Magam sem tudom pontosan, hogy mire számítottam akkor, amikor átléptem a ház küszöbét, de arra biztosan nem, ami végül fogadott. Tény és való, hogy ismét sikerült három napra eltűnnöm, amit Hudson nyilvánvalóan nem fog tolerálni, de tekintve, hogy megint majdnem megdöglöttem a francba, ennyit talán megengedhetek magamnak. Persze azt, hogy hogyan fogom kimagyarázni neki ezeket a hirtelen jött kimaradásokat még nem tudom, de jelenleg nem is érdekel. Sokkal jobban tartottam attól, hogy majd Tae Oh-nak mit fogok mondani, mert őt így vagy úgy, de magára hagytam, amikor egyáltalán nincs olyan állapotba, hogy ezt megtehessem... És leginkább ez volt az aggasztó. Hiszen pontosan tudtam, hogy milyen szinten vannak megszámlálva a napjai, én pedig egyetlen hülyeségem miatt csak úgy eltűntem.
Amikor az emeletre léptem, automatikusan néztem abba a sarokba, ahol végül összekuporodtam, amíg a mentőre vártam. Emlékszem, hogy az utolsó dolog, amit ki tudtam venni, a szőke mentős csávóka volt, akit nagyon aggaszthatta, hogy mi van velem, ugyanis utána még beugrott hozzám a kórházban is. Normál esetben biztosan csak félvállról odavágtam volna neki egy köszönömöt, de ez az egész helyzet annyira rohadtul megrémített, hogy végül egészen megnyugtatónak is találtam a társaságát akkor. Azt hiszem, hogy ha ő nem jön be hozzám, elég nehezen bírtam volna agyilag az egészet. Talán az ott töltött idő magányosabb volt, mint bármelyik olyan pillanat az életemben, amikor kilátástalannak éreztem mindent... És ez hirtelenjében nem azért volt, mert egyedül maradtam, hanem mert tudtam, hogy ott vannak körülöttem már azok, akiket szeretek, és akikre számíthatnék, de egyikük sem tudhatta meg, hogy mi történt akkor Tae Oh-nál. A fentebb említett személy egyértelmű, hogy miért nem kaphatott fülest arról, hogy végülis mi zajlott le a lakásában, amíg aludt. Egyrészt rohadtul aggódna, és az állapotának sem tenne jót, meg amúgy is gyanús lenne neki, hogy miért vérzett annyira a fejem, hiszen nem hülye, ráadásul orvosnak is tanult. Az öcsémet nyilván nem riaszthatom ilyenekkel, mert nekem inkább az a feladatom, hogy vigyázzak rá... Még akkor is, ha amúgy veszettül messze van  tőlem. Azt hiszem ennyire még sosem hiányzott nekem az a gyerek, pedig voltak eléggé embert próbáló idők amióta nem láttam. Pont ezért is írtam rá megint, és kezdtem el beszélni neki arról, hogy hamarosan meglátogatom, a gyerek meg ki tudja mikor válaszolt nekem – mármint ki tudja mennyi idő volt éppen Kínában, amikor pötyögött – de valószínűleg várhatta az üzenetet, ugyanis szinte abban a pillanatban rezegni kezdett a mobilom, amint letettem az ágyra. Ettől a gyerek pedig olyan szinten elkezdett hiányozni nekem, hogy az első éjszakát konkrétan végigbőgtem.
Ennek hála borzalmasan felpüffedt fejjel léptem át Tae Oh lakásának a kapuját, miután végre el tudtam szakítani a pillantásomat arról a helyről, amit pár nappal ezelőtt mocskoltam össze a saját véremmel. Vettem egy mély levegőt, majd a tőle kapott pótkulcsot beleillesztettem a zárba.
- Megjöttem – kiabáltam be az ajtón kissé bátortalanul, de válasz nem érkezett. Először csak nyugtáztam magamban és talán egy picit örültem is neki, hogy így alakult... Arra következtettem, hogy biztosan jobban lett, és bement a stúdióba. Valamennyire megkönnyebbültem dobtam le a kabátomat a kanapéra, miközben cipővel becaplattam a nappaliba. Akkor tűnt fel viszont, hogy valami nem oké, amikor a seggemet le is vágtam a cuccom mellé, és pár perc szempihentetés után szembnéztem a nyitott ablakkal, aminek a sarkán még mindig ott volt a vérem... Biztos vagyok benne, hogy Tae Oh nem hagyta volna azt ott úgy, és minimum felhívott volna, ha meglátja, viszont... Egyetlen egy nemfogadottam sem volt tőle.
Úgy pattantam fel, mintha legalábbis egy rugón foglaltam volna helyet pár perccel ezelőtt.  Tudtam, hogy a legjobb barátom túlságosan rendszerető ahhoz, hogy így hagyja a házat, és ahhoz túlságosan aggódna értem, hogy ne keressen. Hatalmas léptekkel szeltem át a szobájához vezető utat, viszont amikor megláttam az ágyat összetúrva, rögtön keresni kezdtem a ház többi pontjában. Éreztem, ahogyan egyre jobban szorongatja a szívemet a félelem és még magam sem voltam képes feltenni a kérdést, ami folyamatosan körvonalazódott bennem: talán egyedül kellett szerencsétlennek meghalnia, amíg nem voltam itt?
