I remember you ♣ Archie & Nina

**Archie D. Yim** · Re: I remember you ♣ Archie & Nina Vas. Feb. 25, 2024 12:22 am

Nina & Archie

" Would you be my killer? When I'm low, would you be my dealer? "

Hülye döntés volt belemenni ebbe a felállásba, ezt én is tudtam. De ha lehet így fogalmazni, a szüleim halála óta minden olyan volt, mintha valaki rátenyerelt volna egy frissen festett képre és összemosta volna rajta a színeket az ujjaival. Elmosódott élek, mint ahogyan a napjaim és heteim is csak úgy sodródtak velem együtt, én pedig nem igazán eszméltem rá arra, hogy hány napja beszéltem utoljára az öcsémmel, vagy mennyi ideje voltam utoljára teljesen józan. Viszont azt is tudtam, hogy ha nem így cselekszem, ha minden az elmúlt időszakban meghozott nagy döntésemet újra átgondolom, minden oldaláról körüljárom, akkor összeroppanok ezeknek a súlya alatt. Mert ezen a ponton már nem pusztán ott tartottam az életben, hogy nem voltak szüleim - sem biológiaik, sem eredeti örökbe fogadóak, sem azok, akiket vérszerinti szüleimként szerettem -, de összevesztem a nagyszüleimmel is és ott hagytam Layt, aki pontosan azokkal az emlékekkel küzhetett, mint én minden éjszaka, amikor letettem egy párnára a fejemet, hogy alvást próbáljak mímelni amíg annyi nem lesz az idő, hogy ne legyen teljes mértékben elfogadhatatlan, hogy fent vagyok.
Senki más nem volt nekem, csak a barátaim, pontosabban Kai, aki úgy viselkedett, mintha nem lennénk mindketten a világ legfelelőtlenebb emberei néha. Együtt éltük meg a fiatalságunkat és ugyanaz a dolog vonzott minket az életben - szerencsére nem ugyanarra a nőre gondolok most, mert komoly problémáink lettek volna, ha neki is megtetszik Nina. De a zenében mindketten megéreztünk valami olyasmit, ami segített nekünk könnyebben elviselni azt, hogy erre a világra születtünk. Persze ez hálátlannak tűnhet mindazok után, amit egyébként megkaptam az élettől, de lehet, hogy teljesen másképp kellene gondolnom a helyzetemre. Talán azért volt nekem eddig olyan fontos a zene az életemben, hogy előre segítsen a lelkem elviselni mindazt, ami most történt. Most azonban még ez a szikra sem feltétlenül volt ott bennem. Képtelen lettem volna lemondani a zenéről, ott voltam, amikor szükségem volt rám, hoyg együtt zenéljek olyanokkal, akik kicsit is felkeltették az érdeklődésemet, de a pengető a kezemben ide vagy oda, rég nem éreztem már azt a mellkasomban, amit most, amikor Ninával néztünk farkasszemet.
Odaléptem ugyan, hogy segítsek neki, de az utasítása hallatán szinte lefagytam, valójában talán csak most ért el a tudatomig az, hogy valami megváltozott. A kinyújtott kezem visszahullott a helyére, a pillantásomat viszont nem vettem le Nináról. - Csak vigyázz, hogy ne sérülj meg, jó? - Lehet, hogy nem volt jogom ilyesmit kérni tőle, hogy pofátlanság volt a részemről, amiért most aggódtam érte, de korábban nem tettem meg eléggé. Nem tettem volna meg eléggé? Nem tudom. Akármennyire fontosnak tartottam Ninát akkor, amikor megismerketünk, ha hagytam volna, hogy a