Tylar & Lola

"I acted like it didn't bother me, but inside it was killing me all the time."

Szinte ledöntött a lábamról a felismerés, hogy mennyire idegenként viselkedünk egymással, annak ellenére, hogy Ty és én jegyesek voltunk. Csupán annak lehetett ezt betudni, hogy egyikünk sem tudhatta igazán, hogyan is kellene fellépnünk, ha nem ilyen formán. Ügyetlenül lépdelve a tojáshéjakon, egyszerre törve össze azokat és mégis meghagyva a felét. Megvolt bennem a késztetés, hogy mindent el akarjak neki magyarázni ami Haileevel történt, és ami valamilyen formában engem is befolyásolt, de végső soron nem lehettem biztos abban, hogy egyáltalán érdekli-e mi történt velem, mióta véget vetett a kapcsolatunknak.
A hirtelen a szemembe szökő könnyeket azzal próbáltam leplezni, hogy elfordultam. Hevesen pislogva igyekeztem leküzdeni a bennem dúló érzéseket. Elvégre nemrég még biztos voltam benne, hogy az az ember válik a családommá, akit most fél lépés távolsággal kezeltem. Talán így is elárultam magamat Tynak, amikor a kezemet az arcomhoz emeltem, próbálva lopva megtörölni a szemeimet.
- Nem, ami azt illeti nem. - Ha ők pesztrálnak abban az időszakban, amíg ha nem is feldolgozni, de elfogadni próbáltam az új életkörülményeimet és a tényt, hogy az annyira várt esküvőm sosem fog megvalósulni, azt hiszem kicsit sem lennék jobban. Sokat köszönhetek annak a motivációnak, amit a hivatásom miatt érzek. Elvégre a tudat, hogy mások terelgetésében kell segédkeznem, egészen másképp hatott rám, ha a saját problémáimat vettem számba. A saját pszichológusomnak valószínűleg meg is gyűlt velem a baja ebben az időszakban. De inkább ő, mint hogy a családomat, vagy barátaimat terheljem véglegesen. - De ez egy eléggé hosszú történet. Hailee... - megállok egy pillanatra, amíg mérlegelem, hogy éppenséggel tartozik-e az ex-vőlegényemre ez az egész. Mégsem kezelhetem őt teljesen idegenként, ugyanakkor meg már épp eléggé megoldódott az ügy az én szemszögemből, hogy beszélhessek róla. - Szóval a korábbi gyakornoki pozíciójában kapott egy ügyet, ami miatt... - ezen a ponton lehalkítottam a hangomat, mert kifejezetten csak Tynak szántam a mondandómat, nem pedig az egész boltnak. - Volt egy zaklatója, aki megtalálta a lakásunkat is. De kérlek ne mondd el senkinek. - Kérlelő pillantásomat a férfira emeltem. Amíg az ügy folyamatban van, valószínűleg ennyit sem szabadna mondanom senkinek. De itt mégsem egy véletlenszerű 'valakiről' volt szó, hanem Tylarról, az ex-vőlegényemről.
- Nézd, én... - Képtelen voltam befejezni a megkezdett mondatot. Ezerféle mondandóm volt neki és most egyik sem jött igazán a számra. Mielőtt megfontolhattam volna a dolgot és döntésre jutottam volna pedig gyakorlatilag mindegy volt. Hevesen kerültem a pillantását még akkor is, amikor már eltávolodtunk egymástól. Tulajdonképpen örültem neki, hogy felajánlotta, hogy beszéljük meg. Mindenkinek azt hajtogattam, hogy sokkal könnyebb lenne, ha megérhetném mi romlott el - mit rontottam el - a kapcsolatunkban. Most mégis volt bennem némi félelem is ezzel kapcsolatban. Mi van, ha akkora hiba volt részemről, aminek ki kellett volna szúrnia a szememet? Mi lesz, ha kegyetlenül őszinte lesz velem és megmérgezi a közös éveink minden egyes emlékét a szívemben?
Bólintással konstatáltam a szavait. Nem jutott eszembe semmit, amit felelhettem volna neki és azt hiszem nem is volt szükség rá. Jó hallgatóságnak gondolom magamat, különben nem bírnám azon a pályán, amit választottam magamnak. De ahhoz, hogy az embert később bölcsnek ítéljék meg, azt hiszem szükség van arra is, hogy tudjuk mikor kell hallgatnunk. Ez a mostani valószínűleg épp egy ilyen alkalom volt. Csak reménykedtem benne, hogy amikor leülünk megbeszélni... a dolgokat - hiába, képtelen vagyok jobban körülírni -, akkor is tudni fogom mikor kell bölcsen hallgatnom.
- Nekem jó. - Meg kellett köszörülnöm a torkomat, mert hirtelen olyan érzésem támadt, mintha valami kaparná azt. Oda sem figyeltem igazán, hogy milyen helyet választott ki, csak abban voltam biztos, hogy nem voltunk ott ismerősek. Egy pillanatig bűntudat kerített hatalmába, amiért előre tudtam, hogy semmi nem fog lemenni a torkomon, de egy elhűlt kávét akkor is megért néhány válasz a kérdéseimre, amelyek nélkül nem hiszem, hogy képes lettem volna folytatni az életemet - minden különösebb drámát félretéve.
Csendben indultam meg vele együtt a zebra felé, végig azon törve a fejemet, hogy jó ötlet volt-e ez egyáltalán. Már épp arra jutottam, hogy megkérdezem Haileet, akinek egyel több tapasztalata volt az ex-vőlegényeket illetően, amikor Ty újra megszólalt. - Öhm... - sóhajtva gondolkodtam el a megfelelő válaszon. Egy dolog biztos volt, hogy az egyik apukám nagyon megharagudott volna rám, amiért egyáltalán szóba álltam a férfival. De ezt mégsem dörgölhettem a szóban forgó ember orra alá. - Igen, mindenki egészséges és elég elfoglalt. Apa új ügyfeleket kapott, apu meg új hobbit talált. Csak a szokásos. - Halvány mosoly bujkált a szám sarkában. Ha az apukáimra gondoltam, mindig elöntött egyfajta hála és öröm velük kapcsolatban, amit azok, akik nem voltak a családunk részei, nem érthettek volna meg igazán.
- Nálatok mi a helyzet? - Az édesapja, a nővére és az öccse is ugyanúgy érdekeltek, mintha csak még az esküvő előtt állnánk és hamarosan őket is a családomnak tekinthetném. De azt hiszem ez épp így volt természetes, elvégre évek óta egymás életének részesei voltunk. Egészen addig, amíg nem.
Szelíden köszöntem oda az alkalmazottaknak a vendéglátóhelyen, amikor beléptünk és hátra pillantottam Tyra, csak hogy biztos legyek benne, hogy az ő keze is az ajtónál van, nehogy rácsapódjon az, amiért figyelmetlen vagyok. Megszokás volt ez, amit bármilyen helyzetben tartottam volna, mindegy milyen a kapcsolatunk. A pillantásom aztán megakadt egy olyan asztalon, ami épp eléggé szem előtt volt, de mégis a megfelelő mértékben félreesőnek volt titulálható, hogy egy komoly témát is meg tudjunk beszélni mellette. Amikor a kinézett hely mellé értünk, csak akkor fordultam Ty felé, hogy biztosra menjek. - Jó itt?