Viszont a végső választ a fürdőszoba adta meg. Amint megpillantottam a földön szétszóródó gyógyszereket, amiből tudom, hogy nem vehet be két szemnél többet akkor sem, ha éppen gebed bele a fájdalomba... Hirtelen megvilágosodott előttem az egész helyzet, és minden erő kiszállt a térdeimből. Összerogyva, remegő kézzel nyúltam a doboz felé, miközben lassan végigcsorogtak a könnyek az arcomon. Tehát feladta. Az agyamban folyamatosan cikáztak a gondolatok, hogy most mitévő legyek, de egyelőre nem tudtam elfogadni azt a tényt, hogy holtan találták itt... Nem, amíg nem látom a saját szememmel a testét, addig képtelen leszek úgy gondolni rá, hogy ő csak volt. Viszont ebben a pillanatban megéreztem, hogy milyen az, amikor igazán elveszítettem őt. Hogy milyen, amikor ténylegesen elveszítettem valakit... És az egész eddigi életem csak egy hisztinek tűnt ennek a súlya mellett. Mert a nagyapám meghalt, mert öreg és beteg volt... A bátyám elment otthonról egy jobb élet reményében. De azt hiszem egyik sem fájt annyira, mint ez, hiszen Tae Oh volt az ember, akiért önként eldobtam volna a saját életemet. Aki ha megkért volna, hogy ugorjak a kútba, akkor megteszem, akiért tűzbe tettem volna a kezem, pont azért, mert tudtam, hogy ugyanezt ő is megtenné.
Viszont bárhol is legyen most, és bármi is történt vele... Én nem voltam hajlandó elfogadni azt, hogy itt vannak a gyógyszerek, ő pedig eltűnt. Amíg nyomják az orrom alá a testét, vagy nem telefonál valaki, addig úgy fogom kezelni a dolgot, hogy életben van. És pontosan tudom azt is, hogy hogyan találhatom meg a leggyorsabban. Rögtön nyúltam is a telefonom után a zsebembe, és felhívtam a nőt, aki miatt végül ide kerültem... Mert ha ő akkor nem ver fejbe, szerintem soha nem teszem helyre a viszonyunkat, és most erről tudomásom sem lenne.
- Tudod, hogy jössz nekem egyel, ugye? – szóltam bele a telefonba köszönés nélkül – Másodjára is kórházba kerültem miattad, szóval tartozol nekem egy szívességgel. Küldök egy címet, ahova most el kéne jönnöd. Szükségem van a segítségedre... Kérlek.
És még mielőtt bármit mondhatott volna rányomtam a telefont, mert én is hallottam, hogy mennyire erőtlen volt a hangom, és remegett a sírástól, akárcsak az ujjaim a gombokon, miközben pötyögtem be a címet neki. Ezután csak nemes egyszerűséggel falhoz vágtam a telefonomat, és olyan erővel szakadt fel a zokogás a torkomból, ahogyan az eddigi életem folyamán még soha.

      || 1 033 ||ruha || zene

Talán az megmutatja, hogy mennyire lehetek kétségbeesve, hogy képes voltam végül annak a bizonyos nőnek tárcsázni a számát, akitől konkrétan akkor sem kértem volna segítséget, ha ott a helyszínen akarták volna szétloccsantani. Viszont most nem rólam volt szó, hanem Tae Ohról, aki sokkal fontosabb volt számomra holmi büszkeségnél. Persze biztos voltam benne, hogy ha ezt hallaná, akkor nemes egyszerűséggel pofán röhögne, hiszen az elmúlt időszakban a kapcsolatunk pont nem erről szólt.
Viszont az eddig együtt töltött idő számomra is megmutatta, hogy mennyire fontos nekem ő, és konkrétan szabadon lélegezni is képtelen vagyok nélküle... Amit mi sem bizonyít jobban, hogy amikor megpillantottam a szétszóródott gyógyszereket a fürdőszobában. Ez volt az a pillanat, amikor reménykedtem abban, hogy csak álmodok, a szemem káprázik, vagy pedig belémpumpáltak a kórházban valami olyan cuccot, ami miatt képtelen voltam normálisan gondolkozni, esetleg túl kevés folyadékot ittam, és délibáb képében jelenik meg előttem a földön a sok pirula.
Annyira készen voltam, hogy én, az okos, racionális Xia Yan Tao képes voltam a saját karomba csípni, holott szinte teljesen biztos voltam abban, hogy felkeltem és hazajöttem. Ettő függetlenül hálás lettem volna azért, ha ez csak egy álom lenne. Én, aki mindig hisz a szemének, sőt csak azt képes elhinni, amit lát, hirtelen reménykedni kezdtem abban, hogy ha megérintem a földön heverő ezenyi színben pompázó kapszulákat, azok majd eltűnnek, mintha sosem lettek volna ott. És pont ez volt az, ami miatt végül a térdeim felmondták a szolgálatot és a földön kötöttem ki... A koppanás hangját csak tompán érzékeltem, illetve a fájdalom sem térített magamhoz, mert a jeges tőr, ami a szívembe szúródott ebben a pillanatban, sokkal nagyobb sebet ejtett rajtam ahhoz, hogy bármiféle fizikai fájdalmat képes legyek felfogni.
Mert bár teljesen reális az elém táruló kép, egyszerűen képtelen voltam elfogadni a látványt. Sejtenem kellett volna, hogy ez megtörténhet. Gondolnom kellett volna arra, hogy erre fogok hazajönni, hiszen ennyi időre nem hagytam magára Őt, amióta bebútoroztam a házba. A könnyeim megállíthatatlanul csorogtak végig az arcomon, miközben az összes közös eltöltött kis emlékünk filmszerűen játszották vissza magukat a fejemben.
