"- Apa!
- Hm?
- Ha egyszer indulok elnöknek, az ellenfelemre fogok szavazni.
- De Lola, miért tennéd?
- Chö... Hát mert úgy sportszerű!"

Willow gyerekként nagyon határozottan ki tudta nyilvánítani a véleményét. Négy évesen kíméletlenül megmondta az apjának, ha az új recept, amit kipróbált "undi" volt, öt és fél évesen pedig saját maga válogatta, hogy milyen ruhákban szeretne járni. Idővel és tapasztalattal persze rájött, hogy előnyösebb, ha előbb gondolkodik, s csak aztán szólal meg, így talán ő is megfontoltabb tanácsot tud adni, ha kérik erre. Mindig is nagyon ambiciózus volt, az álmai pedig úgy lettek mindig egyre nagyobbak, ahogyan a számok nőttek a szülinapi tortáin. Legfőképpen annak köszönhető ez, hogy egész életében azt éreztették vele, hogy bármi amit megálmodik, az elérhető, legyen szó akármilyen nagy tervről vagy vágyról.
Ettől függetlenül ha fontos döntést kell hozni, jellemzően nehezen jut dűlőre. Nála az a bizonyos lista a pozitívumokról és negatívumokról gyakran napokig íródik, mindig kerül egy-egy dolog mindkét oldalra, a mérleg két nyelve pedig szinte állandó egyensúlyban van tartva. Ha hirtelen kell döntenie, akkor jellemzően a szívére hallgat. Ha pedig végül hibát követ el, mindig a pozitív oldalát látja, arra koncentrál, hogy mit tanulhat az adott helyzetből, s mi az, amit hasznosíthat a tapasztalatból. Pozitív, nyitott gondolkodását jellemzően a környezetére is kivetíti, mindenkihez van egy jó szava, egy kedves gesztusa - odafigyelése és önzetlensége csak úgy sugárzik belőle.
Emberkedvelő, szeret kommunikálni és szívesen is van társaságban, habár először félénknek tűnhet. Ha azonban megtalálja valakivel a közös hangot - amit mindenkivel igyekszik megtenni -, onnantól kezdve szinte le sem lehet lőni. Őszintén érdeklődik más emberek és gyakorlatilag minden téma iránt, habár saját bevallása szerintem sem túl nagy erőssége a matek. Egyes helyzetekben végtelenül naiv, azt sem veszi észre feltétlenül, ami az orra előtt van, máskor azonban arról tesz tanúbizonyságot, hogy pillanatok alatt átlátja a szituációt és olyasmire is rájön, amire más nem feltétlenül gondolt. Már azelőtt sejtette például, hogy örökbe fogadták, hogy az apukái - igen, apukái -  eldöntötték volna, mikor is kellene elmondaniuk Lolának.
Amikor fáradt, gyakran hajlamos hangulatváltozásokra, habár tény hogy ilyenkor a legkedveltebb elfoglaltsága lajhár módjára lógni valakin és nyöszörögni. Ezen gyakran lehet segíteni azzal, ha szimplán kaja rendelést, vagy jégkrémet emleget valaki. Hiába súrolja alulról a százhatvan centit és nyom vasággyal együtt ötven kilót, szinte végtelen mennyiségű fagyi belefér.

