Nem túlzottan leplezett figyelemmel követem a tekintetemmel, ahogy Samantha (vagy Amanda vagy Amber, tudom is én, ott van a papíron) kilejt az irodámból. Nem érzem különösebben kellemetlenül magam, ahogy a tekintetem a hátsóján időzik; direkt húzott ilyen szoknyát, még nem illetlenül rövid, de az átlagnál magasabb és formára illeszkedőbb, és a kelleténél egy számmal kisebb melltartót, hogy jobban feldobja a blúza fölé a melleit; direkt lejt végig úgy, mintha vonalon sétálna, egyik lábát a másik elé téve – show, nem más, előre koreografált vonulás, amiben nincs semmi természetes, pont, mint a parfümjében, aminek az illata hosszan azután sem illan el, hogy ő maga becsukta az ajtót. A jófajta mesterkéltség az; az odafigyelő.
Kétségtelen, hogy Samantha (Amanda, Amber, valami ’90-es évekbeli toplistás név) odatette magát a szerep kedvéért. Öt másik ügyvédi irodában is dolgozott már személyes asszisztensként, és a neveket felismerve, akiktől ilyen szépszavú ajánlásokat kapott, nem volt nehéz rájönni, valószínűleg mindegyikükkel kefélt, aztán a First Ladyk követelték a kirúgását.  
Tipikus golddigger, a karrierista nők egy másik vállfaja, aki nem fél kihasználni a testi vonzerejét az előrelépéshez, de ez nem jelenti feltétlenül, hogy ostoba volna. Elég régóta dolgozom emberekkel ahhoz, hogy viszonylag valós kép alakuljon ki róluk bennem; Samantha pedig határozottan veszélyes nőnek tűnik.
Meglep, hogy Rhonda, a HR-esünk s egyben amolyan irodai menedzserünk, beválasztotta a top5-be. Mindig határozottan elmondja a véleményét a hozzá hasonló nőkről; bár könnyen lehet, épp a különbségeket kívánta kiemelni. Vagy látott benne valamit.
Felocsúdva a lassan elpárolgó parfümfelhőből, megigazítom a nyakkendőmet, Rhonda pedig, mintha megérezte volna, hogy gondolataim felé kalandozta, hirtelen megjelenik az ajtómban egy csésze kávéval. Nem kopogott, de nem is szokott;az ember még évek után is azt érzi, Rhonda felségterületére tévedt be, az ő irodájába, nem pedig fordítva. – Honnan tudtad, mire vágyom?
Hangosan ciccent, míg elém rakja a csészét, én pedig szinte réveteg tekintettel pislogok fel rá. – Mintha olyan nehéz volna! A férfiak agya nem sok dolog körül forog, de az egyik a tíz órai kávé. Meg az ebéd. Meg a csinos lányok… Beküldjem még az utolsó két lányt, vagy már helyre dolgozta magát a kicsike?
– Tudod, hogy az egyetlen igaz szerelmem te vagy – vigyorgom fel rá a fekete bőr forgószékből. A kávé meg isteni. A parfümmel való elegye valahová a drogériák fehérfényű világába repít, ahová Nicole csavarog el folyton; ha már töménytelen mennyiséget mutogatott meg nekem, az orrom alá dugta a kávés dobozkát.
– Mmm-hm – hümmögött, leplezetlen hitetlenséggel. – Soványka vagy te nekem. A fél fogamra se elég.
Fájdalmat színlelve kapom a kezem a mellkasomhoz. – Miért bántasz?
– Ti férfiak sose nőttök fel, mi?
Látom én, hogy ott bujkál az a mosoly a szája sarkában! Az enyémen is ott ül töretlenül, míg az általa elém nem tolt önéletrajz felső soraira nem ugrik a tekintetem, s rögtön megakad a vezetéknéven. – Na várj… Itt valami félreértés lesz – emelem fel az ujjam, aztán a papírt is, készen arra, hogy visszaadjam neki. – Ez a lány nem lehet itt.
– Greene-re gondolsz? Nekem is furcsa volt. De rászóltam Jamalra, hogy végre emelje meg azt a léha seggét és végezze a munkáját…
– Micsoda kivételes szerencséje lehet, hogy te vagy az anyja!
