“She’s a saint with the lips of a sinner. She’s an angel with a devilish kiss.”
Zavartan állok a tükör előtt, még mindig nem vagyok biztos abban, hogy jó döntés volt a részemről, hogy beleegyeztem ebbe a randiba. Igazgatom, húzogatom a fekete ruhám csipke alját. Majd hirtelen felindulásból indulok el a szobám irányába, de Alison hirtelen ugrik elém. -Atya ég! Majdnem szívrohamot kaptam tőled,- ő szigorúan mér végig, majd elállja az utam. Kérdőn pillantok rá, majd intek egyet a kezemmel, hogy örülnék, ha el lépne az utamból. -Adelynn, hova készülsz az istenért? Temetésre... vagy randira? Mert ezzel a ruhával... és ezzel a hajjal legfeljebb egy zárdába mehetsz. - majd ellentmondást nem tűrően nyit be a szobámba, és megy egyenesen a ruhás szekrényemhez. Mielőtt tiltakozhatnék már fel is tépi az ajtót. Még egyetemista koromból maradt nálam pár vadabb darabom, de nyilván nem egy rövid bőrszoknyában fogok randizni egy pasival akinek csak a nevét tudom. Kivéve, ha azt akarom, hogy már a mosdóban megerőszakoljanak... -Elárulnád Ally, hogy mi a fészkes fenét művelsz? - mire nem foglalkozik velem, továbbra is kutat a ruháim között. Majd megragad egy karmazsinvörös vékony selyem ruhát, és felém dobja.- Vedd fel ezt, ezzel a fekete kardigánnal menni fog,- rám kacsint pajkosan,- és vegyél fel combfixet, a pasik döglenek érte. Illetve,- határozottan lép a hátam mögé, és kihúzza a hajtűket hosszú tincseim közül, amik éppen hogy tartják azokat,- nem egy szigorú nagynéni vagy, igyekezz öt perc múlva itt a taxi. - már éppen tiltakoznék, amikor egyik ujját szája elé emelve jelzi, hogy ne is próbálkozzak,- abban a fekete göncben nem hagyod el a lakást,- azzal magamra hagy. Én pedig nem is értem mi a fenéért egyeztem bele a randiba ezzel a pasival. Persze! Tudom, hogy a sármos mosolya, és a finom illata miatt. Na meg mert nem adta fel. Egy hónapon keresztül minden egyes alkalommal bejött az étterembe, hogy megigya a kávét, és mindennap próbált beszélgetést kezdeményezni velem. Én pedig mindennap elutasítottam őt. Meg amúgy is mit mondhatnék magamról? Egy hazugság az életem, egy tanúvédelmi programban veszek részt, de ugyanazt az információt keresik az amcsik, mint az oroszok. És én addig vagyok biztonságban amíg ezek az információk az én birtokomban vannak. Már bánnom, hogy beleegyeztem, de Erica beszélt rá. Talán le kéne mondanom! Egész héten ez járt a fejemben. De igazából öt éve, amióta itt élek az Államokban igazából nem találkoztam pasival, és randin még úgy sem voltam. Egy estébe nem halok bele, mi bajom származhat? Elbeszélgetek egy értelmes emberrel egy pohár jóféle bor és finom étel mellett, aztán elválnak útjaink... Kell nekem ez, szükségem van rá, és ha esetleg egy egy éjszakás kalandom lesz, hát őszintén szólva a testemre igazán ráférne már egy kis kényeztetés. Így mielőtt meggondolhatnám magam felkapom a kardigánt, a táskám és indulok is a bejárat felé. Úgy döntök, hogy nem agyalom túl a dolgot, mint általában mindent, hanem úszok az árral, lesz ami lesz alapon majd élvezem az estét, következmények nélkül.... Míg egyetemista addig is így éltem az életem, hiszen nem túl átgondolt dolog lett volna a világot a nyakamba venni egy hátizsákkal ugye? Így hát most is azt teszem, még a taxiban is ez járt a fejemben. Próbáltam erre fókuszálni, hogy tényleg így legyen, a nyaklánc ami a mellkasomba simult megnyugtatott. Tudom, hogy a szüleim is azt akarnák, hogy jól érezzem magam, de most nem akarok erre gondolni, mert akkor megint depis leszek és nem hiszem, hogy James egy szomorkodó nővel szeretne vacsorázni. -Hello, van egy asztalfoglalás Parker névre, elméletileg,- köszönök oda a pincérnek, mire ő kedvesen elmosolyodik. Azt érzem, hogy a szívem a torkomban dobog, így még sosem érzetem magam. Pedig még csak nem is látom James alakját, de már a tudat, hogy itt van, ilyen erős hatással van rám. -Hello,- köszöntöm őt egy mosoly kíséretében amikor végre az asztalhoz érünk a pincérrel. Nem tudom mit illik tenni vagy mondani, a kézfogás elég hülye dolog lenne, a puszi meg túl közvetlen. -Ne haragudj, ha késtem pár percet, de elég nagy volt a forgalom, a taxis meg nem igazán sietett. Igazán remekül nézel ki,- próbálom befogni a szám, túl ideges vagyok. Figyelnem kell az akcentusomra, mert ha túl stresszes vagyok akkor sajnos hajlamos vagyok hadarni és orosz akcentusom eléggé kihallatszik.
