Eltelt egy újabb év, a nélkül, hogy én a szüleim sírjához el látogathatnék. Ma van a haláluknak az évfordulója, és mit tehetek? Mivel gyászolhatom őket még ma is? Egy gyertyával az óceán másik oldaláról. Még mindig bánt, hogy nem köszönhettem el tőlük, és hogy a szemem láttára ölték meg őket. Majd hirtelen egy másik életben találtam magam, hátra hagyva mindent, a szeretett szülőföldemet, az imádott pasimat, és az otthonomat. Egyik pillanatról a másikra szűnt meg létezni Rosemarie Mikhailov, hogy átvegye a helyét Adelynn. De ez mind hazugság, az életem nem áll másból, minthogy megpróbálom elhitetni az emberekkel, akik közel állnak hozzám, hogy bizony én az vagyok akinek hisznek. De mondjuk ők sincsenek túl sokan, igazából egy kezemen megtudom számolni őket. Konkrétan ketten vannak, de még ők se tudják hogy ki vagyok. Nem szeretem ezt, nem tudok ezzel mit kezdeni, utálom, hogy egy olyan helyen és olyan életet kell élnem ami nem én vagyok. Hiányzik az orosz föld, Moszkva éjszakai fényei, és a vodka. Az igazi, hamisítatlan vodka is hiányzik. Utálom, hogy nem bízhatok meg senkiben, mert az oroszok még mindig a nyomomban vannak. És nem nyugszanak addig míg meg nem kapják amit akarnak. Az oroszok igazán makacs emberek, és ha megszerzik azokat az adatokat amik nálam vannak, akkor megölnek. Ilyen egyszerűen! Na nem mintha az amerikaiak annyira különbek vagy nemesebbek lennének tőlünk. Mert ők sem a két szép szememért, illetve emberségből mentették meg akkor az életem, és adtak új papírokat, meg nevet. Nem. Tisztában vagyok azzal, hogy apám valamennyit mondott nekik, de nem mindent, és ők is azt akarják, a pendrive-t amin az adatok vannak. Amiről nem tudják, hogy a birtokomban van. Ez jelenti az életet jelenleg, ezzel vagyok alkupozícióban mind az oroszokkal, mind az amcsikkal szemben. De ha megszereznék gyanítom nem ez lenne a helyzet, akár honnan is nézzük a dolgokat. Ha tudnák, hogy a nyakamban lóg, minden egyes nap, még az alváshoz sem veszem le a nyakamból, ez túl értékes, és nem mellesleg ez az utolsó dolog ami apából maradat. Ha számára fontos volt, akkor számomra is az. Tudom, hogy óvatosnak, ennél is óvatosabbnak kell lennem. Egy évvel ezelőtt is majdnem rám találtak, csupán egy hajszálon múlt a dolog. Arról nem is beszélve, hogy CIA ügynök akivel tartottam a kapcsolatot még mindig nem került elő, remélem nem Oroszország egy eldugott, kihalt helyén kínozzák őt. Mert ha rá jöttek, akkor addig nem eresztik amíg nem köpi el amit akarnak, hogy utána nemes egyszerűséggel öljék meg. Pont ahogyan a szüleimmel is tették, és ahogy velem is akarták. Ők nem hagynak félbehagyott munkát, és én jelenleg azt jelentem a számukra. Főleg Dragomir miniszter részéről, és ő nem hagyja, hogy bárki veszélyeztesse a jó hírét, és a pozícióját, így az nem kérdés, hogy a nyomomban lihegnek. Ezért vagyok bizalmatlan mindenkivel akit megismerkedem, főleg mostanában. Régen pedig annyira szerettem az életet, azt terveztük a pasimmal, hogy körbe utazzuk a világot. Ezt még mindig szívesen megtenném, talán, ha egyszer elmúlik a veszély, és nem kell attól tartanom, hogy egy orosz kém előttem terem, hogy lelőjön.
Éppen, hogy beérek időben az étterembe. Megigazítom a munkaruhámat, és szigorú lófarokba kötöm hosszú, gesztenye színű fürtjeimet.
-Már megint majdnem késtél,- szól rám helytelenítően a kolléganőm, én megnézem, hogy a kötényt jól megkötöttem-e, majd a pulthoz lépek.
-Claire, neked is jó reggelt, de ide értem nem?- küldök felé egy barátságos mosolyt, mire csak rázza a fejét. Míg várjuk az első vendégek beesését a napi rutinunkhoz tartozik: hogy kávét főzünk, és elkortyolgatjuk miközben semmiségekről csacsogunk.