– …és nézzen utána. Tudod, azon a sötét neten, vagy mi.
– Erről nem kell tudnom.
– A lényeg, hogy a kislány tiszta. Soha nem dolgozott az apjának, sőt, még csak kapcsolatban sem igen állnak egymással. Az elmúlt öt évben három telefonbeszélgetésük volt, a cégnél pedig csak egy számot hívot…
– Jonathan Greene – bólintok. – A legidősebb a háromból, a cég leendő örököse, ha az öreg Barty végre megtér a pokolba… Még mindig nem értem, hogy a lány mit keres itt.
– Nem találtunk semmit, ami azt jelezné, hogy az apja küldte a nyakunkra.
– Akkor a bátyja volt – vonom meg a vállam. – Nem kell hozzá túl sok ész, hogy messziről bűzölögjön ez az egész.
– Nem feltétlenül. Állítólag ki nem állhatja az apját…
– Állítólag. És mindenki utálja az apját – jegyzem meg vigyorogva. – Én pedig csak nagyokat koccintok Freuddal az apakomplexusra.
– Tartsd a gatyádban, te szemtelen istenátka! – csap rá a kezemre Rhonda, úgy, ahogy Jamaléra is szokott, akit egyébként szó szerint a fülénél fogva cibált oda elém, mikor még 17 évesen betört a rendszerünkbe. Azután vettük fel informatikusnak. Rhonda esetében pedig az efféle erélyes rázördülés a szeretet jele. Gondolom. Majd aggódok, ha közben kloffolót lóbál a levegőben. – Olvasd el a lapját. Szabadúszó újságírónak állt, vitte a szél össze-vissza, mint a gólyafost. Indiában is élt. Nem tudom, a te fehér túlprivilégizált segged mihez szokott, de nálunk ezt elidegenedésnek szokták hívni.
– Nálunk inkább… „önmagad keresésének” – mutatok macskakörmöket a levegőbe, mielőtt végül sóhajtanék, és végigfuttatnám a tekintetem az önéletrajzon, meg a csatolt levélen. Végül hátradőlök a széken, és összekulcsolom a kezeim a tarkóm mögött. – Rendben. Figyelj, te beszélgettél el velük… Ha úgy gondolod, hogy megérte idáig elrúgdosni, akkor beszélek vele.
– Hát az a minimum. Illetlen kölyök – morogja a bajsza alatt, miközben szinte kirobban az irodámból. Beleiszok a kávémba, kihasználva a pillanatnyi egyedüllétet, épp lehúzom a második kortyot, mikor nyílik az ajtó. Rhonda most már nem lép be, csak nyitva tartja, míg Elliot Greene besétál, aztán egy figyelmeztető pillantás keretében becsukja az irodám ajtaját.
Felállok, arcomon kiismerhetetlen mosoly játszik. – Ms. Greene! – nyújtom felé a kezem. Egyértelműen kihangsúlyozom a nevét. – Markus Schneider. Micsoda váratlan meglepetés. Feltételezhetem esetleg, hogy az apjának fogalma sincs róla, hogy beadta a jelentkezését? Jóhiszeműen, persze… Hogy van az öreg Barty? Még mindig nem javul a köszvény?
A széles, wenge-fából készült íróasztalom másik oldalán lévő két kényelmes támlás szék felé mutatok, jelezve, hogy foglaljon helyet. Nem kérdezem meg, hogy kér-e valamit inni, mert ezt odakint már bizonyára megtette helyettem valaki más. Miután mindketten helyet foglaltunk és visszahúzom magam kényelmes távolságra az asztalhoz, hogy rákönyökölhesske, összefűzöm az ujjaim, és rögtön bele is kezdek. – Nézze, nem fogok kertelni… Nagyon, nagyon izgatja a fantáziámat, hogy milyen céllal érkezett ide. A nyilvánvalót leszámítva. Elvégre, nem tehetünk úgy, mintha nem látnánk az elefántot a szobában, ugye?
Vigyorogva mérem végig, egyelőre csak felületesen. Szerencséjére az anyjára ütött. Gyönyörű nő volt, túl jó a sótlan és lazacfejű Bartholomew mellett, még a kora és a rák ellenére is. – Az apja küldte ide vagy a bátyja?