Andreas & Eric

- Lollipop! Jó, hogy itt vagy! - Apa úgy rántja fel előttem az ajtót, hogy kis híján hátratántorodom a lendülete miatt.
- Miért? Megint összevesztetek hogy Cher vagy Liza a jobb?
- Nem...
- Biztos? - kérdő pillantást vetek rá, miközben belépek a korábbi otthonom ajtaján, s lábujjhegyre állva puszit nyomok a férfi arcára.
- Elton John és Boy George volt a legutóbbi téma. De most nem erről van szó! - Előbb csak a hangját hallom meg, de másodperceken belül, ahogy körbefordulok már az embert is sikerül megpillantanom. Apu az. A másik apukám, aki puszi helyett öleléssel üdvözöl, s szorosan körém fonja a karjait.
Bár élvezem a saját életem és ennyi idősen illik is, hogy már ne a szüleimmel lakjak, mindenesetre sosem bánom meg, amikor hazalátogatok, még ha csak egy ebéd vagy vacsora erejéig is. Szeretem az apukáim. Na meg a főztjük sem olyan vészes, miután pár éves koromban megmondtam nekik, hogy lenne még mit gyakorolni. Azóta már nem egyszer számoltak be róla, hogy együtt voltak főzőiskolában. Az eredmény pedig kifejezetten érzékelhető.
- Akkor miről? - Hátrébb lépek, hogy mindkettejükre vethessek egy kérdő pillantást. Gondolhattam volna, hogy megint olyan hírrel várnak, ahol nekem kell igazságot tennem kettejük között. A hétköznapokban azon ezt üzenetekben lerendezni valahogy sokkal egyszerűbbnek tűnik. Még akkor is, ha hármunk közül én vagyok a terapeuta. Ki tudna igazságot tenni az apukái között?
- Tudod, hogy elkezdtünk járni arra a cukrász tanfolyamra...
- Miután bejelentettétek az eljegyzést.
- Viszont khm... apukád abbahagyta, szóval... - A falra szegezett, de láthatóan sértett pillantásból ítélve a közösre tervezett, de végül mégsem együtt töltött idő lehet az immáron én közvetítésemmel zajló vitájuk hátterében.
- Figyeljetek...
- Tudod, hogy nem szívesen mondtam le róla! Lola, ugye ezt szerinted sem róhatja fel nekem?
- Igazából...
- Most nem is ez a lényeg, Andreas! Tudod, mással kapcsolatban akartunk beszélni a lányunkkal...
- Igaz. Szóval arra gondoltunk...
- Hogy készíthetnénk mi, mármint én az esküvői tortátokat! - Olyan izgatottság sugárzik apa hangjából, hogy már-már aranyossá válik, hiába van szó egy az ötvenes évei elején járó férfiról.
- Ó! - Meglepettségemben csak ennyit tudok kinyögni.
- Persze csak ha te is akarod...
- Már miért ne akarná? Azt mondod nem vagyok jó?
- Hé! Ne veszekedjetek! Apa, biztos vagyok benne, hogy nagyon ügyes cukrász vagy. Apu, te pedig ne idegeskedj emiatt. - cinkos mosoly költözik az arcomra, ahogy belekarolok mindkettőjükbe, s a konyha felé húzom őket. - Előbb úgyis kóstolót kell tartanunk!

Tylar és a post-it üzenet

Kellemetlen érzés kerít hatalmába, ahogyan az alvás édes tudatlanságából hirtelen átbillenek a lassan érlelődő éberség felé. A testemet nehéznek érzem és bár fogalmam sincs hány órát aludhattam, de függöny rései között beszűrődő fényből úgy érzem kipihentebbnek kellene lennem. Hunyorogva nézek a reggeli napsugarak homályában megvilágított szobára, azonban alig pár másodpercig bírom csak nyitva tartani a szemeimet. Nyögve nyomom bele a fejemet a párnába, majd mélyet sóhajtva fordulok át az ágy másik felére. Tylar felén landolok, jobban mondva az ideiglenes térfelén.
Hiába járunk jegyben már legalább másfél éve, az összeköltözés mindig az a téma, amit halogatunk, úgy a gyakorlatban, mint elméleti szinten is. "Majd az esküvő után." Másfél éve viszont az esküvő sem jutott tovább annál, hogy ha szóba is kerül, minden alkalommal megrekedünk az évszakkal kapcsolatos már-már ideológiai mélységekbe menő vitában. Szóval úgy három hónapja inkább letettem a dologról. Majd jönni fog ez is magától, mint maga az eljegyzés. Mindkettőnknek van mire koncentrálni, s bár a közös boldogság sem lehet utolsó a listán, de nem mondanám, hogy egy újabb gyűrű az ujjamon teljesíti be az életem. Tartalom is kell bele, nem csak pusztán a formalitás.
Biztosan kiment a konyhába. Gondolataim a férfi felé kalandoznak, akinek a párnája kellemes, ismerős illatot árasztva simul az arcom alá, s a vőlegényem gondolata melegséggel tölt el. Átölelem a párnát, mintha csak ő lenne mellettem és meztelen lábamat bedugom a takarója alá, ami még magán hordozza Tylar testének illanó melegét. Lehet, hogy összefutottak a lakótársammal.
Amikor újra felriadok, a nap már-már bántóan tűz a szemembe, mintha csak irigykedne rám, amiért megtehetem, hogy ennyi ideig ágyban maradok. De hétvége van, Tylarnak pedig szabadnapja. Mielőtt az éjjeliszekrényen pihenő telefonomért nyúlnék, nagyot nyújtózom az üres ágyban, amely most már teljesen kihűlt, így, hogy Ty nem fekszik benne.
Az ismerős, sima képernyő helyett az ujjaim papíron tapogatóznak, a szemöldökeim pedig fokozatosan húzódnak morcos pillantásom fölé, ahogyan magam elé emelem a készüléket. Ha éreztem is még bárminemű fáradtságot, most az is elillan, olyan gyorsasággal ülök fel az ágyban az üzenet olvasását követően, mintha az lenne odaírva, hogy ég a lakás.
"Nem így terveztem, de nekem ez nem megy. Nem vagyok rá kész. Minden jogod megvan utálni. Sajnálom."

