Tylar & Joan

Más talán kellemetlennek tartotta volna az állapotot, amiben én jelenleg lubickoltam. Bátran állíthatom, hogy holnap sem fogom rosszul érezni magamat - eltekintve a fejfájástól, ami harminc fölött már egy pohár bor után is elkerülhetetlen másnap. Nem volt bűntudatom, amiért ivással és a barátnőmmel töltöttem az időmet, elvégre senki nem várt otthon. Boldog voltam a munkámtól, élveztem amit csinálok és kicsit sem akartam belefáradni valami olyanba, aminek örömnek kellett volna lennie. Nem azért akartam családot - mert hosszútávon igenis akartam -, mert azt mondták nekem, hogy ideje lenne már megházasodnom és gyereket szülnöm. Olyan társat szeretnék magam mellé, aki nem pusztán egy méhet lát bennem, hanem értékelni tud engem önmagamban is. Eszembe sem jutott volna olyan görcsösen akarni valamit, hogy attól elhagyjam azt, aki valójában vagyok és azt hiszem eddigi életemben sikerült is hűnek maradni ehhez. Mindezt annak köszönhetem, hogy a szüleim úgy neveltek, ahogyan - azoknak, akik most valószínűleg mindketten csuklanak, amiért fejfájást okozok egy ártatlan embernek, aki csak a munkáját szeretné elvégezni és hazajuttatni engem és az autómat is. Talán sokkal inkább az autómra kíváncsi, mint rám.
Mégis kifejezetten magabiztosan tudok a férfi szemeibe nézni, akiben Tylart ismerem meg. Más talán elővigyázatosságra intene és arra kérne, hogy az éjszaka közepén ne teljesen egyedül próbáljak meg hazajutni, de legfőképp ne üljek be idegen mellé. Engem mégsem önt el félelem, vagy szorongás, ha arra gondolok, hogy meg kell tennem. Sőt, valahol egészen hátul valami olyasmi kezd el motoszkálni a fejemben, hogy nem pusztán Layla láthat ma kifejezetten helyes pasit még azután, hogy mi elváltunk egymástól, hanem épp előttem is egy kivételes példánya áll a férfi nemnek. Ez szexista lenne? Nos, nem tudom és valószínűleg nem most fogok rájönni az élet ezen nagyon fontos részletére.
- Pontosan. - Vissza kell fojtanom a kuncogásom, ami csak úgy megy, hogy a szám elé emelem az egyik kezemet és alig érintve az ajkaimat próbálom elrejteni a mosolyomat. - Igen, én nagyon örülnék neki. Tudod, sokkal öregebbnek érzem magamat, ha valaki formálisan beszél velem. - Ez már csak és kifejezetten a saját hiúságom eredménye - vagy nevezhetjük egyéni szocproblémának is. Rosszul voltam attól is, ha gyerekek köszöntek nekem csókolommal. A harmincon túl nem válik senki múmiává, valamiért sokan mégis úgy kezelték ezt, mintha a harmadik X betöltése után már csak a temetőben látnánk egymást újra. Vagy mintha ez az évtized pont hogy a halállal lenne egyenlő. Én szerettem a koromat, mert úgy érzem harmincon túl lehet igazán levetkőzni mindazokat a korlátokat és szorongást, amit az ember tinédzser korában és a húszas éveiben kényszerít magára. Nem csak anyagi függetlenséget, de teljes magánéleti önállóságot jelent ez az időszak valószínűleg mindenki számára és ilyenkor tanulunk meg igazán saját magunk is megállni a helyünket. Vannak, akik korábban kezdik - úgy érzem én is ebbe a kategóriába tartozom -, és vannak, akiknek tényleg a harmincas éveik jelentik ezt a változást. Az ember ilyenkor már egy fokkal nagyobb felelősségérzettel megy neki dolgoknak, mint egészen addig, ezzel pedig összességében nincs is probléma.
- Mm.. Nem, én teljesem jól vagyok. - Legalább úgy mondtam ezt, mint a részegek, amikor tagadják, hogy ők részegek. Őszintén szólva jelenleg én sem ismertem volna be hasonlót, sokkal inkább azt állítottam volna, hogy spicces vagyok. A kettő nem ugyanaz. A sors iróniája lehet, hogy az egymás mellé, keresztbe tett lábaim most bizonytalanodnak el, és szinte a saját bokámban elesve billenek meg, míg meg nem sikerül kapaszkodnom Tylarban. - Hát ez ciki. Ne haragudj - nevetve pillantok fel rá, csitítva a hangot a fejemben, hogy időt szenteljek a jóképűségének. Az egy dolog, hogy most elmondhatom magamról, hogy rég voltam már férfival - a saját tetszésemhez mérten -, de nem nem kellett ezt mindenkinek tudnia, aki látott bennünket az utcán.
