mögött. Aztán kérdőn rám pillant.
– Miss Greene a személyes kísérőm, a cégünk egyik bedolgozó munkatársa.
– Az apjánál nem akadt több hely?
– A családi kötelékek sokak szemét elvakítják. Szerencsére Miss Greene rendkívül intelligens, és nem utolsó sorban szívesen választja a nyerő oldalt, nemde? – mosolygok le rá az oldalamon félrebiccentett fejjel.
– Úgy hallottam, Barty maga is próbál kerületi ügyészi pozíciót szerezni.
– Csakugyan?
– Magunk közt szólva, kisasszony… Jobban járt a jelenlegi propozíciójával. – Ezen a felesége meglehetősen jót nevetett a maga száraz, papírmorzsoláshoz hasonlító nevetésével, és természetesen én sem engedhettem meg magamnak, hogy ne fejezzem ki, mennyire fergetegesnek találtam. A bejárathoz közelebbről hallottam a nevemet; Tom Hall, a társam és legjobb barátom, illetve túlzóan csinos puerto ricoi felesége és három gyereke anyja, Sofía integetett felénk.
– Azt hiszem, szükség van ránk feljebb – küldtem egy bocsánatkérő mosolyt Brownék felé, amin a nő megint felvihogott. Lehet, hogy Brown ezt szerette benne annyira, az abszolút nem vicces dolgokon is nevetett. Biztosan növelte az egóját. – Remélem, találkozunk még. A hangverseny utáni állófogadáson feltétlenül meg kell mentenie számomra egy táncot.
Megkönnyebbülten és mélyen fújom ki, szívom be az új adag levegőt, megszabadulva Brown túl sok arcszeszének tömény szagától. Tom az óráját nézegeti, mintha mérné, mennyi időbe telik odaérnünk, a felesége pedig magában motyog valamit spanyolul. Nem beszélem teljesen folyékonyan a nyelvet, de szinte biztos vagyok benne, hogy valami otthoni dologról van szó; nem tetszik neki a konyha felújítása, talán.
– Miss Greene! Micsoda meglepetés Önt itt látni – jegyzi meg Hall teljesen személytelenül. Nem azért, mert kifejezetten seggfej lenne, csak sosem barátkozik az alkalmazottakkal, a szivélyesség szerinte pedig már közel jár ahhoz.
– Még jó, hogy az "örömtelit" nem tetted hozzá, mert borzasztóan hazugnak tűnt volna – emelem meg a szemöldököm Tomra, aki erre fájdalmas grimaszt vág, amit rögtön szétfeszít a vigyor, ahogy elhalad mellettünk az egyik jól ismert bíró és a felesége. – Elliot, azt hiszem, Hall barátomat már ismeri. A gyönyörű nő mellette pedig a felesége, Sofía, aki megesküszik, hogy nem a pénzéért van vele.
– Cabroón. Nagyon örülök. Elliot...? Ez elég férfias név, no? Kérlek, mondja, hogy maga nem ügyvéd. Akkor talán értelmes beszélgetést is lehet folytatni a mai este folyamán.

