Thea tegnap túlórázott, így alkalmam nyílt arra, hogy ellébecoljam a szerdai csoportterápiát. A lehetőség adott volt a reggeltől estig tartó here-verére, hogy a kanapén tespedve, piros kockás bermudában nézzem a Betty a csúnya lány kétszázötvenedik részét mialatt a Pepperoni brother's-től rendelt kihűlt ajándék pizzát burkolom. Múltkor elfeledkeztek a rendelésemről és majd' három órát vártam a kiszállításra. Nem győztek a bocsánatomért esdekelni, és megígérték, hogy a következő rendelésem ingyen lesz...
Na de! Mint ahogyan azt az imént említettem, a lehetőség valóban adott lett volna, és bár rendkívül csábító volt az egész napos döglődés gondolata, felülkerekedtem a démonjaimon és inkább valami olyat tettem amivel tudom, hogy Picúrnak örömet okozhatok, vagyis inkább okozhattam volna, ha nem cseszem el az egészet. De a dolgok hamar rosszra fordultak. Hogy a narrátort idézzem...
Reggel mindennemű tiltakozása ellenére elvittem dolgozni, majd megolajoztam a láncokat a biciklijén de olyan sok időt eltököltem vele, hogy el is feledkeztem róla, hogy van egy bulldogunk, aki ha nem a megszokott időben van levíve, akkor bizony nem gondolkodik túl sokat azon, hogy a lakásban végezze el kicsi és kevésbé kicsi dolgait... Mire erre rájöttem, már késő volt. Szitkozódva vetettem be magam a konyhapult alatti tisztítószeres szekrénybe, és választottam ki egy rövid eci-pecit követően, hogy vajon melyik lehet a szőnyegtisztító ami a reklám szerint maradéktalanul kiszed minden foltot a szőnyegből. Höhh... aki ezt kotyvasztotta annak szerintem nincs francia bulldogja, ami akkorát tojik, mint egy Raptor. Lásd, a folt sem jött ki a szőnyegből, pedig térden csúszva keféltem. Mármint, nem úgy! Hanem tényleg. Körömkefével, a szomszéd macskájával meg tényleg mindennel amit csak el lehet képzelni, de semmi sem segített. Végül kiraktam szegény prédát száradni az erkélyre és megfordítottam a szőnyeget, remélve, hogy Theának nem fog feltűnni a baki. És akkor bummm! Mint robbanó petárda hasított az agyamba a felismerés, amikor ránéztem a fehér szőnyegre, hogy néhány hónappal ezelőtt ezt a trükköt már bevetettem, amikor meg akartam lepni Picúrt egy vörösboros, gyertyafényes vacsorával és a drága nedű valahogyan kiborult. Nem volt mit tenni. Szembesülnöm kellett a kis feleségem óriási haragjával, aki csak annyit mondott munkából hazaérve, hogy: "Fordítsuk meg." Hát megfordítottuk. Na, utána már kicsit ideges volt. Vagy a vörös foltot vagy a kutyaszart nézzük... Micsoda dilemma! A hab a tortán azt hiszem mégis csak az volt, amikor meglátta a mosógépben összement kedvenc Minnie egeres pólóját amiből haspólót csináltam a hatvan fokos mosásban. Próbáltam nyugtatni, menteni a menthetetlent, hogy én imádom ha kilátszik a köldöke. Nos, maradjunk annyiban, hogy nem értem el osztatlan sikereket a hajbókolásommal. Én megpróbáltam! A tegnapi katasztrófa sorozaton felbuzdulva ma reggel azzal a gondolattal keltem, hogy megpróbálom a kis vöröst valahogyan kiengesztelni. Már olyan régóta rágja a fülemet, hogy ki akar mozdulni valahova, mert megőrül a négy fal között, hogy úgy döntöttem, engedek a kérlelésének és elviszem egy olyan helyre ahol mind a hárman jól érezhetjük magunkat. A pszichológusom amikor utoljára jártam nála -úgy a tizennyolcadik század elején történhetett-, úgyis azt mondta, hogy jót tenne nekem egy kis környezetváltozás. Kapd be dr.Morrison! Az indukciós főzőlap egyik szabad helyén már a serpenyőben serceg a bacon szalonna amit a kész tükörtojások mellé szánok. Bosco nyála persze úgy lóg a pofája két oldalán, mintha egy-egy cipőfűző csüngne ki a szájából.
A háttérben a rádió Ed Sheeran Galway Girl című számát játssza éppen. Nem vagyok híve az ilyen zenéknek, de akaratlanul is magával ragad és a rádióval együtt dúdolom. Szinte ritmusra dobom be a pirítósba a kenyereket, nyomom be a kávéfőzőt, és fordítom meg a bacont a serpenyőben.

Ben & Thea

Nem sok jobb érzést tudok elképzelni, mikor a szabadnapomon magamtól ébredek, méghozzá reggeli-illatra. Talán ha esetleg Ben itt lenne mellettem az ágyban. Vagy ha itt lenne mellettem az ágyban, egy tálca reggelivel, de hát ne legyek már telhetetlen... Nyújtózkodom egy alaposat, lustán ébredezem, mosolyogva hallgatom, ahogy Ben kint csörömpöl, néha valami érthetetlent mond Bosconak. Végül csak ráveszem magam, hogy felüljek, aztán embertelen erőfeszítések árán még ki is mászom az ágyból. Belebújok az unikornisos mamuszomba, mert fázós a lábam, aztán elindulok az illatorgia felé, bár előtte útba ejtem a fürdőt, egy kis felfrissülés érdekében. Pisilek, fogat, arcot mosok. Elgondolkodom a fésülködésen, amit végül el is vetek, mert... mehh. Kinek van most arra fél órája? Utána aztán megállok a konyhaajtóban, és az ajtófélfának dőlve vigyorogva figyelem, ahogy Ben dudorászva, szinte táncikálva reggelit készít, Bosco pedig annyira teljes figyelmével a készülő ételre koncentrál, hogy egyikük sem veszi észre, hogy itt vagyok.
