shoot me; Archie & Nina

**Nikolina Kwak** · shoot me; Archie & Nina Vas. Feb. 14 2021, 17:06

Archie & Nina

- Nikolina! – amint meghallottam a nevem, vettem egy mély levegőt és kiléptem a többi lány és fiú mellől a sorból. Nem voltunk kadétok, de ettől függetlenül ugyanazt a képzést fogjuk kapni idővel, mint ők. Én a magam részéről gondolkoztam azon, hogy oda is be kellene állnom, de mivel a tengerészmérnöki szakhoz nem volt szükség ilyen lépéseket tenni, a szüleim lebeszéltek róla. Minden alkalommal azt mondták, hogy nem állok még készen arra, hogy egyedül beköltözzek egy internátusban, ahol majd lényegében katonai jellegű kiképzésen kell részt vennem. Teljesen lebeszélni nem tudtak róla, de mivel nagyon szeretem és tisztelem a szüleimet, hajlandó voltam éppen csak annyira elengedni a dolgot, hogy majd a későbbiek során költözöm be az egyetemi kollégiumba, és kezdem meg az akadémiai képzést. Nem értettek egyet azzal, hogy hajóra szálljak és mérnökként egy akkora felelősséget vegyek a nyakamba, mint felelni a jármű működéséért. Nem akarták, hogy olyan közlekedési eszközöket tervezzek a jövőben, amik akár mások halálát is okozhatják. Éppen azért, mert szerintük benne van a pakliban az, hogy egyszer hibázok majd és nem fogom tudni feldolgozni mindazt, ami ezek után történne. Én ezzel egyáltalán nem értettem egyet, de rájuk hagytam a dolgot… Hiszen ők a családom az a dolguk, hogy féltsenek engem, hiszen ez a szeretetből fakad, ami még mindig összetart minket.
A tanárom segítségével kapaszkodtam fel a híd korlátjára, amin nehéz volt megtartanom az egyensúlyomat. Egyenesen előre néztem, láttam a new yorki felhőkarcolók tetejét is. Ha most annak a tetején állnék, akkor minden bizonnyal esélyem sem lenne túlélni azt, amire most készülök. Ez volt az a gyakorlat, ami rengeteg negatív érzelmet idézett fel bennem. Hiába tanultam meg úszni, hiába tudom azt, hogy a víz nem fog engem bántani, mégis folyamatosan ugyanarra a nyárra tértem vissza az emlékeimben.
A szemem sarkából érzékeltem, ahogyan lassan eltávolodnak a szaktársaim és a tanáraim is a híd szélétől, de határozottan rajtam tartották ennek ellenére is a szemüket. Én nem néztem le… Mert akkor minden bizonnyal megfutamodtam volna attól, hogy a fulladás élményét felidézem. Már nem az a lány voltam, aki régen, tehát ha valami megijesztett, akkor fallal mentem a falnak csak azért, hogy szembenézhessek vele… Viszont, ha valamitől rettegtem, akkor képes voltam elrejtőzni és úgy viselkedni, mint egy kölyökkutya, akit kitettek az esőbe. Túlságosan esetlennek és bátortalannak hittem magam ahhoz, hogy le merjem küzdeni a gyűlöletemet, amit a férfiak iránt érzek, éppen ezért talán… Jobb lehetőségnek tűnt az, hogy olyan semmiségekkel verjem el az időt, mint megtanulni úszni és leugrani egy hídról olyan magasságból, ami még nem halálos, de elég ijesztő ennek ellenére is. Az egyik lábamat felemeltem és a levegőben egyensúlyoztam vele. Nem fog semmi rossz dolog történni, különben a tantervben nem lennének ilyen gyakorlatok is beépítve. Lent pár szaktársam, akik, már ugrottak, hősugárzók mellett ültek, pokrócokba burkolózva és onnan bíztattak arra, hogy ugorjak. Tehát újra visszavezettem a lábamat a korlátra és elrugaszkodtam…
Aztán földet értem, viszont nem a folyó oldalán, hanem valakinek konkrétan a mellkasát sikerült megfejelnem. Az illető, aki magához szorította a testemet, pár lépést hátrált, de mivel alig voltam több negyvennyolc kilónál, nem tántorodott hátra. A hatalmas tenyere a tarkómra simult, én pedig értetlen pillantásokkal próbáltam elhúzódni ahhoz, hogy láthassam az arcát… Aminek a látványa jobban felkavart, mint amikor nem akart meghallgatni.
Utáltam sírni az emberek előtt, már egészen kicsi korom óta. Viszont most mégis könnyek gyűltek a szemembe és először csak erőtlenül kezdtem el püfölni a mellkasát, hogy távolabb kerülhessek tőle, de aztán az ütéseim egyre nagyobbak lettek. Végül a derekamat szorongató karjait fejtettem le magamról és hátráltam legalább három lépést.
- Nikolina, jövő héten újra megpróbálhatja – a tanárnál tartott pokróc úgy került a vállamra, hogy szinte észre sem vettem azt – Magukra hagyjuk Önöket, rendben?
Ahogy oldalra pillantottam, sok mindent szerettem volna mondani a férfinak. Tiltakozni akartam, foggal körömmel ragaszkodni az ugráshoz, de egy hang sem jött ki a torkomon. Ezért csak bólintottam neki, és amikor távolabb mentek, még egy lépést hátráltam, mert nem akartam Archie közelében lenni.
- Mit keresel itt? – a hangom színtelen és száraz volt, de összeszedtem magam és a szemébe néztem. Az arca lényegében semmit sem változott, szimplán a haját viselte most szőkén. Ugyanakkor talán valamit csak számíthat neki az életem, ha tényleg azt hitte, hogy én most az öngyilkossági kísérletemet kívánom elfogadni, emiatt pedig nem akartam úgy magára hagyni őt, ahogyan annak idején megtette velem ugyanezt.

711 szó || Öltözék

**Archie D. Yim**

Nina & Archie

"I tried to hold it down, but I can't do this anymore."