Lola & Tylar

Soha nem voltam túl jó a döntéshozatalokban. Ennek mindössze annyi volt az oka, hogy anya halála ellenére is nagy család maradtunk, maga a tény pedig, hogy már egyel kevesebben lettünk, elég volt ahhoz, hogy összetartóbbá váljunk. Hittem benne, hogy az a kapocs, ami köztem és apa, illetve köztem és a testvéreim között van, egyszerűen eltörhetetlen, és az idő nem fog tudni olyan akadályt felénk görgetni, amit a kapcsolatunk megsínylene. Mondhatni négyen voltunk az egész világ ellen, együtt mentünk a széllel szemben, egymás kezét fogva. Az, ami köztem és a családom között volt, egyszerre vált az évek során az otthonommá, valamivé, ahova mindig hazatérek, és egy kicsit talán teherré is tudott válni olykor. Nem volt ez akkora, hogy a családomat a hátam közepére se kívánjam, de határozottan éreztem a nyomást.
Úgy, hogy középső gyerek és egyben elsőszülött fiú voltam, egyszerre kaptam több figyelmet, és vették el azt tőlem. Mivel nem sokkal voltam fiatalabb Candynél, és jó ideje már felnőttnek számítok jogilag is, apa, ő és talán még Cay is úgy gondolták, hogy a véleményem bizonyos dolgokkal kapcsolatban releváns lehet. Nem arról van szó, hogy ez ne esne jól nekem, szimplán nem tartottam magam egy világlátott embernek, vagy annyira okosnak, hogy csak a korom miatt rám bízzanak komolyabb döntéseket. Pont emiatt éreztem néha nehéznek az életem, de ugyanakkor meg tudtam érteni, hogy mi az oka annak, hogy támaszkodnak rám, emiatt pedig felelősséget akartam vállalni értük. Mert lényegében, ha nem lenne apa és Candy, akkor mi sem lennénk az öcsémmel.
Maga a tény akkor nyert igazán értelmet, hogy a belém fektetett bizalom ellenére én is hozok hülye és szar döntéseket, amikor elhagytam a menyasszonyom és egyáltalán nem gondoltam bele abba, hogy Brooklyn-i lakosként összefuthatok vele. Lényegében az egész életemet az a véletlen találkozás határozta meg, ami közte és köztem megtörtént. Talán ezért lett volna logikus arra gondolni, hogy ez újra és újra előfordulhat ez a dolog, mégis meglepetten és üres fejjel álltam az egykori menyasszonyom mellett. Jelenleg fogalmam sem volt arról, hogy mit kellene mondanom neki.
- Rendben – egyszerűbb volt, hogy végül olyanokról kezdtünk el beszélni, amik egyelőre elvarratlan szálnak minősültek. Nem állítom, hogy nincs bennem önzőség, hogy nem akarom az egészet visszacsinálni, de erősnek kellett maradnom pont azért, mert meghoztam egy döntést. Ha ilyen kegyetlen módon képes voltam lemondani valakiről, akit szeretek, akkor biztosan nem érdemlek még egy esélyt és nem játszhatok az érzéseivel. Az élet nem egy film, aminek minden körülmények között megírták a happy endet, mint vég, emiatt pedig szem előtt kellett tartanom azt, hogy Lola legyen az első. Ha kilépek az életéből, annak úgy kell maradnia és nem táncolhatok vissza még egyszer.
- Apukádékhoz költöztél? – szimplán érdeklődtem, egyáltalán nem akartam számonkérni őt. Jelenleg minden joga meglett volna ahhoz is, hogy esetleg egy másik férfivel kezdjen új életet, mivel ő az elhagyott fél. Nekem az a dolgom, hogy támogassam a továbblépésben és én is megpróbáljam a magam módján ugyanezt megtenni.
- Ettől vagy te olyan Lolás – halkan sóhajtottam fel és csóváltam meg a fejem – Más simán kidobta volna őket.
Soha nem voltam egy olyan férfi, aki a szó szoros értelmében a nadrágot hordta volna egy kapcsolatban. Emiatt gyakorlatilag akárhányszor készültem rá arra, amit eldöntöttem, mindig meggondoltam magam végül. Emiatt volt nehéz most előtte állnom és sokszor egyszerűen csak kerültem a pillantását, mert nehéz volt ez a szituáció. Ettől függetlenül tartoztam neki legalább annyival, hogy normálisan, egymás között vitatjuk meg az új dolgokat.
Határozottan nyúltam utána, amikor megbotlott, ennek ellenére szinte biztos voltam benne, hogy az én arcom legalább annyira vörös volt, mint az övé. Egészen meglepő maga a tény, hogy évekig megosztottuk egymással az egész életünket, közösen terveztük el a jövőnket, most pedig gyakorlatilag úgy viselkedünk, mint két tizenkét éves, akik nem tudnak normálisan bánni azzal a személlyel, aki tetszik nekik. Hogy tudtam-e ezért őt okolni? Kicsit sem. A szituációt sokkal inkább én idéztem elő, ő pedig nem lett megkérdezve arról, hogy pontosan mit szeretne, annyit tudott tenni, hogy idomul a szituációhoz. Innentől kezdve jelen helyzetben én vagyok az egyetlen személy, aki ez alól feloldozhatja, pont ezért is jutottak eszembe azok a bizonyos dolgok, amiket kiejtettem a számon. Magam sem tudom, hogy milyen válaszra számítottam, de mégis megkönnyebbültem, amikor igent mondott nekem és hajlandó volt beszélni velem. Más kérdés az, hogy mennyire érdemeltem ezt meg és hogyan éreztem magam attól, hogy végül így vagy úgy, de igent mondott nekem.
- Úgy fogjuk csinálni, ahogy neked kényelmesebb – nem volt se kedvem se képem elmosolyodni, ez nem nagyvonalúság, csupán ezen a ponton egyáltalán nem akartam őt még inkább zavarba hozni. Elég volt ez az egész helyzet onnantól kezdve, hogy összefutottunk, aztán a karjaimban kötött ki.
- Szerintem én megvagyok – valójában már rég nem emlékeztem arra, hogy pontosan miért jöttem el, és fogok csinálni még egy kört, egy másik boltba később. Mikor hazamegyek és elkezdek rájönni arra, hogy pontosan mi az, amit nem vásároltam meg, muszáj lesz eljönnöm megint. Abban biztos voltam, hogy gyáván megfutamodok és keresek egy másik vegyesboltot ahelyett, hogy a továbbiakban is idejárnék. Nem állok készen arra, hogy még egyszer találkozzunk és abban sem voltam biztos, hogy ez valaha változni fog.
Hagytam Lolát, hogy beszerezze a dolgait, és valójában nem tudtam volna okolni azért, hogyha végül lemondta volna az egészet, vagy kifele menet egyszerűen elmegy mellettem. Magam sem tudom, hogy pontosan mire számítottam vele kapcsolatban, de az biztos, hogy megint felkavart, amikor az arcát most már normál fénykörülmények között pillantottam meg, nem pedig a benti világításnál.
- Nem tudom, mondjuk… Oda? – van egy kis reggelizőhely, ahol még nem nagyon voltunk, én pedig rögtön ráböktem. Szerintem rossz ötlet lett volna bármelyikünk emlékeit felkavarni azzal, hogy egy általunk kedvelt helyre megyünk. Nem kell nehezebbé tenni az elviselhetetlent.
- Gyere – csak intettem a zebra felé, közben pedig folyamatosan azon járt a fejem, hogy mit fogok neki mondani az asztalnál… Vagy egyáltalán mit mondjak addig, amíg odaérünk – Otthon minden rendben van?
Béna vagyok, tudom, jobb mégsem jutott eszembe. Valószínűleg a két apukája az a pokolba kíván, ha pedig én lennék a helyükbe, hasonlóan gondolkoznék. Ettől függetlenül talán könnyebb róluk, vagy az én családomról beszélni, mint kettőnkről, viszont az egyáltalán nem volt kérdés, hogy jelenleg melyik lett volna a fontosabb.