Az ilyen pillanatokért érdemes élni, komolyan. És az ilyen pillanatokban hiszem el egy-egy rövid időre, hogy Ben rendben van, hogy nem is történt semmi, hogy kifelé lábal belőle, akárki akármit is mondjon pszichológusi diplomával, nem ismeri eléggé. Neki nem lehet baja. Mindig is ő volt nekem a nagy erős FBI ügynök, éreztem, hogy mellette semmi rossz nem történhet velem. Aztán eszembe jut, hogy de, van baja. Hogy egyébként most nem lenne itthon, hanem dolgozna, maximum egy konyhapultra kikészített péksüti bizonyítaná, hogy itt járt reggel. Hogy néha eltűnik számára a külvilág, a tekintete olyan lesz, mint valami űzött vadnak, és alig tudom visszarángatni a jelenbe. Mégis, úgy érzem, nem segítek vele, ha emlékeztetem, vagy éreztetem, hogy a jobb pillanatai ideiglenesek, szóval lerázom magamról ezt a gondolatot, és örülök inkább, hogy most ilyen kedve van.
Mikor az igézve felfelé meredő Bosco nyála a szája egyik oldaláról még a zenén át is hallható plattyanással a konyhakőre esik, elnevetem magam, felfedve az ittlétem. – Jöttem, hogy visszarángassalak magam mellé az ágyba, de egyrészt úgy tűnik, nagyon jól érzed magad, ahogy vagy, másrészt meg isteni illatok vannak, és kilyukad a gyomrom. Tudok valamivel segíteni a reggeli előremozdításában? – kérdezem meg mosolyogva, aztán leguggolok, mikor Bosco nagy vidáman idekocog köszönni. Izgatottságában szinte röfögve forog maga körül, ahogy megsimogatom, aztán visszarohan oda, ahonnan jött, nehogy már lemaradjon róla, ha esetleg mégis csurranna-cseppenne valami abból az izgató illatű serpenyőből.
Én is követem, bár nem igazán a lehetséges nasi miatt, hanem hogy jóreggelt csókot lopjak a drága férjemtől, aki még a főzőcskézést is szexin tudja csinálni. Van amit nem, például mosásban béna, mint tegnap kiderült, de hát én választottam, történetesen így szeretem, még ha néha, mikor eldurran az agyam, úgy is tűnik, hogy nem. Mentségemre szóljon, túl voltam egy műszakon, álmosan, és előtte tudtam meg, hogy nem csak összerondította Bosco a szőnyeget, de az a szőnyeg már korábban össze lett rondítva, csak mással. – Régóta fent vagy? – kérdezem a lopott csók után, aztán pedig még a gondolatra is ásítok egyet, hogy bárki régóta fent lehet. Szeretek aludni, és ha lehet, alszom is, amíg csak szabad. Az a fajta vagyok, aki ha dönteni kell, hogy reggel alszok plusz fél órát, vagy sminkelek, hajat egyenesítek, ruhát vasalok, akkor tuti, hogy az alvást választom, és elrohanok smink nélkül, összecsurizott hajjal, gyűrött ruhában. Ez van, mindig is ilyen voltam. Aztán ha már egyszer felkeltem, akkor nem igazán kell kávé, vagy hasonló doppingszerek az ébredéshez, onnan már jó vagyok, pörgök, de mire megjön az elhatározás, hogy kikeljek az ágyból... na az az akaratok csatája. Az én akarataimé. Mert hogy több is van. Az egyik még aludna, a másik meg felkelne és csinálna dolgokat.

Dr.MindentmindenkinéljobbantudokMorrison azt mondta, hogy az állapotom hasonlít a bipoláris zavarban szenvedőkéhez. A mániás depresszió hirtelen, kiszámíthatatlan hangulatingadozások képében jelenik meg. A beteg képes egyik percről a másikra a depresszió szakából a mániás szakaszba átesni. Most én is abba vagyok. Legalábbis ahhoz hasonlítana dr.Morrison, ha látná, hogy mit művelek éppen. Hogy művészi pontossággal pirítom a bacon szalonnát, különösen odafigyelve arra, hogy mind a két oldala egyformán átsüljön, hogy Shakirát megszégyenítő mozgással tekerem a csípőmet a kis vörös szemüveges popsztár gyerek bugyuta zenéjére miközben kosárra dobok a kenyerekkel a pirítósba.
A frissen főtt fekete illata azonban még a zenét is felülírja. A mindenki számára oly' ismerős boldogsághormon, az Oxitocin, Forma 1-es autóként dübörög végig az ereimben. Amint Schumaher beér a célba, az agysejtjeim egyszerre ugranak fel a lelátóban, hogy kurjongatva tapsolni kezdjenek, és ez az örömóda csak fokozódik, amikor meghallom a ház asszonyának halk sertepertélését ahogyan álmosan, kócos lobonccal, Bosco által párszor már megrágott és hát... hogy is fejezzem ki magam szépen?! Meg is hágott unikornisos mamuszába kicsoszog a barlangjából. Persze úgy teszek, mint aki nem veszi észre, de minden porcikámon érzem a tekintetét, mellyel úgy pásztáz mint aki képes lenne reggelire elfogyasztani. Az érzés kölcsönös Cicus, csak hogy tudd!
Somolyogva sandítok fel a bacon szalonna gusztusos látványából, és amikor összetalálkozik a tekintetünk, egy pillanatra úgy érzem mintha valaki egy határozott mozdulattal kirántotta volna a talajt a lábam alól, a maradék vér pedig az agyamból szépen lassan elkezd lejjebb csorgadozni. Nem, nem a kis lábujjamra gondolok. Kicsit feljebb. Nem, nem a térdkalácsom. Nem is a... mindegy, hagyjuk!