- Tényleg nincs bajom, csak ezek a magassarkú cipők. Gondolom hiába mondom, hogy milyen érzés, te nem próbáltad még, szóval nem fogod tudni... - Volt valami incselkedő él a hangomban és a tekintetemben is, amikor a cipőimről újra felpillantottam rá. Várnom kellett néhány század másodpercet, hogy a fejmozdulatot követően az agyamnak átküldött kép is tiszta legyen, mert az elején nagyon homályosak voltak a férfi körvonalai.
- Nem kellene túl sokat keresgélni, van egy kávézóm a közelben. Egy fél... Mondjuk. - Jókedvűen magyaráztam mindezt neki, bölcsen - vagy épp nem túl bölcsen - elhallgatva a minden további magyarázatot a fél kávézót illetően.
- Brooklyn Heights. A Columbia Heights és a Pierrepont Street találkozásánál. - Magam sem tudom, hogy csodálkoznom kellett volna-e amiért ilyen pontos útbaigazítást tudtam adni. Ugyanakkor meg napi szinten jártam arra, gyakran kocsival is, így nem volt meglepő, hogy legalább az utcák neveit tudtam. - Építkezések vannak a környéken, úgyhogy lehet, hogy csak a Willow Streeten fogsz tudni parkolni. - Lám, még Tylar munkáját is tudom segíteni a tudásommal. Egyre büszkébb lettem magamra, amiért ezt a plusz infót is el tudtam mondani neki.
- Régóta dolgozol együtt Alexal? - Nem tudom miért volt fontos ezt tudnom, de mégis rákérdeztem. Roppant kellemetlennek éreztem volna, ha csendben kellett volna töltenünk a hazáig tartó utat, de továbbra is úgy éreztem, hogy Tylar nyitott embernek tűnik, akinek még egy olyan spicces nő sem okoz problémát, mint amilyennek én érzem jelenleg magamat.

A véleményem szerint elég hasznos munkával rendelkeztem, bárki bármit mondott. Sok emberrel találkoztam, emiatt nem volt nehéz odafigyelni mondjuk arra, hogy miként alakítsam ki a vevőköröm itt-ott. Szükség volt a pénzre, mert most már nem szimplán csak magamról gondoskodtam, hanem Cayt is pénzelnem kellett. Szerencsére megbízható gyerek volt, ez pedig önmagában eredményezte, hogy nem volt mitől félnem őt illetően. Nyilván nem vártam el tőle, hogy minden körülmények között csak az érdekelje, hogy tanulhasson eleget, mert alapvetően hasonlót nem engedhettünk meg mi magunknak. Szerencsére jól bánt a pénzzel, emiatt pedig szívesen vállaltam magam túl, amúgy is jót tett nekem most az ilyesmi. Sokan jöttek hozzám a műhelyben, viszont a nap végén, úgy hajnali kettőig vállaltam egyéb fuvarokat. Úgy gondoltam, hogy négy óra alvás egy hozzám hasonló, felnőtt szervezetnek teljesen elég, ezáltal pedig jó kis pénzt tudtam hazavinni, ha arról volt szó. Nem állítom, hogy ne lennék számító, hiszen általában hölgyeket szállítok – nyilvánvalóan nem csak az motivál, hogy megvédjem őket a zaklatóktól, hanem tudom, hogy milyen a külsőm és extra borravalót kapok emiatt – de mindenki máshogy tesz sokat azért, hogy megkeresse a kenyérrevalóját.
Ettől függetlenül, mivel egy hosszú műszak után pattantam autóba és álltam neki vezetni, egyszerűen nem voltam hajlandó túlöltözni. Kényelmesen akartam lenni, így általában a gépolajjal összekent munkásruhámat valami melegítőszerűre cseréltem, ami egyébként is előnyösebben állt rajtam egy farmernál. Nem tehettem róla, de baromi vékony lábaim voltak, ezt pedig talán jobb elrejteni, mint mutogatni. Nem hiszem, hogy a két jégkrémpálcikára – vagy ha elég rasszista akarok lenni, akkor evőpálcikára – bárki kíváncsi lenne. Nyilvánvalóan volt egy szint, amikor az embereket érdekeltem, de idegeneket nem kínoztam volna azzal, hogy pontosan milyen alkattal rendelkeztem még annak ellenére sem, hogy valaki ezt modellszerűnek tartotta.