Don't see a point in blaming you

If I were you, I'd do me too

Lassan, óvatosan futtatom végig szemeimet a mellettem ülő lányon. Vékony, törékeny alkattal áldotta meg a sors és hatalmas keblekkel a pénztárca és a plasztikai sebész. Bájosan mosolyog rám, amikor észreveszi, hogy a melleit bámulom. Szégyenérzet nélkül vizslatom tovább, majd lenézek a sajátjaimra és megállapítom, hogy tökéletesen megfelelnek a számomra. A méretük is meg a formája is. Igaz, nap végén alig várom, hogy megszabaduljak a melltartótól, de panasz mentes övezet volt eddig. Egyáltalán, kap levegőt, ha hanyatt fekszik? Mielőtt megkérdezném, kinyílik az ajtó és a gazella testű Amanda tipeg ki rajta, látszólag elégedett arckifejezéssel. Jobbra tőlem - nevezzük Mellecskének – felpattan és dobhártya szaggató hangon érdeklődik az interjú sikerességéről. Amanda természetesen nem hazudik, mintha csak azt sugallná, be se menj kisanyám, úgyis enyém a munka.
-A jövő héten jelentkeznek, addig várnom kell. – Lenéz rám, tökéletes testét vékony szövetkabátba bugyolálja.
-Nahát, nekem ilyet nem mondtak. – Apám, nem minden a külső. Szegény Mellecske annyira sötét, hogy azt sem fogja fel, mit rejt Amanda mondanivalója.  
-Istenem Kristin, annyira… – Nem kell befejeznie, így is tudom, mire gondol. Csupán azt sajnálom, hogy egy egyszerű köszönés sem hagyja el a szájukat, ahogy formás seggüket riszálva, eltűnnek a látóteremből. Tipikusan azok a lányok, akik a szépségükért cserébe, bármit megkapnak. Nem muszáj okosnak lenniük, intellektuálisnak vagy műveltnek. Elég, ha minden testrészük a helyén van. Felháborító….
Egyedül maradok az előtérben, csak a kusza gondolataim cikáznak hangosan a fejemben. Fel vagyok készülve az esetleges értetlenkedésekre, de magyarázkodni nem szeretnék. Az újságírói munkám okozta kellemetlen mellékes, hogy most itt ülök és arra várok, hogy egy beképzelt, önimádó, a munkájában elismert férfi tegyen fel nekem olyan keresztkérdéseket, amire jobbára eszem ágában sem lenne válaszolni. De – és itt jön a képbe a nyomozásom – kénytelen leszek.  
-Ms Greene, kérem jöjjön. – Kedves mosoly csüccsen az ajkaimra, mélyet sóhajtok és belépek az irodába. Időm sincs körbenézni, nem mintha azért jöttem volna, de szeretek lakberendezési ötletek gyűjteni. Legyen az IKEA vagy épp Mark Schneider irodája.
-Üdvözlöm. – Viszonzom a kézfogást, továbbra is mosolyt erőltetve a számra. Azt gondoltam, hogy ezt a ténymegállapítást még elcsúsztathatom - úgy az interjú végéig – de nem szabadulok. Talán valóban fel kellene vennem édesanyám vezetéknevét és akkor nem az lesz az első kérdés, hogy ki is az apám… - Megnyugtatom, nem tud arról, hogy itt vagyok, ahogy én sem tudom, hogy van a köszvénye. Remélem kielégítő volt a válaszom. – Leülök, a mellettem lévő székre teszem a táskámat, keresztbefonom a lábaimat.
-Megláttam a hirdetést az épület bejáratánál és jelentkeztem. – Lazán megvonom a vállam, eltűröm a hajamat a fülem mögé. - Ahogy olvasta az önéletrajzomban, dolgoztam már ebben a munkakörben Indiában. Az egyetem alatt a McDowell’s whisky gyártó cég ügyvezető igazgatójának voltam az asszisztense. – Nagyjából két hétig, mert nem bírtam elviselni a számomra kellemetlen levendula illatot, valamint azt a viselkedést, amit minden órában tanúsított felém. Nem szeretném részletezni, merre kalandoztak tenyerei, ha épp senki nem tartózkodott velünk egy légtérbe. Csak az apámnak köszönhetem, hogy nem kerültem örökre valami elfuserált, büdös és koszos börtönbe, valahol a város végében, gyilkosok és erőszakolók társaságában.
Szándékosan nem hallom meg a kérdését. Elengedem a fülem mellett. Most nem az apám, vagy a bátyám a fontos, én jöttem el, nem ők. - Azt tudnia kell, hogy könnyen alkalmazkodom és meglehetősen jó csapatjátékos vagyok, de csak azért, hogy feljebb kerüljek a ranglétrán, még nem fogom leszopni két videó hívás között. – Csak a mihez tartás végett. Jobb, ha tisztában vagyunk a lehetőségekkel.
Könyökeimet a méregdrága asztal lapjának nyomva, felveszem ugyan azt a pózt, amit ő. Egy darabig némán méregetem és meg kell hagyni, van valami vonzó abban, ahogy értetlenül áll ez előtt. Na meg a ferde orrában. Biztos tinédzser korában szerezte, valami kocsmai verekedés alkalmával. Nem nézem ki belőle, hogy a választott nő becsületének megvédése okán sérült meg.  - Sajnálom, hogy nem gomboltam tovább az ingem és famert húztam a szűk, rövid szoknya helyett, de azt még jobban sajnálom, mindezektől függetlenül, hogy az apám és a bátyám jobban izgatja a fantáziáját. – Muszáj bekerülnöm ide, közel akarok kerülni a tűhöz. Épp csak annyira, hogy ne égessem meg magam, de érezzem a melegét.
-Elolvasta egyáltalán az önéletrajzom, vagy csak az érdekli, mit keresek itt? – Hátradőlök, az asztalon lévő porcelánedényből cukorkát veszek ki. Eljátszom a csomagolással, lapos édességet a fogaimmal szabadítom ki a papírból, nem szeretem, ha ragacsos a kezem. - Ha tudni akarja, évek óta nem beszélek az apámmal, de John a bátyám. Nem fogok hazudni, hetente egyszer együtt vacsorázunk, de nem kell attól félnie, hogy bármit is elcsevegek. Az édesanyámra hasonlítok…