-Jó reggelt, Dráma királynő! - Óóó yesss! Ezzel az őrületbe tudom kergetni. Általában akkor hívom így, amikor kiakad valamin amin szerintem nem kellene, szerinte pedig igenis jogos az a kétszáz decibel, amit a hárommal alattunk lakó szomszéd is hallani szokott ha elég jól fülel. Már pedig a szomszédok fülelni szoktak. Ha valamiben hát abban nagyon jók! Nem is tudom, mintha arra lennének programozva, mintha aláíratott volna velük valami szerződést a főbérlő. "Ha nem fülelsz, röpülsz!" Emlékszem, alig egy hete költöztünk be amikor kaptunk a kettővel mellettünk lakótól egy levelet a postaládába dobva, hogy az üzekedéseinket próbáljuk meg halkabban intézni, mert nem tudja a gyereknek megmagyarázni, hogy mik ezek a hangok. Sokáig meg volt az az üzenet amit egy hétvégi bevásárló lista hátuljára vésett rá a spiné. Akárhányszor önelégült vigyorral kitettem a hűtőre, Thea annyiszor szedte le onnan.
-Hát, elkéstél Picúr, már majdnem mindennel kész vagyok. - Irigykedő tekintettel követem végig a mozdulatot ahogyan leguggol a kutyához, hogy mindenek előtt őt üdvözölhesse. Csak utána jövök én. Jellemző. De a jó dolgokra várni kell, nemde?! Mintha csak egy örökkévalóság lenne ahogyan felegyenesedik, közelebb merészkedik, hogy végre megjutalmazhasson a kiérdemelt jó reggelt puszimmal mialatt Ed Sheerant felváltja a Passenger Let her go-ja. Ám a címmel ellentétben én nem eresztem őt. Inkább csak még közelebb vonom, olyan közel amennyire ez fizikailag lehetséges.
-Ha azt mondom, hogy hétkor kipattant a szemem, és most tíz óra van, akkor igen. Mondjuk azt, hogy régóta fent vagyok. - Duruzsolom egészen halkan a füléhez hajolva, belemosolyogva a bőrébe ahogyan egyik kósza, kócos, göndör tincse cirógatni kezdi az arcomat. Lapaj tenyereim csípőjét cirógatják és biza lejjebb lejjebb merészkednek miközben a zene lágy dallamára ringunk a konyhában, belefeledkezve a lágy zongora szóba, egymás ölelésébe és illatába.
-Ma el akarlak vinni valahova, de ahhoz az kell, hogy rendesen megreggelizz! Tudom, hogy odabent is csak össze vissza eszel, bekapsz pár falatot amikor az időd éppen engedi. Túl jól ismerlek már Cica, szóval ne is kezdj el mentegetőzni! - Ellentmondást nem tűrő hangnemben kényszerítem le az alig négy személyes pultsziget egyik bárszékére, hogy aztán ízlésesen tálalhassam a reggelit. Tükörtojás, bacon, pirítós kenyér és némi génmanipulált paradicsom, mert tudjuk, hogy tavasszal lehetetlen igazi paradicsomot beszerezni.
Fordulok egyet kettőt, és már tolom is az alaposan megpakolt tányérja mellé a kedvenc bögréjében a kedvenc Latteját, én pedig leülök vele szembe, egyik kezemmel megtámasztom a fejemet, míg másikkal belekapaszkodom kávéval telített bögrém fülébe és azon gondolkodom, hogy mekkora egy kibaszott nagy mázlista vagyok ezzel a nővel!

Ben & Thea

A mosolyom grimaszba torzul, mikor ledrámakirálynőz, tudja, hogy utálom, direkt csinálja. Nem is vagyok drámakirálynő. Nem is. Próbáljon meg más higgadt maradni abban a helyzetben, amire tegnap hazajöttem. És még eszembe is juttatja, olyan hülye... Szeretem na. Néha szerintem direkt idegesít fel, szóval vessen magára. Nem mintha ilyen kora reggel lenne kapacitásom idegesnek lenni, csak rányújtom a nyelvem egy elmotyogott „menjafenébe” után, és inkább a kutyára figyelek. Az legalább nem szemtelenkedik velem. Most épp. Amúgy szokott, pofátlan kis dög. Őt is imádom. Kicsit félre vagyok kalibrálva, néha úgy érzem. – Bosconak sem kell lemennie még? Csak mert vészesen fogynak a szőnyegeink... – jegyzem meg, mikor azt mondja Ben, nem kell segítség, mindennel kész van. Nem igazán vár senkire a kutyánk, ha dolga van. Jelez egyszer, jelez kétszer, ha épp senki nem figyel rá, hát elintézi, ahol épp van. Amit értek bizonyos szinten, mert mi mást csináljon szegény, de örökös küzdelem ez hámunk között. Most hogy Ben itthon van, kicsit jobb a helyzet, mert jobban oda tud rá figyelni, de mikor mindketten dolgozunk, rendszeresen érek haza „meglepetésre”. Meg is lepődök becsülettel.
Kicsit sem ellenkezem, mikor a jóreggelt csók után közelebb húz, elégedetten simulok hozzá, karolom át a nyakát, ha már így a jelek szerint épp ráér a főzőcskézés mellett. Beleborzongok, ahogy a fülembe duruzsol, azon a jóféle, gyomorba lepkéket varázsolós módon, és lehunyva a szemem csak élvezem a közelségét, az illatát, az érintését a csípőmön, a derekamon, lejjebb... és csak jó lassan esik le, mit is válaszol a kérdésemre. – Hmm... szegény te. Mi űzött ki az ágyból ilyen hamar? – kérdezem álmosan, lustán, kiélvezve a pillanatot, ahogy egymáshoz simulva mozgunk a zene ritmusára. Pillanatok, amik minden hülyeségért kárpótolnak, ami történik a világban. Nem is érdekel annyira az a szőnyeg. Sem a pólóm. Hogy itt van, hogy reggelit csinál, hogy szeret, még azután is, hogy hisztizek... Na az számít. Itt tudnék maradni akármeddig. Vagy mégis visszamenni az ágyba. Igen, azt is tudnám szeretni. De a jelek szerint nem lehet, vége a spontán konyhai lassúzásnak, és a bárszékre nyomva találom magam, egyáltalán nem szexi értelemben. Kár.