gondolataim örökké visszatérjenek rá, nem hagyott volna nyugodni az, ahogyan elváltunk. - Persze. Hogyne. - Óvatosan álltam fel a romokat szemlélve, majd léptem át a szétszóródott bögre darabokat és húztam be az ajtót magunkra. Ha az igazat kellett volna mondanom, már így is meglepett a tény, hogy a kutya nem követte a gazdája hangját és nem volt ott a lábunk alatt. De talán Rusty-t más fából faragták. Vagy tudja, hogy velem Nina biztonságban van, ami még egy kutyától is igazi bóknak tűnik számomra.
- Csinálok neked is, ha szeretnéd. - Aprót bólintottam, miközben félig a háta mögül ellenőriztem a takarítási folyamatot, megpróbálva átlesni a válla fölött, hogy lássam mi történik. - Még mindig ugyanúgy iszod? - Azt hiszem jogos feltételezés lett volna a részemről az is, ha nem az lenne már a preferenciája, mint amikor megismertük egymást, mert gyerekek voltunk még, akik csak azért kávéztak, mert az idősebbek is megtették és ezzel akartunk menőnek tűnni, holott nem is volt igazán szükségünk az italra.
- Ez jó lesz? - Felé nyújtottam az első kezem ügyébe kerülő konyharuhát, aminek már úgyis mindegy volt, most pedig végképp a mosógépben fogja majd végezni. - Azért majd segítek felporszívózni is, hogy ne maradjon egy darab sem. - Nem tudom kinek kellene büszkének lennie a tényre, hogy hirtelen ennyire házias lettem, de azt úgysem hinné el nekem senki, legfőképpen a mellettem guggoló lány, hogy Nináért bármit megtennék.
- Nina, én... - Nem tudtam hogyan folytathatnám. Hiába gyakoroltam el ezerszer magamban, hiába törtem a fejemet rajta éjszakánként, nem jött ki hang a torkomon. A pillantásom elengedte Nináét, helyette az ölében fekvő kezére fókuszáltam, amin most láttam csak meg a piros foltokat. - Elvágtad a kezedet, pedig mondtam, hogy legyél óvatos! - Úgy nyúltam a kezéért, hogy előtte nem kértem engedélyt rá, hogy megérinthessem őt, mert azt hittem ismerjük egymást annyira, hogy ezt megtehessem, annak érdekében, hogy jobban megnézzem magamnak a vágást az ujján. - Ezt jó lenne lefertőtleníteni és beragasztani. Csak hogy ne gyulladjon be. - Számos sebbel rendelkeztem én is, ami ilyen-olyan figyelmetlenségből adódott és sokat okozott a baleset is, amiről sokkal kevésbé szerettem beszélni, de néha muszáj volt. Mint ahogy Nina szavait is meg kellene válaszolnom, mert tartozom neki ezzel.
- Azt hittem, hogy nem akarsz rólam tudomást venni, vagy elfelejtettél, vagy... - Nagyot nyeltem. Kimondani sem szerettem volna, hogy egyéb okból nem emlékezett-e esetleg rám, mert ha szavakba öntöttem volna a dolgot, úgy érzem nagyobb esélye lett volna megtörténni is. Én pedig nem akartam, hogy a lánynak bármi baja essen. Valaha. - Ha tudtam volna, hogy Kai éppen téged talál meg. Talán nem is szabadott volna ide jönnöm, mindennek ellenére. - Ugyanakkor ki annak a megmondhatója, hogy nem éppen így kellett ennek történnie? Ki mondja meg, hogy ez az egész viccesen és fájdalmasan lehetetlen szituáció nem éppen azért van, mert Ninával egymás életének részeseinek kell maradnunk?