I Fell In Love With You Because You Loved Me When I Couldn’t Love Myself.
Egy pendrive. Ennyi választott el attól, hogy megtaláljam a feleségem gyilkosát, és láthassam a fiam, biztonságban tudhassam. Ez lebegett a szemem előtt az elmúlt három évben is. Nem számított miféle szörnyűséget kellett hozzá elkövetnem, a fiamért tettem, és a feleségem emlékéért, ezért haladtam előre. Néha kísértenek rémálmok, igen, tudom Nina sem helyeselné a tetteim, de már késő volt, erre az ösvényre léptem, és nem volt visszaút. Csak egy munka, és végre szabad vagyok! Végre biztonságos életet biztosíthatok a fiamnak! Azonban tudtam ez a pendrive nem fogja olyan könnyen adni magát. Eleinte naivan azt hittem, persze. Egy lánynál volt, Lynn az új nevén, pincérnő volt, és egy orosz menekült. Az igazi nevét is megtudtam, és, hogy a tanúvédelmi programban van. A bácsikám igen titkolózott vele kapcsolatban, sok mindent én magam derítettem ki, és tudtam hogyan hassak egy magányos nőre. Az elmúlt években gyakran kellett kihasználnom a férfias sármomat. Nem tagadom, szerettek a nők Nina előtt, és igen jóképű vagyok, persze, de miután megismertem az egykori feleségem, nem érdekelt egyetlen nő sem, csak ő. Aztán elveszítettem, és azóta gondolni sem tudok arra, hogy mással legyek. Érzelmileg, szerelemből. Testileg sajnos kellett, a küldetések miatt. Nagyon rosszul is éreztem magam, és nem változott, inkább öltem, mintsem másik nő karjaiban legyek, de a küldetések, az én saját küldetésem miatt meg kellett tennem. Soha egyetlen nő sem fog felérni Ninához, nem tudom elképzelni. De ahogyan említettem testileg be kellett vetnem magam, és így terveztem megszerezni a pendrive is a titkos információkkal. Heteken át jártam az étterembe, ahol dolgozott és igyekeztem befűzni őt. Nem igen adta magát könnyen, érthető okokból, hiszen bizalmatlan volt. Vajon mennyi köze lehet, a feleségem halálához? Remélem nem sok, kedves lánynak tűnt, nem akartam megölni. Szóval heteken át jártam utána, beszélgettem vele, amennyire csak lehetett, és még sosem kellett ennyire egy nőért megküzdenem. Aztán végre beadta a derekát, és eljött velem egy randevúra. Az álcám szerint James Parker a nevem, Angliából érkeztem, és középiskolai tanár vagyok, aki New Yorkban keresi az új életet. Lassan közeledtem felé, kávét rendeltem, tartottam a szemkontaktust aztán merészen elhívtam, de ő sorba kikosarazott, egészen mostanáig. Egy igen elegáns étterembe viszem őt. Fekete hajszálcsíkos öltönyt és fekete inget piros nyakkendővel veszek fel. Nem sokkal az én érkezésem után érkezik meg ő is, az étterembe, és be kell vallanom magamnak, nagyon szép lány, és valami észvesztően néz ki! -Szia. - köszönök neki. - Köszönöm. - felelem, mikor megdicséri a külsőm. - Te is csodásan festesz. - egy jól irányzott bók, elengedhetetlen, még ha ő is kezdeményezte. Aztán nekiáll a magyarázkodásnak, én pedig elmosolyodom. -Semmi baj, Lynn, teljesen megértem. - mosolyodom el ismét. Leülünk az asztalhoz, és a pincér átadja nekünk az étlapot. -Én egy steaket kérek félig átsütve, krumplival, és salátával. hozzá pedig kérem hozzon nekünk egy üveg Cabernet Sauvignon, kérem. - adom le a rendelést, majd megvárom, hogy ő is megtegye. -Nagyon örülök, hogy eljöttél velem vacsorázni. - teszem a zavarba jött férfit. Nem lesz könnyű meghódítani ezt a nőt, feljutni a lakására, elnyerni a bizalmát, mert ahogyan már említettem, nem adja könnyen magát. Jogos, ha menekült lennék tanúvédelmi programban én is olyan óvatos lennék, mint ő.
“She’s a saint with the lips of a sinner. She’s an angel with a devilish kiss.”
Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet ez a találkozó. Van egy hatodik érzékem, vagy női megérzésem vagy mit tudom én minek nevezzem, de azt súgja, hogy ez nem jó ötlet. Nehéz ellent mondanom ennek az érzéknek, de a lakótársamnak igaza van. Még pedig abban, hogy nem retteghetek egész életemben. Viszont azért azt sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy az emberek mellőlem eltűnnek... vagy meghalnak. A legutóbbi FBI ügynök akivel tartottam a kapcsolatot egyszerűen eltűnt. És reménykedem abban, hogy inkább arról van szó, hogy megunta a munkáját és miután nyert a lottón inkább megpattant valami lakatlan szigetre. De a realitás talaján maradva erre nagyon kevés esélyt látok. Arra viszont sokkal többet, hogy az orosz ügynökök elkapták és jelenleg valami Oroszország háta mögötti kis faluban tartják éppen fogva és próbálnak információkhoz jutni. Igazából az oroszokból ki nézem. Azok után ahogy a családomat lemészárolták előttem, és kis híján engem is, bármit kinézek hazámból. De igazából ez igaz az amerikaiakra is. Attól függetlenül, hogy milyen jó szándékúnak és segítőkésznek mutatják magukat, tisztában vagyok vele, hogy ez csupán látszat. Nem olyan önzetlenek ők, mint ahogyan azt a világ felé mutatják. Igazából mindkét fél számára az információk olyan nagyon fontos, amit mindig a nyakamban hordok. Tudom, hogyha az amcsik kezébe kerülne akkor már nem lennék olyan fontos. Persze, nyilván utána is törekednének arra, hogy életben tartsanak. De, ha a véletlen úgy hozná, és mégis orosz kézre kerülnék egy vállrándítással intéznék el a dolgot. Ezzel is tisztában vagyok. Pontosan úgy, hogy ha a KGB ügynökei megtalálnak, mindenképpen megölnek. De előbb mindenképpen szépen lassan kínoznának meg, és azzal is tisztában vagyok, hogy élveznék, amiért fejtörést okozok nekik már évek óta. Szóval addig vagyok biztonságban, amíg nálam van a pendrive. Az egyetlen dolgot amit igazán sajnálok, hogy már évek óta nem láttam a hazámat. Na meg, hogy a saját életem egy hazugság. A kollégáim, és a lakótársam, nem tudják, hogy igazából milyen vagyok, hogy igazából mit szeretek vagy utálok. Utálom, hogy hazugságban kell élnem, de az életben mindennek meg van az ára. Magának az életnek is... Zavartan követem a pincért, aki az asztalhoz vezet, ahol a férfi már vár. Talán aggodalomra adhat okot az, hogy olyan kitartóan ostromolt az elmúlt egy hónapban. De elegem van abból, hogy úgy éljem az életem, hogy semmi emberi kapcsolatom nem lehet, az FBI ügynökeivel kivéve. De azok sem igazi kapcsolatok ugye. A minimum amit ennyi év után megérdemlek egy igazi randi egy igazi pasival. Úgy, hogy úgy döntök, hogy most csak élvezem a vacsorát, aztán utána úgy sem látom ezt a férfit. Mivel valószínűleg annyira unalmasnak fog tartani, hogy inkább vetné magát a tengerbe, minthogy még egyszer találkozni akarjon velem. Nem is tudom mi ütött belém, hogy egyből elkezdek bókolni neki, a jövőben igyekezni fogok, hogy vissza fogjam magam. Akár mennyire is levett a lábamról az égszínkék íriszei. -Öhm... köszönöm,- pirulok el ahogyan helyet foglalok vele szemben,- csak kikaptam valamit a szekrényből,- mosolygok rá, miközben könnyen jön a számra a hazugság. Pedig, ha tudná, hogy órákig turkáltam a szekrényben, és... igazából csak füllentés volt. Mert Ally szó szerint kikapta a szekrényemből ezt a göncöt, bár kissé túlzásnak vélem, pláne a combfixxel, de ha nem teszek eleget a lakótársamnak még mindig ott veszekedne velem. Kissé felvonom a szemöldököm a szavaira, nem hiszem el, hogy létezik ilyen elnéző pasi a világon. Ez most komoly? Vagy ő is a hazugság nagy mestere, vagy tényleg ilyen végtelenül cuki pasi, aki titokban sorozatgyilkos, hogy nincs senki az életében... -Én Hawaii csirkemellet szeretnék kérni steak burgonyával, és tartár mártással, illetve egy üveg ásványvizet kérnék,- mosolygok a pincérre, majd amikor távozik akkor James-re pillantok. -Ne haragudj, de nem igazán szoktam alkoholt fogyasztani, - na még csak az hiányzik, hogy itt elkezdjek alkoholizálni és a végén eláruljam magam. Lehet, hogy dilisnek tart, de akkor legalább nem akar még egy második randevút, jobb lenne, mindkettőnk részéről. -Én köszönöm a meghívást,- oldalra billentem a fejem,- ne haragudj, évek óta nem randevúztam. Nem is tudom hogyan kéne viselkednem, de muszáj feltennem egy kérdést. Miért voltál olyan kitartó? Miért velem akartál mindenáron találkozni? - szegezem neki a kérdést, ami nem hagyott nyugodni már az első perctől, hogy elkezdett bejárni az étterembe, tudom nem lehetek elég óvatos...