don't be afraid, i can keep a secret

Nem tűnik idegesnek. Sőt, ha nem tudnám jobban, akár azt is feltételezhetném, hogy már többször járt az irodámban, olyan magabiztosság tükröződik az arcán. Szinte át is tudna vágni azzal, hogy a szemöldöke íve egészen halványan feljebb ugrik, ahogy megemlítem az apját, mintha nem számított volna rá, hogy szóba hozom. Ennyire ő sem lehet ostoba, ugye? Nem, a szemében határozottan értelem csillog, úgyhogy a második legjobb tippem a színjáték.
Minden tiszteletem Rhondáé, de igencsak  nehéz elhinnem, hogy a Greene lány épp hozzám jelentkezne állásért, a fellelhető ezernyi más lehetőség közül. Talán nem lett belőle ügyvéd, de az újságírásra is talál magának közönséget, ha annyira akar. Nem, egyelőre továbbra is úgy kezelem, mintha az a vén vakegér küldte volna a nyakamra, vagy a nagyobbik bátyja.
– Hát persze – húzódik szélesebb vigyorra az ajkam. Véletlenül épp az épület környékén sétált, épp munkát keresett… És úgy döntött, hogy az apja riválisának asszisztensi állásának megpályázása a legjobb döntés lehet, India szaros, vérhasas levegőjének elhagyása után. Lenézek az előttem lévő papírra, amit ő nem láthat igazán; az önéletrajza az, tekintetem rögtön az említett nevet keresi. – Ivott már McDowell’st? A malátawhisky elég drága, de ebből egy üveg… Mennyi lehet? Tíz-tizenöt dollár maximum. – Elvigyorodom. – Talán nem olyan meglepő, hogy Indiába telepedtek… Annyi emberből csak lesz olyan hülye, aki ezt veszi. Bár alapvetően ha a whiskey nem Skóciából jön, árulás annak nevezni.
Azt nem akarom egyelőre az orrára kötni, hogy valószínűleg aligha dolgozott épp ilyen munkakörben. A hirdetésben nyilván nem tüntettem fel az eseti bölcsödébe járást, kutyasétáltatást, vagy a hivatalos akták felvételét a bíróságokról. Azok túl lótifuti melók, hogy a gyakornokokra bízzam, akik adott esetben még hasznosak is tudnak lenni.
De Ő egyébként sem ezért jött ide, ugye? Nem, neki valami más célzat állt a tettei mögött, valami olyan, amit épp túlzott egyenességgel igyekszik leplezni. Nem tudom és nem is akarom elfojtani a kedélyes görbületet az arcomon, mikor megszólal, mintha egy jó viccet mondott volna el. Mikor elhallgat, nem szólok, várom, hogy ő törje meg a csendet; nyilván van még mondanivalója. Vajon azért jött, hogy ezt az arcomba vágja? Hogy revanzsot vegyen a szerinte nem elég feminista-lelkületű felvételi stratégiámon?
Gondolom látta kint a többi nőt. Sajnos sokaknak nem tetszik a tény, hogy egy akkora városban, mint New York, a nagy számok törvénye alapján sokkal több, tehetséges, ambíciózus nő van, mint másutt, és ahol lehet válogatni, ott bizony a borító alapján ítél az ember. Rhondából persze csak egy van, és őt egyértelműen a tehetségéért foglalkoztatjuk, de ha már a kelleténél jóval tovább kell elviselnem valaki társaságát az életemben, elvárom, hogy legyen legalább annyira könnyű a szemeknek, mint én.
A Greene-lány ezt a részt éppenséggel kipipálja. Nem mondanám tradícionális szépségnek, a szeme kissé mélyen ül, a szája széles, a járomcsontja pedig nagyon prominens, de tagadhatatlanul vonzó. A szemében égő tűz pedig, ahogy passzív-agresszív kismalacként vágja a képembe, hogy mennyire nem hajlandó szexuális tárgyként jelenni meg, szinte szórakoztató. – Mit szeretett volna elérni ezzel a kitöréssel, Miss Greene? – kérdem végül. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy talán direkt másolta a mozdulataimat. – Azt gondolta, a profanitása és szemtelen őszintesége majd megdöbbent, hogy elfeledkezzek magamról néhány pillanat erejéig? Azalatt pedig megfogja a kezdeményezés fonalát, és máris az Ön javára áll az erő mérlege? – Dorgálón ciccegek egyet. Csalódottan. – Meglehet, hogy Indiában meglepődnek a pattogó fehér nő láttán, aki a sarkára áll, de én ügyvéd vagyok. És házas. Ennél sokkal, sokkal többre lesz szüksége, ha meg akar döbbenteni és reakciót váltani ki belőlem.
Én is kezdem elveszíteni a gyanút, hogy Barty küldte ide. Akkor jobban felkészítette volna a lányt; ennyi sütnivalója még neki is van. Ez viszont nem zárja ki, hogy továbbra is az Ő érdekében van itt. Ha mást nem, a szülője iránti szeretetből, vagy a bátyja révén…
– Tudom, mi áll az önéletrajzában – bólintok. Az, hogy olvastam, hazugság volna. – És a legkevésbé sem érdekel. Persze, kétségtelenül vannak benne érdekes részek, például hogy az említett asszisztensi állásánál, a kezdési és végzési év megegyezik, azaz tizenkét hónapnál véletlenül sem dolgozhatott ott többet… Bár mivel nem csatolt ajánlólevelet, a kinti, „szűk, rövid szoknyás” vetélytársaival szemben, feltételezni merem, hogy vagy nem váltak el ajánlóleveles minőségben egymástól, vagy nem érdekli, hogy mit gondolok róla. – Ezzel az erővel pedig odébb is tolom a lapot. Nem tudok semmi olyat leolvasni róla, ami újdonságként hathatna ezek után. – Hadd szedjem össze a tényeket: nincs valódi tapasztalata a munkakörben; nincs jogi végzettsége, amely kétségkívül előnyt jelentene; egyértelműen negatív képpel rendelkezik rólam, a potenciális főnökéről; mindemellett pedig egy olyan család sarja, aki évtizedek óta rivalizál a Hall & Schneider céggel – konkludálom, az ujjaimon számolva az ellenérveket ittlétével szemben. Lustán fújom ki a levegőt, és hátradőlök a székemben; negédes mosollyal, felettébb nyugodtan veszem fel vele a szemkontaktust. – Remélem, azért érti, hogy nem a paranoiám szólal meg belőlem, mikor nagyon, nagyon nehéznek tűnik elgondolnom, tulajdonképpen miért is érdekli annyira ez az állás. És méginkább, hogy ezek után, mégis, miért kellene mégis felvennem?
Bal kezem ujjai szórakozottan kopognak az asztalon ütemes taktust. Egészen más okból figyelek a Greene-lányra, mint korábban Amandára, de figyelek. Szinte jól is szórakozom. Anja az egyedüli, meg persze Rhonda, aki vissza mer így szólni nekem; az egyértelmű különbség persze az, hogy velük igencsak messzire nyúló ismertség áll a hátam mögött, és néminemű bizalom is. Nekik nem állna érdekükben akármikor is ellenem fordulni. Na de Elliott Greene-nek?
– Az Elliot nem férfi név? – vonom fel a szemöldököm aztán, látszólag megint az önéletrajzát vizslatva. – Csak nem harmadik fiút vártak maga helyett? Az apja gondolom csalódott volt… Az öreg Barty pedig nem rejti véka alá a csalódottságát. Látnia kellett volna, mikor először vesztett velem szemben. Nem tudom, ez zavarta-e jobban, vagy hogy húsz évvel fiatalabb vagyok. Olyan volt, mint egy kisgyerek, akitől elvették a sütistálat. – Egy kicsit még mindig mosolyt csal az arcomra az emlék, professzionális karrierem egyik első sikere volt. Nem mondom, hogy Én sosem buktam – de már nagyon, nagyon régóta nem. Valószínűleg azért, mert megengedhetem magamnak a legjobbat. – Miért ment vissza Indiába?