Sosem akartam magamat pusztán azért különlegesebbnek érezni a világ bármely egyéb lakójánál, mert adatott nekem valamennyi tehetség a zene világában, ami nem pusztán csak abban nyilvánult meg, hogy képes voltam elsajátítani egy hangszer tudományát. Ahhoz, hogy valaki olyan dalszövegek megalkotására legyen képes, amelyeket később felkapnak, nyilvánvalóan kell bizonyos fajta tehetség. Ettől viszont még egy szöveg nem kell, hogy különösebb mélységgel, vagy jelentéssel bírjon. Ahhoz már egészen másfajta tehetség kell. Én legalábbis egész eddigi életemben így láttam. Más az, ha valaki szimplán jammel a haverokkal és teljesen más, amikor a szíve mélyéről jövő érzést próbál átadni. Valószínűleg nagyban múlik ez az egész a tapasztalaton is. Hiába akartam volna fél évvel, egy évvel ezelőtt az igazi veszteségről írni, valószínűleg közelében sem lett volna azoknak az érzéseknek, amelyeket a szüleim elvesztése óta megtapasztaltam.
Egyszerre tartom kegyetlennek és bizonyos mértékig nevetségesnek azt, amit jelenleg az életemnek nevezhetek. Ha most szöveget kellene írnom, valószínűleg meg lennék lőve. Miért van az, hogy egyik kezemből elveszítek valamit, a másikba pedig olyasmit kapok, amiről azt hittem, hogy sosem kapom vissza többet? Határozottan úgy fogtam fel a tényt, hogy Nina és én újra találkoztunk, mint olyasmit, ami csak egy újabb pofon számomra. Már csak abból az egyszerű okból kifolyólag is, hogy ez a találkozás csak az én számomra bizonyult igazán jelentősnek.
Amikor rátaláltam arra a hirdetésre, aminek köszönhetően végül sikerült felszabadítani a kanapét abban a lakásban, ahol Kai vendégül látott, tisztában voltam vele, hogy lesz majd egy lakótársam. Arra azonban már egyáltalán nem számítottam, hogy olyan ember lesz, akit nem csak hogy szimplán ismerek - mert szeretem azt hinni, hogy épp elég barátságos vagyok, hogy mindenhol legyen egy-két ismerősöm, vagy hamar képes legyek azokat szerezni magamnak -, de közös múltunk is van. Mert hogy ezt már igenis nevezhetjük közösnek és múltnak is. Talán ha én is írnék ehhez egy szöveget, sokkal hihetőbb lenne. Ha énekeltek róla, akkor igazzá is válik, mint ahogyan akkor válik valami megtörténtté, ha csinálunk róla képet és az nem ember, aki nincs fent Instagramon. Legalábbis múltkor valaki valami nagyon hasonlóról magyarázott nekem egy pubban.
Azt már nem feltétlenül tudtam, pontosan hogyan kellene megmagyaráznom a jelenlétemet egy olyan helyen, ahol nem kellene ott lennem. Volt három napom ezen agonizálni Kainak, de annyira lefoglaltak a saját gondolataim, hogy arra sem igazán emlékszem, ő mit tanácsolt. Ha Ninának emlékezetkiesése van, lehet, hogy szerencsésebb volt, hogy épp engem felejtett el, a saját önzőségem mégis ide hozott és azt kívánta, hogy ha olyasmit cselekszem, amit korábban már átéltünk együtt, akkor visszanyeri az emlékeit - már ha valóban megfeledkezett most azokról, ideiglenesen. Abba gyakorlatilag már bele sem gondoltam, hogy mi van akkor, ha örökre elveszítette azokat az emlékeket, amelyeknek én is része voltam és nem fog másnak látni, csak egy teljesen idegennek - pont mint azon alkalommal, amikor összefutottunk abban a lakásban, ahol technikailag együtt élünk. Gyakorlatilag majd' egy hete, hogy félek visszamenni. Miért nem lehet elég az, hogy elveszítettem a szüleimet, cserben hagytam az öcsémet és kiderült, hogy valójában örökbe fogadtak? Tök olyan érzés, mintha én lennék Marty McFly, épp eltűnőben a testvéreivel készült fotóról és egyúttal a létezésből is.
Attól, ahogyan a kezeim Nina köré fonódtak és a feje a mellkasomnak ütközött, miután visszarántottam őt a korlátról, nagyon is igazinak és élőnek éreztem magamat. Az ütések, amiket a mellkasomra mért, csak még inkább erre emlékeztettek. - Nina, Nina... - A hangom olyan halk volt, hogy csak ő hallhatta meg. Ezen kívül másra azonban nem voltam képes, annyira váratlanul ért, hogy mégis felismert. Persze lehet, hogy az egész csak a zseniális tervemnek köszönhetően következett be, ő pedig pusztán a déjà vu-nek köszönhetően látta meg bennem azt, akit ezúttal felismert.
- Rendben. - Nem fordítom a fejemet teljesen a tanár felé, mert részben attól tartok, hogy Nina újra nekem fog esni és hiába picik a kezei, nem akarom megtapasztalni mire képesek az arcommal.
Pár pillanatig még a távolodó alakok felé pislogok a szemem sarkából, majd úgy fordulok vissza a nő felé, hogy közben a kezeimet a kabátom zsebeibe nyomom. - Miattad jöttem. - Felelem egyszerűen, miközben én magam is a pillantását keresem. Nem állítom, hogy könnyű nekem ez a helyzet, vagy hogy pontosan tudom mit kellene tennem. Viszont azt az elejétől fogva tudtam, hogy valamit mégis tennem kell. - Nem... Nem emlékszel rá, hogy már találkoztunk? Te mondtad, hogy itt fogtok... - A szemöldökeimet ráncolva és grimaszolva mutogatok a korlát és az alattunk húzódó folyó felé. - Nem akartam, hogy leugorj. Te félsz a víztől. - A kijelentésem még annak ellenére is határozott, hogy azóta akár meg is változhatott ez a tény. Hiszen évek óta most látjuk egymást, nos... másodszor.

⋈ | 753 | öltözet

**Nikolina Kwak**

Archie & Nina

