Átlagos magassággal és méretekkel rendelkezem.  Szív alakú arcom elefántcsontszínbe vont bőr takar.  A sminkelést sosem viszem túlzásba, egy kis szemceruza, illetve halvány szájfény, a természetességet részesítem előnyben. Arcomat gesztenye barna  színű, hullámos, hosszú fürtök kereteznek, a hangulatomtól függ, hogy éppen kibontva hagyom vagy össze gumizom. De a munkahelyemen általában vagy lófarokba, vagy kontyban hordom rakoncátlan tincseimet.  Szintén gesztenye színű íriszeim mindig kedvesen csillognak, kivéve, ha felhúznak  Arcomra folyton ki ül az amit gondolok, bár megpróbálom jól titkolni valahogy még sem jön össze a dolog.  Tejfehér színű bőrbe vont tökéletes idomaim pont ott kerekednek és formásodnak ahol éppen kell. Inkább a kényelmes ruhadarabokat szeretem hordani. Otthon mindig  kényelmes cuccokban vagyok. Általában  farmert és bőrdzsekit húzok. De ha az alkalom megkívánja akkor szeretek magassarkút és szoknyát húzni.
Talpraesett, szenvedélyes, humoros, hiperaktív, kreatív,   végtelenül makacs, önfejű, olykor szarkasztikus; ezek a szavak jellemeznek leginkább. Valamint eléggé racionálisan gondolkodom, mindenre magyarázatot keresek, és addig nem nyugszom, míg meg nem lelem azt. Öt éve már annak, hogy elvesztettem a családom, azóta egyedül próbálok boldogulni.  A barátaimért  bármit megtennék, az utolsó percig képes vagyok harcolni. De elengedni is tudok. Úgy gondolom, hogy az önzetlen szeretet képes erre. Szenvedélyem a hobbim tömérdek könyvet képes vagyok elolvasni.  Valamint szeretek sütni. Ha mérges, ha szomorú, ha ideges, ha boldog vagyok akkor csak sütök.Mióta titkolnom kell kilétem nehezen nyílok meg mások előtt, itt Amerikában senki sem tudja a valódi kilétem.  A végsőkig harcolok, egészen addig míg be nem bizonyítom az igazamat, sosem adom fel  a harcot. Ezt  a tulajdonságot néhai édesanyámtól örököltem. Ő volt számomra a példakép, olyan szeretnék lenni mint ő: remek feleség, csodás anya, és kitűnő házi asszony majd egyszer.  Csak remélni tudom, hogy legalább fele annyira sikerül majd egyszer...  Eléggé szigorúan nevelt fel az apám, hitt az egyenlőségben, ezt tanította nekem is. büszke vagyok rá, hogy megtette. Remélem egyszer vissza kaphatom a régi életem.