Don't see a point in blaming you

If I were you, I'd do me too

Nos, legalább azt már biztosra vehetem, hogy a pletykák nem alaptalanok. Már ami a pökkhendiségét illeti. Kedvem lenne lenyomni a torkán azt a levélvágó kést, ami az orrom előtt hever, de úgy hiszem, ebből a szituációból még apám sem tudna kimenteni. Pedig minden bizonnyal, lehazudná a csillagokat is égről, csakhogy mentse a hátsómat, de már erről sincsen szilárd elképzelésem. Sosem tudtunk együtt működni. Olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz. Ha én ezerrel lángoltam, ő a legváratlanabb pillanatban oltott ki. Nem érdekelte, mekkora törést okoz ezzel. Ha nem egyezett az ő elképzeléseivel, azonnal porig rombolta az önbecsülésem. Egy kicsit sértőnek is érzem, hogy azt feltételezi, mint egyfajta kém, valami pitiáner besúgó jöttem ide és jelentkeztem az állásra. Azt azért elismerem hogy van benne némi bosszúval fűszerezett elégtétel, amivel büntetni akarom apámat, de eszemben sincs információ morzsákat elszórni neki. Még John-nak sem. Főleg azért nem, mert úgy hiszem, kezd végre észhez térni. Talán most végre lesz annyi bátorsága, hogy szarban hagyja az apánkat.
-Nem vagyok nagy whisky ivó. – Mosolyodom el, de nehéz féken tartanom az indulataimat, amit az ő gúnyos arckifejezése vált ki belőlem. Nem csodálom, hogy a fél város gyűlöli. - Elkanyarodtunk a lényegtől Mr Schneider. Szerintem teljesen mindegy, mennyibe kerül egy üveg McDowell’s, elméletileg azért vagyok itt, mert asszisztensre van szüksége, én pedig dolgoztam ebben a munkakörben. – Ráharapok a cukorkára, kellemes narancs íz, ragad a nyelvemre. Egy pillanatra belém akasztja a szót, nyelvem végigfut alsó ajkamon, a torkom vízért kiállt.
-Tulajdonképpen olyasvalakit keres, aki ért is ahhoz, amit csinál vagy olyat, akin legeltetheti a szemét egész nap? Mert be kell valljam, Amanda-n még az én szemem is megakadt. – Hátradőlök a székben. - Viszont, talán képtelen lesz arra, hogy elintézzen bármit is azon kívül, hogy megrendelje az ebédjét vagy kinyomtasson néhány jelentéktelen papírt. – Apró mosolyra húzom a számat, nem szokásom más emberek befeketítése, de most az egyszer – az ügy érdekében – kivételt tehetek. Egyébként sem mocskoltam be a lányt, csupán rávilágítottam arra, mennyivel jobb munkaerő vagyok nála.
-Ez egy egyszerű ténymegállapítás volt Mr Schneider. Csupán, hogy tudja, nem ilyesfajta játékot űzök azért, hogy elismerjék a munkám. – Bár, ahogy egyre több ideje időzik rajta a tekintetem, még a görbe orrát is vonzóbbnak látom. - Szóval még mindig házas. Érdekes, felénk más híreket hord a szél, de lehet csak én hallottam rosszul. – Csak sikerült kipiszkálni a körmöm alatt megbúvó bőrdarabot. Órák óta idegesített. Tulajdonképpen azóta, hogy betettem ebbe az épületbe a lábam. Jobban lekötött az ettől való megszabadulás, minthogy felemeljem rá a tekintetem.
-Az előttem lévő lányokkal is így viselkedett, vagy most úgy érzi azért, mert Greene a vezetéknevem, megérdemlem ezt a hangnemet? Mert szerintem nem. Vonatkoztassunk el végre attól, hogy kinek a lánya vagyok. – Mélyet sóhajtok, beletúrok a hajamba és addig engedem benne ujjaimat, még a végére nem érek. Megcsippentek el tincset és az ujjamra tekerem, majd elengedem és ezt csinálom nagyjából, percekig.
-Jogi végzettség kell ahhoz, hogy kávét hozzak, időpontokat egyeztessek és kinyomtassak néhány papírt? Ne nevetessen… – Elnevetem magam, de amikor ő nem teszi ugyanezt, lelohad a mosolyom. Ez most nem lehet komoly… ne már, ez tök hülyeség. - A negatív képről én is tudnék mesélni. Kár, hogy nem látja az arcát. Ahogy rám néz… – Az felér egy atomcsapással. Totális megsemmisülés pár másodperc alatt.
Könyökömmel a szék karfáján támaszkodom meg, hogy homlokomat tenyerembe ejthessem. A hajam sátorként takar el, jobb is, hogy nem látja az arckifejezésem. - Tényleg? – Nyögök fel alig hallhatóan. Gyerekkorom sokszor hallott kérdése hagyta el a száját, amit általában egy jobb egyenessel toroltam meg. Mikor pedig már nagyobbacska lettem, inkább csak ott hagytam az illetőt. Most az első jobban esne, a második pedig azzal járna, hogy nem kapnám meg az állást – bár szerintem így sem -, inkább válaszolok, ami – valljuk be – nem sokszor történt meg az életem során.  
-Anyai nagyapám után kaptam, aki a születésem előtti órákban halt meg. – Akire csak a képek és elbeszélések alapján emlékszem. Nem úgy, mint a bátyáim. - Szólítson Ellie-nek, ha ennyire nem tetszik. – Idővel hozzászoktam, de az esetek többségében mindenki azt hitte, azért lettem Elliot, mert valóban fiút vártak.
-Jól figyeljen ide Mr Schneider. Marhára nem érdekel, mit érzett akkor, amikor megnyerte az ügyet apám ellen. Engem sem érdekel, ahogy az sem, mit érzett ő. Nem tartjuk a kapcsolatot és csupán onnan tudom, hogy él, hogy látom az arcát mindenhol a városban. – Ilyen az, amikor az embert elragadja a hév, amikor az agya és a szája közti szűrő megszűnik létezni. Amikor képtelen visszafogni magát. Ezzel, nyilván elvesztettem a lehetőséget arra, hogy itt dolgozzam és kinyomozhassam végre, mi történt azokkal az emberekkel.
-Maga szerint miért mentem vissza? – Kérdezem immáron jóval nyugodtabb hangnemben. - Megfulladok apám mellett.