⋈ | 894 | öltözet (lánc nélkül)

**Nikolina Kwak** · Re: I remember you ♣ Archie & Nina Szomb. Feb. 18, 2023 5:43 pm

Archie & Nina

Mindig úgy gondoltam, a köztem és Archie között húzódó szakadékra, hogy gyakorlatilag az definiálja a kapcsolatunkat. Szerettem volna áthidalni azt és megpróbálni közelebb kerülni hozzá, de nem volt hozzá elég erőm, túlságosan féltem, hogy ismét zuhanni fogok és amiatt megint szenvedek. Úgy, hogy már egy szakadékba leestem, nem volt kedvem megkörnyékezni annak a szélét ismét, mert egyetlen rossz mozdulat és kezdődik minden előröl. Hiába ismertük egymást, egyszerűen a közöttünk tátongó lyuk nem tette lehetővé azt, hogy mi ketten közel kerüljünk megint. Talán túlságosan sérültek voltunk mind a ketten ahhoz, hogy megpróbáljunk rendbe rakni valami, ami már sok-sok évvel ezelőtt történt. Mind a ketten ismerjük a saját igazságunkat, amit bizonyos okok miatt nem osztunk meg a másikkal. Archie valószínűleg büszke, és nehezére esik olyan dologról beszélni velem, amivel egykor fájdalmat okoztam neki. Én pedig tisztában voltam a saját oldalammal és mivel hitelesnek láttam azt, nem éreztem, hogy bizonygatnom kellene. Mind a ketten követtünk el hibákat, én nem voltam elég erőszakos, nem akartam neki mindenáron elmondani az igazat, ő pedig nem jött el annak idején meghallgatni még akkor sem, amikor tudta, hogy az utolsó lehetősége van. Mind a ketten azt hittük, hogy többé nem látjuk egymást, emiatt tudtam, hogy neki is fáj az én arcomat néznie csakúgy, mint nekem megtapasztalni azt, hogy semmit sem változott az évek során és még mindig felkavar, ha látom őt.
Nem gondoltam azt, hogy valami lehet ilyen erős, amiben gyakorlatilag már semmi szikra nem volt és talán nem is parázslott. Egyáltalán nem volt kérdés számomra az, hogy mi egykor igenis nagyon szerettük egymást. Emiatt volt meglepő, már-már trauma számba vehető az, hogy nem jutottunk egymással semmire. Amikor Archiet megismertem talán még csak egy kislány voltam, de a családi kapcsolataimon kívül semmi nem tűnt annyira igazinak, mint az, ami köztünk volt. Most már úgy látom, hogy minden bizonnyal én misztifikáltam túl az egészet, hiszen tinédzser voltam, ráadásul ő az első szerelmem, akihez foghatót azóta se nagyon találtam. Én sem tudtam, hogy egy ilyen helyzetet hogyan lehetne normálisan megemészteni, és talán ez csapott annyira arcul, amikor most már úgy állt ott a konyhámban, hogy pontosan realizáltam dolgokat. Az Archibald nevű fiú hangja és a mosolya a gitárja és a tekintete azért volt annyira ismerős, mert ő az én Archiem volt. Amikor arra gondoltam, hogy a saját biztonságom érdekében nem voltam hajlandó elfogadni azt, hogy ő van velem, szerettem volna lekeverni egy pofont, amiért ennyire önző voltam. Szakadék volt köztünk, de ez nem jelentette azt, hogy nem okoztam neki fájdalmat.