Arra, hogy el akar vinni valahová, izgatottan felcsillan a szemem, csak hogy aztán átváltsak szemforgatásba, mikor leszólja az evési szokásaim, és még csak azt sem engedi, hogy tiltakozzak. Azért is fogok! – Hé, már elnézést, de kettőnk közül nekem van egészségügyi diplomám, nem? Eszek épp eleget, nem látsz elsorvadni, nem igaz? – kérem ki magamnak. A munkámat is bírom, tökéletes kondiban vagyok, és egyébként is, ennyi idősen nem igazán kell ezen stresszelnem, a szervezetem megold bármit. Ez a fiatalság lényege, már nem azért. – És hova megyünk? Ennyi, amit mondasz róla? És utána elvárod, hogy nyugodtan üljek a fenekemen és egyek? – méltatlankodok, nyughatatlanul ficeregve a széken ahogy a tekintetemmel követem, bármerre megy a konyhában. Megyünk valahová? Gyerünk! Úr isten, lassan olyan vagyok, mint Bosco, mikor meglátja a kezünkben a pórázt... Mindjárt felugrok, és csaholva körbeugrándozom párszor a lakást.
Ehhez képest mondjuk amint elém rakja a reggelit, a figyelmem alaposan arra terelődik. – Uhh... Na látod, ha minden reggel ilyesmi reggelivel próbálnál elcsábítani, ennék rendesen. Istenien néz ki, köszönöm – bámulok le áhítattal a tányéromra, aztán fogom a villát, és neki is esek. Csak a szemem sarkából észlelem, hogy kávét is kaptam, de addigra már bőven tömöm a fejem. Épp teli a szám gyakorlatilag mindenből egy kicsivel, ami a tányéromon volt, de azért még próbálok beszuszakolni egy kis bacont, mikor észreveszem, hogy ő nem is eszik, csak ücsörög velem szemben. Megakadok a mozdulatban, mikor rájövök, hogy egyébként nem túl hölgyesen habzsolok, és a szám elé emelt kézzel, de azért még teli szájjal megkérdezem: - Te nem eszel? – Aztán próbálom gyorsan megrágni és lenyelni, ami a számban volt, hogy utána kissé normálisabb tempóra váltsak, ne úgy egyek, mint akit három hete éheztetnek. Mert nem, tegnap is vacsoráztam rendesen. Igyekszem feltűnésmentesen megtörölni kicsit az arcom, mert... lehet hogy kicsit zsíros a bacontől. Tényleg túl nagy hatással van rá Bosco.

Imádom amikor dacos gyerekként duzzog, ahogyan az itt-ott szeplőkkel festenyzett orrát sértetten felhúzza, hogy aztán hófehér, tükörsima homloka bosszús ráncokba szedődjön. Annyira természetes, annyira egyszerű, mégis páratlan, hogy festeni sem lehetne szebbet! Ameddig nem ismertem meg Theát és nem tudtam, hogy milyen az amikor ennyire önzetlenül és mérhetetlenül viszont szeretsz egy másik emberi lényt, nem is gondoltam, hogy ez valaha velem is meg fog történni. Most mégis itt tartom a karjaim között, szilárdabb és igazibb, mint bármi más, és ha egy valamiben biztosnak kell lennem ebben a rohadt életben, az az hogy soha nem fogom engedni, hogy kicsússzon a kezeim közül. Talán túlságosan is birtokolni akarom őt. Talán a normális kategóriába már egyáltalán nem sorolható az a beteges féltés, mellyel óvni próbálom mindentől és mindenkitől.
-Ha a kendőzetlen igazságot akarnám eléd tárni, azt mondanám, hogy nagyon kellett már csövelnem, de mivel úriember vagyok, és tudom, hogy nem pont ezt akarod hallani, ezért megkíméllek tőle. Nos, hajtott a vágy, hogy kicsit kedveskedhessek a feleségemnek és jóvátegyem a tegnap estét. - Ha valami, hát a romantikus, vattacukor illatú andalgás soha nem volt az én asztalom és valahol számítok is rá, hogy az elkövetkezendő másodpercek egyikében egy akkora öklöst fogok ezért a nem éppen Don Juanhoz méltó elszólásomért kapni, hogy kiviszem a falat a szomszédéval együtt. Azért remélem a fenséges villásreggeli majd kellőképpen kárpótolja amiért ekkora pöcsfej a férje már hajnali tíz órakor! Már ha az ő szavaival akarok élni. Nem, nem a pöcsfejre gondolok, bár azt sem esik nehezére a fejemhez vágnia egy-egy rosszabb napján, itt most kifejezetten a hajnali tíz órán van a hangsúly. Picúr számára minden hajnalban van ami a tizenkettő előtti időpontokra tehető. Agyrém. De hát én vettem el. Tudtam, hogy mit vállalok.
Mint ahogyan azt is, hogy a soron következő szavaimnak minden bizonnyal komoly következményei lesznek.
-Azt valóban nem. Bár... hmm... mintha egyes testrészeid amik eddig pont kényelmesen és gömbölyűen elfértek a tenyereimben, kicsit összementek volna... - Röhögök bele a fekete, repedt fülű, a mosogatógépben agyon hajszolt bögrémbe, aminek az oldalára egy kopott, halvány fotó van nyomtatva kettőnkről. Az első házassági évfordulónkra kaptam tőle. Tisztában vagyok vele, a bögre nem fog megvédeni a haragjától ezért hátrébb is húzódom a székkel, biztos ami ziher.
Csak viccelek. Ha komolyan gondolnám az imént elhangzottakat, nem néznék rá így. Nem találnám még azt is őrületesen szexinek ahogy a reggelijének a felét szinte pillanatok alatt eltünteti a tányérjáról. Elégedett, sanda félmosollyal nyugtázom, hogy még mindig tudok meglepetéseket okozni és végre sikerült nem elsóznom a kaját.
-És mit egyek Picúr? Gyakorlatilag már mindent bepusziltál. - Vetem oda, kis híján belefulladva a következő korty feketébe, hiszen minden erőmmel azon vagyok, hogy a kikívánkozó röhögésemet valahogyan belefojtsam a bögrémbe. Több, kevesebb sikerrel. Kinyújtom felé a kezemet, hogy benyálazott hüvelykujjammal letörölhessem a bacon szalonna által nyomot hagyott zsírpacát az arcáról. Pont úgy ahogy régen az öregek is csinálták. Mert tudom, hogy utálja és, mert imádom bosszantani.