Karával sikerült kötnöm egy egyezséget a napokban. Mivel pontosan tudta – és át is élte azt – hogy anyagi gondokkal küzdök, tartotta a száját azzal kapcsolatban anya és apa előtt, hogy egy sráccal költözök össze. Egyáltalán nem tartotta jó ötletnek a dolgot, ezért megegyeztünk abban, hogy ő is találkozik vele, amikor jön megnézni a házat. Láttam, hogy furcsán nézte a srácot, de igazából betudtam annyinak, hogy biztos tetszett neki, vagy pedig már mindenkiben az eltűnt legjobb barátját keresi. Magányos lehet, amiért jelen helyzetben csak én voltam ott neki, éppen ezért is örültem annak, hogy talált egy viszonylag rugalmas munkát, amit akár szórakoztatónak is találhat. Mindenesetre a szüleink mind a kettőnket túlféltették, éppen ezért is döntöttünk úgy, hogy nem fogjuk jelen helyzetben az igazat. Pontosan tudtuk mind a ketten, hogy csak veszekedés lenne belőle, ahhoz pedig egyikünknek sem volt kedve.
Mindenesetre a srác rendes volt, éppen ezért is osztottam meg vele, hogy mit fogok ma csinálni. Illetve ez azért is fontos volt, hogy Rustyt vigye el sétálni, ha otthon van, mert nekem nem lesz rá lehetőségem. Ebben az esetben pedig a szomszéd srácot sem kell azzal zaklatnom, hogy segítsen már ki. Ettől függetlenül nem mondhatom el azt, hogy rengeteget beszélgettünk volna, és igyekeztem nagyon kerülni a fizikai kontaktot is. Pont ezért is volt jobb kedvem az elmúlt napokban, bár egy kicsit féltem ettől az ugrástól. Tudtam, hogy meg fogom tudni csinálni, de egy fóbia nem olyan dolog, amit pár szempillantás alatt le lehet győzni. Éppen ezért is egyszerre fogott el a pánik és örültem egy kicsit annak, amikor valamilyen oknál fogva egy idegen férfi karjaiban landoltam. Sosem voltam túl magas lány, így egyáltalán nem tudtam volna megmondani azt, hogy pontosan ki kapott el. Nem feltétlenül kellett gondolkoznom ahhoz, hogy el akarjam lökni őt magamtól, mivel túlságosan rettegtem a férfiaktól. Viszont amikor meghallottam a hangját, egyszerűen megmerevedett a testem és a tenyerem a mellkasán maradt. Könnyek gyűltek a szemembe, és ebben a pillanatban egyszerre szerettem volna tovább püfölni őt, és megölelni. Egyikre sem voltam képes, szimplán annyi időm volt, hogy azokat a könnycseppeket kipislogjam a szememből. Örültem neki, hogy legalább neki volt annyi lélekjelenléte, hogy húzza az időt a tanárral, mert ezen a ponton én már elvesztettem a saját hangomat. Nem tudtam, hogy mit kellett volna tennem ebben a helyzetben. Bár elég sok idő eltelt azóta, hogy megszakadt a kapcsolat közöttünk, Archie még mindig az életem része volt. Soha senkivel nem találkoztam, aki képes lett volna felülírni az ő emlékét, viszont minden alkalommal fájdalmat okozott az, hogy mennyire nem volt képes megbízni bennem. Éppen ezért is haragudtam magamra, amiért egy kicsit is azt éreztem, hogy jó látni őt. Pont annyira bénított meg annak az érzése, hogy kettőnk közül ő hagyott el engem, hogy lényegében képtelen voltam tényleg megölelni és azt mondani neki, hogy hiányzott. Hiába volt ez az igazság, csak néhány bizalmatlan pillantásra futotta tőlem.
- Miattam? – egyre inkább kezdtem összezavarodni, és pár pillanattal később elvörösödött az arcom, aztán ki is futott belőle a vér – Ahogy mondod. Egyáltalán nem emlékszem, hogy találkoztunk volna. Arra sem, hogy beszéltünk volna.
Képtelen voltam elrejteni a vádló pillantásom. Pontosan tudtam, hogy az a helyzet, amibe keveredtem, nem volt könnyen kimagyarázható. Viszont arra is emlékszem, hogy minden lehetőséget megragadtam annak érdekében, hogy beszélhessek vele, de ezek a próbálkozásaim kudarcba fulladtak. Ennek ellenére is reménykedtem benne, hogy az utolsó, sms-ben elküldött címen ott lesz majd. Órákon keresztül csak arra gondoltam, hogy mi történhetett vele, és még másnap a repülőn is mentegettem őt azzal kapcsolatban, hogy biztosan közbejött valami. Ha most azt mondaná nekem, hogy így volt, akkor képes lennék hinni neki.
- Már nem – nem volt teljes mértékben igaz, mert amikor felálltam a hídra, akkor nagyon nyomasztónak éreztem az alattam elterülő, hatalmas kékséget. Szimplán csak el tudom hitetni magammal azt, hogy nem lesz semmi bajom a víztől, de ettől függetlenül azokat az élményeket, amik egyes fürdőzések során értek, nem törölte ki semmi. Emiatt pedig képtelen voltam megszabadulni Archie-tól is, pedig másra sem vágytam volna. Egyszerűbb lenne az életünk, ha soha nem találkoztunk volna.
- Biztos van valami dolgod – igazából ezzel csak én akartam biztosítani őt arról, hogy alapvetően, nekünk kettőnknek nem igazán van miről beszélnünk – De nem értem, hogy mit jelent az, hogy miattam jöttél, és találkoztunk már. Ezt elmagyarázhatnád.
Jobb híján, a nem túl meleg betonozott részen foglaltam helyet, igazából ezzel akartam jelezni felé, hogy ezúttal nem fog tudni meglógni előlem. Ha mégis megtenné, akkor meg fogom keresni és sípcsonton rúgom, amiért ennyire érzéketlen tud tenni és kétszer képes magamra hagyni. Főleg, hogy elméletileg ide is miattam jött.
- Jól áll a szőke – ezt már csak azért jegyeztem meg, mert én magam is úgy éreztem, hogy gonosz vagyok vele. És ahogy az arcára néztem, még intenzívebben éreztem mindent, amit korábban azt hittem, hogy eltemettem magamban.