A pillanat, amikor átléptem az osztályterem ajtaját, és megannyi szempárral együtt, az övé is rám szegeződött. Szerencsére akkor annyira borzalmasan megjegyezhető fizimiskával rendelkezdtem, hogy neki hála nem kellett megdöglenenm anno 14 éves fejjel... És még mindig hálás voltam neki, hogy amikor meghallotta azokat a furcsa hangokat a sikátor felől, akkor végül odajött, hívta a mentőket és a szüleit is... Onnantól kezdve pedig nem kellett kollégiumban élnem, mert a kedvéért befogadott a családja. Neki hála végre színesebben láttam a világot. Összeborzolta a tökéletesen egyenesre beállított frufrumat, és azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint egy stréber... Aztán pedig helyesbített, hogy „ja bocsánat, mert az is vagy”. Emlékszem ,hogy akkoriban ezeket a szavait magamra vettem és egy picit fájtak, de ettől függetlenül csak seggberúgtam, és sosem mondtam neki. Most mindent megtennék azért, hogy ebben a pillanatban idejöjjön, megölelgessen és a képembe mondja vigyorogva: Ronda vagy Tao! Abban a pillanatban borulnék bőgve a nyakába, szorítanám és soha többé nem engedném el... Nem engedném, hogy ránézzenek, hogy legyenek barátai, mert ő az én barátom! Az én legjobb barátom, a testvérem, az ember, aki olyan fontos helyet foglal el a szívemben, hogy azt hiszem nem bírnám ki ép ésszel ha elveszíteném. Az egyetlen, akinek a tanácsaira merek hallgatni, a személy, aki kordában tud tartani, és a testvér, akit visszakaptam, miután a bátyám eltűnt. A srác, aki miatt nem tudok haragudni Heo Yi-re és csak remélem, hogy boldog és elfelejtett. Hogy nem fáj neki az, ahogyan magunkra hagyott. Ezek az érzések teljesen idegenek tőlem, mert világ életemben egy önző, egoista faszkalap voltam, miatta viszont mégis mintha jobb ember lennék. És ha őt elveszítem, azzal együtt tűnik el az emberségem is. Mert ő az, aki miatt megtanultam egyensúlyban kezelni a dolgokat.
Annyira természetesnek vettem, hogy van nekem... El is feledkeztem róla, hogy mennyire beteg és ténylegesen meghalhat. Végig csak az járt a fejemben, hogy majd meg tudom menteni, hiszen bennem van a vese, amivel hosszú életet élhet. Nem foglalkoztam azzal a ténnyel, hogy talán kidobhatja a szervezete. Naivan azt gondoltam, hogy minden, ami az enyém, az az övé is, ezért a vesém megmaradhat benne. Viszont egyelőre úgy néz ki, hogy nincsen szükség arra, hogy neki adhassam és ez volt az, ami a legjobban elkeserített, ami miatt olyan erővel tört fel a torkomból a zokogás, hogy képtelen voltam fékezni magam.
Amikor meghallottam a nevemet, hirtelen nem voltam képes felfogni azt, hogy egy olyan hang mondta ki a még Kínában ismeretes kis szótagot, akinek sosem árultam el, hogy hogyan hívnak. Csak kétségbeesett, könnyes bociszemekkel pillantottam rá, miközben a következőt próbáltam kinyögni bőgés közben, amiből fogalmam sincs, mennyit érthetett meg így első ízben.
- Nem láttál errefelé egy... egy srácot? Magas... majdnem annyira, mint én. Viszont sötétebb a bőrszíne... Jól néz ki, de nyúzott... Betegnek tűnik. Majdhogynem szürkés a bőre... Inkább feketék az erei, mint kékesek... Nem hallottál elesni valakit? Nem láttad, ugye? – kétségbeesetten szorítottam rá a karjára, és ekkor jutott el a tudatomig, hogy ő nem tudhatja... Határozottan nem tudhatja, én pedig minden egyes iratomat megsemmisítettem, így egyszerűen képtelenség, hogy Xia Yan Taoként ismerjen. Pont ezért is éreztem, ahogyan lassan meghűl az ereimben a vér, és tekeregni kezd az agyam. Ha mindvégig tudta... Akkor talán eleget akar tenni apámnak? Haza akar küldeni? Rémülten pillantottam rá, majd a fürdőszoba legtávolabbi sarkába húzódtam. Valószínűleg ezért nem adott át a rendőrségnek. Mivel így két legyet üt egy csapásra. Apám a priuszomat úgyis lerendezné, ő megkapja a pénzt, és a sittre vágják Hudsonékat. Tehát végig ez volt a terv.
- Honnan tudod, hogy ki vagyok? – szakadt ki belőlem végül kérdés formájában is a a gondolatmenet – Figyuka... Te nem olyan nő vagy, aki másoknak ártana. Tudom, mert engem sem nyírtál ki, nem vágtál sittre, szóval bármi is legyen az okod erre a játszmázásra... Most nem küldhetsz haza, mert akkor valaki meg fog halni. Ha most elküldesz te is és én is életünk végéig azon fogunk agyalni, hogy megöltünk valakit, akit megmenthettünk volna. Nem fogsz elbírni ezzel, szóval... Kérlek ne tedd meg. Nem teheted meg.
Magam sem tudom, hogy pontosan mi vezérelt erre, de minden büszkeségemet félretéve térdeltem fel végül. És itt jön érvénybe az, hogy talán Tae Oh-t sokkal jobban szeretem majdhogynem bárkinél ezen a világon... Mert soha életemben nem lennék képes megalázkodni senki előtt, és letérdelni valakinek, csak akkor, ha olyan emberről van szó, aki fontosabb nekem saját magamnál. És ez a csoport jelenleg összesen két embert számlál... A testvéremet és Tae Oh-t.