A földön heverő bögrém darabjai talán azt is jelenthették volna, hogy innentől kezdve valami új vár ránk. Ami volt az túlságosan bonyolult és javíthatatlan, emiatt mondhatnám azt is, hogy vagy más alapokra helyezzük a kapcsolatunkat, vagy végig kell néznünk azt, ahogyan megint darabokra hullunk és a régi sebeink felszakadnak. Ezt pedig én nem szerettem volna még annak ellenére sem, hogy gyakorlatilag képtelen voltam arra, hogy egyáltalán megpróbáljam kezelni a problémáimat, nemhogy megoldjam őket.
- Ne! – úgy hessegettem arrébb az ujjait, hogy nem ért egymáshoz a kezünk – Majd én összeszedem, én törtem el. Behúznád az ajtót, hogy Rusty ne tudjon bejönni? A végén még belelép.
Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy pontosan mit kellett volna éreznem a kutyámmal kapcsolatban. Az egyértelmű volt, hogy ő már Archie-t elfogadta és emiatt akkor sem tudnám könnyen kirakni az életemből, ha szeretném. Talán nem a kutyámnak kellene az elsőnek lennie, de ettől függetlenül az állatokat legalább annyira megviselte, ha jöttek mentek az emberek az életükben, mint az embereket. Talán mivel nekik nem lehet elmagyarázni az okokat, még fájdalmasabb lehetett nekik az egész. Emellett egyébként sem akartam kidobni őt csak úgy, mert hova menne? Nem véletlenül maradt a lakásban úgy is, hogy engem mennyire gyűlölt annak idején.
- Csinálsz akkor egy újat nekem is? – egészen halkan szólaltam meg, miközben még mindig a földön térdepeltem – Elég ha ideadod a konyharuhát, azzal feltörlöm egyelőre.
Ahogy a nagyobb darabokat a kukába kezdtem dobálni csak futólag éreztem azt, ahogyan a csésze éles széle felsérti a mutatóujjam, de képtelen voltam a fájdalomra koncentrálni, pedig éreztem, ahogyan vérezni kezd a kezem. Ennek ellenére robotikus mozdulatokkal lapátoltam a szemétbe a csészedarabokat, miközben az agyam folyamatosan az emlékeinket játszotta vissza.
- Sajnálom Archie – csak a fejemet csóváltam, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat és a könnyeimet próbáltam visszapislogni – Megérteném, ha nem akarnál többet itt maradni, de tudnod kell azt, hogy nem foglak kihajítani annak ellenére sem, hogy eddig nem éppen olyan volt a viselkedésem, mint amit megérdemelnél. Én… Nem tudom mi ütött belém, de egészen addig, amíg nem találkoztunk a hídon, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy nem te vagy az.
A mondat végére a hangom már alig volt több suttogásnál, a kezeimet meg az ölemben fontam össze. Vajon azért magyarázkodom neki, mert attól féltem, hogy ugyanúgy kisétálhat az életemből, ahogyan azt korábban is megtette? Egy pillanatra lehunytam a szemem és ezzel vissza tudtam tartani a pilláimra gördülő kis cseppet, aztán vettem egy mély levegőt és felálltam. Sikeresen mosolyt erőltettem az arcomra, mintha valójában kicsit sem kavarna fel az, aminek most a részese voltam.