786 szó || Öltözék

**Archie D. Yim**

Nina & Archie

"I tried to hold it down, but I can't do this anymore."

Magam sem tudtam, hogy hinnem kellene-e valamiféle különleges, világot irányító erőben, vagy felsőbb hatalomban, amit egyesek a vallásuk középpontjából álló isteni szereplő képével azonosítanak, mások pedig sorsnak neveznek, vagy épp karmának. Ha azt választom, hogy hiszek benne, egyúttal rettenetesen haragudtam volna rá, mert az elmúlt időszakban csupa olyan dolog történt velem, amiről nem akartam elhinni, hogy bárki is ezt akarta volna a családomnak. A szüleim - az emberek, akik felneveltek - túl fiatalok voltak még ahhoz, hogy egy szerencsétlen baleset következményében elveszítsük őket. Layt talán még magamnál is jobban sajnáltam. Részben azért, mert ha a tényeket nézzük, az ő szüleiről volt szó. Én akármennyire is szerettem őket, nehezen tudtam csak megbarátkozni annak a gondolatával, hogy nem voltak a vér szerinti gyerekük. Nem is az fájt a legjobban, hogy meg kellett tudnom ezt az infót, hanem az, ahogyan.
Ha ez nem lenne elég, ott van a tény, hogy amint úgy éreztem, sikerült megfelelő lakást találnom és végre nem kell Kainál foglalnom a helyet, kiderül, hogy olyan emberrel fogok együtt lakni, akit tulajdonképpen ismerek. Mekkora lehet az esélye annak, hogy egy ilyen nagy országban éppen Ninával hoz bennünket össze az élet? Ha pedig ez még mindig nem lenne elég... Magam sem tudom, hogy ennyire felejthető vagyok-e, vagy olyan dolog történt vele, amiről én nem tudok - ami egyébként elég valószínű, mert évek teltek el azóta, hogy utoljára találkoztunk - és ami miatt történetesen nem emlékszik rám.
Nina okától függetlenül is úgy éreztem, hogy hiába úgy viselkedett velem, mint régi ismerőssel, én meg biztos lehetek abban, amit tudok róla. Például azt, hogy milyen a viszonya a vízzel, hiszen tapasztaltam. Persze simán lehet, hogy azóta megváltozott, vagy megbirkózott ezzel a félelmével, én pedig önző vagyok, amiért elhiszem, hogy van jogom beleszólni a döntésébe, de legbelül úgy éreztem, hogy fájna, ha baja esne. Főleg azok után, ami a szüleimmel történt. Ilyesmire soha többet nem volt szükségem.
Ezért gondoltam rossz embernek magamat, amiatt is, ahogyan az öcsémmel viselkedtem, aki képes volt utánam jönni és megpróbálni megbeszélni a dolgot... Én viszont még mindig abban a fázisban voltam, ahol egyszerűen csak el akartam dönteni, hogy létezik-e olyan felsőbb erő, vagy hatalom, aki ezt akarhatta nekem... Nekünk.
- Igen, miattad. - Ezúttal határozott volt a hangom, mivel ebben a témában képtelen lettem volna hazudni. Akármennyire fájt régen, hogy Nina valószínűleg mást választott helyettem, most mégis úgy éreztem, hogy ugyanazt érzem iránta, amit akkor, Ausztráliában. De hogyan mondhattam volna el neki most, évekkel később, amikor felismerni is alig akart? - Azt hittem történt valami és nem emlékszel rám, mert nem úgy tűnt... Amikor a lakást néztük meg? - Kijelentésnek indul a végére mégis kérdővé válik a hangom. A megoldásra csak mi ketten tudunk rájönni, így ha tovább puhatolózom, ki kell derülnie pontosan miért is nem ismert fel akkor. - Ott volt a húgod is. Nem emlékszel? - Őszinte kíváncsisággal nézem őt, le sem akarom venni róla a szememet. Végül mégis az ajkamba harapok és elfordítom a fejemet, lepillantok a cipőimre. Ha tovább néztem volna, valószínűleg az is kicsúszik belőlem, hogy évekkel ezelőtt nem voltam ott a találkozón, amire hívott, de most itt vagyok. Egyáltalán jelentene ez még neki bármit? És miért jelent most nekem, amikor akkor hoztam egy döntést?
- Biztos? - Egészen várakozóan pislogtam rá, miközben megemeltem a kezemet, ami a fejem tetején kötött ki, én pedig végig simítottam a hajamon, amitől talán kissé le is lapulhattak a tincseim. De jelenleg nem feltétlenül érdekelt, hogy hogy nézek ki.
- Hát... - kényelmetlen nevetésféle, szinte csak annak töredéke préselődik ki belőlem, amikor egyik, illetve másik oldalra pillantgatva kezdek bele a válaszomba. - Valójában nem, nem igazán van mit csinálnom. - Nem tudom más vajon tervezne-e ilyen alkalomra más programot, de nekem kifejezetten csak az volt a tervem, hogy Ninát megállítsam abban, amit tervezett. Innentől kezdve pedig talán csak szerettem volna rájönni, hogy miért nem emlékszik rá, hogy találkoztunk.
- Mondtam.. Amikor a lakásban jártam, akkor találkoztunk. Telefonon is beszéltünk! Felhívjalak? Még a számod is megvan... - Előrántom ugyan a farzsebemből a megviselt képernyővel rendelkező telefont, de végül mégiscsak tanácstalanul fújom ki a levegőt és pislogok a szempilláim alól a nőre.
- Köszönöm... - Újra a fejemre nyomódott a tenyerem és megsimítottam a tincseimet. A halvány mosolyról pedig, amire a szám görbült, igyekeztem teljes mértékben megfeledkezni, mivel nem ez volt a legjobb idő arra, hogy olyan dumával álljak elő Ninának, amiért jó esetben is minimum ki akarna herélni. - Te is jól nézel ki. - Vetettem rá egy oldalpillantást és fel sem tűnt, hogy ott marad rajta a tekintetem. Pedig régen hányszor fordult elő...
- Szóval... - Megköszörülöm ugyan a torkomat, de nehezen jönnek a szavak, mert fogalmam sincs mit kellene mondanom. Talán a bocsánatkéréseknek is van elévülési idejük, mint a bűncselekményeknek? Lenne még értelme ilyen sok idő után is magyarázkodni, vagy épp elég meglepetés, hogy itt vagyunk, egy városban? - Már nem félsz a víztől? - Talán a leghülyébb kérdés, ami kijöhetett a számon, de most már mindegy. Csak álljon szóba velem és emlékezzen rám. Olyan nagy kérés ez?

