〖 Mindig a középső gyereknek jut a legkevesebb figyelem 〗
- A hangos, szeretetteljes, sokat veszekedő családban ő a középső gyermek, és a legidősebb fiú is egyben.

- Emiatt tisztelettel adózik az idősebb nővére - és idősebb nők, asszonyok - felé és felelősséggel tartozik a legfiatalabb öccse iránt; szereti a gyerekeket, kisállatokat és megfelelően tud gondoskodni róluk. Melegszívű, aminek következtében képtelen megfeledkezni a házában található növényekről is, azokat is előszeretettel gondozza, öntözgeti. Egyébként a kertészkedés amúgy is az egyik kedves hobbijának tekinthető.

- Ő azzal a helyzettel teljesen kibékült, hogy rá kevesebb figyelem jut; nyilvánvalóan az első gyerek a legnagyobb kincs egy családban, és a legkisebb igényli a legtöbb figyelmet. Jobban szereti a testvéreit annál, hogy ezek miatt harcolni kezdjen velük.

- Hármójuk közül ő a legtürelmesebb; kiskorában is rengeteg makettet rakott össze, szeretett elbíbelődni mindenféle puzzle játékkal, mert élvezte az alkotás folyamatát.

- Egyszerűsége miatt nehéz kihozni a sodrából; emiatt is vállalja sokszor a családban a békebíró szerepét. Ő nem az a fajta srác, aki kiabálni kezd, ha valaki felidegesíti, általánosságban háromszor szól, aztán eljár a keze. Ha nőről van szó, akkor illedelmesen kitessékeli őket az ajtón, mert többre tartja magát annál, hogy idiótákkal álljon le veszekedni.


〖 A középső gyermeknek is szüksége van az édesanyjára 〗
- Mindössze tíz éves volt, amikor az édesanyja meghalt. Ez volt a pillanat, amikor a családjában megváltoztak a viszonyok és neki fel kellett nőnie.


- Talán éppen ezért is nevezhető nagyon talpraesettnek; lényegében bármit meg tud javítani. A családja mindig azzal viccelődik, hogy bár az autók bütyköléséhez ért a legjobban, ennek ellenére is lehetne akár villanyszerelő is.

- Gyereknevelés szempontjából elég radikális; hol puszilgatja az öccse fejebúbját, hol fültövön vágja, ha túlságosan is szemtelen és sokat képzel magáról. A nővérét sem rest emlékeztetni arra, hogy egy nőnek a konyhában a helye és már szülhetne nekik gyerekeket. Nehezen lehet kihozni a sodrából, de ha megtörténik akkor egy igazi bunkóvá változik.

- A családja mindennél többet jelent neki; úgy gondolja, hogy amíg az öccse, Caleb nem indul el azon a bizonyos úton, amikor már megállja a helyét a világban, addig ő egyszerűen nem alapíthat sajátot. Mivel Caleb előtt nem volt jelen az élete során egy igazi anya minta, igyekeztek mindent megtenni a jólétéért, ami miatt nagyon el lett kényeztetve. Tylar titokban a gyerek továbbtanulására gyűjt, mert az az álma, hogy egyetemre mehessen. Hiába a legnagyobb hőse az édesapja, a testvérei a bajtársai, tehát képes a nővére és az öccse gondját is a nyakába venni és szó nélkül cipelni a terheiket. Mert a testvéreiről van szó, akiket tényleg mindennél jobban szeret.

- Elég makacs és nagyon céltudatos; Szereti azokat a helyzeteket, amikben megmérettetheti magát, és győzhet. Éppen ezért rémesen rossz tanuló sosem volt, de a kiváló jegyekkel rendelkezők közé sem tartozott, mert rengeteg minden érdekelte az iskolán kívül. Motiválja az, ha valamit elérhet az életben, de ezzel ellentétben sem vágyik túl sok mindenre.


〖 A legnagyobb fiúnak kell a legtöbbre vinnie 〗
- Sosem voltak nagy álmai, lényegében teljesen átlagos embernek mondható. Csak meg akar élni és érvényesülni akar a kegyetlen világban, amit élünk. Egyetlen vágya az, hogy  boldog élete legyen.

- Egy olyan srácról van szó, aki az élet egyetlen területén sem nyújtott kiváló teljesítményt, szimplán szorgalmasan megtanult dolgokat; És ő ezt nem is bánta soha. Szívesen átadja a kisebb öccsének és a nővérének a stafétabotot az önmaguk megvalósításával kapcsolatban. Ő nem karrierista, hanem családcentrikus, ezért mindig magát helyezi a legutolsó helyre.