-Na és akkor elmentél vacsizni azzal a jóképű idegennel?- a bárszékeken ülünk, én zavartan kavargatom a kávéban a kis kanalat, és a pasi említésére lágy mosoly költözik a szám sarkába.
-Még nem. De nem is biztos, hogy kellene, meg igazából nem is idegen, vagyis csak a nevét tudom...- kortyolok a már kihűlt koffeintartalmú italba.
-Jajj, Lynn, te mindent komolyan veszel, túl komolyan. Már öt éve ismerlek, de még nem láttalak randizni. A pasi minden áldott nap bejön ide, hogy megigyon egy kávét. És hidd el, akár milyen finom kávét is csinálunk, ő nem az eszpresszó miatt jön be. Vagy ne legyen a nevem Claire.- igazából igaza van. De ez nekem nem olyan egyszerű, hiszen akárkiben megbújhat az ellenség, akárkit lefizethettek, vagy megzsarolhattak, hogy udvaroljon körbe, mielőtt megölne.
-Nos, sajnos ezt a meddő beszélgetést nem tudjuk tovább folytatni, mert itt az első vendég,- kacsintok rá. Majd a kávégéphez lépve már készítem is Evelyn kedvenc kávéját, egy finom fánkkal együtt. Mire a pulthoz lép már rakom is elé.
-Szia, jó reggelt,- üdvözlöm egy kedves mosollyal, Evelyn egy ideje mindennap beugrik, az időpontok mindig változnak. Igazából a nevén kívül nem tudok semmit sem, ahogy ő sem. Nem mintha ezzel nagyon lenne maradva, hiszen az én életem csak hazugságból áll.
-Hogy hogy ilyen korai vagy? Általában később szoktál jönni,- kezdeményezek beszélgetést nála. Valamivel el kell terelnem a figyelmem, mert Claire tele dumálta hülyeségekkel.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ ★ ~

Ez a mai nap ugyan olyan unalmasan fog eltelni, mint a tegnapi és mint a mai. Az igazság az, hogy habár a külvilág számára igen csak unalmas életet élek, ez nincs így. Még pedig azért, mert akár mikor rám találhatnak és menekülőre kell fognom a dolgot. De meg van a heti rutinom, ami szintén nagyon unalmas dolog. Általában hetente egyszer megbeszélt helyen kell találkoznom az FBI- ügynőkel, aki felel értem. Ha valami gyanúsat észlelnek azonnal el kell rohannom. Eddig az öt év alatt egyszer fordult ilyen elő. Ami egy kis aggodalomra ad okot, hogy akivel tartottam a kapcsolatot, és megmentette az életem az oroszoktól eltűnt. Nos.. Igazából aggódom érte, mint ember társamért, de maximum ennyi. Mert fordított helyzetben nem hinném, hogy az FBI, vagy az amcsik ugyan úgy aggódnának értem. Sokkal inkább látják bennem a lehetőséget amivel előtérbe kerülhetnek az oroszokkal, mintsem egy megvédeni való ártatlan nőt. Pedig ez az gazság. Amíg nem robbantották ránk a házat, azt hittem minden rendben van az életemmel. Apám a védelmi miniszter embereként az orosz elithez tartoztunk, szép életünk, és szép házunk volt Moszkva egy előkelőbb negyedében. Azzal töltöttem az életem, mint minden egyetemista, aki készül befejezni az egyetemet. Buliztam, pasimmal tervezgettük a jövőnket. A diplomaosztó után egy világ körüli útra akartunk menni, és amikor vissza tértünk volna lett volna lehetőségem egy cégnél gyakorlatot szerezni. De amikor apám leöntött a hideg vízzel, hogy valami infókat adott át az amcsiknak, amire a miniszter rájött, és a KGB-t küldte a nyakunkra. Hát mire észbe kaptam volna a szemem láttára lőtték agyon a szüleimet, kis híján engem is, azóta álnévként élek New York-ban. De ez közel sem olyan szórakoztató, mint a filmekben mutatják, fenntartani egy hazugságot, elhitetni a környezeteddel, hogy bizony te az vagy, mint akinek mondod magad. Miközben attól rettegsz mikor töri rád az ajtót egy KGB ügynök, hogy beteljesítse azt, amit az egykori társának évekkel ezelőtt nem tudta...