öltözék ― 1 015 szó ― ne egyél meg     ― ☆

Tylar & Lola

"I acted like it didn't bother me, but inside it was killing me all the time."

Hátat akartam neki fordítani. Az járt a fejemben, hogy ő is megtette velem, miért is ne viszonozhattam volna, amit ő csinált? Ahogyan ő sem adott nekem magyarázatot, ugyanúgy megérdemelte volna, hogy most elsétáljak mellette, mintha soha nem is ismertük volna egymást. Akkor utólag biztos lettem volna abban, hogy én is legalább akkora fájdalmat okoztam neki, mint ő nekem. Nem azért nem tettem meg, mert ennyire könyörületesnek gondoltam magamat azok után, ahogyan a szakításunkat kezelte. Hanem mert akármit csináltam is, csak arra emlékeztem, amikor Tylarra pillantottam, hogy mennyire szeretem őt. Múlt időt is butaság lenne használni, mert ha őszinte vagyok, nem múlt el az az érzés, amit éveken át éreztem ez után a fiú után. Hiába éreztem úgy, mintha valaki vasmarokkal szorítaná a szívemet, ami most furcsán nehéznek tűnt a mellkasomban, nem akartam, hogy ő is így érezzen. Talán bolond vagyok, amiért mindig csak a jót keresem a világban és néha igenis nekem magamnak is legalább minimálisan gonosznak kellene lennem, olyasmit tenni, amit én nem fogadnék szívesen egyetlen ismerősömtől sem - de ha már itt tartunk, teljesen idegenektől sem. Ha elfogadjuk, hogy mindenkiben van jó, illetve rossz is és egyedül ennek a kettőnek a valamilyen mértékű egyensúlya különböztet meg minket egymástól, akkor a Tyért való aggodalom mellett minimum azt is kellene kívánnom, hogy legközelebb tanítsa meg őt az élet arra, hogy mással ne csinálja azt, amit velem.
Nem tudom mikor volt az a pont azóta a reggel óta, amikor egyszerűen beletörődtem abba, hogy mi ketten már soha nem leszünk együtt. Valójában azt sem tudom mennyit sírtam emiatt, vagy hogy maradtak-e még könnyeim, amelyekkel megpróbálhatok megszabadulni ettől a szívfacsaró érzéstől. De az érzések és az emlékek mindig is sokkal nehezebben selejtezhetőek, mint a tárgyak. Először is talán az utóbbiaktól kellene megszabadulnom egytől-egyig, mert mind csak arra emlékeztetnek, hogy a tulajdonosuk nem tér vissza hozzám. Milyen nevetséges, hogy annyiszor kerestem őt és most képesek vagyunk összefutni egy diszkontban...
- Hozd majd inkább az irodába. Már nem abban a lakásban lakom, mint korábban Haileevel. - Nincs mit titkolnom a történteken, ugyanakkor furcsa érzéssel tölt el, hogy most közlöm vele ezt először. Nem is feltétlenül arra a részére gondolok, hogy megváltozott a tartózkodási helyem, hanem hogy a barátnőm kukkolója és az egész ügy, ami köré épült mind olyasmi volt, amiről első dolgom lett volna beszámolni annak az embernek, akihez hozzá terveztem menni. Nem nézek Ty szemeibe, mert attól tartok a végén még kiolvasná az enyéimből, hogy mire gondolok most pontosan. Legalább akkora pofon volt az, hogy egy cetlin szakított velem, mintha a családunk tagjai, illetve a barátaink előtt hagyott volna ott az oltárnál. Utóbbiba talán bele is pusztulok, habár legalább ugyanolyan érzés elmondani mindenkinek, hogy nem lesz esküvő, aki még mindig az után érdeklődik.
- Azok a te dolgaid, nem fogom csak úgy kidobni őket... - hitetlenkedő, már-már nevető hangot hallatok, s finoman megrázom a fejemet. Volt bennem harag és talán egy-két alkalommal tényleg megfordult a fejemben, hogy mindent kukázok, amire ha nem is ténylegesen, de Tylar neve van írva. De nem az őrület lett volna megoldás az egészre, hanem hogy megbeszéljük az egészet. Amit ő nyilvánvalóan nem akart velem megtenni, mert gyakorlatilag elérhetetlen volt. Én pedig nem akartam az az őrült ex-menyasszony lenni, aki a családját és a barátait zaklatja azért, hogy eljusson az üzenete Tyhoz. Fogalmam sincs rendelkezett-e valaha ilyennel előttem, mindenesetre nem én akartam megkezdeni ezt a sort.