      || 1 067 ||ruha || zene

TAnnyira régóta menekültem már, hogy lényegében teljes mértékben elfeledkeztem arról, hogy talán egyszer megtalálhatnak. Azt hittem, hogy elég jól elrejtőztem, ezért próbáltam csak napról napra élni, vigyázva minden egyes tettemet és mozdulatomat. Mindez nem kifejezetten okozott nehézséget, hiszen a vérzékenységem miatt alapból sem volt hátrány növelni a figyelmemet, mikor bármit is csináltam. Pont ezért is vágtam el nagyon ritkán a kezem és amikor mondjuk verekedésbe keveredtem, folyton próbáltam úgy esni, hogy tompítsam az ütéseket. Persze ez nem csak a saját épségem miatt volt fontos... Valahol reménykedtem abban, hogy még eljöhet az az időszak, amikor az életemben helyreállnak a félresikerült dolgok, és így vagy úgy, de meg tudjuk oldani a helyzetet Tae Oh-val... Reménykedtem benne, hogy bő másfél év múlva az öcsém úgy dönt, hogy Amerikában szeretne tovább tanulni, és akkor több időt tölthetünk együtt. Hogy nem kéne folyton azon aggódni, hogy lebukunk... Ha nem hiányozna folyamatosan, és nem lenne bűntudatom azért, mert nem keresem őt.
Viszont baromira aggasztott az, ami jelenleg körülöttem folyt. Úgy állandó jelleggel azon izgultam, hogy vajon a szerencsétlen gyerekemmel mi az jó élet lehet Kínában, emellett most Tae Oh eltűnése mondhatni megkoronázta a történéseket. Így is kilátástalannak találtam konkrétan mind a kettőnk sorsát, hiszen én határozottan nem voltam felkészülve arra, hogy vajon milyen érzés lesz őt elveszíteni, ő pedig... Bele se gondol abba, hogy mennyire fáj nekem ez a helyzet.
Ettől függetlenül meg tudtam érteni az álláspontját, mert azt hiszem, hogy az ő helyzetében talán én is hasonlóképpen cselekedtem volna, és ezt pont ezért tudom kijelenteni, amiért jómagam is annyira makacsul ragaszkodok a műtéthez. És bár azt mutatom neki, hogy már annyira nem érdekel a téma, ettől függetlenül ez nincs így. Lényegében ki akartam várni, amíg olyan állapotban kerül, hogy nem lesz majd választása. Viszont a tény, hogy eltűnt, akár a kámfor, annyira kikészített, hogy hirtelenjében iszonyatosan hibásnak éreztem magam. Egyszerűen csak el kellett volna kapnom a grabancánál, és addig ordítani, bőgni, könyörögni, csúszni a földön, hemperegni előtte, amíg bele nem megy abba az istenverte műtétbe... Mert akkor most nem történne ez.
A kétségbeesésemet pedig mi sem mutatja jobban annál, hogy pont azt a nőszemélyt rángatom bele az ügybe, akit normális esetben soha többé nem kerestem volna fel... Viszont tudom, hogy ez a kotnyeles perszóna valószínűleg öt percen belül képes lenne kideríteni nekem azt, hogy hova tűnt el a srácom... Bár én akkor is boldog lennék, ha egyáltalán azt megtudnám, hogy életben van-e.
Valószínűleg hallhatta, hogy valami baj van, mert időm sem volt arra, hogy összeszedjem magam és legalább megpróbáljam tartani azt a látszatot, amit mindig felé mutattam. Innen tudtam, hogy komolyan vette a hívásomat, ami miatt azt mertem gondolni, hogy talán csak fele annyira borzalmas a nő, mint azt én korábban hittem volna.
- A legjobb barátom – adtam meg a választ a kérdésére, de hirtelenjében leesett, hogy nyilvánvalóan nem ez az, ami érdekli – Veseelégtelenségben szenved, utolsó stádiumban van ráadásul. Valószínűleg rosszul lehetett.
Itt a gyógyszerek felé intettem, mert teljességgel elutasítottam azt a tényt, hogy Tae Oh öngyilkos akart lenni. Habár most már sokkal rosszabbul néz ki, mint korábban bármikor, attól függetlenül még ismerem őt... Legalábbis azt hiszem, hogy ismerem. Sokat nem változott az utolsó találkozásunk óta, legalábbis abban nem, hogy mennyire élni akar. Csupán csak próbál úgy csinálni, mintha ez nem így lenne... Már-már annyira görcsösen, hogy én magam sem tudom, pontosan melyikünket is akarja meggyőzni a dologról.
Viszont ha tönkre lehet tenni a hirtelen kialakuló bizalmat akkor, nos... Neki egyetlen szócskával sikerült ezt megoldani. A tény, hogy a nevemen szólított egyszerre okozott örömet, hiszen Tae Oh-n kívül mindenki egy sablonos, felvett változatot vág hozzám. Soha életemben nem volt bajom a szüleim által választott formával, főleg az egosimogató jelentése miatt szerettem nagyon még akkor is, ha az apámon kívül Yan Tao-nak nem szólított senki korábban. Viszont mivel kifejezetten ritka név, ki tudtam vele egyezni, mert a hangzása is egészen dallamos...
De az ő szájából mégis annyira idegennek cseng. Nem tetszett, ahogyan kimondta, és magam sem tudtam, hogy miért kúsztam távolabb tőle, de valószínűleg köze volt ahhoz, hogy lebuktam. Soha életemben nem szerettem, ha valamin rajtakaptak, mert csak arra tudtam gondolni, hogy nem végeztem elég jó munkát.