⋈ | 821 | öltözet

**Nikolina Kwak** · Re: shoot me; Archie & Nina Kedd Dec. 28 2021, 20:19

Archie & Nina

Ha lehetőségem nyílt volna választani azzal kapcsolatban, hogy újra élhetem a tinédzserkorom és örökké együtt lehetek Archie-val, vagy a jelenben maradok egyedül, nélküle, azt hiszem akkor is az utóbbit választottam volna. Ha elég őszinte voltam magammal, akkor be mertem ismerni, hogy talán soha nem töröltem ki őt igazán az életemből. Talán még mindig gondoltam rá. Talán nem telt el úgy nap, hogy ne idéztem volna fel az arcát. Talán… Talán, ha önzőbb lettem volna akkor, és nem próbáltam volna megelőzni egy tragédiát, akkor a sajátom sem valósul meg. Mindig ugyanezeket a köröket futottam le az agyamban. Ahányszor szembe akartam nézni azzal a ténnyel, hogy hiába teltek el évek, én még mindig emlékszem az arcára és a mosolyára, az aggodalomra a tekintetében, amikor beleestem a vízbe. Ebből kifolyólag szinte egyértelmű az is, hogy ugyanígy a szemem előtt van a csalódottsága, aztán a dac az arcán. Ha egyszer elkezdek ezen gondolkozni, újra és újra ugyanazokat a köröket futom le. Számunkra nem létezett a boldog befejezés. Megértem, hogy miért nem jött el, szeretném elengedni, de az agyam valamiért újra és újra visszatért az Ausztráliában töltött időszakhoz.
Most pedig, miután a fejem a mellkasához ütközött, kedvem lett volna egyszerre sírni és nevetni… Jelenleg nem tudom eldönteni, hogy sírva nevetni, vagy nevetve sírni. Boldog voltam, hogy láttam, ugyanakkor nem felejtettem el azt, hogy min mentem keresztül részben miatta is. Ha ő bízott volna bennem egyedül annyira, ha ő kiállt volna mellettem, akkor talán nem zaklattak volna miután hazajöttem. Talán nem akarnék a fal mellé húzódni, mikor régen a termek közepét kerestem. Talán lennének barátaim, és nem azzal kötném le magam minden alkalommal, hogy a családomat nyugtassam a saját lelkiállapotomat illetően.
Viszont, ha nem váltam volna boldogtalanná, akkor is visszakaptam volna őt? Egyáltalán mi ketten vagyunk annyira erősek, hogy ezt az egészet annyira rendbe tudjuk, hozni, hogy képesek legyünk egy légtérben létezni? Bár mosolyogni akartam rá, mégis nagyon fájt az, hogy vele kell lennem. Egyértelmű volt, hogy ezt a helyzetet képtelen leszek normálisan lereagálni. Hamar fojtogatóvá vált még az ő közelsége is, szédülni kezdtem tőle, de kicsit sem jó értelemben. Azt akartam, hogy elengedjen, ezt pedig talán egy kicsit túlságosan durván adtam a tudtára. Lehajtottam a fejem, mert könnyek szöktek a szemembe. Tulajdonképpen megérdemelte azért, amit velem tett, már rég meg kellett volna ütnöm őt, mégsem éreztem jól magam attól, hogy megkaptam az elégtételem. Forgott körülöttem a világ, ami miatt meg kellett kapaszkodnom a hídban nehogy elessek. Egyszerűbb lett volna, ha soha többé nem találkozunk, most viszont mégis úgy éreztem, mintha az életem utolsó kirakós darabja került volna a helyére, és ezt gyűlöltem.
- Emlékszem rád – kicsit értetlenül pillantottam rá – Sok időt töltöttünk együtt annak idején.
Bárcsak el tudtam volna felejteni. Minden alkalommal csak rá gondoltam, ha valami baj történt velem. Olyan volt számomra, mint valami drog. Pillanatnyilag mindig megnyugodtam attól, hogy volt mibe belekapaszkodnom, de utána üresebbnek éreztem magam, mint bármikor. Ennek ellenére jó voltam a színlelésben, és ha öt percig csináltam valamit, akkor már határozottan szokássá alakult az. Tehát a mindennapjaimba tényleg be tudott kúszni a jókedv, ha elég ideig vigyorogtam. Akkor a mosolyom arcomra fagyott. Emellett azt hiszem, hogy szerencsés vagyok a családom miatt, mert tényleg boldoggá tudtak tenni.
- Soha nem találkoztál a húgommal – összevont szemöldökkel néztem rá – Vagy igen? Talán az a biztosabb, hogy ha megkérdezem Karát.
Ezen a ponton azt sem tudtam eldönteni, hogy mit kellene kezdeni ezzel a kettővel. Archie ugyanolyan tökéletesen néz ki, mint régen, a húgom pedig csodálatos lány, ráadásul sokkal szebb nálam. Nem szerettem volna többet találkozni ezzel a fiúval, de elfogadtam volna, hogy a testvéremmel randizzon, ha tényleg érdeklődtek egymás iránt. Végül is, én boldog voltam, ha azok is, akiket szeretek. Archie soha nem volt a tulajdonom, soha nem kezelhettem a barátomként, ezért sem akkor, sem most nem lehettem volna féltékeny, főleg nem a saját testvérem esetében.
- Biztos – megerőltettem magam, és elmosolyodtam – Pár éven belül el fogom hagyni New Yorkot. A tengeren fogok dolgozni.
Könnyebb volt kimondani ezt, mint korábban gondoltam volna. Annak idején annyira féltem a víztől, hogy a tenger közelébe is csak akkor mertem menni, amikor velem volt. Most pedig, amikor a hídról a vízre pillantottam már nem éreztem semmit. Arra sem vágyat, hogy ússzak egyet, viszont nem is féltem már.
- Ez esetben nem kell semmi olyanról beszélgetnünk – csak ennyit mondtam neki, miközben az arcát fürkésztem. Ez egy olyan szituáció volt, ahol pontosan tudta, hogy mire gondolok. Egy részem büszke és sértett volt, nem akarta könnyen adni magát neki, ugyanakkor csak így itt hagyni sem szerettem volna. Titkon csak vele akartam maradni. Viszont ez egy olyan szituáció volt, ahol egyszerűen annyit tehettem, hogy hátat fordítok neki, és vissza sem fogok nézni. Minden bizonnyal ő is úgy érzi, hogy nekünk már nincs miről beszélnünk, ezért nem akartam, hogy sajnálatból, vagy szánalomból tegyen hasonlót velem.
- Ne ne, ne! – talán túlságosan is hangosan mondtam ki ezt a szót háromszor – Nézd. Nem tudom, hogy honnan szerezted meg a számom és hol találkoztunk, de nem emlékszem, hogy a lakásomban jártál, vagy beszéltünk. Az utolsó emlékem rólad az…
Hirtelen a torkomra fagyott a szó, és egyszerűen elfordítottam róla a pillantásom. Mind a ketten tudtuk, hogy mire gondolok, nekem pedig egyszerűen túl fájdalmas volt az emlék, hogy hangosan is kimondjam. Ezenkívül bőven elég idő telt el ahhoz, hogy ne hánytorgassam fel még egyszer a dolgot.
Éppen ellenkezni akartam azzal kapcsolatban, hogy valójában biztos nem tart csinosnak, és csak kedves akar lenni, de amikor újra rápillantottam és ezzel azt is észleltem, hogy figyel engem, az arcom szinte kigyulladt, és azonnal el kellett fordítanom a pillantásom róla.
- Köszönöm – mindössze ennyit tudtam mondani neki. Az, hogy egykor volt közöttünk valami, nem kellene, hogy ekkora nyomást helyezzen rám, de mégis úgy éreztem magam, mint egy rakás szerencsétlenség. Jelenleg csak azt kívántam, hogy ne legyek itt, ennek ellenére szerencsésnek éreztem magam, amiért újra találkoztunk. A legszerencsésebbnek.
- Már nem. Most is lemernék ugrani – határozott volt a hangom, aztán megint a távolba meredtem. Csak később vezettem vissza rá a tekintetem – Tudok már úszni, szóval nem kell attól félned, hogy bajom esik.
Ez pedig tökéletes alkalom lett volna arra, hogy elküldjem őt. Viszont, amikor újra az arcára néztem, valami nagyon furcsa volt nekem. Egyrészt nyúzottnak tűnt, másrészt szomorúak voltak a szemei. Talán nem törném össze a lelki világát azzal, ha egyszerűen megmondanám neki, hogy soha többé ne találkozzunk, de ezt akkor sem illene most a fejéhez vágni.
- Ettél ma valamit? – én nem éreztem éhesnek magam, a gyomrom valósággal háborgott. Semmilyen körülmények között se szerettem volna tovább a társaságában lenni, de rettegtem attól, hogy így kell őt elengednem.