Az is lehet, hogy minden akaratom ellenére épp most léptem át ezt a határt, amikor a kezére tettem megjegyzést. Kicsi hiányzott, hogy ne sóhajtsak fel lehunyt szemekkel, amikor realizáltam a saját vereségemet azt illetően, hogy mennyire elárultam magamat. De talán szín tiszta hülyeség lett volna úgy csinálni, mintha ennyi idő elteltével képtelen lennék már törődni vele. Pedig érezhetően nincs rá szüksége. Örültem neki, hogy a hajam szabadon omlik a vállaimra, mert érzékeltem, hogy a füleim szinte lángolnak és az utolsó, amit jelenleg elviseltem volna az lett volna, hogy Ty tisztában legyen a zavarommal. Persze az is lehet, hogy az egész pusztán hiú remény volt, mert túl jól ismerjük egymást ahhoz, hogy ilyesmit elrejtsek előtte.
Amikor pedig már kezdtem elhinni, hogy az egészet nem lehet tovább fokozni, ott voltam a karjaiban. Immár nem csak a füleim végének a színe emlékeztethetett a paradicsomra, hanem az egész arcom is. Még kimondva is nevetségesen hangozhat az, hogy egy kisboltban futok össze az exemmel, aki hetekig nem vette fel nekem a telefont, aztán úgy botlok bele és esem gyakorlatilag a karjaiba, hogy még csak magassarkú sincs rajtam, amiben alapvetően annyira béna vagyok.
Szerettem volna gyilkos pillantást vetni az illetőre és hagyni, hogy előtörjön az a bizonyos gonoszabbik énem, aki most kígyót békát kívánhatna annak, aki képes volt épp ebben a helyzetben nekem ütközni, de Tylar kezei túl határozottan fogtak. A kezem az ütközést követően akaratlanul is az ő oldalán landolt és most úgy kapaszkodtam a pulóverébe, mintha jelentene bármit, hogy néhány héttel ezelőtt még mennyire vágytam arra, hogy ne csússzon ki csak úgy a kezeim közül. Figyelmeztetnem kellett magamat, hogy ne felejtsek el levegőt venni, amikor eltolt magától, mert a látványa még a szívemen ejtett seb ellenére is ugyanolyan hatást ért el nálam. Talán most még egy fokkal jobban is sajgott, hogy tudtam; nem lesz már az enyém.
Láttam, hogy mozog a szája és hallottam a hangját is, de néhány másodpercig biztosan nagyon értetlen pillantással nézhettem vissza rá, mert idő kellett, amíg felfogtam amit mondott. - Ha ezt szeretnéd... - Nem akartam kötekedni vele, mégsem tudtam visszafogni a megjegyzést. Talán csak számomra volt értelme, mégis úgy éreztem tudja jól, hogy azzal vádolom, eddig is a saját feje után ment és úgy cselekedett, ahogyan ő akart. Engem nem kérdezett róla.
- Rá, igen. De elég, ha beülünk valahová, nem kell meghívnod. - Ezt kifejezetten határozottan mondtam ki. Tudtam, hogy mire kellene vélnem ezt a gesztust, mégsem akartam, hogy megtegye, mert azt is pontosan tudom, hogy utólag hogy éreztem volna magam miatta. Mi már nem leszünk ugyanaz a Tylar és Willow, ezért nem is kell úgy viselkednünk.
- Még egy dolgot meg kell keresnem, de ha te készen vagy, akkor két percen belül találkozhatunk odakint. - Őszintén szólva örültem volna neki, ha örökre eltévedek a boltban és nem kell megejtenünk azt a beszélgetést, amire meginvitált. Nem kell agysebésznek lennem hozzá, hogy tudjam miről lesz szó és ha azt nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz újra látni őt, akkor azt hiszem arra sem készültem fel, hogy megbeszéljünk bármit is. Ettől függetlenül tartottam a szavamat és fizetés után nem próbáltam meg a dolgozói bejáraton megszökni.
- Hová megyünk? - Előbb fogalmam sem volt, mit fogok mondani Tynak, de most könnyű volt olyan részletekbe belebonyolódni, amelyek talán az időjárásnál is unalmasabbak lehettek. Mégsem akartam a dolgok elé rohanni, mert túlságosan féltem attól, hogy mit fog nekem mondani és hogy utána csak még nehezebbek érzem a szívemet.