- Sosem féltékeny másokra olyan dolgok miatt, mert ők éppenséggel birtokolnak valamit, amit ő sosem kaphat meg; mondhatni beletörődött a sorsába, de egyáltalán nem nevezhető emiatt búskomornak. Minden esetben rengeteget mosolyog, ami miatt könnyen felvidít másokat.

- Bár józan paraszti ésszel rendelkezik, ennek ellenére sem mondható túlzottan intellektuálisnak; mindig azt szokta mondani, hogy a családban övé a szépség a két testvéréé pedig az ész. Lehet, hogy nem egy atomfizikus képességeivel van megáldva, de ettől függetlenül nagyon őszinte, és egyszerűen, világosan fejezi ki magát, ami miatt egyáltalán nem lehet félreérteni azt, hogy mit akar másoktól. Sokkal inkább emocionális beállítottságú, és ha egyszer lesz egy kisfia vagy kislánya, ő határozottan azt szeretné, hogy inkább kedves legyen, mint dörzsölt és számító.

- Sokszor hoz döntéseket anélkül, hogy másokat beavatna a dologba, mert ezt látja helyesnek; Ezekben az esetekben pedig gyakran olyan hibákat vét, amik leginkább rá ütnek vissza. Ugyanakkor minden alkalommal vállalja a felelősséget és nem vár megbocsátást. Képtelen nem törődni az emberekkel,  viszont sok esetben ezt nem csinálja a legjobban. Ő maga nem tartja mentségnek azt, hogy az illetőért cselekedett valamit, ami egyértelműen negatívan hatna a kapcsolatukra.


〖 A legnagyobb fiúnak példát kell mutatnia 〗
- Amióta meghalt az édesanyja, az egész életét arra tette fel, hogy az öccse boldog lehessen, és ne érezze olyan erősen azt az űrt, amit a nő halála hagyott maga után, ami az ő szívét is felemésztette. Meg akarta óvni Calebet a magánytól.

- Soha nem szeretett játszani a szerencséjével, ő a biztos és kézzelfogható dolgokban hisz; Számára nem létezik első látásra szerelem. Nincsenek véletlenek, nem hisz a sorsban. Mivel nem keresztelték meg és a szülei egyetlen egyháznak sem adóztak, Istenben sem hisz túlzottan, de reménykedik benne, hogy az életen túl van valami. Két lábbal áll a földön, igazi realista típus. Számára csak az lehet igazi, amit két kézzel meg tud fogni.

- Bár származását tekintve koreai, ennek ellenére sem tud túl sokat az etnikai származásáról; beszéli a nyelvet, mert az édesapjának ázsiai vegyesboltja van, de írni már nem nagyon tud koreaiul, csak olvasni. Kiskora óta amerikainak nevelték, mert a szülei tartottak attól, hogy egyfajta identitászavar alakulhat ki a gyerekeiknél, ha túl fiatalon, több nemzet hagyományait rájuk erőltetik. Sok kortársával ellentétben ő nem járt ázsiai iskolába hétvégente és nem is érdeklődik túlzottan Dél-Korea felé, mert amerikainak tartja magát.

- Mindent elkövet azért, hogy ne lehessen ráhúzni a suttyó autószerelő jelzőt; igyekszik jól bánni az ügyfeleivel, illetve a sok munka ellenére sem engedi el magát; rengeteget sportol, imád úszni és érdeklődik a tájfutás iránt is. Leginkább talán mégis az autósportok kötik le, ő maga is űzi a rallyt, mert azt autentikusabbnak és izgalmasabbnak találja annál, hogy körbe-körbe menjen egy pályán és random versenytársakat előzgessen. Viszont nagyon rendszertelenül étkezik, ami miatt a szeretteiből aggódást vált ki.

- Úgy gondolja, hogy többet ér el azzal, ha mások inkább kedvelik; Senki felett sem akar hatalmat gyakorolni, mert úgy érzi, hogy ilyenekhez nem feltétlenül van joga. Ettől függetlenül nem lehet teszetoszának mondani őt, mert elég határozott véleménye van a világról és annak működéséről. Ha valakivel durván beszél vagy bánik az sokszor féltésből történik meg azért, mert már van némi tapasztalata az élet területein, de sosem lenne képes másokra erőltetni az akaratát. Egy ideig képviselteti az érveit, aztán béta szerepbe vonul és beadja a derekát a másik félnek. Ha valaki idegesíti, akkor azt egyszerűen kizárja az életéből.