828 szó || Öltözék

**Archie D. Yim** · Re: I remember you ♣ Archie & Nina Szer. Jan. 19, 2022 1:42 am

Nina & Archie

" Would you be my killer? When I'm low, would you be my dealer? "

A szüleim halálának gondolatával egy dolog volt megbarátkozni. Nyilván felfoghattam volna úgy is, hogy csak az agyam szórakozik velem és bizonyos részletekre teljesen másképp emlékszem, mint ahogyan valójában történtek, vagy nem is történtek meg, egyszerűen csak túl élénk a fantáziám. Az egyik éjszakáról másikra visszatérő rémálmoknak hála azonban nehezen tudtam megfeledkezni, vagy ködösíteni azon, ami történt. Nem szívesen meséltem bárkinek is arról, hogy mit élek át újra meg újra, ami összességében elég szar döntés volt, mert ahelyett, hogy kerestem volna egy jó szakembert, én úgy döntöttem, hogy elszakadok a családomtól, nem kommunikálok a tulajdon öcsémmel, hagyom hogy a legjobb barátom aggódjon értem és heti hét nap legalább ötven százalékát ivással töltöm. Érdekelt, hogy mi lesz velem fél éven belül? Nem, nem túlzottan. Ez pedig talán pontosan az a piszkosul önző döntés volt a részemről, ami Kainál is megkongatta a vészharangokat, ezért akarta, hogy olyan emberrel lakjak, aki legalább minimálisan odafigyel arra, hogy a túlélési esélyeim ne konvergáljanak a nulla felé. De hogy olyan emberről legyen szó, akinek sokkal több köze van hozzám, mint bárki gondolná...
Ha az álmaimban visszatérő valóságot - a balesetet és a szüleim halálát - meg is szoktam, amikor kinyitottam a szememet és a jelenlegi lakhatási feltételeim tényével találtam szemben magamat, már egészen úgy éreztem, mintha ez egy kandikamera műsor lenne. Magam sem tudtam eldönteni, hogy Nina érdektelenségét, amit házon belül tanúsított, vajon a szívemre kellene vennem, vagy érezzem teljesen jogosnak azok után, ami velünk történt. Az első pár napban még az is megfordult a fejemben, hogy ettől a helyzettől is fejvesztve kellene menekülnöm és megmondani Kainak, hogy bármilyen rendes volt a lakáskeresés alatt, ez így nem működhet. Nem csak saját magam miatt, hanem mert láthatóan Nina gyakorlatilag a köszönőviszonyon kívül többet még csak hírből sem akar tőlem.
Ma reggel sem számítottam semmi extrára, ami abból a szempontból elég jó kilátásnak tűnt, hogy a kávém mellé nem kellett egy pofonra is számítanom, másrészt meg a mellkasomban még mindig kellemetlen érzést keltő rémálom utóhatása és a szorongás talán enyhülnének valamelyest. A csattanó hang nem az arcomon landoló kéznek köszönhető azonban, hanem... Ötletem sincs mi változott, vagy változott-e egyáltalán valami, a szemeim egyszerűen tágra nyílnak, amikor a Nina kezében lévő bögre földet ér. Figyelmen kívül hagytam a kérését és odasétáltam a romokhoz, hogy én magam is leguggoljak és néhány könnyen összeszedhető darabért nyúljak.
- Jól vagy? - A pillantásom rövid ideig időzött csupán az arcán, attól való félelmemben, hogy egymás szemébe kell néznünk és továbbra is azzal a kifejezéssel találom szembe magamat, amivel eddig nézett rám, inkább a kezeire fókuszáltam, hátha bármi jelét látom annak, hogy esetleg megvágta magát.
- Hol tartod a felmosót? - Ciki vagy nem ciki, de nem ez volt az első dolog, aminek rákérdeztem a hol létére és azt sem garantálhatom, hogy most, hogy megosztja velem a titkot majd ténylegesen megjegyzem. Viszont a kérésnek ezúttal eleget teszek és a felmosóronggyal együtt térek vissza a helyiségbe. - Ne fáradj a kávéval, csinálok majd magamnak én. - Az állkapcsom olyan erővel préselődött össze, hogy lassan attól tartottam, hogy a fogam csikorgatása is hallatszani fog. - Nem vágtad meg a kezedet, ugye? - Őszintén érdekelt a dolog, mert bár sosem voltam a házimunka tündére, de hogyan várhatnám el tőle, hogy sérült kézzel még fel is takarítson, amikor talán mindennek én vagyok az oka, a szüleink halálától kezdve Nina zavaráig.

⋈ | 547 | öltözet (lánc nélkül)