Lola & Tylar

Magam sem voltam biztos abban, hogy mit váltott ki belőlem ez a szakítás. Furcsa lehet belegondolni ebbe, de elég sok dolgot megtapasztaltam az elmúlt évek alatt, többek között mondjuk azt, hogy mennyire nem elég szimplán szerelmesnek lenni a partnerünkbe. Egyértelmű volt az, hogy én nagyon szerettem Lolát, azonban 26 évesen szembesültem a ténnyel, hogy mennyire nem állok készen arra, ami ránk vár.
Onnantól kezdve, hogy félig anya nélkül nőttem fel, és volt egy öcsém, aki gyakorlatilag egész életében nélkülözte ezt a nőt az életéből, egy nagyon összekovácsolt családnak voltam a tagja. Candy és Caleb folyton veszekedtek egymással és apával is, én pedig talán pont azért voltam nagyon békés természetű, mert közöttük voltam. Meg kellett tanulnom önállóan létezni, aminek az lett a hátránya, hogy a kistestvérem tizenhat éves koráig nem tanulta meg, hogy melyik szerszám milyen. Szerencsére azóta épp eleget bütyköltük együtt az autóimat ahhoz, hogy ezzel ne legyen probléma.
Amikor erre a gyerekre ránéztem, hihetetlenül önzőnek éreztem magam a saját vágyaim miatt a családdal és a házasságommal kapcsolatban. Hiába voltam vele az elején elutasító az egyetemmel kapcsolatos vágya miatt, a szívem szakadt meg, amiért nemet kellett mondanom neki. Mi nem voltunk olyan helyzetben, hogy ilyesmiről merjünk álmodozni, ami azt is eredményezte, hogy automatikusan nem támogattuk őt. Viszont valószínűleg pontosan tudja, hogy azokkal a hülye kutyaszemeivel, hogy tud nézni, emiatt pedig képes vagyok egy befőttesüvegbe gyűjteni a borravalómat azért, hogy mindenképp ki tudja fizetni a tandíját. Apa nyilván ellenzi az egészet, de csak szóban. Büszke rá… Autója sincs, de ide járt és szórja az aprót az üvegbe, amit szorgalmasan titkolunk a gyerek elől.
Nem tudom miért gondoltam azt, hogy egy szakítás annyira könnyű. Hagyok egy üzenetet, lelépek, aztán nem veszem fel a telefont, hagyom kicsengeni. Kapok apámtól egy pofont, az öcsém megbánt, a nővérem vigasztal, aztán visszamegyek dolgozni, egyesével elmondom az ügyfeleimnek, hogy én bizony nem fogok megházasodni, nem lesz esküvőm, mert szakítottunk. Ha kérdeznek, csak annyit válaszolok, hogy így alakult és nem faggatnak tovább. Elviselem azt, hogy azt gondolják; megcsaltam a menyasszonyom, vagy éppen ő tett velem hasonlót. Szánalomból osztják a borravalót, amit ugyan hatalmas szégyenérzettel, vörösen égő fülekkel dobálom be a többi érme mellé, amin gyűjtöm a pénzt Caynek. Viszontlátás? A tény, hogy egy környéken élünk? Hogy néhány cuccot az albérletemben felejtett? Elhanyagolhatóvá vált addig a pillanatig, amíg egy közértben szembe nem néztem a most már ex menyasszonyommal.
Egyetlen szót sem tudtam kinyögni, csak bambán bámultam rá, miközben tudtam, hogy nem hagyhatom, hogy csak így, minden magyarázat nélkül elsétáljon. Nem akartam a tettemet szebb színben feltüntetni, vagy megmásítani. Ugyanakkor neki joga volt tényleg tudni az igazat azzal kapcsolatban, hogy valójában egyáltalán nem érzek gyűlöletet. Hogy nem ő volt az, aki hibázott, nem ő a kevés, hanem minden rajtam ment el. Nem tehettem a kiskorú testvéremet felelőssé, mivel nem ő keltett bennem bizonytalanságot. Viszont több ezer alkalommal megígértem anyának, hogy amíg az a gyönyörű fiú nem áll biztos lábakkal a talajon, én nem engedem el a kezét… Mert már én is inkább éreztem magam az apjának, mint a bátyjának. Mindennél jobban aggódtam, ha beteg volt, folyamatosan pénzzel tömtem és úgy etettem, mintha az étvágya csillapíthatatlan lenne.
- Nálam is maradt pár dolog tőled – nagyon bénán hangzott, ahogyan ezt mondtam – Majd átviszem valamikor, jó? Nyugodtan kidobhattad volna a cuccaim…
Elvégre megérdemeltem volna. Nem akartam azt mondani neki, hogy kedvére bánjon el minden holmimmal, mert azzal gyakorlatilag rá hárítottam annak a felelősségét, hogy még többet foglalkozzon velem. Szóval talán az lesz a legegyszerűbb, ha fogom, és elhozom tőle a saját dolgaimat, amikor én is összegyűjtöttem ugyan ezeket. Erre pedig minél hamarabb időt kell kerítenem, mivel nem akarok ennél is több fájdalmat okozni már neki… Sokkal többet érdemel annál, amit én nyújtottam neki, és jobbat egy hozzám hasonló szélhámosnál. Amikor a kezeimre tett megjegyzést, egyszerűen lenéztem a nyúzott ujjaimra, aztán azokat úgy rejtettem a hátam mögé, mintha valami rosszban sántikáltam volna. Az elmúlt pár évben szokásommá vált mindig így viselkedni.
- Jó – nem tudtam, hogy egyáltalán miként kellene őt megnyugtatnom, így az volt a legegyszerűbb, ha helyeseltem. Pontosan tudta, hogy el fogok erről feledkezni, és valószínűleg Candy, az a kis szaros, vagy apa fogja megtenni helyettem. Nem szerettem a kezeimet.
Soha nem voltam az a fajta ember, aki szerette volna irányítani a dolgokat. Ha valaki sértegetni akart volna, akkor biztosan azt mondja nekem, hogy túlontúl gyenge jellem vagyok, viszont én jobban szerettem, ha lágyszívűnek tituláltak. Jelenleg tisztában voltam azzal, hogy nem érdemlem ki ezt az erényt, szóval csak bólintottam arra, amit Lola mondott nekem és készültem volna elengedni őt. Amikor a mellkasomnak ütődött, talán reflexből és megszokásból úgy fogtam rá, mintha még mindig ő lenne számomra a legfontosabb nő a világon. Az egyik kezem a derekára kulcsolódott, a másikkal próbáltam védeni a fejét, a tekintetem szúrós volt, amikor az őt meglökőre pillantottam.
- Figyelhetne jobban – határozott hangon mondtam ki mindezt, majd miután elnézést kért a nőtől, egyszerűen kihasználtam az erőfölényt és azt, hogy nem tudna könnyedén kitörni az ölelésemből. Finoman toltam magamtól távolabb, a fejét elengedtem, csupán pár tincset simítottam hátra az arcából. A karom még mindig a derekára fonódott.
- Beszéljünk – nem kértem, hanem határozottan jelentettem ki – Van egy kis időd? Meghívlak egy italra.