Egyébként most is egy nőt próbáltam meg felszedni, persze nem a szó szoros értelmében, mivel nyilvánvalóan csak az a cél, hogy a munkatársammal biztonságban hazavigyük őt is, és a kocsiját is. Előre láttam, hogy nem én fogom vezetni az idegen autót, ami alapvetően annyira nem zavart, de ez az introvertált fasz mindig elintézte, hogy a dolgok piszkos részét nekem kelljen intézni. Nem utáltam, nem haragudtam rá miatta, de na. Néha én is szívesen vezettem volna egyedül ahelyett, hogy aggódnom kelljen a saját autóm állapota miatt. Meg hát szolgáltatást nyújtani nem olyan leányálom dolog, összességében beszélgetni kell a részegekkel, meg bekészülni a zacskókkal, ha az ember nem akar hányást takarítani. Így is akadnak egyedek, akik nem tudnak jól célozni, én pedig nagyon reméltem, hogy a mai alkalommal nem történik hasonló. Az este folyamán megúsztam az ilyen eseteket, ez pedig az utolsó köröm lesz, utána elméletileg mehetek aludni, amit valamennyire vártam már. Holnap szabadnapom van.
Egy halk sóhajt elnyomva, mosolyt erőltettem az arcomra, amikor kiszálltam, és elindultam a nő felé. Egyelőre nem tudtam felmérni, hogy pontosan milyen állapotban volt, de azért határozottan kapott tőlem egy piros pontot, hogy élénk színű ruhát vett fel, így nem volt nehéz megtalálni őt. Abban reménykedtem, hogy magától tud járni és nem kell azt kockáztatnom, hogy esetleg akarata ellenére nyúlok hozzá, másnap pedig arra kelek, hogy kirúgtak, amiért zaklattam egy nőt. Manapság már soha nem lehet elég óvatos az ember.
- Igen, Tylar vagyok, maga pedig gondolom Joan – én is meglepődtem, hogy mennyire könnyen eszembe jutott a neve, mert ez nem mindig van így – Akkor tegeződünk?
Egyértelmű volt, hogy idősebb nálam a nő valamennyivel, meg alapvetően, ha egykorúak lennénk sem tegeztem volna le azonnal. Nyilván az ő helyzete más, mivel jelenleg azon sem lepődnék meg, ha éppenséggel kettőt látna belőlem.
Nem sokáig bírtam ki a helyzetet nevetés nélkül, mivel túlságosan összevissza beszélt a nő ahhoz, hogy komoly arccal álljak előtte. Vetettem rá pár derűs pillantást, csak ezután léptem közelebb egy kicsit, hátha szüksége lenne valamire, amiben megtámaszkodhat. Jelen esetben ez én vagyok, még ha nagyon perverzül is hangzik az egész.
- Szükséged van egy kis időre a levegőn? Mert akkor tudunk várni – én tényleg ráértem, valószínűleg holnap egész nap ki leszek majd purcanva és aludni fogok. Kivéve akkor, ha a családom rám rúgja az albérletem ajtaját – Ha rosszul érzed magad, akkor szólj és keresünk egy mosdót.
Nem akartam belegondolni abba, hogy talán vezetés közben lehet rosszul, szerintem a saját autóját sem takarítaná jobb szívvel. Főleg nem másnap reggel, amikor már bele se akarok gondolni, hogy milyen állapotban lesz az ülés, amire kipakolta az ember a vacsoráját.
- Hova megyünk? – amíg várakozunk, legalább a telefonomba be akartam írni a címet. Nem volt túl nagy a forgalom, de szerintem mind a kettőnk számára jelenleg az volt az elsődleges, hogy biztonságban, és lehetőség szerint rövid időn belül hazaérjen.

747 szó - bm - 13IVI - óvatosan, óvatosan    - öltözék - ⋆

Tylar & Joan

Rég túl vagyok már azon a koron, amikor még elfogadható azt hinni, hogy az egész világ az enyém, nekem pedig nem kell félnem semmitől. Csak mert a megfelelő körülmények között neveltek fel és jól élek, nem lesz az egész világ rózsaszín. Meg lehet szépíteni azokkal az emberekkel, akikkel körülvesszük magunkat, de nem tudomást venni róla épp olyan butaság, mint túlságosan vakmerőnek lenni. Most tény és való, hogy kifejezetten vakmerőnek éreztem magamat - pontosabban az estének azon a pontján, és onnantól kezdve gyakorlatilag folyamatosan, hogy túlléptem azt a határt, amikor még azt lehet rám mondani, hogy nem vagyok spicces. Ha nekem kellene megítélnem, én inkább azt mondanám, hogy éppen csak egy kicsivel ittam többet a kelleténél. Azt, hogy pontosan mit takar a "kelleténél", szerintem mindenki nagyon másképp értelmezné. Édesanyám például biztosan úgy nézne rám, mint aki haragszik, mindketten tudnánk is, hogy pontosan miért teszi, de nem mondaná ki hangosan, mert épp eléggé felnőtt vagyok már ahhoz, hogy egyedül igazgassam a saját életemet. Annyira természetesen még nem, hogy ne próbáljon meg meggyőzni engem arról, hogy jobb lenne, ha találnék valakit magam mellé, aki vigyáz rám és akivel békességben éljük le az életünket. Azt már persze az én kedves édesanyám elfelejti, hogy attól, hogy adott esetben van valakim, az a valaki még nem fog engem megállítani abban, hogy akkor igyak, amikor csak szeretnék.