-Ha elmondanám, hogy hova viszlek, meg kellene hogy ölj! - Kacsintok sejtelmesen, majd mint aki jól végezte dolgát, az utolsó bacon szalonnát a fogaim közé szorítom és kitolom magam alól a széket, hogy összeszedhessem a mosatlant. Ez a legszarabb része az egész háziasszony létnek!
-Öltözz fel hamar. Nem kell kisestélyi, Gucci táska meg harminc centis sarok. - Azért adok némi támpontot még mielőtt Kennedy feleségét vinném el egy kis lövöldözésre. Elveszem előle a tányért -hacsak nem áll szándékában azt is elropogtatni egy kis kenyérrel-, és mindent bevágok a mosogatógépbe, pont úgy ahogy tudom, hogy Theának nem felelne meg. Mert soha nem tanulom meg, hogy a mély tányérokat nem rakhatom közel a laposakhoz, mert atomháborút indítanának. Szerinte legalábbis.
-Ó, és ma te vezetsz! - Csúszik még ki nemes egyszerűséggel a számon, amikor az előszobába lépve Bosco megátalkodott hámjával együtt a fehár cabrio slusszkulcsát is leakasztom a helyéről és egy jól irányzott mozdulattal a kis vörös felé hajítom. Elegem van már abból a rozoga kerékpárból! Annyit tekeri, hogy lassan már elfelejt vezetni. Honnan fogja tudni, hogy hova kell menni? GPS koordináták baby!
-És lehet a hám is rád marad...khmm... - Szűröm alig hallhatóan a fogaim között miközben a röfögő panelmalacunkkal űzök ádáz harcot. Ezt a rohadt hámot soha nem fogom megérteni, és nagyon jól tudom, hogy Thea mennyire pipa tud lenni érte, hogy már ezerszer megmutatta, én mégis minden alkalommal ugyanolyan béna vagyok.

Ben & Thea

Akaratlanul is felkuncogok, ahogy azt mondja, csövelnie kellett, mert olyan átkozottul jellemző, hogy egy ilyen pillanatban simán benyögi. Olyan egy paraszt tud néha lenni, de még ezt is szeretem, a legodanemillőbb pillanatokban tud megnevettetni. De úgy, hogy néha a könnyem kicsordul a röhögéstől. Nem egyszer kellett már kimenekülnöm komoly helyzetekből, mert tartottam tőle, hogy hangosan felröhögök valamin, amit ez az idióta itt odalökött. Az FBI-os éves ünnepi vacsora elején lévő beszédeket még egyszer nem tudtam végigülni, szerintem a kollégái azt hiszik, konstans fel vagyok fázva. Vagy hogy annyira nem bírunk magunkkal, hogy szex miatt tűnünk el. Pedig az csak egyszer fordult elő. – Akkora idióta vagy – csóválom meg a fejem vigyorogva, bár szerintem érezhető a hangomból, hogy ezt most bóknak szántam. Akkora idióta. Az én idiótám. Ha nem lenne egyértelmű, azért kap egy csókot is, annak ellenére, hogy épp aktívan rombolja a romantikus hangulatot. – Mellesleg az ágyba visszatérve is kedveskedhettél volna... – jegyzem meg utána, és a nyakából nemrég a derekára csúsztatott kezemmel a fenekébe csípek kicsit. Csak hogy biztosan átmenjen a célzás, mivel is járhatott volna a kedvembe.
Felháborodottságomban hirtelen csak tátogni tudok, mikor kifogásolja, hogy az utóbbi időben fogytam, mert... mert... mert... felháborító!!! Felemelem az egyik lábam, lekapom róla a mamuszt, és becélzom a fejét, azt az idegesítően vidám fejét. – Menj a fenébe... – repül a másik is – Bennett Henry Ross, még egy ilyen, és a saját testrészeiden kívül semmit nem fogdoshatsz jó ideig – fenyegetem meg, és csak azért nem dobom meg több cuccal, mert semmi nincs a kezem ügyében, amit ne sajnálnék, ha eltörne. Szeretem a testem, köszöntem szépen! Szeresse ő is! Már nem azért, de az utóbbi időben az ő hasán sem lehetne már sajtot reszelni, szóval...?!?! A haja kezelhetetlenebb, mint az enyém, és lassan már nem is emlékszem, hogy néz ki megborotválkozva! Bahh. Nagy szerencséje, hogy ezek után megetet, mert válással végződne a reggel.
Szerencsére általában amilyen könnyen felhúzom magam, olyan könnyen le is nyugszom, pláne ha étel van kilátásban. Azért megjegyeztem. Meg én. Attól függően, mennyire lesz sikere annak, hová visz, lehet hogy este a kanapén alszik. Úgyis annyira szereti mostanság, és Bosco is örülni fog a társaságnak. Na ő kellőképpen gömbölyű. Bahh. Hülye. – Van még... pirítós – tolom felé a maradék pirítóst, mikor megjegyzi, hogy mindent felzabáltam, aztán pedig a fogaimmal az ujjai után kapok, hátha sikerül megharapni, ha már itt törölgeti az arcomat. Elvétem, kicsit direkt, kicsit nem, mindenesetre a fogaim koccannak párszor a levegőben, ahogy megismétlem, míg kellő távolságba nem kerül a nyúlkálós keze. – Egyre közelebb kerülsz ahhoz, hogy megöljelek amúgy is, szóval akár el is mondhatnád – jegyzem meg, lebiggyesztett szájjal figyelve, ahogy befalja az utolsó bacon szalonnát. Nem mintha még éhes lennék bármilyen szinten, de... finomnak tűnik.