öltözék ― 851 szó ― ne egyél meg     ― ☆

Tylar & Lola

"I acted like it didn't bother me, but inside it was killing me all the time."

Talán ezerszer is elképzeltem már azt, hogy milyen lesz újra látni Ty-t. Az elején még görcsösen akartam, hogy reagáljon, vegye fel a telefont, vagy adjon bármiféle jelet magáról. Voltak olyan pontjai a szakításunkat követő heteknek, amikor egészen sokat aggódtam miatta és azért, hogy ne legyen semmi baja. Ezt az érzést rövid időn belül elnyelte az, hogy haraggal gondoltam rá és dühös voltam. Sokáig hittem kettőnkben és abban, hogy a kapcsolatunk stabil, hogy mi ketten jól megértjük egymást. Az üzenetét és az azt követő rádiócsendet követően azonban teljes mértékben elbizonytalanodtam. Nem tudtam tettem-e valamit, ami miatt csak úgy elhagyott engem és a szabad perceimben - na meg rendszeresen azokban is, amikor teljesen másra kellett volna figyelnem - azon kattogtam, mit kellene tennem, vagy épp mit kellett volna tennem, hogy megtartsam őt. Nyilvánvalóan szerettem, különben nem mondtam volna igent neki. De hogy ebből az érzésről mi maradt mostanra?
Egyszerre nyugszom meg és fájdul meg a szívem, amikor a szemeibe nézek. Fáj, hogy tudom mi volt közöttünk és hogy most azt sem tudom mit mondhatnék neki. De megkönnyebbülök, hogy tudom, életben van és ugyanolyan jól néz ki, mint amikor először találkoztunk. Ha belegondolok az együtt eltöltött évekbe és azokba az emlékekbe, amelyeket most az arca idéz fel előttem, megint csak úgy érzem, mintha pofont kapnék az élettől; tudva hogy ez olyasmi, amit már nem lehet visszahozni. Nem tartom magamat butának, tisztában vagyok vele, hogy ez a találkozás valószínűleg nem javít azokon az érzéseken, amelyekkel elváltunk egymástól és ami azóta is végbement bennünk. Nem beszélhetek az ő helyében, de ha lenne még jövőnk, akkor valószínűleg nem itt találkozunk. Akkor felvette volna a telefont és leültünk volna megbeszélni. Összevonom a szemöldökeimet, amikor arra gondolok, hogy még erre sem voltam érdemes. Újra dühösnek érzem magamat rá, pedig nem tekint idegennek, nem sétál el mellettem csak úgy és nem néz levegőnek. Nem tudom melyik fájna jobban.
- Köszönöm... - Halkan nyögöm csak ki, miközben az agyamat erőltetem, hogy találjon ki valamit, ami helyes ebben a szituációban. Ha most tényleg csak ennyire vagyunk képesek, akkor mit jelentettek az együtt töltött évek? Lépek néhányat előre, de hamar megtorpanok és visszafordulok, az eddig előre hajtott fejemet most felemelem, amikor a férfira pillantok. - Ty... - megnedvesítem az ajkamat, közben az egyik kezemet, amit szabaddá teszek, igazítok valamelyest a hajamon, ami a vállamon előre bukva az arcomat súrolta.
- Van néhány dolog, ami nálam maradt, de a tiéd.. - A pillantását keresem, de ahhoz már nincs merszem, hogy hozzátegyem; a gyűrű, amit tőle kaptam is abban a dobozban landolt, amiben minden más olyan dolog, ami az övé, de az én lakásomban kallódott. Abban sem vagyok biztos, hogy hajlandó lesz-e visszavenni ezeket, de úgy éreztem, ha annyira radikálisnak nem is kell lennem, hogy minden olyan dolgot, amit ajándékba kaptam tőle, most visszaszolgáltassak, a pulóverei, a gyűrű és még néhány apróság mind olyasmik, amelyekre szüksége lehet. Pislogva fordítottam el a pillantásom és vezettem azt lefelé, amikor az jutott eszembe, hogy annak a gyűrűnek talán majd mással hasznát veszi.
A szemeim a kezén állapodtak meg és még azelőtt nyitottam ki a számat, hogy elgondolkodtam volna, szükség van-e erre: - Vegyél krémet is, megint kidörzsölted a kezed... - Riadtan néztem ezúttal a szemeibe, mert ha volt valami, amitől rettenetesen éreztem volna magamat jelenleg, vagy utólag otthon, az mindenképpen az lett volna, ha a reakcióim miatt őrültnek néz.
- Nem akarlak feltartani. - Bizonytalanul cseng a hangom, és a lépés, amit oldalra teszek, szintén az. Nem kalkulálom bele, hogy más is mozog a boltban, ezért meglepetésként ér az, hogy valaki a hátam mögül nekem koccan, én pedig épp abba az irányba esek, ahol Tylarral kikerültük egymást, neki a mellkasának és a karjának. - Elnézést... - Az ismeretlen felé pislogok, közben érzem, hogy a kipirosodik az arcom és elönti a forróság. Így nézek fel az ex-vőlegényemre. - Ne haragudj. - Ironikus, hogy ha valamit vártam még tőle, az épp egy bocsánatkérés volt, most pedig történetesen én mondom ki a szavakat. Ezerszer elképzeltem már, hogy milyen lesz találkozni, de ez a variáció nem volt közöttük.