- Miben fogadunk, hogy nem tudod felszedni azt a csajt ott? – Alig töltöttem be a 21-et, és emlékszem, mennyire nagy szám volt akkoriban nekem, hogy legálisan vehetem magamnak életemben először cigarettát. A technikumi suli sportcsapatában is benne voltam, illetve atletizáltam a középiskolában is, ezért sosem dohányoztam. Titokban nem tüdőztem le a füstöt egyetlen alkalommal sem, és csak akkor fújtam ki azt, amikor nem figyeltek a barátaim. Egyszer az egyikük lebuktatott ezzel kapcsolatban és rám szólt, hogy ne csináljam, mert szájrákot fogok kapni. Azóta is megvan a doboz cigarettám, amit jószerivel csak tartogattam magamnál én adagoltam a cigimennyiséget azoknak a haverjaimnak, akiknek éppen elfogyott, és nem volt idejük másik dobozzal venni.
- Úgy gondolod? – a szemöldököm egészen a hajtövemig szaladt fel. A társaságból én voltam a legmagasabb, ami egészen rejtélyes dolognak számított a családban. Apukám egész átlagosnak mondható, én hamar lenőttem őt, Caleb pedig már engem is. És akkor még nem volt szó az unokatesóinkról, akik sokkal magasabbak nálunk is, pedig én tökéletesen boldog vagyok a magam száznyolcvannégy centijével. Tény és való, hogy a többi srác arcra talán szépfiúsabb volt nálam, de ettől függetlenül én jobban rögtönöztem náluk.
- Figyeljetek csak – egyszerűen ellöktem magam a kaputól, aminek egész eddig támaszkodtam. Ez volt a pillanat, amikor realizálnom kellett, hogy bár otthon határozottan a perifériákon mozgok, a jelen szituációban a barátaim álltak körbe engem… Tehát én voltam a középpontban. Az ujjamon pörgettem apám kocsijának a kulcsát, ami egy egészen retro darab volt, még a nagyapától örökölte. Minden bizonnyal egyszer enyém lesz majd a kocsi, én pedig ezért is döntöttem amellett, hogy autószerelő leszek; azt akartam, hogy ezt a kocsit Caleb is, később pedig majd az én fiam megörökölhesse. Ezért tökéletes állapotban kellett tartanom.
Tegnap esett, nekem pedig kapóra jött. A lány az utca sarkán, nekünk háttal állt, így semmiképpen sem láthatta azt a kis csoportosulást, ami folyamatosan őt, aztán pedig engem figyelt, ahogy beszállok a kocsiba, és padlógázzal elindulok, direkt belehajtva a pocsolyába. A visszapillantó tükörben figyeltem, ahogy a lányt telibe kapattam a vízzel. Hirtelen fékeztem, vártam… Végül megragadtam a pulcsit, ami az anyósra volt dobva, és miután félreálltam kiszálltam és odasiettem hozzá.
- Ne haragudj – igyekeztem elég bűnbánó pillantásokat vetni a látszólag dühös lányra – Érzékeny a kormány és még nem tapasztaltam ki teljesen. Tessék.
A mosoly az arcomon kedvesebb lett, ahogy felé nyújtottam a pulcsimat, aztán a buszmegállóra pillantottam, ami nem volt messze tőlünk. Biztosan a járműre várt.
- Ha gondolod elviszlek oda, ahova menni szeretnél – mert ugyebár ennyivel tartoztam neki a kis akcióm miatt – Ha nem bízol bennem, akkor meghívlak egy kávéra. Üljünk be oda, amíg megszáradnak a ruháid.
Számítottam arra, hogy a nálam jóval alacsonyabb lány majd minimum megfenyeget az apjával, és egészen meglepett, amikor mindez nem történt meg. Elfogadta az ajánlatomat, viszont a ruhái nem száradtak meg rendesen… Emiatt maradt nála a pulcsim és cseréltünk telefonszámot.