- Az egész istenverte világ keres – pillantottam a fekete tekintetébe, majd folytattam – Nem azért élek majdhogynem napról napra távolt a testvéremtől, az országtól, ahol felnőttem, hogy bárki, aki valaha ártott nekem, csak úgy tudomást szerezzen a létezésemről... Sejthettem volna, hogy tudsz rólam, akkor biztosan nem tőled kérek segítséget. Ha azt akarod, hogy elhiggyem, hogy nem akarsz bántani, főleg azok után, hogy fejbevertél egy... Nos, fogalmam sincs micsodával úgy, hogy gyakorlatilag kifeküdtem tőle, akkor... Adj valamit a kezembe, ami bizalmat ad. Valamit, amit kijátszhatok ellened, hogy megvédhessem magam.
Mert persze ő az apja hátszelével konkrétan sérthetetlen. Ha egyetlen haja szála is meggörbülne miattam, valószínűleg rögtön bevágnának a sittre, ezért szükségem volt bármire, amit felhasználhatok ellene, ha arra kényszerülök. Pár hónappal ezelőtt még felhasznált volna, szóval lényegében nincs okom bízni benne, és akkor sem véletlenül maradtam távol tőle.
- Ahhoz képest engem olyan szépen helyben hagytál kisanyám, hogy még azóta is keresem a rég elszórt férfiasságom – morogtam az orrom alatt – Fogalmam sincs miért akarsz szem előtt tartani, de remélem tisztában vagy azzal, hogy ettől a helyzettől kiver a víz. Mert én semmit sem tudok rólad a neveden meg azon kívül, hogy kinek a lánya van.
Ez pont elég információ volt ahhoz, hogy tudjam: vigyáznom kell vele. Őszintén nem akartam ártani neki, inkább csak szerettem volna, hogy távol maradjunk egymástól... Mert úgy mind a ketten biztonságban maradhattunk volna. Pedig csak hagynom kellett volna, hogy megüsse a bokáját miattam, de titkon talán képtelen lettem volna végignézni azt, ahogyan valaki bántja. Mert az egyetlen ember, aki fájdalmat okozhatott volna neki, az én vagyok.
Ahogyan ismét a nevemen szólított, ráemeltem a tekintetem, és csak figyeltem, ahogyan közelebb húzódik hozzám. Szerettem volna távolabb csúszni, de a fal már így is a hátamhoz simult, így jobb híján egy csapdába esett vadállatként meredtem rá, felhúzva a térdeimet a mellkasomhoz.
A szavait hallgatva, viszont éreztem, ahogyan fokozatosan elkomorul az arcom, és a végére már a szemeimet is összehúztam, miközben rápillantottam. A kézfejemmel megtöröltem az arcomat és a fejemet csóválva éreztem, ahogyan egy szórakozott kis mosoly ül ki az arcomra.
- Talán figyeltél, és kutakodtál utánam – vettem fel végül vele a szemkontaktust – De vagy arra hajtasz, hogy egy életre meggyűlöljelek, vagy pedig bár tökéletes munkát végeztél, ettől függetlenül a száraz tényeken kívül semmit sem tudsz rólam. Szóval ne beszélj úgy az életemről, mintha ismernél... Vagy az apád ismerne. Egyikőtök sem tudja, hogy miért vagyok itt, és ha sittre vágna, akkor igazából ti járnátok rosszabbul.
Mert hát a drága édesapám nem igazán tűri azt, ha valami elromlik körülötte és biztos vagyok benne, hogy még Heo Yi-t is képes lenne kihúzni a szarból, ha hirtelen felbukkanna... Mert hát mégiscsak a vére, aki rossz fényt vethet rá, én pedig mondhatni a szeme fénye vagyok, ami csak azért tesz boldoggá, mert addig sem csesztetik az öcsémet. Az egyetlen dolog, amit neki lerendezhettek, az egy érdekházasság volt.
- Ettől függetlenül valószínűleg apádat figyeli az enyém – néztem rá – Lehet, hogy a tiéd minden bűnözőt elkap, de az enyém olyan, mint egy veszett kopó. Ha valamit el akar érni, akkor el is fogja, viszont én nem mehetek haza... Főleg nem úgy, hogy előkerült a srácom is. Ha megtudja, hogy hol vagyok, ki vagyok, hogy műtéten gondolkozom, akkor valószínűleg idejön és elrángat, ha kell erőszakkal. Pont ezért nem akarok együttműködni veletek.
Legalábbis én logikusnak láttam mindazt, amit magyaráztam neki. Mivel szemmel tarthatják a családját, jobb ha egymástól távol maradunk még akkor is, ha állítása szerint engem akar védeni. Viszont sajnos a mai alkalom úgy néz ki, hogy mindent meg fog változtatni.
- Ő az – bólintottam – És róla is szeretnék beszélni. Tény és való, hogy lehengerlően jóképű vagyok, csodás testtel rendelkezem, és hát eszem is akad valamennyi... Szóval mondhatni édes tökéletességben szenvedek, de ettől függetlenül rohadt szar vagyok abban, hogy nyugodtan reagáljak az ilyen szituációkra. Szóval szükségem van most rád, esküszöm meghálálom majd a dolgot... Valamiféle kompromisszumra talán nyitni fogok, ha megtalálod nekem őt. Ha nem, akkor talán... Le kéne zárni az ismerettségünket, mert csak veszélyt jelentünk egymás számára.