a srác a buszról

- Lola, ebben mi van?
- Várj... - nyögve kecmergek fel a földről, hogy a könyveim válogatása helyett most csatlakozzam a lakótársamhoz, aki az ágyon ülve segít a válogatásban. Összefűzöm a kezeimet, s nyújtózom egy nagyot. Ki gondolta volna, hogy ilyen körülményes lesz eldönteni, mitől váljak meg a lakásban, hogy berendezhessem az irodámat? A könyvek persze alapnak számítanak, mert nem csak hogy imádok olvasni, de talán jobb benyomást kelt, vagy megnyugtatóbban néz ki, ha a terápiára érkező emberek azt látják, hogy ott sorakoznak a kötetek a polcon. Na meg valamilyen szinten a magam dolgán könnyítek vele, ha a szabadidőmben akár az irodámban is le tudok emelni egy-egy könyvet a polcról, nem csak itthon.
- Kinyithatom? - Kérdő pillantása előbb rám siklik, aztán vissza a mintás dobozra.
- Aha - felelek könnyedén, miközben lehuppanok mellé az ágyra. Magam sem vagyok biztos benne, hogy mi van a dobozban, de ha már megtaláltuk, derítsük ki. Lehúzza a dobozról a tetejét, én pedig mosolyogva nyúlok bele, hogy az apróságok között válogassak.
- Hát ez? - Egy kissé megviselt, apró plüssmacit húz elő, s nevetve mutatja felém.
- Még oviban kaptam. Az első szerelmemtől - felelem nevetve.
- Áá! Akkor.. ez a szerelem dobozod?
- Naa, az olyan furán hangzik!
- Jó... Akkor mondjuk ez kitől van? - Kotorászik kicsit, majd elém nyom egy piros origami szívet.
- Ó.. Hát azt is kaptam.
- Kitől?
- Nem tudom a nevét. Írt nekem egy verset. Meg a telefonszámát.
- Ez baromi édes! Ne mondd, hogy nem hívtad fel! - Úgy néz rám, mintha bűntényt követtem volna el, pedig még a válaszomat sem hallotta.
- Én próbáltam! - A gondosan hajtogatott papírért nyúlok, hogy a saját kezembe vegyem. Mosoly kúszik az arcomra, amikor komolyabban is derengeni kezdenek az emlékek. A szív behajtott élein húzom végig az ujjaim, amikor folytatom: - De nem vette fel.
- Na jó, de hányszor próbáltad?
- Már nem emlékszem... kétszer? Lehet, hogy háromszor.
- Ez mikor volt?
- Úgy tíz éve.