Ehhez képest vidáman pattanok fel, mikor öltözni küld, szinte nevetve bepattogok a hálóba, és úgy döntök, hogy követem a példáját, és én is sportosban nyomom, a farmer-póló kombináció éppen jó lesz. Nem mintha lenne Gucci táskám, vagy harminc centis sarkú cipőm. Egyáltalán nem nagyon vannak magassarkúim, mint ápolónő, nagyon vigyáznom kell a lábamra, és pontosan tudom, mennyire tönkrevágják az olyanok. Sajnos a kedvenc pólóm többé nem hordható, így marad a Füleses, mert elég sok cuccom mosásban van jelenleg... Remélem azokat nem éri baleset, mert különben nem lesz miben járnom, és most nem igazán alkalmas beruházni egy új szettre. Mire végzek, és megyek cipőt venni, Ben is rendet rak a konyhában, és ahogy kilépek a hálóból, hozzám is vágja a cabrio kulcsait. Basszus. Fintorogva hajolok le, hogy megkössem a cipőfűzőm, a slusszkulcsot szorongatva. – Oké, de akkor nem kérek kommenteket – figyelmeztetem. Egyszer tök balesetből, és nem az én hibámból meghúztam a másik kocsiját. Azt a hattyúk halálát, amit előadott... Legalább az én kerómmal azt csinálok, amit akarok, nem kell aggódnom rajta.
Mikor kész vagyok a cipőmmel, megkönyörülök rajta, és kiszedem a kezéből a hámot, hogy felrakjam Boscóra. Most komolyan, nem annyira bonyolult. Nem segít mondjuk, hogy Ben bénázik, amitől Bosco azt hiszi, hogy játszanak, és rodeó bikának tetteti magát. – Maradsz! – szólok rá határozottan, mire leül a seggére, és rám vigyorog. Már a kutya, nem Ben. – Ügyes kutya – simogatom meg, mielőtt gyorsan belebújtatnám a hámba, és rákapcsolnám a pórázt. – Kalandozni megyünk, Bosco! Hallod ezt? Gazdi meglep minket! – dögönyözöm meg vidáman, aztán adok a homlokára egy puszit, mielőtt felpattannék. – Kész vagyuuuunk – jelentem szinte énekelve, és elkezdem Bent kifelé lökni az ajtón, hogy haladjunk mááár! Szerencsére hamar nekiindulunk végre, bár tényleg utálok vezetni. Mi benne a pláne, ha van egy férjed, aki több mint tökéletesen tud vezetni, és ő is a kocsiban ül? Csak feszélyez, mert úgy érzem, fejben kritizál, hogy béna vagyok. Pedig annyira nem vagyok béna, csak... ezek sokkal finomabb gépek, mint amin én tanultam. RIP Chester! Hiányzol! Akkor is, ha a végén már annyiszor kellett vontatni, hogy tavaly voltunk az autómentőnk esküvőjén, annyi időt töltöttem vele.

Ez igazán jó biznisz volt, Vöri! Akárhányszor valami olyat mondok, amiért jogosan aggathatja rám az idióta jelzőt, annyiszor fogunk smúzolni? Hát jó, benne vagyok! És mit kell mondanom, vagy tennem annak érdekében, hogy felvághassalak a konyhapultra és itt helyben magaménak tudhassalak? Egyszer...kétszer...háromszor... Gyere csak ide Bosco, tojd össze a szőnyeget de úgy, hogy a mamuszára is menjen belőle! Addig én megtanulok fejen állni és összetöröm merő véletlenségből a dédnagyanyjától örökölt herendi kancsót... vagy mi a gyík az... Ez így összességében eléggé kimerítené az idióta tettek fogalmát, nem? Ookéé, ookééé, megadom magam! Lássuk a büntetésem baby...
Az újabb csókot már én sem hagyom szó nélkül. Már ha egyáltalán bármilyen értelmezhető szónak mondható az ahogyan belemorgok a szájába amivel lehetséges, hogy pont ellenkező hatást érek el, szinte még az én fülemet is irritálja az a hang amit viszont hallok. Mintha egy kiherélt hím oroszlán utolsó próbálkozásainak egyike lenne. Siralmas és lelombozó. Jobb ha nem folytatom. Még a végén komolyan betartja az imént tett kegyetlen ígéretét, és önmagam fogdosásán kívül nem lesz más örömöm ebben a rohadt életben. Azt pedig lássuk be, zöldfülű pubertás koromban elég sokat csináltam ahhoz, hogy mostanra, öreg fejemmel annál többre vágyjak. Az apám mindig azt mondta -amit gyanítom minden srác hamarabb megtanult, mint a Miatyánkat-, hogy: "Fiam, sose feledd! A nőkkel mindig jóban kell lenni. Náluk van az összes pia...őőő akarom mondani, pina!" Aztán összeveszett valami értelmetlen kis faszságon az anyámmal, és az én részeges apám lelépett a részeges szeretőjével.
-Mmm... ez incsi-fincsi volt! Olyan baconos tojásos. - Ez elmondható a csókról és arról a zsírpacáról is egyaránt amit nemes egyszerűséggel letörlök az arcáról a hüvelykujjammal, pont úgy mintha még mindig gyerek lenne akit a szülei nem tanítottak meg normális kultúrlény módjára ennyi. Semmi baj, közel negyven évesen egy kiadós, jól megpakolt hamburger után én is úgy nézek ki, mint aki most hagyta el egy mészárlás helyszínét. No, de hagyjuk is inkább a mészárlást más napokra...
-Egy félig megcsócsált, szikkadt pirítóssal akarsz lekenyerezni? - Nevetek fel erélyesen, majd még hozzáteszem.
-Ez még tőled is durva. - Görénykedem tovább. Csak feszítem és feszítem azt a húrt, addig ameddig aztán tényleg elszakad és engem is el fog küldeni melegebb éghajlatra úgy ahogyan azt anno a muter tette a faterral. Belegondolni is rossz, mi lenne velem Bosco nélkül?! Akire még a hámot se tudom rászenvedni, mert hogy most is -mint mindig-, Thea az elszenvedője a mutatványnak. Nééézem és nézem, próbálom újra elsajátítani a technikát, mire rájövök, hogy már megint elvonja valami a figyelmemet. Most éppenséggel gömbölyded popsija és hófehér, kecses dereka ahogy leguggolva a kutyához felcsúszik róla a póló mintha csak incselkedni akarna velem. Mindezek összessége, a látvány okolható a pillanatnyi fáziskésésem miatt is.