A következő mondatot nagyon komoly pillantással hoztam a tudtára. Egyrészt komolyan gondoltam a dolgot, viszont másik oldalról igyekeztem a reakcióját felmérni... Érdekelt, hogy vajon mennyire hihetem el neki azt, hogy tényleg számít neki az, hogy mi lesz velem.

      || 1 378 ||ruha || zene

Soha életemben nem voltam egy olyan ember, aki felszedte volna a nőket, ezért nem is kifejezetten meglepő az a tény, hogy eddig egyáltalán nem volt barátnőm. Kamatyolgattam ezzel azzal, kielégítettem a kis szükségleteimet, de párkapcsolatra sosem vágytam, mert az túlságosan sok elkötelezedőssel járt volna.
És bár lehet őrültségnek hangzik, de pont ezért is tartom ijesztőnek Evelynt. Mert több dolgot tud rólam összességében, mint amennyit valaha megosztottam bárkivel is, ettől meg automatikusan úgy érzem magam, mintha elszámolással tartoznék neki... Ami pedig egyfajta állandósság érzését kelti bennem, és az egészben ez a legijesztőbb. Nem akarok neki magyarázattal tartozni, nem akarom azt érezni, hogy talán egyszer az életben közelebb is állhat hozzám a jelenleginél, mert ettől csak jobban kikészülök. Alapvetően gyűlölöm azt, ha új emberek váltanak ki belőlem érzéseket, mert így vagy úgy, de ilyenkor mindig bonyolulttá válik az életem, azt pedig kifejezetten gyűlölni tudom.
- Nem kell nagy ész ahhoz, hogy kitaláljam, hogy milyen szándékkal keresnek az emberek – szegtem fel az államat, ahogyan hozzá beszéltem – Neked és az apádnak többféleképpen is hasznos lehetek. Lecsukathattok az infóimmal egy csomó olyan embert, akiknek a megítélésetek szerint rácsok mögött lenne a helye. Aztán pedig lecsapjátok a másik legyet, és hazaküldötök. Biztos vagyok benne, hogy hősként emlegetnék az apádat ezek után, szóval valószínűleg élne a lehetőséggel... Ha már annyi időt elvesztegetett a keresésemre.
Abba viszont senki sem gondolt bele, hogy vajon mi okom volt megszökni abból az üres és barátságtalan palotából, ahol mind éltünk... Mert hát végülis tele voltam tök jó lehetőségekkel, ugye? Ott volt a cég, apám támogatása, a családunk jó hírneve... Jakuzzi, beépített medence, aranyvécé, minden... Csak éppen olyan alapvető dolgokat nem tanítottak meg nekünk soha, hogy érezni és szeretni nem gyengeség. Hiszen nem is kifejezetten voltunk emberek, csupán csak gépekként gondoltak ránk, akiknek nincs más dolga, mint hajtani a szekerét a vállalatnak, öregíteni a cég jó hírnevét, és a család megbecsülését... De ez nehezebb feladat volt, mint mindennap felkelni, elmenni dolgozni, majd a kevés kis pénzből kigazdálkodni valamit és boldog életet élni. Mert pont a mosolygás és egy kis napsütés hiányzott, amit számomra az öcsém és Tae Oh jelentett, de végül mind a kettőt elveszítettem a családom miatt. Ez volt az egyik ok, amiért úgy döntöttem, hogy jobb nekem itt. Mert amíg egyedül vagyok, ehetem azt a kenyeret, amiért a saját véremmel és verítékemmel dolgoztam meg, nem pedig egy olyan emberét, akivel alapjáraton nem is ülnék le egy asztalhoz.
- Nem sok olyan információ van ebben, amit fel tudnék használni ellened – csóváltam meg a fejem, de azért egy fokkal bizalmasabb hangon szóltam hozzá – Maximum édesapukádnak tudom elmondani azt, hogy a kicsi lánya nem viselkedik jól... De nyilvánvaló, hogy valószínűleg a pincétekben végezném, és ki tudja miféle rémségeket művelne velem, amiért a kedves lányát a számra mertem venni, szóval lényegében megint csak magamnak ártanék azzal, ha bárhogy ártani próbálnék neked. Nem mintha érdekem lenne a dolog, de azért ez az egész kibaszott helyzet annyira elcseszett, hogy igazából... Ha bízok benned, ha nem, én jövök ki belőle szarul, szóval azt hiszem még választásom sincs. Ezért utálom a túl okos nőket.
Az utolsó mondatot már csak az orrom alatt motyogtam, miközben a fejemet csóváltam. Persze ez nem volt teljes mértékben igaz, hiszen képtelen lennék együtt lenni valakivel, aki buta, vagy életképtelen, de pont ez a kulcs. Meghúzni azokat is megtudom, és kezdett eléggé nem tetszeni, hogy ő nem csak egy szép kis libácska, hanem esze is van.
- Érted tettem – csóváltam meg a fejem, és éreztem, ahogyan lassan egy kicsit felfelé kezd kunkorodni a saját szám sarka is a nyomorom miatt – Nem akartam, hogy valami olyat tudj meg, ami felkelti a kíváncsiságodat. Annyira azért már kiismertelek, hogy lássam a vakmerőséged, és ha bajba keveredsz, azzal bajba kevered a főnökömet is. Mivel én voltam akkor ott az illetékes, valamit tennem kellett annak érdekében, hogy ezt elkerüljük, szóval nyilvánvalóan engem vettek volna elő érte, amit nem akartam. Nem mellesleg ha bajod esik akkor az is az én saram lett volna, mert nem igazán vetett volna jó fényt a bárra, ha ott a közelében halsz meg. Erre mit csinálsz? Állításod szerint kicsit határozottabb voltál a kelleténél. Nos ezt én inkább úgy éltem meg, hogy egy hatalmas lyukat vertél a fejembe! Azt hiszem valahogy máshogy szerepel az én szótáramban a határozott szó...