Lola & Tylar

Még nem voltam elég jó kapcsolati hálóval megáldva ahhoz, hogy teljesen egyedül vigyek egy műhelyt, éppen ezért is oldottam meg úgy a dolgot, hogy egy már jól menő cégnek segítettem be. Így több autót tudtak fogadni, és nekem is egyre több kuncsaftom lett, mivel viszonylag jól dolgoztam, igyekeztem a legkedvezőbb módon megoldani a szereléseket ahelyett, hogy lehúztam volna azokat, akik bizalmat szavaztak nekem, illetve számomra fontos volt az is, hogy illedelmesen bánjak azokkal, akiktől a kenyérre kapom a pénzt. Nyilvánvalóan, mivel nem önálló vállalkozó vagyok, bizonyos szinten ellenőrzik a munkámat a feletteseim, de mivel egészen hamar összeszedtem egy fix kört, aki még ellenőrzésre is hozzám hozza a kocsit, így valamilyen szinten szabadkezet kapok.
Például azzal. kapcsolatban is, hogy pontosan hogyan fogadom az autókat. Mivel alapvetően rájuk is jellemző az, hogy olykor előre vesznek egy-egy fontosabb kocsit, én sem kapok letolást, ha esetlegesen hasonlóképp cselekedek néhány számomra kedvesebb klienseket előre teszem a sorban.
Nyilvánvalóan igyekeztem mindenkit ugyanolyan bánásmódban biztosítani, azonban örültem neki, amikor senki nem részesített mondjuk olyan megkülönböztetésben, hogy nem volt hajlandó velem csak azért kezet fogni, mert esetlegesen fekete volt az olajtól az. Persze én magam sem voltam bunkó, ezért, sosem akkorra időzítettem a kézfogást, amikor mondjuk a kocsi alól másztam ki. Viszont az olaj színe sokszor megfogta az ujjaimat, amit egy egyszerű kézmosással nem lehetett könnyen eltávolítani. Sokan nem értik meg, hogy ilyenkor nem a kezem koszos, szimplán csak az anyag színét beitta a bőröm, amit nem egyszerű eltávolítani.
Alapvetően, ha valakinek, akkor nekem határozottan szép kezeim vannak. Candice mindig azt mondta nekem, hogy sokkal inkább hasonlítanak valami művész kezeire az enyémek, mint egy szerelőnek. Állítása szerint elég vékony a kézfejem, az ujjaim meg hosszúak, ezeket a tulajdonságokat összevetve pedig szép a kezem… Hatalmas, de mégsem ormótlan. Én alapvetően csak hasznosnak tartottam, hogy jól be tudtam nyúlni azokért az alkatrészekért, amiket nem feltétlenül könnyű előhalászni.
Viszont mindez egyáltalán nem számít. Ha boltba megyek, akkor az emberek sokszor nem szívesen érnek hozzám, éppen ezért szoktam minden alkalommal lesikálni az ujjaimat, ha nem apához ugrok be vásárolni. A mai alkalom is ilyen volt, ezért több seb is megtalálható volt az ujjaimon. A bőröm visszapöndörödött, a körömágyamra ráalvadt a vér egyes helyeken. A kezeim sajogtak, bőr sok nem maradt rajta, de legalább attól nem kellett tartanom, hogy a pénztáros rondán néz rám csak azért, mert ugyanolyan kétkezi munkát végzek, mint ő.
Mivel alapvetően egy aranyhal memóriájához lehet hasonlítani mindazt, mivel én magam is rendelkezem, a bolt kellős közepén vettem elő a cakkos szélű papírdarabot, amire felírtam mindent, amit vennem kellett. Caleb jelezte nekem, hogy ma beugrana hozzám suli után a műhelybe, ezért természetesen azt a gusztustalan szagú chipset is meg kell majd vennem, amitől nekem egyenesen hánynom kell. Majd kap mellé egy csomag rágót is, mert nem szeretném, hogy a család többi tagja kidőljön a szájszagától, és majd én legyek felelőssé téve azért, hogy mivel etetem a gyereket.
Fintorogva dobtam bele a karomon nyugtatott kosárba a darabot, aztán elindultam a tejtermékek felé, de közben folyamatosan a cetlit böngésztem, amire felírtam a dolgokat. Egyáltalán nem észleltem azt, hogy valaki közeledne felém, viszont amikor meghallottam azt a bizonyos hangot, amikhez már hosszú hetek óta nem volt szerencsém… Akkor teljesen lefagytam. Reménykedtem benne, hogy csak a fülem rossz, ezért vettem a bátorságot ahhoz, hogy levegyem a szememet a kezemben tartott céduláról, és egyenesen a nőre nézzek, aki velem szemben állt meg. Nem kellett volna ezt tennem.
Szóra nyitottam a szám, de egyetlen hang sem jött ki, szóval inkább vissza is csuktam, hogy ne tátogjak neki itt. Jó érzés volt látni, hülyeség lett volna azzal áltatnom magam, hogy túl voltam a szakításunkon, amit lényegében én egyedül döntöttem el. Ebben a helyzetben egyszerre szerettem volna megölelni őt, és elmenekülni, de végül egyikre sem voltam képes. Szükségem volt pár másodpercre, amíg összeszedtem magam, és megtaláltam a hangomat.
- Szia – nem igazán tudtam, hogy ezen kívül mit mondhatnék neki. Azon a fázison már rég túl voltunk, amikor játszott volna, hogy megbeszéljük az egészet. Ha másnap megkerestem volna őt, akkor talán vissza tudtuk volna fordítani ezt a helyzetet, és nekem sem fájna annyira. De ettől függetlenül is tudom, hogy talán még mindig nem állok készen erre az egészre.
- Parancsolj – igyekeztem elhúzódni egy másik irányba, hogy elférjen mellettem, de ezen a ponton már tényleg nem néztem a szemébe. Megkérdezhettem volna tőle, hogy jól van-e, vagy megbeszélhetjük-e a dolgokat, viszont még én is éreztem, hogy ehhez egyszerűen nincs jogom.