-Hogy én kommentelném azt, hogy hányszor fulladsz le mire el tudunk indulni végre és soha nem tudod, hogy melyik a reflektornak a kapcsolója? Kikérem magamnak! - Mintha ártatlan lennék, mintha nem is tudnám miről beszél, mintha soha nem kritizálnám azért, mert túl lassan vezet, vagy éppen a megengedettnél jóval gyorsabban hajt. Na, ha most nem kapok egy olyan istenes, igazi parasztlengőt a pofámba akkor soha! De hogy lássa kivel van dolga és ellensúlyozzam szemét megnyilvánulásaimat, töltök némi friss vizet Bosco kulacsába. Mert én soha semmire nem gondolok és a kutyának innia kell, mert kiszárad, és annyira utál állatorvoshoz járni meg különben is, akkora bunkó vagy Ben! A természetesen nem éles fegyverek már a kocsi csomagtartójában némi céltáblával, melyekre a Walking Dead-ból ragasztottam rá néhány zombinak a képét. Tudom, hogy Thea mennyire utálja őket.
-Indulhatunk, Mrs.Füles? - Torpanok meg előtte, megbabonázva figyelve gömbölyded kebleit, jobb kezem mutatóujjával a pólón lévő mesefigura piros orrát benyomva, majd azzal a mozdulattal megpöckölve az övét is. Előre engedem az ajtón Bosco pórázvégével a kezében, én pedig zárom a lakást és ami még ennél is fontosabb újra szemügyre veszem délebbi féltekét melyen csábítóan feszül a kék farmer. Imádom ezt a látványt, nem bírok vele betelni. Az pedig egyenesen megmosolyogtat ahogyan a liftből kilépve minden erejét be kell vetnie, hogy vissza tudja tartani a kutyát, aki kis termete ellenére úgy meg tud indulni, mint a hegyomlás ha arról van szó, hogy végre kimozdulhat a lakás négy fala közül. Boscot bespajzolom a hátsó ülésre -előre forrongva azon, hogy már megint tiszta kutyaszőr lesz az ülés-, majd jó magamat bevetem az anyósülésre, felcsapom fekete lencséjű napszemüvegemet, lábaimat hanyagul a műszerfalra dobom és tarkómon összekulcsolt kezekkel várom az indulást miután belőttem a GPS koordinátákat. Istenem, de baromi jól esne most egy szál cigi!

Ben & Thea

- Undi vagy – közlöm vele fintorogva, mikor finomnak titulál dolgokat, amiket lenyalt rólam. Mármint... na. Nem illik. Mondjuk ez többnyire éppen nem érdekel, de tányérról egyen, ne rólam. – Elvégre... kenyérrel lehet csak igazán lekenyerezni valakit, nem? – vonok vállat vigyorogva, mikor meggyanúsít, hogy olcsón próbálom megúszni, hogy kapásból betömtem a reggeli háromnegyedét, amit ő csinált. Hát na... Igazából azt hittem, ez ami itt van, az enyém, ő meg még hozza a magáét. Ennyi év után sem tudja felmérni, mennyit vagyok képes zabálni, mikor épp nem rohanok meló miatt? Ejnye. Pláne ha finom is, amit kapok, és ez most finom volt, jól esett minden falat. Tényleg nem gyakran van időm leülni, és rendesen enni, az nem a sürgősségis munkának a sajátossága. Szerencséjére teli hassal kevésbé vagyok ingerlékeny, lehet hogy ezért is csinált ilyen lelkesen reggelit, hogy aztán egész nap szívhassa a vérem a hülyeségeivel.
Mint például azzal, hogy rám testálja a vezetést... Nem arról van szó, hogy ne szeretnék vezetni. Szeretek vezetni. Élvezem, mikor lecsavart ablakkal százhússzal hajtok, a hajam mindenfelé, és mintha minden gondom kifújná belőlem a szél, miközben süt rám a nap, és... Csak a new yorki közlekedést nem szeretem. Más autókat a forgalomban, meg ilyenek. Nem tudom, hová megyünk, de remélem nem valami forgalmas helyre, mert különben megőszülök, míg odaérünk. Meg ő is. – Épp most kommentáltad! – nézek rá vádlón. És egyébként is szokta. Ha mással nem, hát nonverbálisan. Sóhajtozik, megkapaszkodik, forgatja a szemét, a sebességmérőre pillantgat... Látom én! Ha én is minden nap kocsival mennék munkába, akkor lehet, hogy nekem is jobban menne ellavírozni a new yorki közlekedésben, de én inkább vigyázok a környezetre, és biciklivel járok. Egyébként is jobban szeretem, és bármihez hozzá tudom láncolni, nem kell azon agyalnom, hol parkoljak le.
Bárki más piszkálná a pólóm mintájának az orrát, kapna érte egy jobbost a saját orrára, de mivel ehhez a hülyéhez itt hozzámentem, azaz kvázi megengedtem neki örökös jelleggel, hogy nyúlkáljon hozzám, jobbost épp nem kap. De azért a nyúlkálós kezére rácsapok, pláne amiért még az orromat is megpöcköli. Nem szeretem, mikor az orromat piszkálja. Mindig is túl nagynak éreztem az arcomhoz képest, és mikor azt piszkálja, csak úgy érzem, hogy tényleg az, és más is látja. Nem mintha ezt hangosan is kimondanám valaha, ismerem, kiröhögne. – Akkor te vagy Mr. Füles? Vagy újraházasodtam? – kérdezem, ahogy kifelé tartunk a lakásból. Bosco legalább olyan lelkes, mint én, csak amíg én ezt a járásomba néha beiktatott sasszékkal prezentálom, nála a nyálelválasztás indult be kegyetlenül, mint mindig, mikor izgatott. Épp ezért Benre hagyom, hogy bepakolja a kocsi hátsó ülésére, én köszönöm, elég nyálas lettem miközben felraktam a hámot.