Igyekeztem halkan betenni magam mögött az ajtót, de apa már fent volt, amikor hazaértem. Mindig korán kelt, mert a boltot hajnalban nyitotta és este zárta. Sokszor egész nap is képes volt ott lenni, de egyáltalán nem zavarta, ha sokat kellett dolgoznia; igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy jó legyen nekünk. Candice már lassan betölti a harmincat, én pedig pont huszonöt vagyok, de ennek ellenére néha úgy érzem magam, mintha még mindig az a kisfiú lennék, akit annak idején apa az ölébe ültetve tanította vezetni. Talán azért, mert kisfiúként is mindig a cipőm sarkát tiporva, teljesen megszabadítottam a cipőmet a fűzőimtől. Ha rosszat csináltam, nem tudtam apa szemébe nézni és pótcselekvéssel kötöttem le magam… Még most is.
- Szia – azért egy köszöntést megejtettem felé, aztán a derekára téve a kezemet egyszerűen eltoltam az útból, hogy a konyhába mehessek… Nem enni akartam, szimplán tömény alkoholra vágytam reggel kilenckor. Persze mindezt akkor akarom majd elkövetni, ha már nincs itthon.
- Fiam, történt valami? – még mindig nem néztem rá, hanem igyekeztem felmérni a hűtőnk tartalmát, ami egy fokkal szegényesebbnek tűnt, mint amire a hét elejéről emlékeztem. Igazából szinte sosem eszek itthon. Apa boltja közel van Candy munkahelyéhez és Cal sulijához is. Hozzám mondjuk annyira nem, de ebédkor mindig elengednek és ilyenkor együtt szoktunk enni apa üzletében valami undorítóan csípős instant levest.
- Nem, miért történt volna? – becsuktam a hűtő ajtaját és csak egy lopott pillantást vetettem apámra, aztán felültem a konyhapultra. Ekkor akadt meg a pillantásom egy befőttesüvegen, amin az „esküvő” felirat állt. Ettől pedig hirtelen még nehezebb volt számomra a levegővétel.
- Nem kell aggódnod a pénz miatt, ugye tudod? – az ujjaim az üveg tetejére siklottak, úgy hallgattam tovább apámat, hogy le sem vettem a tekintetemet róla – Nyitottam nektek egy számlát, holnap pedig szabadnapos vagyok, szóval el tudok menni a bankba és…
A mondatát már nem tudta befejezni, mert az üveg a földön landolt és pontosan olyan apró szilánkokra hullott, mint pár órával ezelőtt az egész életem törött össze. Ezt fojtogató, kínos csend követte, én magam pedig még inkább az immáron zoknis lábamra tereltem a figyelmemet.
- Nem lesz esküvő – alig volt halható a hangom, ahogy kimondtam ezeket a szavakat – Szakítottam Lolával.
Egyre csak nőtt köztem és apa között a feszültség. Hagytam neki elég időt ahhoz, hogy fel tudja dolgozni az információt, de ránézni már nem mertem. Túlságosan féltem attól a csalódottságtól, ami kiülhetett volna az arcára ahhoz, hogy fel merjem emelni a fejem.
- És mit szólt hozzá? Miért tetted? – egyértelmű volt mindenki számára, hogy nagyon szeretem azt a nőt, ezért megértem apát, hogy derült égből villámcsapásként érte a dolog. Számára a házasság szent és sérthetetlen dolog volt, főleg azok után, hogy anya olyan csúnyán távozott az életünkből.
- Nem tudom.
- Mi az, hogy nem tudod?
- Csak hagytam neki egy üzenetet és eljöttem.
Még mielőtt realizálhattam volna, apám keze olyan erővel találta el az állkapcsomat, hogy azon se lepődtem volna meg, ha a szájsebészeten kötök ki miatta. A lendületétől és az erejétől, meg attól a dühtől, amit összesűrített ebbe az ütésbe, elveszítettem az egyensúlyomat és a földön kötöttem ki. Ahogy az ütközés erejét próbáltam tompítani a tenyeremmel, az üvegszilánkokat kegyetlenül megtaláltam, amik felsértették a bőrömet. A konyhapadló fugái közül azóta sem tudtuk kitakarítani rendesen az odafolyt vörös cseppeket. Megértettem apám csalódottságát, hiszen nem egy olyan gyáva alaknak nevelt, aki ilyen tisztességtelenül hagyjon el egy nőt, de képtelen lettem volna megtenni, ha látom a síró arcát, meg ahogyan értetlenkedik a dolgon. Eljegyeztem a lányt, mert ő volt számomra az elmúlt öt évben a legnagyobb boldogságom. Viszont az öcsém még ugyanúgy gyerek, akinek szüksége van rám… Mert csak engem tudott maga mellé állítani a továbbtanulási terveivel kapcsolatban. Emiatt pedig gondoskodnom kellett róla. Nem hagyhattam magam mögött a környezetet, ahol én is felnőttem… És Lolától sem várhattam el a harminchoz közel, hogy kockázatokat vállaljon, ha később saját családot akarunk alapítani. Nem gondoltam magamról, hogy jó apja tudnék lenni egy kisgyereknek, ezért ott kellett hagynom őt, ezzel csalódást okozva a családomnak is és elfogadva azt, hogy a nő, akivel le akartam élni az egész életemet, örökké meg fog gyűlölni.