**Nikolina Kwak** · I remember you ♣ Archie & Nina Vas. Nov. 21, 2021 12:09 pm

Archie & Nina

Nem mondhatom, hogy jól aludtam volna, de ennek ellenére is azt éreztem, hogy az ébresztőm hangja egy bűncselekménynek bizonyult. Mivel jó ideje dolgoztam már az egyetem mellett, felgyűlt a lemaradásom a tanulnivalóimmal kapcsolatban, nem beszélve arról, hogy több olyan tárgyam van, amiből át kellene valahogy szenvednem magam, különben számolnom kell a csúszás eshetőségével is. Sokan talán azt mondanák, hogy fel kellene adnom a terveimet azzal kapcsolatban, hogy egyedül akarok mindent a nyakamba venni. Ugyanakkor saját magammal kapcsolatban az volt a tapasztalatom, hogy csak akkor vagyok képes kimászni a gödörből, amibe belekerültem, ha ténylegesen megterhelem magam. Nem egyszerű úgy élni, ahogyan jelenleg létezem, nem feltétlenül állíthatom azt, hogy élvezem azt, amit tanulok. Ugyanakkor abban nagyon bízom, hogy ez csak azért van így, mert egyelőre az alapozó tárgyaim nagy részével szenvedek.
Vagy öt perc telt el, mire sikerült megtalálnom a szemüvegem, és kiszenvedtem magam az ágyból. Ilyenkor általában nem vittem magammal a telefonom, mert sokkal jobban szerettem a saját fejemben lenni. Ez volt lényegében az életemben az egyetlen olyan idősáv, amikor tényleg lehetőségem volt átgondolni a napom, vagy bizonyos lépéseket, amíg vártam arra, hogy lefőjön a kávém és elkészüljön a pirítósom. Amióta viszont rendelkezem egy lakótárssal, nyilvánvalóan igyekszem beszélgetni vele. Az utóbbi napokban kifejezetten csendesen éltem, ezt pedig ma meg akartam törni. Jogosan hihette volna azt mondjuk, hogy haragszom rá, viszont csak arról volt szó, hogy Archie megjelenése eléggé felkavart ahhoz, hogy ne akarjak találkozni még egy Archibalddal. Viszont újra emlékeztettem magam arra, hogy nem lehetek gonosz valakivel csak azért, mert úgy hívják, mint egy olyan személyt, aki már egyszer megbántott. Pont ezért is, amikor motoszkálást hallottam a hátam mögül, az első bögre kávéval mosolyogva fordultam meg és már éppen kínáltam volna fel neki, amikor megpillantottam, hogy pontosan ki áll mögöttem.
A kezeimből hirtelen kiszállt az erő, amikor az arcára siklott a tekintetem. Nagyot nyeltem és hirtelen azt éreztem, hogy minden levegő kiszorul a tüdőmből. Ha őszinte akartam lenni magammal… Akkor talán mindig is tudtam, hogy vele élek együtt. Láttam, hogy ázsiai, fel tudtam fedezni az arcán az ismerős vonásokat, de amiért eltelt már több, mint öt év az elszakadásunk óta, elég indok volt, hogy az agyam egyszerűen letagadja a nyilvánvaló információkat azzal kapcsolatban, hogy vele élek együtt. Éreztem, ahogyan lassan könnyek gyűlnek a szemembe, miközben minden alkalommal a saját szavaimat hallottam a fülemben csengeni.
„Csak a gitárodat és egy doboz cigit hoztál, mi?” Akkor azt gondoltam, hogy ennek semmi jelentősége nincs a számára, ezért hátrébb is ugrottam az ajtóból, hogy könnyebben beférjen a cuccaival, és készítettem neki egy szendvicset, mert arra gondoltam, hogy biztosan éhes. Ebben a pillanatban sokkal inkább láttam úgy, hogy mind a kettőnket csak bántottam azzal, amit mondtam neki.
- Maradj ott kérlek, bele ne lépj – egészen halk volt a hangom. Leguggoltam, hogy a nagyobb darabokat össze tudjam szedni, de túlságosan remegtek az ujjaim ahhoz, hogy rendesen meg tudjam fogni őket. Azért, hogy ezt elrejtsem előle, egyszerűen összefűztem őket, pislogtam néhányat, aztán ráemeltem a pillantásom és elmosolyodtam.
- Ha megkérlek, akkor be tudod hozni a felmosórongyot? Csinálok majd neked egy másik kávét – nem akartam a szituációról beszélni egyelőre, szóval a földön maradtam, guggolva és abban reménykedtem, hogy a közöttünk húzódó étkezőasztal elég nagy ahhoz, hogy elrejtsen a szemei elől. Nem akartam, hogy most lásson.

536 szó || Öltözék

Ajánlott tartalom

» shoot me; Archie & Nina
» Remember to remember me | Petra & Shawn
» Archie Yim
» so complicated ~ Archie & Dem
» Jay&Lola - Do you remember me?