Nem tartom magunkat alkoholistának Laylával, de attól még tudjuk hogyan kell szórakozni és azt gondolom, hogy a korunknak megfelelően tudjuk azt tenni. Sok dologról gondolom, hogy tök ciki, ebbe a listába pedig beletartozik az is, ha valaki nem tud méltósággal megöregedni. Mindegy, hogy negyven éves emberről van szó, vagy harmincról, még ha nem is mindig viselkedünk a korunknak megfelelően, de idő közben nőjön már be a fejünk lágya. Ezt gondolom. Na meg persze azt is, hogy irtó rossz döntés volt azt a magassarkút leemelni a polcról, ami most a lábaimat díszíti, mert minél több idő telik el, annál kevésbé érzem azt kényelmesnek.
- Na, menj már! - Layla felé legyintek ugyan a kezemmel, de hogy ő mozog annyira, vagy én mérem el a távolságot, nem tudom. Végső soron nem találom el a karját.
- Biztos, hogy hazajutsz így?
- Mintha nem ismernénk egymást egyetem óta! - Nevetés tör ki belőlem. Az a fajta, ami talán kicsit hangosabb a kelleténél, én mégsem hagyom abba, mert túlságosan élvezem. Ezúttal úgy nyúlok Layla háta felé, hogy el is találjam azt és finoman a taxi irányába nyomom. - Téged már úgyis várnak. - Magabiztosan mondom ezt, annak nem teljesen tudatában, hogy a szavaim igazak-e vagy sem. Viszont az este alatt és a beszélgetési témáink között igenis feljöttek olyanok, mint például az, hogy épp randizunk-e valakivel, vagy hogy milyenek ezek az illetők. Sosem éreztem tabunak, hogy erről beszéljek, főleg nem a nővel, akit a barátnőmnek tekintettem és akivel voltunk annyira progresszívak, hogy ne pusztán abban lássuk a jövőt, hogy a lakás négy fala jut ki nekünk, meg a mosatlanok. Ketten együtt már így is többet értünk el, mint amit húsz évesen elképzel az ember magának. Én azóta sem bánom a döntést, mint ahogyan azt sem, hogy indulásra sarkallom őt.
Számomra azért nem opció ez, mert holnap kelleni fog az autóm, amit nem hagyhatok a kávézó közelében, mert plusz tortúra lenne eltaxizni érte, aztán még haza is vezetni. Habár jelen állapotomban egyébként sem tudom, hogy mikor leszek annyira tiszta, hogy biztonsággal a volán mögé üljek holnap. Az autószerelőm már így is épp elégszer nézett rám csúnyán, amiért olyan ismeretlen forrásból származó karcolásokkal viszem el hozzá a kocsim, amit a hímsoviniszta viccek alapján biztosan egy nő művének lehetne tulajdonítani.
Viszont egészen addig hajlandó vagyok hallgatni a srác dorgálását, amíg olyan hasznos információkat oszt meg velem, mint most is, ami miatt sokkal egyszerűbb lesz hazajutnom - a saját autómban -, mint gondoltam volna. Elvileg a srác munkatársa alkalmi sofőr, a hozzám hasonló kezdő alkoholisták legnagyobb örömére. Alig öt percbe telik visszaérni az autómhoz a megfelelő parkolóhelyre és újabb kettőbe, amíg le nem parkol egy másik kocsi is a közelben. A kiszálló férfi annyira magabiztosan indul felém, hogy kissé beleszédülök - nem az alkohol miatt, ilyesmivel senki nem gyanúsíthat! Indokolatlan mosoly terül el az arcomon, miközben felpillantok rá.
- Tylar? - Fókuszálok a szemeire, miközben a mosolyom újra kiszélesedik. - Nagyon örülök neki, hogy te viszel ma haza. - Beletelik néhány másodpercbe, amíg felfogom a szavaim értelmét, ami következtében nevetés tör ki belőlem.
- Ne haragudj, úgy értettem, hogy az autóm lesz jó kezekben. - Újabb nevetés. Talán mégiscsak határozottan túlléptem azt a határt, amikor már azt lehet rám mondani, hogy igenis spicces vagyok.