Nem volt éppen könnyű ez a helyzet. Tudtam, hogy mi a feladatom. Konkrét parancs volt. Megszerezni a pendrive-ot, bármilyen áron. És tudom, hogy alapesetben a legegyszerűbb és leggyorsabb utat várnák el tőlem. Ami eddig nem is okozott problémát... vagyis, némi bűntudatot, lelkifurdalást, emberi mércével mérve, igen, de... az az én bajom volt, nem másoké. Most is sokkal könnyebb és gyorsabb lett volna, ha egyszerűen megvárom a vacsora végét, aztán elkísértem volna például egy darabon hazáig, és egy alkalmas helyen egyszerűen leütöttem volna, aztán elvittem volna egy biztos helyre, kivallattam volna, hogy hol a pendrive, majd megöltem volna, és már az első géppel repülhetnék haza. Néhány órán belül már a fiammal is lehetnék... Csak... ott volt az a bizonyos emberi tényező. Ha egyszer van más választásom is, mint megölni a lányt, hogyan állhatnék tiszta szívvel a fiam elé, úgy, hogy elvettem egy talán ártatlan lány életét, sietségből fakadóan... Mert talán nincs okom megölni... nem tudhatom. Sosem rajongtam a "járulékos veszteségért"... azokat akartam megölni, akik felelősek, de ez a lány... hiába őrzi a pendrive-ot, de talán azt sem tudja, pontosan mi van rajta, és azt főleg nem, miért olyan fontos... Szerettem volna magam jó emberismerőnek hinni, s ha az ösztöneimre hallgattam, azok azt súgták, ő nem érdemel halált... Arra a kis hangra a tudatom hátsó szegletében pedig szándékosan próbáltam nem figyelni, amely azt sugdosta nekem, túl szép és túl fiatal is még ez a lány a halálhoz... mert ez egyszerre juttatta eszembe azt is, hogy voltaképpen tetszik ez a lány... és azt is, hogy hiába szép és fiatal, a feleségem is az volt, és ő már halott... Nem, próbáltam inkább arra összpontosítani, hogy feljussak a lakásába, megpróbáljam jól érezni magam vele, annyira, hogy ő is jól érezze magát velem, eléggé, ahhoz, hogy velem töltse az éjszakát, és... utána, míg alszik, megkeresem, és elveszem a pendrive-ot, majd eltűnök, egy cetlit sem hagyva magam után, felszállok az első reggeli gépre, aztán már itt sem vagyok. Ha ez sikerül majd ma éjjel, boldog leszek, ha pedig nem... akkor megteszem a második éjszakán, vagy a harmadikon, de... megteszem, és ha lehet, magam után egy élő lányt hagyok hátra... csak a pendrive-ot viszem magammal, a lelkét nem... Feleletén csak elmosolyodtam, biztosra vettem, hogy nem így volt, de nem is kívántam ezzel zavarba hozni. A nők mindig órákat készülődnek egy-egy randevúra, tudom, hisz voltam már nős, van némi tapasztalatom a női lélek rejtelmeiben. - Meglepettnek tűnsz... - jegyeztem aztán meg, mikor felvonta szemöldökét a válaszomra, a késését illetően, ami, lássuk be, tényleg nem volt szembetűnő, hisz én magam is csak nemrég érkeztem. Különben pedig, magam is észrevettem már, hogy ez a város, a forgalmat illetően abszolút kaotikus, és kiszámíthatatlan. A pincér felvette a rendelést mindkettőnktől, majd távozott. - Ugyan, teljes mértékben megértelek. Nem kötelező, azt idd, ami jólesik - bólintottam megértőn. Én a magam részéről néha mentőövként szerettem használni az alkoholt, hisz nekem is voltak érzéseim, és néha könnyebb volt elvégezni a munkám, ha előtte ittam egy keveset. Kicsit örültem volna, ha mégis iszik, és így könnyebben oldódnak az ő gátlásai is, de... sebaj, így még egy kicsit megnyerőbbnek, és kicsit türelmesebbnek kell majd lennem vele. - Tulajdonképpen én sem - feleltem, ami kb. igaz is volt. Bár a szememben ez sem volt egy igazi randi, de amik ezelőtt voltak... azok végképp nem. A randevú érzelmeket feltételezne, vagy azokra való vágyat, de én sosem akartam semmi mélyet senkitől... már egy jó ideje. Csak munka volt az egész. - Nos, bizonyára vannak szabályok, de... azokat nem muszáj betartani. A lényeg, gondolom, az volna, hogy jól érezzük magunkat. És esetleg, hogy megtudjuk a másikról, amit szeretnénk, vagy amit ő szeretne, hogy megtudjuk. De kérdezz csak bátran - pillantottam rá kedvesen és érdeklődőn, miközben beszéltem. Igyekeztem a tőlem telhető legudvariasabb énem elővenni. A kérdésére először egy sóhajjal feleltem. Számíthattam rá, hogy ezt előbb-utóbb megkérdezi, és volt rá sablonválaszom, de... bevallom, hirtelen azt éreztem, ahogy ült ott velem szemben, hogy... nincs abban semmi, ha csepegtetek neki némi igazságot. Az talán csak segíthet... elnyerni a bizalmát. - Nos... tudom, ez sem a legszabályosabb randi-téma, s ezzel talán el is vágom némileg a hangulatot... de hazudni sem szeretnék neked, ha már rákérdeztél. Szóval... azért voltam kitartó, és szerettem volna veled találkozni, mert... a feleségem halála óta te voltál az első olyan nő, akivel úgy éreztem, szeretnék... eltölteni egy kellemes estét, egy igazi randevú keretei között. - Azt hiszem, annak ellenére, hogy nehéz volt ezt elmondani, azért is akartam hangosan kimondani, hogy ezzel is emlékeztessem magam rá, miért jöttem, miért vagyunk itt, mit kell tennem... vagyis, mit kellene megtennem... mi a cél... Arra kellett koncentrálnom, nem pedig arra, milyen szépek a szemei...