öltözék ― 729 szó ― ne egyél meg     ― ☆

Tylar & Lola

"I acted like it didn't bother me, but inside it was killing me all the time."

Egyedül élni olyasmi volt, amitől már-már teljesen elszoktam. Nem az hiányzott, hogy férfi legyen mellettem és az apáim félelmével ellentétben én nem tartottam attól, hogy csak azért, mert ezúttal egyedül bérelek lakást, majd hirtelen kirabolnak még mielőtt az épületbe érnék, vagy éppen hozzám törnének be. Veszélyek nyilván ugyanúgy leselkedtek rám és ezen nem változtatott az sem, hogy van-e lakótársam vagy sem. Ha teljesen őszinte akarok lenni és mindazon információk alapján, amiket Hailee megosztott velem, egyébként is kiderülhet bárki számára, hogy talán vele nagyobb veszélyben voltam, mint most nélküle. Ettől függetlenül persze nem gondoltam azt, hogy minden olyan könnyű lesz. Megtehettem volna - és apáék ajánlották is, hogy visszaköltözöm hozzájuk ideiglenesen, az irodám és a Staten Island közötti különbség azonban olyan nagy, hogy nem szívesen áldozom az időmet az utazásra. Talán apáékat megnyugtattam volna azzal, ha mellettük vagyok és újra együtt töltjük a reggeleket és az estéket, mint a régi szép időben. Viszont ennyi idősen szükségem volt arra, hogy ne kíváncsiskodjanak az életem minden részletével kapcsolatban - amiben egyébként is elég rosszak voltak.
Fél évvel ezelőtt talán azt vártam leginkább, hogy túl legyek az esküvőmön. Manapság nem állíthatom, hogy ilyen konkrét elképzeléseim vannak, ha a következő hat hónapot nézzük. Kicsit talán olyan érzésem is volt ezzel az egésszel kapcsolatban, mintha nem csak egy, vagy két, hanem jó pár lépést visszafelé kellett volna megtennem az életemben. Nem csak hogy párkapcsolat nélkül maradtam, de már olyan mértékű támogatásra sem számíthattam, mint amilyen Hailee volt nekem.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem váltunk barátokká. De azzal is tisztában vagyok, hogy neki szüksége volt arra a biztonságra és új környezetre, amelyet az új otthona adott neki és a testvérének. Csak örülni tudtam neki, hogy olyan emberrel is megosztotta az őt kísértő dolgait, aki ténylegesen is tudott neki segíteni. Még ha nem is rendeződött el minden probléma az életében, de legalább tudtam, hogy biztonságban van; nagyobban, mintha nem szól senkinek a történtekről és egymaga próbálja megoldani azt.
Azt viszont kifejezetten furcsa volt megszokni, hogy most már mindent nekem kell intéznem. A csekkek befizetésétől egészen a rendszeres bevásárlásig. Részben kellemetlenség, részben pedig olyasmi ez, ami a felnőtt lét velejárója és ha nem tanulom meg én magam produktívan megoldani ezeket a feladatokat, akkor sosem várhatom el, hogy jó életem legyen. Azért saját magamnak kell tennem. Ezért is ígértem meg magamnak egy péntek estén, úgy két hónappal ezelőtt, amikor a kanapén kuporogtam, kis híján a sírás határán, hogy sosem hagyom újra annyira üresen a hűtőt. A sírásnak egyébként sem tudom, hogy pontosan mihez volt köze, de arról talán jobb nem is beszélni.
Ma éppen azt terveztem megígérni magamnak, hogy legközelebb térképet rajzolok a boltról és az elrendezéséről, mert úgy érzem totálisan tanácstalanul kóválygok csak a sorok között. Holott épp egy olyan üzletről van szó, ami közel van a lakásomhoz és megtehetném, hogy ide szokok át, nem pedig rendszeresen az irodámhoz közel esőben vásárolok be.
A gondolataimba merülve fordulok be az egyik soron és emelem a pillantásomat a polcokon sorakozó dolgokra. Nem igazán figyelek arra, hogy valaki szemből közeledik, már csak pár méterre vagyunk egymástól, amikor felpillantok, hogy ki tudjuk kerülni egymást. És kicsi hiányzik hozzá, hogy ne akarjak rögtön elbújni inkább, mint aki nincs is itt. Ehhez azonban túl késő, mert találkozik a pillantásunk, én pedig farkasszemet nézek az ex-vőlegényemmel.
- Szia, Tylar. - Aprót biccentek felé és közben ide-oda kapom a pillantásomat. Annyiszor elképzeltem a pillanatot, azt, hogy újra találkozunk. De egyik sem volt ehhez hasonló. Nekem pedig fogalmam sincs, mit kellene most tennem. - Nos, ööm... - Jó volt látni? Örülök, hogy találkoztunk? Egész jól néz ki? Nem, nem igazán és nem kellene ilyet mondanom neki. De akkor mit kellene egyáltalán?