Eltelt már négy év. Azt hittem, hogy nyugalomban élhetek. Persze, igazából csak a látszatát keltem annak, hogy nem gondolok már anyáékra. Hiszen minden egyes nap eszembe jut, amikor álomra hajtom a fejem, bennem a félelem, hogy az oroszok akár mikor a nyomomra akadhatnak. Hiszen Amerika elég nagy, de ahhoz, nem, hogy előlük is elbújjak. Nem gondoltam volna, hogy valaha arra kényszerülök, hogy a honfitársaim, az országom elől meneküljek. Négy évig olyan nyugodt volt minden, az amcsik szereztek nekem munkát, van lakótársam is. A lány egy kicsit dilisnek tűnik, de azért mégiscsak egész normális. Vannak barátaim is. Bár nem sok, igazából kettő ha jobban bele gondolok. Ő, a lakótársam, Angie, és a kolléganőm az étteremből, Claire. De hát igazából ők nem engem ismernek, az orosz Rosemarie-t. Hanem Lynn-t, az amerikai kisvárosból menekülő csöndes lányt. Egy valamit tudnak rólam, még pedig azt, hogy árva vagyok. Nem szép dolog, sőt elég kellemetlen mindennap a tükörbe néznem, és hazudnom azoknak akik ismernek. De hát ez a tanúvédelmi program lényege, nem tudhatom kiben bízhatok és kiben nem. Igazából nem bízom senkiben sem, megmondom őszintén, még az rendőrökben sem. Nálunk is vannak korruptak, itt is akad gondolom, elég sok is. Így amikor egy órával ezelőtt kaptam egy telefont, hogy készüljek el egy órán belül, el kell hagynom pár napra a várost, keserű sóhajjal vettem tudomásul. Azt hittem nyugtom lehet. Így nem lehet élni, hogy akár mikor rám foghatnak egy fegyvert. És a legszebb, hogy az amcsik se önös érdek nélkül vigyáznak rám. Kell valami nekik, ami nálam van, de nem tudják, vagyis csak sejtik, nem biztosan benne.
Ha tudnák, hogy a nyakamban hordom, a szív alakú medál, ami az aranyláncon lóg a nyakamban, igazából a pendrive amit apa a halála előtti percekben nekem adott. A legszomorúbb, hogy születésnapjukon, haláluk évfordulóján még a sírjukhoz sem mehetek ki. Halottam a tévében, hogy Dragomir miniszter rendezte a temetést, valami olcsó szöveggel magyarázta a halálukat. Állítólag felrobbant a házunk, de az én maradványaimat nem találták meg, azóta is kerestet. Na nem azért, hogy részvétet nyilvánítson, hanem, hogy megszerezzék az adatokat, és aztán befejezze amit négy évvel ezelőtt elkezdett. Vagyis... befejeztesse, mert hát egy miniszter nem mocskolhatja be a kezeit vérrel, meg nem is tenné meg ugye. Erre is van a titkosszolgálat. Nem tudom, hogy apám mit üzletelt az amcsikkal, vagy, hogy mire jutottak, mert az már nem tudta elmondani, az amcsik meg ködösítenek ezerrel. Azt hiszik hülye vagyok és naiv. Pedig egyáltalán nem. Sokszor dühöngök az álmaim miatt amiket nem tudtam beteljesíteni. A pasimról Szergej-ről már nem is beszélve, bár gondolom már rég más nőkkel szórakozik azóta. Hiszen nyomom veszett, az a telefonom és az a számom már régóta nem él. Pedig milyen szép tervek voltak, a diploma osztó után körbe utaztuk volna a világot egy hátizsákkal, aztán meg beálltam volna dolgozni az egyik lakkberendező céghez. Most meg aprópénzért kell dolgoznom tizenkét órán keresztül egy étteremben, sosem gondoltam volna, hogy valaha ezt megérem. Pedig megértem, igaz itt is használhatnám a diplomámat, de az Rosemarie nevén van, és nem Adelynn. Meg egy közepes szintű étteremben nem is jutna eszükbe keresni engem, legalábbis remélem. Nem tudom mitévő lennék, ha hirtelen előttem teremne valaki egy pisztollyal a kezében, első körben bizonyára meglepődnék. De hogy utána mit tennék, azt nem tudom.... talán futnék. Bár igaz, hogy az első évben vettem pár önvédelmi leckét, így legalább a védekezéssel megpróbálkoznék. Habár értelme az nem sok lenne nyilván, de akkor sem adnám fel harc nélkül. Elvégre Mikhailov sosem adja fel, még ha a világ számára már nem létezik. Attól függetlenül végtelenül makacs és határozott vagyok, még ha az esélyeim egyenlőek a nullával, akkor sem adnám fel. Komolyan veszem apám szavait, igazából mindig is komolyan vettem, hát még amikor a halálán volt, bár abban a pillanatban ezt nem tudtam.
Felkapom a kabátom és a sálam amikor a lakótársam támolyog ki a szobájából.
-Lynn, te hova mész?- néz rá csodálkozva a kisebb utazótáskámra, mire mondom az első eszembe jutó dolgot,- izé... az egyik családtagom rosszul lett, neki megyek segíteni, pár napra,- de... te árva vagy...- jegyzi meg nagyon okosan,- igen, de tudod az egyik unokatesómról van szó, pár nap múlva jövök!- és mielőtt újabb kérdésekkel bombázna kilépek az ajtón. Pár perc múlva már a kocsinál vagyok, de egy ismeretlen fickó ül benne.
-Maga nem Mr. O’Brien, ő hol van?- nézek a fickóra ellenségesen, de ő szigorú tekintettel méreget, én pedig dühösen csapom magamra a hátsó ajtót. Egész úton duzzogva bámultam ki az ablakon, egy szót sem voltam hajlandó szólni, órákon keresztül autóztunk egészen Montana államig, azon belül is Bitterroot-hegység mélyére egy kis faházba. Mire oda értünk már lassan nyugodott le a nap.
-Meddig kell itt maradnom?- támadtam ellenségesen a fickóra,- kezd elegem lenni ebből, és maga egyedül meg tud védeni?- nézek végig rajta,- egy ilyen házban? Na nem mintha ítélkeznék, de azért megértheti a problémám,- dobom le még mindig mérgesen a kabátom az egyik székre.