“She’s a saint with the lips of a sinner. She’s an angel with a devilish kiss.”
Minden egyes perc elteltével csak arra tudok gondolni, hogy ez nem túl jó ötlet. Sőt, igazából katasztrófa az egész. Hiszen ha nem is a negatív végkimenetelt nézem, hanem mondjuk azt, hogy ezután az este után talán lehet egy következő is. Pláne, ha jól érezzük magunkat egymás mellett. De valahogy ezt nem tudom elképzelni. Valahogy.... vagyis egyáltalán nem tudom elképzelni. Hiszen ma este akármit is mesélek neki magamról az csupán hazugság lesz. Igazából egy őszinte szavam sem lehet, erre nem vagyok felkészülve. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai ügynökről egy árva szót sem hallottam még. A másik, akit a nyakamra küldtek meg túl jól végzi a dolgát. Hiszen bármikor és bárhol megjelenhet és ami azt illeti meg is szokott jelenni, ami egyáltalán nem tetszik. Az előzővel voltak bizonyos szabályok, megbeszélt időpontokban találkoztunk, tíz percnél tovább nem. De... de ez a Sean egyfolytában haverkodni szeretne velem. Sőt, minden lépésemről tudni akar. Nagyon nehezen fogom vissza az orosz temperamentumomat, ami azt illeti, egyszer kétszer már be is szóltam neki. De azt hiszi, hogy csak jó pofáskodom vele, vagy én nem tudom. Pedig amúgy is nehéz az amerikaiakat elviselni. Mind azt hiszi, hogy mindent jobban tud, legyen a sarki boltos, az egyik kollégám, vagy ez a tenyérbemászó Sean. De gondolom annak is köze lehet a dologhoz, hogy bizony ő meg van róla győződve, hogy nem vagyok az az ártatlan áldozat, mint ahogyan állítom. Hát egy valamiben van csak igaza: a pendrive a nyakamban lóg, és tudom, hogy apám rosszul döntött, de azt is tudom, ha az ő kezébe kerülne az információ amit annyira akarnak akkor bizony már nem lenne olyan fontos lélegeznem. Azt hiszi, hogy egy fiatal csitri vagyok, és hogy egy sármos mosollyal bizony le tud venni a lábamról. Hát nagyon téved, nem olyan fából faragtak. Ezt be is fogom bizonyítani neki. De előbb a ma estére fogok, arra kell koncentrálnom. A pillanatnak élnem. Megennem egy finom vacsorát ezzel a jóképű férfivel, akivel ki tudja milyen szándékkal hívott el. Próbálom elnyomni magamban a gyanút, hogy nem véletlen az egész. Eddig egész jól ment, egy hónapon keresztül fokozatosan mindennap amíg bejárt kávézni. A kését elintézi egy mosollyal, igazából nem sokról, csupán pár percről van szó. De az igazság az, hogy én is tiszteletlennek és udvariatlannak tartom, ha valaki késik. Ha megbeszélünk egy időpontot, legyen szó bármilyen találkozóról akkor illik pontosan megjelenni. Legalább ennyivel tiszteljük meg a másikat. Ha pedig egy randipartnerről van szó, akkor az az igazság, hogy még inkább tiszteljük meg. -Talán azért lehet ez, mert meg is leptél a válaszoddal,- mosolygok rá kedvesen, próbálok közben ügyelni az akcentusomra, hogy ne nagyon lehessen kihallani belőle az oroszt. Amíg kiegyensúlyozott és nyugodt vagyok, addig semmi gond, de ha valami apróságon felhúzom magam, egyből elárulom magam. Még ha nem is kezdem oroszul szórni az átkokat, az angolomon akkor is hallatszik az, hogy mennyire nem vagyok amerikai. A pincér amilyen hamar jött, olyan hamar távozik is. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy innom kéne egy kis vodkát, de ez nem jó ötlet. Először is, mert az itteni minőségiként árult vodka is elég rossz, a mi pancsolt vodkánkhoz képest. És most nem kifejezetten az ízére, hanem az erősségére is gondolok. Mert, hogy eléggé gyenge. De amúgy sem tenne jót a hazugságomnak és az álcámnak, maradok a tiszta víznél. James azért iszik, olyan megértő velem kapcsolatban. Ez a pasi vagy őrült vagy nem létezik és éppen azt képzelem , hogy egy jóképű, értelmes pasival ülök itt és beszélgetek. Vagyis legalábbis valami ahhoz hasonló dolgot teszek. -Azért ez kicsit megnyugtató, így legalább nem egyedül én érzem magam bénának. Ha ketten vagyunk bénák, az csak kellemesebb, mint egyedül,- mosolygok rá amolyan igazi mosollyal, nem csak azzal a kényszeredettel. -Hát gondolom, hogy vannak, vagy nem tudom,- vonok vállat kissé kétségbeesve,- amikor utoljára randiztam még egyetemista voltam. Aztán össze jöttem a pasimmal, és....- egy pillanatra az ajkamba harapok, megölték a családom a pasim meg köddé vált, vagyis inkább én....