Don't see a point in blaming you

If I were you, I'd do me too

– Hízelgő, hogy a drága idejéből szakít arra, hogy az Én magánéletem pletykáin csámcsogjon – mosolygom rá, teljes nyugalommal. – Minden ember ilyen asszisztenst kíván maga mellé. – Komolyan kíváncsivá tesz, miféle játékot kíván itt játszani velem. Ahhoz talán kissé idős már, hogy olyan gyermeteg mód vágjon vissza a családját általam élt vélt vagy valós attrocitása végett, hogy az időmet rabolja. Márpedig egyelőre úgy tűnik, hogy épp azt csinálja: ha a kérdéseimre volna egyértelműen rossz vagy jó válasz, ő mindig az előbbit teszi, és úgy cseleszik, ahogy Nekem soha eszemben nem volna egy állásinterjún, amit meg kívánok nyerni magamnak. Nem, ott az ember mindig túloz, mindig biztosítja a meghallgatót arról, hogy csakis Nála kíván dolgozni, és mennyire nagyra becsüli a munkáját.
Erre itt van Elliot Greene, aki a velem szemben érzett megvetését és lenézését egy percig sem próbálja takargatni, elhesseget minden kérdést, ráadásul egyenes válaszok helyett még Ő támad engem. Ez a nő most vagy olyan különc, mint egy női Einstein, aki gyakran vállalhatatlanul viselkedett emberek társaságában, vagy egyszerűen őrült, a zsenialitás nélkül.
– Az, hogy a maga előtt meginterjúvolt hölgyekkel hogy viselkedtem, nem releváns a Maga ügyében. Kezdve azzal, hogy Ők nem ütöttek meg olyan fennhéjázó hangnemet velem szemben, mintha a New York Times életkritikai rovatának szabadnapos írói volnának. – Mosolyogva figyelem azt, ahogy a hajával kezd babrálni; nem tűnik hiperaktív típusnak, így a mellékcselekvésnek valószínűleg nem általános oka van. Valószínűleg nagyon nyugodtnak akarja mutatni magát, sőt, mintha Én könyörögtem volna neki, hogy jöjjön el erre az interjúra, így az Ő kegyeiben van a jövőm, de valójában érdekli a dolog. Akarja az állást. Csak azt nem értem, miért.
Ha olyan tapasztalt asszisztens, mint amilyennek állítja magát (és amilyen minden bizonnyal nem), akkor miért pont Itt akar érvényesülni? Találhatna olyat, aki nem gyűlöli Barty Greene-t, nem azt mondom, hogy egyszerűen, de találhatna. Az útjába állítom az akadályokat, amiket a valós helyzete állít igazából elé, én csak felhívom rá a figyelmét, és a nehézségek ellenére még mindig itt van. Miért?
– Eszem ágában sincs nevettetni. Ebben az interjúban nincs semmi nevetséges. Az, hogy nem veszi komolyan a feltételeket, nem az én hibám, és nem az én veszteségem; több százan jelentkeztek az állásra. Úgyhogy ha akárcsak egyiküknek van jogi végzettsége, amely megkönnyíti majd a közös munkát, úgy igen, az előnyt jelent. – Szomorúnak tűnik, hogy ezt így le kell betűznöm számára; mintha még sosem járt volna állásinterjún. Vagy ez a hozzáállás külön nekem járt volna? Alapvetően kedvelem a harcos lelkületű nőket, az igaz; de Őt nem olyan értelemben nézem, és a saját csapatomon belül soha, de soha nem lehet olyasvalaki, aki direkt megy szembe velem. Azt gondolnám, ez egyértelmű lehet bármely hülyének.
De Elliot Greene makacs és önérzetes, a szavak legrosszabb értelmében.
– Eddig nem adott okot arra, hogy pozitív irányba változtassam a véleményemet – felelem nyugodtan. Még mindig szórakoztat az, hogy az egész szituációban még Ő érzi úgy, nála a gyeplő, legalábbis nála kellene lennie, mert vele született joga. Tipikus Greene; nem tesz le semmit az asztalra, de elvárja, hogy a lábai elé boruljanak. Akkor is, ha mániákusan próbálja bizonyítani, mennyire nem áll közel az apjához.
De nem tudom biztosra, meddig marad még szórakoztató.
– Egyelőre maradok a Miss Greene-nél, köszönöm – biccentek a lehető legtisztelettudóbban. Nem esne nehezemre a keresztnevén szólítani, de egyelőre nem döntöttem el, hogy a mai találkozó után bármikor is találkozni kívánok-e majd vele. Kezembe veszem az egyik személyre szabott, gravírozott tollamat, és azt forgatom az ujjaim között. Jól figyeljen. Erre ismét felfelé kunkorodik a szám széle. Még nem sokszor teremtettek le a saját irodámban; ha pedig igen, legfeljebb felháborodott ügyfelek, akik fizették az igen magas óradíjamat.
Mikor úgy tűnt, hogy befejezte, gondolkodva hümmögtem egyet. – És a kérdés, amire továbbra sem kaptam választ: miért kíván épp itt dolgozni a fene nagy ellenszenve mellett, és nem máshol? – Néhány pillanatig nézem őt, a meg-megrebbenő szempilláit, talán attól tart, hogy rögtön kidobatom. Egyébiránt megtehetném. Van Security. Ehelyett azonban magam elé húzok egy jegyzetcetlit, és ráfirkantok valamit, majd félbehajtva elé tolom. – Ez az összeg, melyet kezdő fizetésként kívánok az asszisztensemnek fizetni. Mint ahogy majd maga is láthatja, még városi viszonylatban is igazán kedvező ajánlat – és mint minden kedvező ajánlat, ez sem jön apróbetűs feltételek nélkül. Az egyik, természetesen, az, hogy elmondja, miért jött ide. Hagyjuk azt a magyarázatot, hogy meglátott egy álláshirdetést, és ennyi. Soha, de soha nem dolgoznék egy olyan embernek, személyesen, akit megvetek, hacsak nincs más indokom, ami erősebb az ellenszenvemnél. Ha maga igen, akkor jobb is, ha most kisétál – mutatok az ajtóra.
– A másik – dőlök hátra immár kényelmesen a székemben – , hogy bizony meg kell barátkoznia a személyemmel. Nevezzen hiúnak, ha gondolja, de nem tűröm el az asszisztensemtől, hogy úgy pletykáljon rólam, mint egy felszarvazott ex-feleség. Talán úgy gondolja, hogy mindenki utálja a főnökét, de a nem kedvelés és a gyűlölet között erős vonal húzódik. Ha pedig azt hiszi, hogy az, amit a jelenlegi vetélytársai iránt érez, és amit úgy gondol, Én érzek feléjük, undorítja, nem akar jobban belemélyedni a munkámba. Márpedig asszisztensként ez elkerülhetetlen. – A bögrém után nyúlok, hogy beleigyak a kávémba, és csak utána folytatom. – Továbbá… A kitöréseit vissza kellene fognia. Hogy őszinte legyek, a legkevésbé sem érdekel, mi a személyes véleménye… Nos, akármiről. Tudom, hogy magát sem érdekli az enyém, ám ez a szép az alkalmazó-alkalmazott viszonylatban, Önnek kötelessége meghallgatni engem, a fizetéséért cserébe. Amint Én dolgozom majd magának, egyezkedhetünk arról, hogy milyen szabadságokat követel magának. Amíg viszont kisujjból tucatnyi számot tudok előhúzni a kontaktlistámból, olyan hölgyek, akik alig várják, hogy nekem dolgozhassanak… Addig ez a passzív-agresszív, megmondom a magamét, ki, ha én nem? hozzáállás nem a maga vitorlájába hajtja a szelet.
Ezt a pillanatot választom arra, hogy feláljak, és nem is gombolom vissza a zakómat, jelezve, hogy hamarosan ismét vissza kívánok ülni. – Ha úgy érzi, hogy képes eleget tenni a követelményeimnek, úgy maradjon. Ha viszont nem – nyitom ki az ajtót, készen arra, hogy elsátálhasson mellettem – , akkor örültem a találkozásnak, Miss Greene.
Ez teljesen rajta állt.