1 084 szó || Öltözék

**Archie D. Yim**

Nina & Archie

"I tried to hold it down, but I can't do this anymore."

Nem Nina miatt jöttem New Yorkba. Ezen már akkor sem volt mit ragozni, amikor először megpillantottam őt itt, a lakásban, amibe beköltözni terveztem. Tegyük félre, hogy ha rá nézek milyen érzések kavarognak bennem, akkor sem lett volna értelme azzal odaállítani az ajtaja elé hogy mi minden történt velem és adjon tanácsot. Valószínűleg egyébként is rossz ajtón kopogtattam volna, mert amikor mi megismertük egymást, ő még a szüleivel élt. Kihúzhattam volna magamat ebből az egész helyzetből és akkor nem kellene magyaráznom a bizonyítványomat és értetlenkedni, amiért látszólag alig ismer fel. Akkor talán az önbecsülésem sem bicsaklott volna meg és élhetném tovább az életemet abban a hitben, hogy neki is legalább annyira fontos voltam akkor tizenévesen, mint ő nekem.
Igazából számítottam rá, hogy így reagál. De sokkal egyszerűbb lett volna, ha már a legelején ezzel kezdi és nem zavar teljesen össze, akkor talán nem is lennék itt és nem viselkednék úgy, mintha még mindig szüksége lenne rám. Holott talán csak én csinálok úgy, mintha számítana még valamit azok után ahogyan elváltunk.
- Hál'istennek... - Legalább azt tudom, hogy ha nem is szép emlékekként, de megőrzött engem a gondolataiban. Ha most el kellene hagynom New Yorkot és soha többé nem láthatnám a lányt, azt hiszem képes lennék beletörődni. Nem utálhat annyira, hogy teljesen kitöröljön az emlékezetéből, még ha joga is van haragudni rám. Ha nem is leszünk már olyan közeli kapcsolatban mint Ausztráliában, de talán annyival többet fogok róla tudni, hogy rendben van az élete és rendben van nélkülem is. Az elmúlt napok viszont kicsit sem győztek meg.
- Csak nemrég találkoztam vele. De ha akarod, kérdezd meg... - Összevontam a szemöldökeimet. Szerettem volna azt hinni, hogy csak szórakozik velem és mindjárt elneveti magát, de hiába vártam és teltek el a másodpercek teljes csendben, nem történt ilyesmi. Nina arcán a saját tanácstalanságom is visszaköszönt és még inkább úgy éreztem, hogy meg kell majd osztanom a dolgot Kai-al, hogy magamban is helyre tudjam tenni. - Nina, mondd csak, nem tudtad, hogy New Yorkban vagyok? - Őszintén kérdeztem ezt tőle, mert még mindig sikerült megmagyaráznom a dolgot, ha csak gondolatban is. Egyszerre volt abszurd és nevetséges, de egyben kellemes is.
- Miért akarod itt hagyni az otthonod? - Lehet, hogy nem találkoztam korábban a húgával, vagy nem ismerem személyesen a szüleit, de mesélt róluk és ki tudja miért, de emlékszem rá, hogy mennyire közel állnak egymáshoz. Ha én a helyében lennék és lenne még választási lehetőségem, biztosan nem akarnám elhagyni a családomat. De tőlem már elvették ezt a választást. - Mit fogsz csinálni? - Talán illetlenség kihasználni, hogy ilyen közlékeny velem? Ha az is, most nem érdekel, mert jobban akarom tudni, hogy miért csinálja és kell-e attól tartanom, hogy nehéz lesz neki egyedül. Ötletem sincs mit tudnék tenni, ha az utóbbi beigazolódna, de akkor talán megpróbálnám megakadályozni a dolgot.
- Ha nem szeretnél... - A kezemet a tarkómhoz emeltem és megborzoltam a tincseimet. Talán önzőbb vagyok annál, mintsem hogy előre fel legyek készülve arra, amit kapok tőle. Nem számítottam nagy egymásra találásra, de arra sem, amit most zongorázunk végig. Arra végképp nem, hogy folyamatosan falakba ütközöm majd.
- Basszus, én... - Hosszan fújtam ki a levegőt, a kezem ezúttal előre lendült, a homlokomra nyomta a tenyerem alsó felét, aztán az ujjaimat a hajamba fúrtam, miközben a pillantásommal egy biztos pontot kerestem, ami nem Nina tekintete volt. - Remélem álmodom ezt az egészet és felkelt valaki. - Bármit megadnék, ha valaki felkeltene és arra ébrednék, hogy a szüleim még életben vannak, mi pedig Layvel együtt Ausztráliában vagyunk és nem változott meg az életünk kicsit sem. Akkor azzal foglalnám el magamat, hogy megtanítsam hogyan kell csajozni, vagy hogy arról álmodozzak hogy összejön a zenélés és lehet még belőlem valaki.
- Tudom. - Megnedvesíttem az ajkaimat, de nem tudtam többet mondani. - Azt is, hogy nem akarsz róla beszélni. De ha mégis úgy érzed... - Mit ér, ha most azt ajánlom, hogy hajlandó vagyok meghallgatni? Mit tudna mesélni, amitől megváltozna a véleményem? Egyáltalán számít ez még ennyi év távlatában?
- Azért most ne ugorj le... - Halk nevetés tör ki belőlem, hiába tudom, hogy nem vicces a helyzet. De nem is rajta nevetek, hanem magamon, amiért most is hozom a formámat és mindenből viccet akarok csinálni. - Örülök neki, hogy már nem félsz a víztől. Büszke vagyok rád. - Először az volt a nyelvem hegyén, hogy nem tudtam, hogy megtanult úszni, de ez szimplán hülyeség lett volna, mivel nem tartottuk a kapcsolatot és ha rá is találtunk egymás közösségi média profiljára, az valószínűleg inkább okozott fájdalmat, mintsem örömet.
- Nem. - Megrántottam a vállaimat. Valójában nem csak a mai nap nem ettem még, hanem jó ideje erőszakkal kellett mindent a szervezetembe juttatni. Nem volt étvágyam és egyes napokon életkedvem sem, legfőképp mert ha lehunytam a szemeimet újra meg újra a balesetet éltem át. Én pedig továbbra is úgy gondolom, hogy ha valakinek el kellett volna mennie, a mai eszemmel és bizonyos információk tudatában azt mondom, hogy annak nekem kellett volna lennem. - Most már szabad vagy? Nem kell itt maradnod? - Újra a környezetünket pásztáztam, a pillantásom végül mégis visszaért Ninára. Mintha csak ő lenne a Nap, vagy mindennek a közepe. Annak köszönhetően, hogy újra összeakadtak az útjaink, talán kicsivel még inkább így éreztem vele kapcsolatban. Hogy ott kell lennem, ahol ő van.