- aztán az élet ilyen, szerelmek jönnek és elmúlnak,- fejezem be szomorkás mosollyal az arcomon. -Rendben, benne vagyok, ez egészen jól hangzik, egészen addig míg nem lesz kihallgatás érzésem,- kacsintok rá egy kicsit pajkosan. Majd elhallgatok, míg a pincér hozza az italunkat. És ahogy oldalra pillantok, egy három asztallal arrébb egy szőke pláza cica mellett meglátom az amerikai ügynököt. Egy pillanatra elkerekednek a szemeim, majd zavartan fordulok James-hez. Ez csak véletlen lehet, hiszen honnan a fenéből tudta volna, hogy itt vagyok. Abban is biztos vagyok, hogy nem is vett észre.... nem vehetett észre! Inkább vissza pillantok James-re, amikor meghallom a hangját, államat a kézfejemre támasztva hallgatom, egy pillanatra el is akad a lélegzetem. -Óh istenem... izé, nagyon, nagyon sajnálom.... ez megkérdezhetem, hogy mi történt vele? Nem lehet könnyű a gyászt túlélni, volt már benne részem,- mondom csöndesen, majd egy pillanatra részvétnyilvánításként hozzá érintem a kezem a kézfejéhez, majd el is kapom és megfogom az üvegpoharam, hogy igyak. -Tudod, még senkit nem hallottam ilyen szépen fogalmazni, olyan mintha egy múlt századi filmből léptél volna ki,- kuncogok egy pillanatra. Éppen egy következő kérdésen töröm a fejem, amikor a korty víz ahogyan lenyelem majdnem a torkomon akad, amint meghallom Sean hangját közvetlenül az asztalunknál. -Áhhh Miss Woods, milyen kellemes meglepetés, micsoda véletlenek vannak,- egy pillanatra mérgesen pillantok fel az amerikaira,- Mr. Benson. Valóban, megkérdezhetem mit keres itt?- mire bájgúnár mosolyt villant rám, majd egyből Jamesre pillant,- nem akarok zavarni, - és már nyújtja is a kezét James felé,- Sean Benson vagyok, az étterem könyvelője ahol Adelynn dolgozik, és Ön uram?- egy pillanatra felszalad a szemöldököm, majd gyorsan válaszolok, mielőtt James megtehetné,- Ő itt...- egy pillanatra Jamesre pillantok,- kedves barátom, és szeretnék vele kettesben vacsorázni, köszönjük, hogy ide köszönt, de kérem távozzon,- majd Jamesre pillantok elkeseredve, ha eddig akart egy második találkát akkor most már biztosan nem akar...
Bonyolult. Váratlan. Zavaros. Ingoványos. Vészjósló. Felelőtlen. Merész. Ostoba. Csak pár szó, amik a fejemben kavarogtak, miközben az asztalnál ültem, szemben ezzel a lánnyal. Próbáltam rá néha csak pusztán lányként nézni, nem nőként... hiszen olyan fiatal volt hozzám képest. Egy helytelenebb életben már majdnem a lányom is lehetne. Próbáltam gyermeki ártatlanságot látni benne, hogy ezzel is emlékeztessem magam, ha elkerülhető, akkor nem akarom megölni... és bántani sem akarom jobban a kelleténél... így reméltem, hogy nem kell majd semennyire sem. Még ha ez naiv hozzáállás is volt a részemről. Meg gyáva. Különösen az elmúlt éveim ismeretében... Már szinte árulónak éreztem magam, a hazám... de ami még fontosabb... a nejem emléke iránt. Hiszen annyi mindent megtettem már, hogy idáig eljussak, és most egy lépéssel a vége előtt... haboztam, és kifogásokat kerestem. Ez valahol nagyon helytelen volt, mégis így tettem... - Hmm... jó, vagy rossz értelemben? - kérdeztem vissza, egy halvány, kíváncsiskodó mosollyal az arcomon. Persze, gyanítottam, hogy az előbbiről lehet szó. Nem feltételeztem, hogy azt hinné, azért vagyok elnéző a késését illetően, mert nem érdekel igazán, vagy mert mindegy mit csinál, mert csak egy kóbor numerát akarok tőle, semmi komolyabbat. Inkább az tűnt valószínűnek, hogy pozitívumnak könyvelte el a türelmem, mert ritka az olyan férfi, aki szívesen vár egy nőre, sőt... legtöbb esetben ez pozitív, erősebb irányultságú érzelmeket takarna, vagy engedne remélni a jövőre való tekintettel, hiszen nemigen van olyan férfi, aki túl sokáig vár egy nőre, kivéve, ha hosszútávon remél vele, mély, érzelmi kapcsolatot. És hát, az a férfi, aki kész elkötelezni magát, általában jó fogásnak minősül a nőknél, akik a megbízható, stabil kapcsolatokat szeretik legtöbbször. Ebből a szempontból szerencsésnek is tekinthettük, hogy annyival idősebb vagyok nála, hiszen én már csak a korom miatt is úgy tűnhetek, mint aki érett, megállapodásra kész, családot, komoly kapcsolatot remél, ennek megfelelően megbízható személy, akire lehet számítani, támaszkodni, és