A maratoni zsörtölődésem végén már csak sípolva fújtam ki a levegőt és csóváltam a fejem. Ez a nő valóban talán öreg volt ahhoz, hogy bohém jellemnek lehessen nevezni, de amúgy is... Nem az lenne a normális, hogy én keverem őt bajba, és nem fordítva?
- Miért érzem azt, hogy miattad fogok a föld alá kerülni előbb, mint azt szeretném? – motyogtam az orrom alatt, miközben a további szavaira csak egy „igenis anyuci” szerű választ morogtam oda. Igyekeztem nem figyelemmel kísérni azt a beszélgetést, amit a vonal másik végén szereplő személlyel folytatott le, mert úgyis az lesz a valid információ, amit ő közöl le velem, nem pedig az, amit éppenséggel véletlenül elkapok a beszélgetésből, de ettől függetlenül nem tudtam eltekinteni attól, hogy nemes egyszerűséggel cicusnak neveztem a vonal túlsó végén levő férfit.
Viszont a szavaira úgy kaptam fel a fejem, mintha hirtelen áramütést kapott volna a testem. Szinte azonnal csóválni kezdtem a fejem arra amit mondott és a mosdókagylóba kapaszkodva álltam fel, hogy megindulhassak kifelé. Meg akartam találni, látni akartam őt, de a lábaim képtelenek voltak elbírni a testemet.
- Ő... Ő nem tenne ilyet – kapaszkodtam bele a mosdókagylóba, mielőtt összeeshettem volna – Élni akart. Nem, ez... Ez nem történhetett meg vele. Ezt nem fogom csak úgy kibírni.
A mondat végére már csak suttogtam és igyekeztem nem elhagyni magam, de egész testemben remegtem. Előttem volt az öntelt arckifejezése, ahogyan folyamatosan keltette bennem a bűntudatot azzal kapcsolatban, hogy nem adtam oda neki a vesémet... Az a srác mindenáron élni akart, szóval egyszerűen képtelen voltam elfogadni azt, amit Evelyn mondott nekem, ezért is kezdtem el szinte azonnal káromkodni az anyanyelvemen és ököllel ütni a járólapot, miközben újra végigfolytak a könnyeim az arcomon.

      || 979 ||ruha || zene

- Azt hiszem az első és az egyetlen dolog, amiben egyetértek veled – pillantottam rá, megkeresve a sötét tekintetét a sajátommal – Hogy ez az egész helyzet hülyén és furcsán hangzik. Mi a fenét jelentek én neked meg a családodnak? Mert kicsit nehéz megértenem a dolgot úgy, hogy konkrétan... Belecsöppentem. És amúgy iszonyat cuki, ahogyan itt elémtárod a részleteket, de remélem... Megérted, hogy ezt most vajmi kevésnek tartom. Ennek pedig az egészen egyszerű oka van... Nos olyan határozottsággal sikerült fejbekúrnod, hogy másodjára is megjártam a sürgősségit pár napja, és lényegében ez az oka annak, hogy itt vagy. Örülök neki, hogy nem vadásztok rám állításod szerint, viszont ha most... Nem lenne piszok nagy vészhelyzet, akkor te sem lennél itt és amúgy is jössz nekem egyel a fejem miatt. Szóval maradjunk egyelőre annyiban, hogy... Segítesz, aztán én elfelejtem neked, amit velem tettél, te meg elfelejtesz engem...?
Én magam is éreztem, hogy feleannyira sem volt határozott a mondandóm, mint ahogyan azt elképzeltem. Tény és való, hogy igazából gecire ijesztő az, ha az ember fia azzal szembesül, hogy valaki nyomoz utána, és lényegében mindent tud róla, holott feltett szándékom volt rejtőzködni. Egyrészt rohadtul nem tetszett, hogy ezek, szerint nem végeztem elég alapos munkát, ami a bujkálást illeti, viszont ugyanakkor valahol imponált a tény, hogy egy ilyen nő lohol a nyomomban. Persze ez nem zárja ki annak a tényét, hogy talán egy pszichopata állat is lehet, akinek a legfőbb célja megszabadítani a hímtagomtól, hogy azt bebalzsamozhassa, és megvárja, amíg mumifikálódik... Viszont mindezt képtelen voltam kinézni belőle, és konkrétan a saját vesztembe rohantam azzal, hogy hittem neki. Mert azoknak az őzikeszemeknek képes voltam hinni... És pont ezért nem tudtam határozottan megfogalmazni a mondandómat. Mert valahol mélyen talán szerettem volna azt, hogy igaz legyen, amit annyira magyaráz nekem.
- Pont a szüleim végett nem tudom elképzelni azt, hogy miért ébredne fel bármi az apádban miattam – vontam össze a szemöldökömet, majd megcsóváltam a fejem – Persze én nem vitatom, biztosan amúgy nagyon jó és tiszteletre méltó ember, de ha a kérdésedre kell válaszolnom, akkor azt kell mondanom, hogy nem. Egyszer sem futott át az agyamon, hogy ilyesmi megtörténhet, részben pont azért, mert a saját lánya túlságosan kóslat utánam, ami miatt veszélybe kerülhet... Szóval inkább tartok attól, hogy az apád majd jól seggbedörrent emiatt engem is... Téged is.