Szerencsére Claire csipogását az első vendég zavarja meg, kicsit meglepődöm azon, hogy Evelyn ilyen korán itt van. De hamar túl lépek rajta, és mire a pulthoz ér már a készítem is a kedvelt latte-ját és teszem ki a kedvenc fánkját elé. Elég nyúzottnak tűnik, gyanítom, hogy az éjszaka folyamán nem sokat aludhatott.
-Estét?- mosolygok rá kedvesen,- te nem sokat aludhattál az éjszaka, mi?- mondom neki hangot adva a gondolataimnak, talán nem is koffeinre, hanem speed-re lenne szüksége, hogy felpörögjön. Nem mintha szolgálhatnék neki ilyennel, vagy megtenném, de azt látom, hogy rajta, hogy csodával határos módon nem esik össze. Azt tudom, hogy szereti amit csinál, szinte kényszeres. Ami azt jelenti, hogy amíg nem fejezi be az egyik munkáját akkor addig ő bizony nem pihen, nem alszik, és leginkább nem nyugszik. Igazából ilyen téren én is ilyen vagyok. Na nem erre a mostani munkámra gondolok, mert hát ezt muszájból csinálom, kell az álca. De elég idegesítő, hogy lakberendező végzettséggel kávét és fánkot kell felszolgálnom reggel korán. Nem mintha alantasnak tartanám, csak … egy kicsit. Jó lenne minél előbb túl jutni ezen, de sajnos erre nem sok esélyt látok, ami azt illeti.
-Hát a főnök szerint nem árt elég korán nyitni, hogy mindenki megkaphassa a napi koffein adagját,- könyökölök a pultra ahogy lepuffan a székre. - Hány órát aludtál az elmúlt napokban?- mérem végig azért kissé komolyabban. Igazából eddig nem sokat beszélgetünk, sokkal inkább csak ilyen általános kérdéseket tettünk fel a másiknak. Mondjuk leginkább annak volt köszönhető, hogy általában akkor jött amikor pörgés volt itt. Ez a mai ritka alkalmak egyike. Talán nem árt, ha szerzek némi új keletű ismeretséget, mert a lakótársam és a kollégáim is az agyamra mennek a folytonos faggatózásukkal. Igazából teljesen jogos és logikus kérdéseik vannak, de még sem válaszolhatok rájuk őszintén, hazudni meg nem igazán szeretek. Inkább kerülöm az ilyen kényes témákat, ha egy mód van rá...
Zavartan pillantok le rá amikor jelzi üljek le mellé, körbe futtatom csokoládé színű íriszeim az éttermen, és igazából senki sincs itt, Claire pedig a pasijával telefonál... Úgy, hogy vállvonogatva kerülöm meg a pultot, hogy végül mellette foglaljak helyet.
-Nos,- vigyorgok rá,- köszönöm a szemléletes magyarázatot, hogy mitől kopaszodhatok meg, de ezt talán a főnökkel kellene meg beszélni, biztos díjazná, ha sötét hajszálak kerülnének a paradicsomos tésztába,- vigyorgok rá enyhe pimaszsággal a hangomban. Tudom, hogy kedveskedni akart, de nem sok választásom van, ha olyan helyen dolgozik az ember. A vendégek nem szeretik a kajájukban a hajszálakat, legyen akármilyen finom is az illatuk.
Majd elkerekedett szemekkel nézem, hogy felpattan és kinyitja hatalmas táskáját, amiben minden... de TÉNYLEG minden van. A fésűtől kezdve, a laptopon át, a tollakon keresztül tényleg minden.
-Nem ellenkezem,- vigyorgok rá, ahogy elnevetem magam mikor telepakolja a vállaim szalvétával, mintha műtétre készülne elő. -Azt hittem fényképész vagy és nem fodrász,- bököm oda, miközben elém tolja a kávéját és sütijét,- ne aggódj ehhez senki nem nyúl,- kacsintok rá a kis tükörben amikor felemelem és egy pillanatra találkozik a pillantásunk. -Csak úgy... kíváncsiságból mihez akarsz kezdeni? - majd kirántom a hajgumit a tincseimből és kissé bele túrok. Általában csak itt, az étteremben fogom össze, de úgy látszik Lyn jobban aggódik a hajam állapotáért, mint én magam, ami kedves gesztus tőle, főleg, hogy eddig nem beszélgettünk mélyebben....

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ ★ ~