Don't see a point in blaming you

If I were you, I'd do me too

Lesütöm szemeimet, halványan elmosolyodom és eszem ágában sincs eltüntetni a vigyort az arcomról. Kezd ez az egész állásinterjú egy fajta „ki tudja a másikat jobban lejáratni” rivalizálásba és jelen pillanatban, ha csak egy hajszállal is, de én érzem magam fölényben. Abban persze igazat adok neki, hogy gusztustalan dolog mások magánéletében turkálni, elvégre, én sem szeretem, ha az apám valami ostoba megnyilvánulása lévén, magam is reflektorfénybe kerülök. Már pedig, sajnos mostanában egyre többször fordul elő. - Azt nem mondhatja, hogy nem ismerem. – Szemtelenül, hangosan csörögve vadászok a cukorkák között, inkább csak azért, hogy idegesítsem a kotorászással, de aztán mégis megragadok egyet és a számba veszem. - De higgye el, egy kicsit unalmasnak találom. Mármint, a sajátomhoz képest. – Ha csak azt számolom, drága apám hányszor szerepelt az újságok címlapján az elmúlt egy hétben és ennek egyenes ági leszármazottja az, hogy a testvéreim és én is porondra kerültem, akkor valóban azt mondhatom, hogy Mark Schneider élete kurvára unalmas.
-Ott voltam gyakorlaton, ha éppenséggel tudni akarja, de nem igazán feküdt az elképzeléseimnek. – Tulajdonképpen anyámnak köszönhettem, hogy az egyetemi évek alatt a Times-nál dolgozhattam, de valahogy nem éreztem magaménak. Jobban élveztem azokat az időket, amikor Delhiben, egy aprócska házban, egymás izzadtságát szagolva hoztuk össze a heti újságot. Sokkal többet tanultam Indiában, mint New York-ban.
-Ugyan már, nem hiszem el, hogy maga mindig ennyire komoly. – Viccesnek találom, hogy az elmúlt fél órában - egyébiránt azon kívül, amikor engem gúnyolt ki és vigyorgott rajtam, mint valami fakutya - egyszer sem mosolyodott el. És nem arra a groteszk vicsorgásra gondolok, amit megejt néhány mondat után, hogy úgy érezzem, hasztalan lénye vagyok az emberiségnek. Ha tovább folytatja, kénytelen leszek elhinni, hogy tényleg így van. - Diszkriminálni valakit csak azért, mert nincs jogi végzettsége… – A fejemet csóválva biggyesztem le ajkaimat. - …még mindig úgy gondolom, hogy velem jobban jár, mint az itt megjelent lányok többségével. Tényleg nincs jogi diplomám, de józan paraszti eszem az igen. Ami a ma megjelent jelentkezők többségéről bizony nem mondható el. – Gondolhat rólam akármit. Arrogáns, beképzelt, talán még az egoista is fellelhető a rólam alkotott véleményében. De ő is tudja, hogy igazam van. Bár, ezt sosem fogom hallani tőle.
A hirtelen felindulásból elkövetett véleménynyilvánításom egyáltalán ne azt a reakciót váltotta ki belőle, amire számítottam. Épp az ellenkezőjét értem el és bevallom, sértette az egómat az a vigyor a szája szélén, amivel megjutalmazta a kirohanásomat. Bármennyire is akartam és kerültem el tudatosan a válaszadást, nem kerülhetem el újra és újra. Azt természetesen nem árulhatom el az igazi célomat, mert talán az ablakon hajítana ki és azt is eltussolná valahogy, labilis érzelmekre alapozott öngyilkosságnak állítaná be.
Beharapom alsó ajkam. Most valami találó, a céget az egekig magasztaló szöveggel kellene előállnom? Vagy konkrétan mire kíváncsi? - Mert – és ne értse félre – ez a város egyik legjobb ügyvédi irodája. Apámnál mégsem dolgozhatok, hisz három perc után olyan lennék, mint Harley Quinn az Öngyilkos Osztagból. Szóval, talán félre tudom tenni az ellenszenvem… – Nyomás hatására nem tudok teljesíteni. Főleg akkor, ha néhány lépésnyire ülnek tőlem, választ várnak és nem is akármilyet.
Elveszem a papírt, rezzenéstelen arccal nézem a rajta felsorakoztatott számokat. Nem rossz. Ebből futná bőven a számlákra. Visszatolom elé a cetlit, hátradőlök a székemben. Megvakarom az orrom hegyét. Most mit mondjak?
-Az igazság az, hogy több lábon szeretnék megállni. Nem tartok igényt a családi örökségre, nem kellenek a drága autók és a kacsalábon forgó paloták sem. Azt hiszem, ezért… – Lassan húzom fel vállaimat, majd engedem le őket. A falon lévő kitüntetéseket és okleveleket fixírozom. Nyilván jó a szakmájában, ehhez kétség sem fér, apám is tart tőle, de miért kockáztatja mindezt? Nagyon az elején járok a kutatásaimnak, vannak ötleteim és összeesküvés elméleteim. Közel kell kerülnöm hozzá.
-Szóval én fogjam vissza magam, miközben maga továbbra is sértegethet és megjegyzéseket tehet rám. Igazi úriember… – És még finoman fogalmaztam.
Kinyitom a számat, hogy visszavágjak, zsigerből jönnek a szavak, a nyelvem hegyén egyensúlyoznak, de inkább becsukom a számat. Semmi értelme újabb szópárbajba keveredni, hisz a főnököm lesz. A pénzre és elsősorban az információkra nagy szükségem van. - Mikor kezdhetek? – Kérdezem lágy, nőies hangnemben, óvatos, finom mosollyal a számon. - Nem bánja, ha a ruhám nem lesz túl kihívó? Tudja, a kevés textiltől hamar megfázom…