egyebek. Az már csak hab volt a tortán, hogy emellett jóképű és udvarias is vagyok, ezek éppenséggel nem is csak látszat elemek voltak, én valóban ilyen vagyok... voltam... régen. És mivel a munkám most ezt követeli meg az én véleményem szerint, így most megint ezt az énem vettem elő. Ha elég türelmes lennék, kivárnám, hogy annyira megbízzon bennem végül, hogy önként mondja el, ki ő, és hol őrzi a pendrive-ot. Előbbit már tudom, de utóbbit kellene megtudnom. Csak nem voltam benne biztos, hogy lesz annyi türelmem... inkább előbb keresném meg magam, ha így vagy úgy nem árulja el majd... Próbáltam nem mulatni rajta, ahogy érezhetően "rejtegette" az akcentusát. Tagadhatatlan, hogy jól ment neki, de... talán azért, mert mindkettőnknek az orosz az anyanyelve, én kiéreztem, hogy mi van a háttérben. Nem tudom, hogy ő hogy volt vele, nekem hiányzott a saját nyelvem. Az amerikaiak az oroszt mondták utálatos hangzású nyelvnek, de én épp fordítva éreztem ezt. Számomra mindig is utálatos volt angolul beszélni, mindig is idegenül csengett a saját hangom is a saját fülem számára ezen a nyelven. Visszavágyódtam a sajátomhoz. Az elmém mindig oroszul szülte meg a gondolatokat, kénytelen voltam mindig magamra parancsolni, hogy gondolkodjak angolul, nehogy aztán véletlenül hangosan is oroszul mondjam, amit mondanék épp. Az alkohollal kapcsolatban hamar egyetértésre is jutunk, én iszok, ő nem. Egyelőre. Aztán ki tudja még, hogyan alakul az este, lehet, hogy a végén cserélünk majd, és ő is iszik egy kis alkoholt, én meg egy kis vizet. - Hát... tudod, van egy olyan féle mondás, hogy hasonló a hasonlót vonzza. Szóval, ha hasonlóan viselkedünk, és látjuk a dolgokat, akkor az már nem is számít bénának, egyszerűen csak... normálisnak, természetesnek - mondtam, egy kis vállrándítással, és ahogyan most rám mosolygott... önkéntelenül is visszamosolyogtam rá. Óhatatlanul is meg-megfogant a fejemben a gondolat, hogy valóban bájos a mosolya. Már-már... kellemes érzetet teremtett az emberben, mintha jólesne látni. - Igen, mondhatni... esetemben is, mikor utoljára randevúztam, lehet, hogy még más szabályok voltak érvényesek. Azóta változott a világ, változtak a kapcsolatok... de azért, remélem, hogy van még ezen a téren is olyasmi, ami nem változott, például... hogy teremhetnek még igaz, és valós, örök szerelmek is, mint egykoron... - merengtem el kissé, s talán kiérződött szavaimból, hogy most én sem kettőnkről beszéltem. Nem, én a feleségemről beszéltem, és rólam. Anno... az még egészen más volt, mikor mi randiztunk. És bár, azóta eltelt sok év... de még ma is... talán kész téboly, olyasvalakit szeretni hűen, aki már nem lélegzik, nincs-e földi világban, de... egészen biztos voltam, hogy bármit hozzon is nekem a jövő, sosem szűnök majd meg szeretni Ninát... De pillanatnyi elmerengésem után én is hamar összekaptam magam, és én is hasonló mosollyal bólintottam helyeslőn, mint amit az előttem ülő szépség villantott. Valóban, olyanok is vannak, amik jönnek, majd mennek. Talán azok is a szerencsésebbek? Lehet, de... azért én csak nem mondanék le a magaméról. Inkább fájjon, mint hogy ne is létezett volna. Finoman felnevettem a megfogalmazáson. De arra ügyeltem, hogy ne tűnhessen számára úgy, mintha kinevetném. Csak hát, azért mindenképpen vicces volt... a "kihallgatás" szó, a munkámat tekintve. - Természetesen, ezt én is tartom, kérlek, ne hallgass ki! - néztem rá kérlelőn, orrom alatt bujkáló kis mosollyal. Még csak az kéne, szépen is volnánk, ha én érezném magam kihallgatva. Régen rossz, ha már egy ügynököt hallgatnak ki. Főleg, ha egy magamfajtát. Mindketten hallgattunk, míg a pincér megállt az asztalunk mellett, és felszolgálta az italainkat. Majd, alig hagyott minket újra kettesben, már a kezembe vettem a poharam, és belekortyoltam a borba. Egy kis segítség még a magamfajtának is elkél, főként annak, akinek még van lelkiismerete. Nekem pedig még akadt. Észleltem a változást a lányon. A testbeszéde megváltozott egyszer csak. Mintha hirtelen vált volna idegessé. De az is látszott, hogy nem miattam. Hiszen mindez rögtön tovább változott, amint megszólaltam, s szavaim egészen másféle hatást váltottak ki belőle. - Kedves tőled - mondtam visszafogottan. Egyébként