5 évvel korábban Moszkva, Oroszország

Idegesen nézek a szüleimre, apám nem szokott túlzásokba esni, de most nagyon ideges. Orosz felső tízezer közé tartoztunk, apám az orosz belügyminiszter egyik fontos embere volt, pont úgy, mint anya. Mindig is boldog gyerekkorom volt, sosem szenvedtem semmiben sem hiányt. Arról ábrándoztam, hogy egyszer körül utazom a világot. Ezt mostanra a diplomaosztó utánra terveztük Szergej-el, a pasimmal. Már a repülőjegyet is megváltottuk.
-Kicsim,- anyám közelebb lépett, és invitált, hogy üljek le,- van egy kis probléma. Az utadat... egy kissé el kell halasztanod,- néz rám szomorúan, mire én mérgesen ugrottam fel. Nehogy már huszonegy éves létemre megmondják a szüleim mit is kell tennem. Apám szigorúan bámult rám.
-Rosemarie Kseniya Mikhailov!- dörrent parancsolón a hangja, csak akkor szólít a teljes nevemen ha ideges, vagy ha valamit csináltam mindig így bámul és, így szól hozzám.- Nincs vesztegetni való időnk egy újabb hisztidre. Történt egy kis malőr. Tudomásomra jutott bizonyos információ, amit átjuttattam az amerikaiakhoz,- mondja csöndesen, mire elkerekedett szemekkel bámulok rá.-Ezt Dragomir miniszter megtudta, ami nem igazán tetszett ugye. Úgy, hogy gyorsan le kell lépnünk, de előtte,- feláll, nyom egy pendrive-t a kezembe,- ezen van minden információ, az oroszok nem szerezhetik meg. Az amcsik küldenek ide egy ügynököt, aki segít kijutni az országból nekünk...- de nem tudta befejezni, mert hirtelen kinyílt az ajtó. Vagyis valaki berúgta, egy szigorú tekintetű, magas fickó bámult ránk eltökélt arccal. Biztos, hogy a miniszter küldte ránk.
-A saját hazádat elárulni nem szép dolog,- mondta hűvös hangon, majd lőtt először apámra, érzem ahogy a vére ráfröcsköl az arcomra. Az első ijedség után halkan felsikkantok, majd a pisztoly csövét anyám mellkasára fordítja, és gondolkodás nélkül lő.
-Bocs, szivi, ez nem személyes,- mosolyog hidegen amikor én következnék, de a fejem mellett elsüllyedő golyó a mellkasába fúródik.
-Gyere,- kap utánam egy ismeretlen férfi,- John vagyok, nincs sok időnk,- sziszegi. - De a szüleim...- motyogom, -nem érünk rá, utána jön a többi ügynök is,- morogja és elkezd kihurcolni a hátsó ablakon keresztül. Két nap múlva már a CIA egyik irodájában ültem még mindig zavarodottan. Nem értem mi történt, csak azt tudtam, hogy az orosz titkosszolgálat emberei megölték a szüleim valami miatt.
-Szóval édesapád nem adott semmit?- ajak harapdálva bámultam Mr. Jacksonra. Azt tudtam, hogy az információ kell az oroszoknak, de mi van ha az amcsiknak is? Egyelőre megtartom magamnak, ez a biztosíték rá.
-Nos oké, de ha eszedbe jut valami azonnal szólj, addig is,- egy köteg papírt tol elém,- mostantól Adelynn Fields-nek hívnak, egy kis városból jöttél New York-ba, árva vagy, és vigyázz kivel tartasz kapcsolatot, senki nem szagolhatja meg, hogy orosz vagy,- néz rám szigorúan mire csak bólintok egyet,- John elkísér az új lakhelyedre és az új életedbe. - még egyet bólintok majd felállok és követem az ügynököt.

Napjainkban; New York

-Lynn, a te asztalodhoz ült le egy férfi, elég sármos,- kacsint rám Erica, mire a szemeimet forgatom, majd felkapom a pultról a jegyzettömböt és az egyik asztalomhoz sétálok.
-Hello, esetleg ajánlhatnám a mai specialitásunkat?- de ő felpillant és mosolyogva vág közbe,- csak egy presszókávét kérnék,- mire bólintok és távozok. -Csinálj egy presszókávét,- mondom kolléganőmnek miközben zavartan bámulom a férfit, lezser nadrágot és és inget visel a bőrdzsekije alatt. Valahonnan ismerősnek tűnik, de nem tudom, hogy honnan. Amint elkészül a kávé, tálcára pakolom és kiviszem a fickónak.
-Kérem,- néz rám mosolyogva,- esetleg leülne és beszélgethetnénk, tudja új vagyok a városban,- biztató mosolyt küld, furcsa ez a túl kedves mosoly. A new york-iak nem ilyenek.- Sajnálom, uram, de dolgozom,- próbálok mosolyogni felé,- akkor megvárom és munka után?- veszek egy mély levegőt, és a női érzékem, vagy hatodik vagy minek hívják eléggé jelez.
-Sajnálom, idegenekkel nem szoktam lógni,- mire a kezét nyújtja felém,- James Parker,- erre csak a szemeimet forgatom. -Nézze, attól, hogy bemutatkozik nem vagyunk ismerősök,- ezzel ott hagyom. De James Parker egy hónapon keresztül minden nap eljön az étterembe meginni egy kávét. Annyit már tudok róla, hogy Angliából érkezett, és középiskolai tanár, de a balsejtelmem azóta sem múlt el...