Don't see a point in blaming you

If I were you, I'd do me too

Valahol egészen mókás, hogy mennyire fenn van akadva azon, megvannak a magam feltételei, mikor a tulajdon asszisztensemet keresem. Mintha nem Ő jelentkezett volna egy lehetőségre, hanem én könyörögtem volna neki, hogy jöjjön el, s most új feltételeket szabok, ami rontja a biznisz édességét. Kíváncsi vagyok, hogy ezt az önhitt elszántságot vajon Bartytól örökölte-e, vagy az anyjától.
– És most ki az, aki diszkriminál másokat? – vigyorodom el arra a jelentősen leereszkedő hangnemre, ahogy a "vetélytársairól" beszél. – Remélem, nem gondolja, hogy csak azért, mert valaki csinos, konzekvensen nem lehet emellett intelligens is. Az felettébb kilencvenesévekbeli gondolkodás volna, ráadásul nem kis öngól. – Ezzel persze közvetetten őt is csinosnak neveztem, de aligha lehet annyira elvakult, hogy ezzel eleve ne lenne tisztában. Kifejezetten olyannak tűnik, aki tudja és nem fél használni azt, amije van, ám hangosan folyamatosan ezt a feminazi baromságot szajkózza, miközben a valódi egyenlőséggel szemben mások, más nők háta mögött húzza le őket. Érdekes egyveleg, az biztos.
A bókjai sem kevésbé. Úgy osztja őket, mintha kritikák lennének, ez pedig minden bizonnyal egyfajta tehetség, elmehetett volna étteremkritikusnak, a savanyú hozzáállása és mindent elsöprő felsőbbrendűségi érzése már úgy tűnik, sajátja. – A nagylelkűsége igazán figyelemre méltó – jegyzem meg nyilvánvaló éllel. Nem tetszik neki, hogy nem jött be a stratégiája; ami egyébként egy faltörő kos puhaságával és finoman faragottságával rendelkezett. Kíváncsi vagyok, azt vajon tudja-e, mennyire árulkodóak a szemei, vagy elhiszi, azzal, ha az arcizmai nem mozognak annyit, talán mindent megoldott.
Hallgatom, amit mond, de lássuk be, nem igen hiszek neki. A vicsorgó oroszlán helyére hirtelen bizonytalan kiscica került. Túl éles váltás ahhoz, hogy igazi legyen. – Érdekes. Tudja, a legtöbb felsőközéposztálybeli fiatal, amennyiben terhesnek érzi a szülői felügyeletet és elege lett a pénzből és jólétből, ami körülveszi gyerekkora óta, inkább elmegy házakat építeni Afrikába, vagy beáll a Greenpeace-hez. Nem pedig megpróbál elhelyezkedni az apja egyik legnagyobb riválisánál – magyarázom, de igazából nem érint meg különösebben, ha nem válaszol. Nem fogok hazudni, jó érzés tudni, hogy a bőre alatt mászkálnak a szavaim, mint holmi idegesítő hangyák.
Különösen fordult a kocka, annyi bizonyos. Még mindig nem tudom, hogy egészen pontosan miért is jött el, de közvetlen vagy közvetett céljai között nyilván szerepelt, hogy a saját irodámban hozzon engem kellemetlen helyzetbe; már magával a szituációval is, nem hogy a szókimondásával és nyílt ellenszenvével; de falba ütközött. És még csak különösebben trükközni sem kellett hozzá. A legtöbb ember, aki látszólag fejjel megy a falnak, és mások elrebbennek előle, igencsak meglepődik, ha egyszerűen nem mutatsz meghunyászkodást. Alapvető ügyvédi húzás; épp, mint a kényelmetlen csend aratása a magad hasznára.
– Az egészséges és valóságos kritikával szembeni sértettségével ne az én időmet rabolja, hanem egy pszichiáterét. Az ő órabére olcsóbb. – Nem tudom, hosszú távon mennyit fognak hatni számára a szavaim, hogy vajon megfogadja-e a tanácsot egyáltalán. Most, mindenesetre, bár látom, hogy szólásra nyitná a száját, végül inkább csendben marad. Persze, nem végleg; a támadásból hirtelen megint várakozó állásba helyezkedik, és saját javára való feltételezéssel próbál tudat alatt hatni rám és a döntésemre. Szerencsére ezt nem most kell meghoznom. – Az Ön helyében még nem akasztanám szögre az interjús kosztümöt. – Vigyorogva iszom ki a bögrém maradékát, aztán az ajtó felé gesztikulálok. Általában felállok, hogy kikísérjem az illetőt, de Miss Greene nem épp átlagos látogató, ez itt pedig egy erőpárbaj. – Majd értesítjük, Miss Greene.
Ezzel pedig kiengedtem. Mivel ő volt, aki besétált az oroszlán barlangjába, önszántából, azt el kell ismernem, hogy bátor; de látszik rajta, hogy a bátorsága nem mindig valós, néha megremeg. Mielőtt becsukódna az ajtó, már azon kapom magam, hogy vigyorgom – tudva, hogy amekkora dilemmát okozott nekem mostanra, el fog törpülni amellett, ahogy újra meg újra az Ő eszébe jutok a következő napok alatt.
Amíg vissza nem hívom.

Don't see a point in blaming you

If I were you, I'd do me too