⋈ | 866 | öltözet

**Nikolina Kwak** · Re: shoot me; Archie & Nina Hétf. Jan. 22 2024, 01:11

Archie & Nina

Amikor az ember mérges, valamiért irreális érzései vannak a haragtartást illetően. Én sem tudom miért, de úgy éreztem, hogy ez egy olyan tulajdonság, ami az évek alatt megmarad az ember szívében. Valójában a traumák mind olyan dolgok, amik nem az ember jellemét dolgozzák meg, legalábbis én ezt így láttam. Nyilvánvalóan befolyásolnak minket, de sok esetben az idő tényleg képes segíteni ezeken a dolgokon, illetve az is, hogy más emberekkel találkozunk. Ez mind azon múlik, hogy egy adott személy mennyire hajlandó utat nyitni a gyógyulás felé. Vannak olyanok, akiknek kényelmes a mártír póz, ezért felveszik és magukon felejtik, de képtelenek lesznek a jövőben normális emberi kapcsolatokat fenntartani. És vagyok én. Soha nem dolgoztam fel azt, ami velem történt, hiába járok évek óta terápiára, nem tudtunk a dolgok mélyére tapintani, mert én is félek attól, hogy feltárjam mindazt, ami a cserediák programom alatt történt. Az viszont igaz volt, hogy az idő valamennyit enyhített a sebeken, emiatt, ha kerültem is aktuálisan a férfiak társaságát, nem gondoltam már olyan gyűlölettel azokra, akik hátat fordítottak nekem. Nem vagyok szent, nem fogom azt állítani, hogy képes voltam megérteni a döntésüket, elvégre anélkül hagytak engem egyedül, hogy végig hallgattak volna. Emellett külön fájdalmat okozott az, hogy Archie és köztem nagyon lassan érett az egész történet. Úgy gondoltam, hogy ha lett volna valaha jó tapasztalatom a szerelmi életemet illetően – ami valódi tapasztalat, nem csak beszélgetés és idő, amit közösen együtt töltöttünk – akkor talán már rég tovább léptem volna, és tartós párkapcsolatom lehetne ahelyett, hogy a fal mellé húzódva, lesütött szemmel sétálok el a legtöbb idegen férfi mellett. Nem haragszom már Archie-ra, mert felnőttfejjel én is meg tudom érteni azt, hogy mit miért érzett akkor jogosnak. Nem gondolom, hogy az ő hibája az, hogy magamban tartom a dolgokat, szimplán a helyzet hozta így.
- Mi oka van annak, hogy itt vagy? – érdeklődtem – Nem tudom valahogy…
Végül csak megcsóváltam a fejem és az ajkamba haraptam ahelyett, hogy kimondtam volna, azt, ami a fejemben járt. Nem illik ide. Nekünk kettőnknek sosem volt közös jövőnk Ausztrálián kívül és az is hamar szertefoszlott. Ő volt az én safe place-em, ami miatt úgy éreztem, hogy kiszorul a tüdőmből a levegő. Az, hogy itt van, valamiért arra engedett következtetni engem, hogy totális katasztrófa fog jönni. Én pedig nem tudom, hogy miként kellene megoldanom ezt az egészet, mert nem voltam felkészülve arra, hogy mi ketten megint találkozunk. Már épp sikerült elengednem, amikor ismét megjelent, ennek ellenére makacsul tartottam magam ahhoz, hogy nem fogom elsírni magam előtte.
- Ne viccelődj ilyenekkel, mert tényleg meg fogom kérdezni – távolságtartó volt a hangom. Valójában borzalmas érzés volt úgy az arcára nézni, hogy tudtam, mennyire akartam őt régen, most pedig mekkora szakadék van köztünk. Mivel ismertem és volt nekünk közös múltunk, azzal is tisztában voltam, hogy képes lennék mindezt átívelni érte. Az, hogy ránéztem, és ugyanazt a srácot láttam benne, aki régen is volt, számomra nagyon is ijesztőnek tűnt.
- Nem – határozott voltam ezt illetően – De őszintén érdekelne, hogy miért vagy itt.
Nem vártam el azt, hogy magyarázatot adjon nekem ennyi idő után. Valójában én sem tudtam volna tökéletesen összeszedni a gondolataimat, ami miatt tudtam, hogy nagyon szívtelen az, ahogy kimondtam neki mindezt, mégis csak annyira voltam képes, hogy a szemébe nézzek és várjam a magyarázatát. Nagyon szerettem volna tudni, hogy miért jött ide ennyi idő után, és mi az oka annak, hogy végül nem sétált el mellettem. Őszintén örültem neki valahol. Egy részem szerette volna megölelni és elmagyarázni neki az egészet, de az eszem tudta, hogy ennek már nincs értelme. Talán meg se hallgatna, csak már benne sem volt ott a harag, amiért elrepültek az évek felettünk. A gyomrom mégis bukfencezett, ahogy próbáltam befogadni a vonásait és csak arra tudtam gondolni, hogy a tény, hogy itt áll előttem elég ahhoz, hogy tudjak dolgokat. Hogy miért ő volt az egyetlen fiú, akibe valaha szerelmes voltam. Az, hogy ennyire törékennyé tesz csak azzal, hogy elém áll, megrémített. Nem egy hozzám hasonló lánnyal kellene lennie. Talán már talált is mást.
- Segíteni akarok nekik – vontam meg a vállam – Tengerészmérnök leszek. Ez egy jó lehetőség arra, hogy kezdhessek valamit az életemmel.
Legalábbis mindig ezt mondtam magamnak. Nem mondom, hogy álmaim szakmája lenne, de amikor elég sokat tanultam, akkor tudtam teljesíteni. És ennek hála sikerült legyőznöm egy olyan fóbiát, ami éveken keresztül bénított meg. Emellett a fizetés elég magas volt, ami talán segített volna Karának is elindulni az életben, meg a szüleim adósságait is meg tudtuk volna ezzel oldani. Elég büszkék, de ettől függetlenül még én is tisztában vagyok azzal, hogy szükségük lenne némi segítségre. Az pedig nem elég, hogy elköltöztem és többé kevésbé egyedül megállok már a lábamon.
- Annyira szeretnék segíteni – alig tudtam kinyögni a szavakat, amiket valószínűleg így is elnyelt a forgalom zaja körülöttünk – De szerintem ezt nem tőlem várod.
Valójában az egyetlen dolog, amire vágytam ugyanaz volt. Jobb lett volna, ha egyszerűen csak benne ragadtam volna egy rémálomban, amiből nagyon hosszú idő után ébredek fel, és az egész életem még a régi lenne. Egyáltalán nem a pénzünk elvesztése volt az, ami nagyon fájt, inkább az, hogy mennyire elfelejtett minket az a világ, amibe egykor tartoztunk csak azért, mert becsődölt valami, amiben hittünk. Emellett azzal is meg kellett birkóznom, hogy őt is elveszítem. Talán soha nem lett volna több, mint egy kis szerelem, ami sehova se vezet. De az nem lezárás, hogy nem hallgatjuk meg egymás mondanivalóját.
- Ne bolygassuk a múltat – szomorúan mosolyodtam el – Jobb ez így.
Magam sem tudom, hogy mit kellett volna mondanom neki. Ő látott valamit a szemével, amit mindenki elhitt. Ennek fényében nem gondolom, hogy az, amit én mondok bármit számítana. Elvégre mindenkinek volt egy pontos elképzelése a történtekről és az, hogy engem meghallgassanak másodlagossá vált.
- Tényleg? – én is éreztem, ahogy a szemeim nagyok lesznek, amikor rápillantok, mert annyira hihetetlennek hallatszott, hogy ezt mondja nekem. Büszke rám – Akkor mindjárt leugrok. Tényleg legyen mire büszkének lenned.
Hirtelen úgy éreztem, hogy valamit valóban bizonyítanom kell neki, talán pont ez volt az oka annak részben, hogy szinte azonnal kezdtem is mászni a szíd felé. A magnéziumpor, amit annak érdekében használtunk, hogy meg tudjunk kapaszkodni benne, már valamennyire lekopott a kezemről. Emellett az extra segítségem sem volt most itt, szóval talán ez is eredményezte azt, hogy kicsit megcsúsztam, és hirtelen rettegni kezdtem attól, hogy kifordítom a saját bokámat az elhatározásom miatt.
- Egyedül annyira talán mégsem jó ötlet – finoman fontam magam köré a karjaim, abban reménykedve, hogy nem kell megküzdenem azzal az érzéssel, hogy vajon milyen hatással lesz rám az érintése.
- Diétázol? – ahogy ezúttal felé fordultam, és az arcát próbáltam meg felmérni, valahogy beesettnek tűnt. Az emlékeimben egészségesebbnek tűnt, ráadásul mindig mosolyogtak a szemei, amiket annyira nagyon szerettem – Semmi szükséged rá.
Való igaz, hogy én is sokat fogytam, ami miatt az arcom sokkal vékonyabb, a testem pedig formásabb volt, de ez mindössze azért történt meg, mert fontos volt a kiképzés miatt többek között az edzés is. Szóval nem igazán maradt más választásom azt leszámítva, hogy igyekszem a lehető legjobban odafigyelni magamra. Mondjuk alapvetően a testemet általában sokkal nagyobb ruhák fedték el, mint amit feltétlenül viselnem kellett volna.
- Szerintem igen – mivel mindenki elment, én pedig itt maradtam, nem igazán lett volna ismét megpróbálni leugrani a hídról – Együnk valamit.
Ahogy újra és újra szemügyre vettem, hirtelen egyre szomorúbbnak tűnt, amibe az én szívem is belefacsarodott. Nem akartam ezeket az érzéseket, elvégre folyamatosan arra kellett volna gondolnom, hogy egykor elhagyott engem, mégis csak az járt a fejemben, hogy valami történt vele. Kellemetlen volt szembesülni azzal, hogy talán a menyasszonya hagyhatta el, vagy hasonló dologról van szó, mivel ezeket az élményeit velem már nem osztja meg… Nekem pedig csak az járt a fejemben, hogy önző vagyok, amiért azt gondolom, hogy rajtam kívül senki sem illik hozzá. Legalábbis szeretném ezt hinni, mert határozottan azt éreztem, hogy ő az egyetlen, aki passzol mellém.
- Át kellene öltöznöm – más kérdés, hogy nincs nálam váltóruha – Biztos furán fognak rám nézni az emberek, amiért ennyire elütök tőled.
Elkövettem azt a hibát, hogy megint ránéztem és nem ment ki a fejemből, ahogy a hajába túr és azt kívánja, hogy az egész csak egy álom legyen. Magam sem tudom, hogy honnan volt még bátorságom, de óvatosan behúztam az ujjaimat a susogós anyagú felsőmbe és úgy értem hozzá a kezéhez.
- Nem bírom az érintéseket – mondjuk nem kérdezte – Így rendben vagyok vele. Azért vágsz ilyen arcot, mert nem is akarsz látni, igaz?
Hirtelen megtorpantam, és hátrahajtottam a fejem, hogy meg tudjam keresni a tekintetét. Ez volt az első pillanat, amikor rájöttem, hogy talán én lehetek az oka annak, hogy így érzi magát.