Mert bár nem bíztam benne, ettől függetlenül nem akartam neki rosszat. Ez pedig valahol azt eredményezte, hogy nem hagy teljességgel hidegen az, ami vele történik. Bűntudatom lenne, ha miattam esne bántódása... Emiatt pedig egy okleveles baromnak éreztem magam. Soha életemben rvele. Valahol mélyen úgy éreztem, hogy ha minden rendben lenne, akkor sem lennék képes megkapni Őt, vagy ha mégis, akkor is idővel elmarnám magam mellől. És már az, hogy ez egyáltalán a fejemben megfordult, egy kicsit kezdett kiakasztani. Mert ezzel pont én magam tettem meg a választást, ami elé állítottam őt korábban. Realizáltam magamban, hogy talán nem is lenne annyira könnyű hagyni, hogy kilépjen az életemből, viszont ezzel egyidejűleg el is döntöttem, hogy neki nem feltétlenül kell tudnia erről.
- Miért vagyok neked ennyire fontos? – tettem fel a kérdést, meg sem moccanva még akkor sem, amikor közelebb húzódott hozzám. Szinte már hallottam is a mondandójának a csattanóját, ami miatt a létező összes férfiúi büszkeségem darabokban fog heverni, de ettől függetlenül kíváncsi voltam a válaszra. Ha azt akarja, hogy a közelében maradjak, ahhoz neki is kell adnia valamit... Még ha ez egy elbaszott brotherzone pozícióval is jár, mert ennél többet tényleg képtelen lettem volna az egész dologba gondolni.
- Pont ezért nem is kéne bármiféle szövetséget ápolnom veled. Nem akarom, hogy megváltoztass – ez volt a pillanat, amikor elengedtem azokat a lehetetlenül sötét szemeket, és inkább a járólapot kezdtem el tanulmányozni a fürdőben. Mert ahogy haladtunk előre a beszélgetésben, egyre inkább éreztem én magam is, hogy már képtelen vagyok úgy gondolni rá, mint a „pszichopata ribanc”, aki egyetlen mozdulattal kifektetett. Viszont a tény, hogy hol vagyunk, azonnal eszembe is juttatta Tae Oh arcát, ahogyan vidáman mondta nekem, hogy ő úgy érzi több van ebben a dologban. Én magam pedig akkor lennék a legboldogabb, ha most a fejemhez vághatná, hogy ő megmondta... És az egészben az a legijesztőbb, hogy én is realizálni kezdtem a tényt, hogy igaza van. Mert jelenleg azt érzem, hogy a velem szemben ülő nőszemélyt gyűlölöm... Pont azért, mert képes lenne elérni azt, hogy nyissak egy okos nő felé, ami egyenes utat jelentene a szívemhez, ezt pedig... Erre még nem állok készen.
Az egészt pedig csak tetézte a hír amit kaptam. Rögtön a legrosszabbra gondoltam, mert az ő esetében sajnos amíg nem kapja meg az új vesét, ott van a pakliban az a kártya is, hogy meghal. Én magam persze teljesen kizártnak tartottam azt, hogy valóban öngyilkos akart lenni a srácom, de ettől függetlenül bármi is történt, az lényegtelen. Itthon kellett volna lennem, hogy mindezt megtudjam akadályozni. Pont ezért is kezdtem el részben dühösen ütlegelni a földet, miközben a könnyeim végigcsorogtak az arcomon. Egyszerűen csak nem készültem fel arra, hogy már most elveszítsem őt, amikor annyira rövid ideje kaptam vissza.
- Ez nem öngyilkosság – suttogtam erőtlenül magam elé – Ő nem tenne ilyet... Annyira élni akart mindig! Baleset történt.
Én magam sem tudtam, hogy miért suttogtam magam elé a szavakat, de lassan ráemeltem a könnybe lábadt szemeimet az arcára, a saját remegő kezemet pedig az övére simítottam. Úgy éreztem, hogy ha ő elhiszi nekem mindezt, akkor én magam is kizárhatom annak a lehetőségét, hogy Tae Oh számára... Ez lett volna az az út, amivel megtalálhatja a boldogságát.
- Az én hibám az egész – sóhajtottam fel halkan, majd lesütöttem a tekintetem – Itt kellett volna lennem. Akkor nem történt volna meg ez. Viszont... Látnom kell őt most. Lehetséges, hogy fél egyedül és keresni fog... Nem hagyhatom cserben őt.
Tisztában voltam azzal, hogy ez az egész most már túl sok volt nekem, de ettől függetlenül félre akartam tenni a saját érzéseimet most. Pont ezért, óvatosan el is húztam a tenyerét az arcáról, majd minden erőmet összeszedve álltam fel a mosdókagylóba kapaszkodva.
- Talán a sors iróniája – jelentettem ki halkan, egyetlen fájdalmas mosollyal az arcomon – De úgy néz ki, hogy most... Talán mégsem szeretném, hogy magamra hagyj. Mert nem vagyok biztos abban, hogy nem fogok egy baromi nagy hülyeséget csinálni, neki meg szüksége van rám. Biztosan tudnék máshoz is menni, de ez a helyzet mindkettőnknek kedves így. Te szemmel tarthatsz, nekem meg jól esne, ha valaki... Megtenné ezt.
Én magam is éreztem, hogy a hangom nagyon bizonytalan volt, és összességében nem álltam készen arra, hogy fejest ugorjak a saját vesztembe, de tudtam, hogy ezt meg kell tennem érte. Tartozom annyival a legjobb barátomnak, hogy legalább őt megpróbálom összekaparni, ha már a saját testvéremet otthon magárahagytam.

      || 1 096 ||ruha || zene