tényleg az volt, ennek ismeretében is kimondottan reméltem, hogy nincs sok köze a történtekhez... vagy legjobb lenne, ha semennyi köze sem lenne hozzá... - Meggyilkolták. - Bevallom, nekem is fájt, ahogy ezt az egyetlen szót kiejtettem a számon, de az az igazság, hogy... látni akartam... az arcát, amikor kimondom ezt. Mélyen a szemeibe néztem közben, mert látni akartam, mit érez, amikor ezt hallja tőlem. Igaz, fogalma sincs róla, ki vagyok én, és ki volt a feleségem, és hogy ő mennyire nagyon részese is valójában ennek a történetnek, de emberből van... és egy normális ember érez dolgokat, ha ezt a kifejezést hallja. Éreznie kell... muszáj, hogy érezzen... attól lesz ember, az ember. Abban nagyon igaza volt, hogy a gyászt túlélni... nem könnyű. Szinte lehetetlen. Ha az ember a karjai között tartja például élete szerelmét, aki aztán a következő pillanatban kileheli a lelkét... és ez azért történik, mert valaki erőszakkal ragadta el tőlünk az illetőt... akkor egyetlen dolog van, ami életben tarthatja az embert... és ez nem más, mint a bosszú. Meglepetten kaptam pillantásom a kezeink felé, amint megéreztem az érintését. Olyannyira meglepett ezzel a gesztussal, hogy először nem is húztam el tőle a kezem, majd már nem is volt szükség rá, mert ő maga húzódott vissza. Nemigen tudtam volna meghatározni, milyen érzést keltett bennem az érintése... Megállapításán én magam is kissé elmosolyodtam. Örültem, hogy kicsit odébb léphetünk a keserű múlton. Habár, egyes nőket könnyebb volt meghódítani, ha a férfi megtörtnek mutatta magát, ez lehetett egyfajta gondoskodásra való hajlam náluk, de én... nem szívesen vettem volna le őt a lábáról a feleségem emlékével... Nálam is vannak határok. Ez is egy közülük. - Nos... ne feledd, más országból származunk, én kicsit idősebb is vagyok nálad... szóval, engem talán kissé másként neveltek még gyerekkoromban, mint téged. És, az édesanyám mindig is ragaszkodott hozzá, hogy legyek úriember, s fejezzem ki magam szépen - magyaráztam neki, és amit mondtam, annak legalább a fele igaz volt. Az édesanyám valóban úriembernek nevelt, ő sem ezt az utat szánta nekem. És azt is gyakorta megkaptam tőle gyermekkoromban, hogy beszéljek szépen, elvégre, nem a puszta közepén nevelkedtem. Ekkor az asztalunkhoz lépett egy férfi, és Lynnhez intézte a szavait. Ő pedig láthatóan nem örült a megjelenésének. Kíváncsian figyeltem a kialakuló helyzetet közöttük. Meg mertem volna rá esküdni, hogy a férfi ellenőrizni jött a lányt. De persze, azért, amikor a kezét nyújtotta felém, akkor habozás nélkül kezet ráztam vele, közben majdnem elnevettem magam, mikor elmondta, ki ő, és rákérdezett, hogy ki is vagyok én. Olyan átlátszó volt ez, mint az üveg. Minden volt ő, csak könyvelő nem. Ez a pasas még nem látott könyvelőt közelről.Válaszolnom nem volt szükséges, úgy ítéltem meg, hogy a kisasszony kitűnően elintézte a kérdést. Egyébként sem kívántam volna közölni a nevem a látogatónkkal, nem mintha messzire ment volna vele, olyan szempontból, hogy abból nem tudta volna meg, ki vagyok, de... az még akár vethetett is volna fel kérdéseket, ha lenyomoztat, hiszen ez a név nem létezik valójában, amelyiken Lynn megismert. A férfi láthatóan habozott, nem akaródzott neki annyira távozni, mint amennyire a lány akarta, hogy távozzon, de mivel hiába nézett rám is, én sem marasztaltam, végül biccentett egyet, jó étvágyat kívánt nekünk, és sarkonfordult. Mikor kellően messze ért tőlünk a vendégünk, kissé előrébb hajoltam, és megkérdeztem: - Jól vagy? Szeretnéd, hogy olyan helyre menjünk, ahol nincsenek zavaró tényezők? - fejemmel szándékosan a férfi felé biccentettem, aki közben visszaért a saját asztalához, de esküdni mertem volna rá, hogy minimum fél szemével még mindig errefelé nézett. Hogy Lynn ne gyanakodhasson, direkt úgy tettem, mintha magamban azt gondolnám, hogy ez egy idegesítő, tolakodó kollégája, aki nem érti a "nem" szót, esetleg flörtölget vele, ő nemet mond, de a férfi nem érti meg a dolgot, és tovább próbálkozik, most pedig idegesíti, hogy mással látja a kívánt nőt. Tekintetemben ennek érdekében együttérzést, megértést, s némi aggodalmat fedezhetett fel, természetesen önmaga iránt, mintha félteném a férfitól.
Kezdőlap
~ 
~ 