1 412 szó || Öltözék

**Archie D. Yim**

Nina & Archie

"I tried to hold it down, but I can't do this anymore."

Normál esetben ennek az egész kiruccanásnak nem kellett volna többnek lennie annál, hogy kisírom magam Kai kanapéján, megbeszélem vele a dolgokat, aztán valamilyen tanáccsal hazaenged, hogy rendezzem a dolgot nem csak az öcsémmel, hanem a nagyszüleimmel - habár Kai és a családja kapcsolatát alapul véve már magam sem vagyok benne olyan biztos, hogy tényleg ezt tanácsolta volna. A problémák ott kezdődtek, hogy semmi nem volt normális. A szüleim halála óta - nem, ami azt illeti már a balesetünk óta semmi nem volt rendben. Újra meg újra rémálmokból riadtam fel, hol azért könyörögtem az álomban apámnak, hogy adja át a kormányt az ütközés előtti pillanatokban, hol a helyembe fagyva néztem szembe újra meg újra végtelenített felvételben azt, amit történt, még ha sok esetben csak az agyam tette is hozzá azokat az apró részleteket, amelyek talán meg sem történtek, vagy épp nem úgy történtek meg, mint ahogyan a valóságban.
Azon gondolkodtam néha, hogy vajon az agyunk mindig így működik-e. Próbálja-e betömni a lyukakat, hogy jobban érezzük magunkat tőle és vajon ezért mondja-e mindenki és igaz-e az, hogy az idő megszépíti a legrosszabb dolgokat is? Talán az agyunk tesz róla, hogy ne úgy emlékezzünk bizonyos részletekre, csak hogy esténként álomra tudjuk hajtani a fejünket és ne gyötörjön mindket a lelkiismeret. Azért, mert nem vettem át a kormányt, mert figyelmen kívül hagytam az értem sóvárgó öcsémet, akinek ugyanannyira fájt ez az egész, mint nekem, vagy mert annak idején nem hallgattam meg Ninát.
Képmutató dolog lenni azt mondani, hogy az univerzum most adott nekünk egy második lehetőséget, mert azt hiszem egyáltalán nincs ekkora szerencsénk. Vannak olyan dolgok, amiket nem lehet megjavítani, ha már eltörtek és maga a tény, hogy Nina úgy vett engem semmibe, ahogyan, valójában arra engedett következtetni, hogy csak udvariasságból nem lök ki a lakásból, amibe valahogyan oda keveredtem. Ha hinni akartam abban, hogy meg tud nekem bocsátani, akkor azt is simán elhittem magamnak, hogy ő inkább tesztelni akar és egy olyan gesztust vár, ami elég nagy ahhoz, hogy egyáltalán megfontolja a megbocsátást. Talán csak nyugodtabb lett volna a lelkem, ha tudom, hogy ő az évek alatt tovább lépett azon, amik ketten lehettünk volna és most olyan életet él, amilyet szeretett volna magának. De ez az egész lehetetlen helyzet, meg a tény, hogy lakótársat keresett, ahelyett, hogy a párjával költözött volna össze valahol mégis összezavart és bűntudatot keltett bennem. Azt hittem könnyebb lesz, ha New Yorkba jövök, de csak minden sokkal-sokkal bonyolultabbnak tűnt.
- Mármint itt? Te mondtad, hogy itt leszel... - Magam sem tudom mit magyaráztam éppen. Legalább annyira össze voltam zavarodva, mint mindenki más, aki előtt lerángattam Ninát arról az idióta korlátról, amire fel sem szabadott volna kapaszkodnia. Milyen barbár talál ki egyáltalán ilyen feladatot, ha nem csinálja meg maga is, mielőtt a hallgatókat küldi le? Egyébként meg ki csináltatni ilyen feladatot egy olyan emberrel, aki fél a víztől? Legalábbis egészen mostanáig úgy emlékeztem, hogy Nina fel tőle. Lehet, hogy nem is Ninának van emlékezetkiesése, hanem én bolondultam meg?
- Ha arra gondolsz, hogy New Yorkban, én... - elcsuklott a hangom. Előre billentettem a fejemet, hogy ne tűnjön fel neki mennyire erősen harapok bele az alsó ajkamba, hogy ne sírjam el magamat előtte rögtön. Mindegy mennyi idő telik el, mindegy, hogy egész életemben elhallgatták előlem a teljes igazságot, elveszíteni a szüleimet egyszerűen nem lesz egyszerűbb egyik napról a másikra. - Meg kellett látogatnom valakit. - Feleltem végül, amiben valójában volt némi igazság. Beszélnem kellett Kaial, még ha normális emberek nem is szokták átszelni a fél világot, hanem helyette telefonálnak. Talán mégiscsak én vagyok itt az egyetlen őrült.
- Én nem vicceltem, kérdezd meg nyugodtan. - Most, hogy már a saját józan eszemet is megkérdőjeleztem, valójában elbizonytalanodtam, hogy tényleg Karolinával találkoztam-e. De a lányok közötti hasonlóság mindig is nyilvánvaló volt, nem kellett, hogy egymás mellett álljanak, hogy az embernek legalább némi sejtése legyen a kapcsolatukról.
- Mondtam, hogy miért... - Abban azonban már korántsem voltam biztos, hogy elenged-e ennyi magyarázattal. Főleg, hogy nem is az volt a teljes igazság, amit megosztottam vele. De beszámolni a történtekről éppen itt, amikor még voltak, akik a közelben lófráltak. Valójában úgy éreztem ha kimondom csak úgy, a nagy semmibe, hogy a szüleinkkel együtt balesetet szenvedtünk, ők pedig a helyszínen meghaltak, akkor azzal túlságosan valóságosság teszem a dolgot. Még annak ellenére is, hogy ez már megtörtént, a fizikai sérüléseim legnagyobb része pedig nyomtalanul felszívódott.
- Azt innen is meg tudod tenni. Lehetsz tengerészmérnök és élhetsz attól New Yorkban. Vagy csinálhatsz ezer másik dolgot, te is tudod. - Magam sem tudom pontosan miért bizonygattam ezt és miért éreztem felhatalmazva magamat arra, hogy egyáltalán beleszóljak ebbe. Ez Nina döntése és ha ezt akarja, el kellene fogadnom. De tudva, hogy régen mennyire félt a víztől, és hogy most mit tervez csinálni. Ez nem hagyott nyugodni. Mindegy mi történt közöttünk évekkel ezelőtt, attól még aggódtam érte.
- Köszönöm, hogy felajánlottad, de nem tudnál segíteni - finoman ingott meg a fejem, tagadóan. Senki nem tudja visszahozni nekem és Laynek a szüleinket. Senki nem tudja visszacsinálni mindazt, amit a családommal tettem, amikor fejvesztve elmenekültem. Egészen más lett volna a helyzet, ha nem ér véget olyan kurtán-furcsán a kapcsolatunk annak idején és tartottuk volna a kapcsolatot, de ha már nagyon optimista akarok lenni, több is lett volna köztünk a távolság ellenére is. Most már egyszerűen nem éreztem jogosnak mindennel terhelni őt. Nekem kellett felnőnöm a feladathoz és kezelni azt.
- Ha nem gondolod, hogy van miről beszélnünk, akkor elfogadom. - Mi mást tehettem volna? Annak idején is elfogadtam Nina döntését és azt, hogy még odahaza Ausztráliában nem engem választott, hanem másokkal is ismerkedni akart.
- Igen, de... - Hitetlenkedve figyeltem, ahogyan újra nekiindul a feladatnak. - Nina! - Utána kaptam a kezemmel, hogy véletlenül se történjen vele baleset, mert ha mégis megtörténik, valószínűleg én sem akartam volna túlélni. Lehet, hogy én vagyok mindenki számára a katasztrófa hozó kabala. - Nem így értettem. Kérlek, ne csináld ezt. - A szemeimben ott csilloghatott mindaz, amit most éreztem, amit most igyekeztem Ninán tartani, még ha ő nem is kereste az én pillantásomat.
- Ez az egész alapból is irtó veszélyesnek tűnik. Ki találta ki ezt a feladatot? - A felháborodás mindig segített. Korántsem tudtam már olyan könnyedén érezni bármit is, de a harag, a düh tényleg mindig ott volt nekem és könnyen érte tudtam nyúlni, elvégre az egész világot utáltam. A részeg sogőröket, azt, hogy el kellett temetnem a szüleimet, hogy nem én haltam meg, hogy olyan lazán hazudtak nekem, mintha nem lenne jelentősége a származásomnak. Hogy magára kellett hagynom Layt. De leginkább magamat.
- Nem, nem diétázom. Csak így alakult... - megrántottam a vállaimat, mintha az egésznek nem lenne jelentősége. Nem éreztem magamat elég jól, hogy rendszeresen egyek, éjszakánként pedig rémálmok gyötörtek. Ezek a kellemetlenségek azonban már annyira ismerősek voltak, hogy nehezemre esett volna elengedni őket. Azt hiszem meg is érdemeltem őket.
- Ha feltartalak, nem muszáj maradnod. Biztosan van jobb programod ennél. - Biztosan lett volna, ha nem rondítok bele, de azt azért mégsem engedhettem, hogy csak úgy vízbe vesse magát. Az, hogy valaki úgy érzi leküzdötte a félelmeit, nem jelenti, hog egy extrém esetben ne jönne vissza az a félelem. Ha pedig Ninána nem figyel valaki, most talán már nem is lenne közöttünk.
- Vedd fel a dzsekimet, akkor sem fogják venni. - Logikusabbnak tűnt, mint elkezdeni arról magyarázni, hogy manapság már senkit nem zavar, ha az emberek edzőruhában lépnek az utcára. Valójában itt Amerikában az tűnt fel, hogy az emberek szinte egyáltalán nem gondolkodnak azon, hogy hogyan mutatkoznak mások előtt, ami egyszerre volt sokkoló és kissé felszabadító érzés is. Időközben pedig lehámoztam magamról és felé nyújtottam az emlegetett dzsekit, hogy ha Ninának szüksége van rá, felvehesse.
A pillantásom az enyémhez érő kezére siklott, miközben próbáltam nem túlságosan értetlenül figyelni oda rá, hogy ne hagyjam el őt. Amilyen pici, még valaki észrevétlenül elrabolja mellőlem, a keze egyszerűne kicsúszik az enyémből, mert más nem olyan bizonytalan vele, mint én. - Miért nem? - tettem fel a számomra teljesen logikus kérdést a kijelentésére. Oka kell, hogy legyen annak, hogy nem akart hozzám érni és biztosan arra is van jobb magyarázat, hogy miért viselkedett úgy velem, mintha újdonság lenne számára, hogy itt vagyok a városban.
- Nem erről van szó - értetlenül pislogtam rá, talán még annál is jobban, mint ahogyan a kézfogásunkra kicsivel korábban. - Én... - a nyelvembe haraptam, képtelen voltam kimondani. - Csak történt néhány dolog, aminek... Nem kellett volna. - Tartottam magamat és azt az ígéretemet is, hogy nem vágom csak úgy bele a nagy világba, hogy mi történt. Ezeket a híreket nem lehet olyan egyszerűen közölni és főleg nem mások előtt. Csak egy ennél csendesebb és nyugodtabb helyen, amikor lelkileg is készen vagyok rá. Még abban sem vagyok biztos, hogy Ninának el kellene-e mondanom. De a múltunkra tekintettel úgy gondolom illene.
- Hová megyünk pontosan? - köszörültem meg a torkomat, miközben elkaptam róla a pillantásomat, még mielőtt teljesen beszippantott volna és közöltem volna vele mindent. Tényleg mindent.

⋈ | 1459 | öltözet

Ajánlott tartalom

» I remember you ♣ Archie & Nina
» Shoot, baby!
» Magdalen and Archie. like thousand years
» who are you?- Ray&Nina
» last piece; Archie & Kai