I've got news for you baby

you're looking at the man

Ami azt illeti, meglehetősen üdítő látvány látni ezt a sok sznobot egy helyen. Már attól nevethetnékem támad, ha arra gondolok, micsoda szövevényes pletyka hálózat indul útjára vészes határidőn belül.
Utoljára egy nem túl kellemes eseményen találkozhattam többségükkel és minden esetben igyekeztem elkerülni a személyes kontaktust, ellenben most esélyem sincs arra, hogy menekülőre fogjam, hisz ha úgy fogalmazunk, dolgozom.
A tócsát fixírozom, feljebb húzom a ruhám alját, óvatosan gyűrűm a markomba - annyi időre, míg sikerül átlépnem a vizet - ,másik kezemmel pedig az ő karja után nyúlok. Nem tudom mire vélni ezt a hirtelen személyiség változást, de nem róhatom fel neki, elvégre én is egy betanult, hosszasan elemzett szerepet játszom. Szükségem van azokra az információkra, máshogy pedig nem jutok hozzá.
Halvány mosollyal nyugtázom szavait, szerencsére az esti szellő az arcomba libbenti a hajam, így talán nem vette észre. - Tudja, ebben a cipőben nem tudok tíz percen belül kávét szolgáltatni egy esetleges konferencia résztvevőinek. Nem is értem, a többiek hogy képesek ezeket minden nap hordani. – Már bánom, hogy nem hoztam magammal egy másik lábbelit, egy kényelmesebbet, egy olyat, ami továbbra is illik a megjelenésemhez. Csak azt remélem, nem töri véresre a lábam, mert akkor a szokásos tíz percet tényleg feltornázom minimum húszra.
Bájosan mosolygok mindenkire, akivel összetalálkozik a tekintetem és szinte biztos vagyok benne, hogy mindenki megismer. Ha nem is tudják a keresztnevem, azt minden bizonnyal tudják, melyik családhoz tartozom.
Óvatosan lépkedek mellette, még szerencse, hogy támaszomat lelem benne, ezekben a vészterhes időkben. Vagyis cipőkben… ha tehetném, azonnal az épület belseje felé nyomulnék, megkeresném a számunkra kijelölt asztalt és amikor senki sem látná, azonnal lerúgnám ezt a lábat roncsoló topánkát. De nem, érzem karomon az enyhe nyomást, megállok és csak remélni tudom, hogy nem töltünk el túl sok időt egy helyben. Mosolyt erőltetek ajkaimra, mára már egész jól megy.
-Örvendek. – Fogadom Mr Brown lapát kezét, gyengéden megszorítja, néhány pillanatig arcomon felejti szemeit, az én fejemben pedig azonnal megfogalmazódik egy szép mondat. Nem, nem leszek a következő szeretőd te vén disznó…
-Visszautasítottam apám ajánlatát és átengedtem a lehetőséget a bátyámnak. – Természetesen semmiféle ajánlatról nem volt szó, ahogy a nagylelkűségemről sincs bizonyíték, de legalább nem kezdeményeztem egy olyan beszélgetést, amelyben a nevemet kritizáló szavakat kellett volna letűrnöm. Attól függetlenül, hogy Johnatan apánk tökéletes kis katonája lett, még a testvérem és akármennyire is furcsán hangzik, hiányzik. - Egyelőre én is gondolom Mr Brown. – Beleborzongok felesége száraz nevetésébe, mintha a nő nem ezen a világon élve, vagy legalábbis, nem lenne teljesen tiszta a feje. Talán később megkérdezem tőle, mit is szed, hátha a következő napokban szükségem lesz rá a munkahelyemen.
-Örültem a találkozásnak. – Széles, fogaimat megvillantó mosollyal indulok el Mark mellett, kell néhány lépés, mire a lában újra engedelmeskedik nekem és nem úgy mozog, mint egy darab fa. Nem érzem a lábujjaim és a kis párnácskát alattuk, de talán jobb is így. Bizsereg a sarkam, de töretlenül szelem a centimétereket, egyre beljebb kerülve az épületbe. Az órámra sandítok. Néhány kényelmetlen perc múlva megkezdődik a hangverseny. Már csak ennyit kell kibírnom és leülhetek. Ajánlom, hogy az előadás után ne álló fogadás legyen…  -Nagy ívben kerüljük el őket az est hátralevő részében. A felesége szed valamit? – Kérdezem szinte mormolva.
-Micsoda meglepetés Mr Hall! – Cinikus mondatom mellé társítok egy bájos mosolyt is, mielőtt még felfogná mondatom burkolt jelentését. Hall még Mark-nál is bunkóbb, lekezelőbb és nagyképűbb, ők ketten egyébként versenyezhetnek egymással ezekért a címekért. - Örülök, hogy megismerhetem Sofía. – Fordulok a nő felé, akcentusa simogatja a fülemet, egész nap hallgatnám, ahogy beszél. - Manapság már akár radiátor is lehet egy gyerek neve… – Felkacagok, Mr Brown feleségétől tanultam, de hamarosan mosollyá szelídül az ajkam. - Most épp Ma.. Mr Schneider asszisztense vagyok, de újságírást tanultam Kalkuttában. - Szorosabbra fogom marok táskámat, izzad a tenyerem és szükségem van egy italra. - Engem sem villanyoz fel az igazságügy. – Összepréselem ajkaimat és amikor a nő elmosolyodik, magam is így teszek.  

Don't see a point in blaming you

If I were you, I'd do me too