Addig én beállítom az ülést, meg a tükröket, mert Bennel ellentétben nem kvázi elfekve szeretek vezetni, hanem mondjuk rá akarok látni az útra meg ilyenek. Aztán bevágódik mellém a drága férjem, és mire bekötöm az övem, ő szét is terül az anyósülésen. – Komolyan? Így? – nézek végig rajta. – Lehet nem meséltem, de két hete hoztak be az osztályra egy kamaszt, aki így ült a kocsiban, mikor az anyja balesetezett. A farkcsontjától kezdve a nagylábujjáig mindene eltört, és az orra is, a saját térdétől, plasztikai sebésznek kellett helyre raknia – osztom meg vele a történetet, és nem, addig el nem indulok, míg rendesen nem ül, és bekötve. Nem én. Így is hót ideg vagyok, hogy vezetnem kell, ha így terpeszkedne mellettem, még az is tovább idegesítene. Miért is én vezetek, még egyszer?
Mikor sikerül megegyezésre jutnunk abban, ki hol ül, csak elindulok arra, amerre a GPS mondja, besorolva a számomra gyilkos forgalomba. Komolyan... Rühellem. Még a rohadt villamosnak is ott kell mennie, ahol nekem. Minek nincs annak valami külön útja? Bonyolítja itt az életem... Nagy nehezen mondjuk sikerül kikeveredni a nagyobb forgalomból, és mikor csökken körülöttem az autók száma, kicsit a görcs is oldódik a gyomromban. Olyan helyen járunk, ahol azt hiszem, még életemben nem, bár bevallom, mikor máskor Ben vezet, nem igazán figyelem, merre vagyunk, csak beszállok, aztán kiszállok, mikor megérkeztünk valahol. Általában közben lebeszélem Ben fülét is. Lehet, hogy ezért akarta, hogy én vezessek, olyankor arra kell koncentrálnom, kevésbé megy a csacsogás. Végül leparkolok valahol... a fenében. – Okéé... Hol is vagyunk? – kérdezem meg végül, mert lövésem sincs.

Hogy újraházasodtál??? Te kis boszorkány! Na megállj csak! Ha már annak idején voltam olyan merész és gyűrűt húztam az ujjadra, te pedig -látszólag-, boldogan igen-t mondtál, biztos lehetsz benne, hogy nem fogsz tudni csak úgy se-perc alatt lerázni magadról, újraházasodni meg pláne nem! Azt gondoltad, hogy majd olyan könnyedén megszabadulhatsz tőlem és a velem együtt járó balsorstól és temérdek mennyiségű kíntól? Na neeem! Nem eszik olyan forrón a kását. Én meg sehogy. De az már mellékes... Tisztában vagyok vele, hogy lenne egy jó pár kan egyed akik ajtóstul, ablakostul rontanának be a házba, ha hirtelen megözvegyülnél. Szoktam látni egyet, s mást, amikor esténként érted megyek. Rögtön kiszúrom azokat a kiéhezett, rossz pofájú alakokat, akik észrevétlenül próbálják megnézni és megjegyezni maguknak a gömbölyű kis pipi seggedet vagy egyéb, feltűnőbb testrészeidet. Szeretnék olyankor kiugrani a volán mögül és addig verni a fejüket a falba ameddig ki nem potyog az összes foguk, hogy aztán lehessen mit a párnájuk alá tenni a Fogtündérnek, de türkőztetem magam. Mindig és mindenkor. Miattad. Szerinted miért néz ki úgy a céges Bentleynek a kormánya? Nem azért, mert jön a fogam...
Amikor mi is beszállunk végre, és a meglepetés továbbra is meglepetés marad -már nem érdemes előtte titkolózni, a tavaly karácsonyra vett ékszerszettet is megtalálta a vécé kagyló mögé rejtve-, egy utolsó pillantást vetek még a visszapillantón keresztül Boscora, a szemeimmel sugallom felé, hogy kéretik jól viselkedni és nem telibe hugyozni a bőr kárpitot, különben levágom a pöcsét! Úgy tűnik, hogy megértette, ugyanis rövid időn belül eldől az oldalára és élvezi ahogy a kocsi gurul a dagadt kis teste alatt. Nem úgy mint Thea, aki úgy lekap mind a tíz körmömről, hogy most már valóban időszerűnek érzem azt a cigit. Ha most rágyújtanék, kilökne a kocsiból, vagy megvárná, hogy felgyorsuljunk százhúszra, és inkább akkor? Már ha fel fogunk gyorsulni annyira...Khmm...
-Szép, szép, de most kezdjünk el versengeni, hogy vajon melyikünk látott már több ocsmányságot? - Egy szösszenetre lejjebb húzom orrnyergemről a szemüveget, hogy pimaszul rá tudjak kacsintani, mert szeretem húzni az agyát. Szeretem ahogyan a pisze orra ráncokba fut. Ilyenkor a sűrű, apró szeplők is összetömörülnek és még többnek tűnik. Végül csak megadom magam az akaratának és lekerülnek tornacsukás csülkeim a műszerfalról. Túl kényes ez a kárpit, és bár soha sem ismerném be, de igaza van. Én is láttam már hasonló balesetet, mint amit ő az imént lefestett és tényleg nem valami szemet gyönyörködtető látvány. A Nickelodeonon biztos nem vetíteném le. A kezeimet ettől függetlenül összekulcsolom a tarkóm tájékán és kényelmesen beleejtem a fejem. Úgy teszek, mint aki pihen, de a lencse mögül azért ki-ki tekintgetek, hol a sebességmérőt fürkészem, hol a mozdulatait, hogy elég finoman bánik-e a váltóval vagy éppen az index karral, de még így is sokkal inkább Ő az, akin rajta felejtem a tekintetem. Nézem ahogyan páratlanul vörös fürtjei szabadon szállnak a szélben és eszembe jut a tavalyi nyaralásunk a Francia riviérán amikor egy napra kibéreltünk egy vitorlást és pont ugyanígy lobogott a haja a szembe széltől. Felrémlik a hangos kacaja, melyet nem hallott senki a Földközi-tenger közepén szenvedélyes nyögéseinkkel együtt... A fantáziám azonnal beindul amint a nem is olyan régi emlékeket pörgetni kezdem az agyamban és mialatt azon gondolkodom, hogy idén hova kellene menni, a kocsi megáll alattunk -először azt hiszem, hogy lefulladtunk-, és Thea jogosan kezd kérdezősködni.
-Nézz csak körül és próbáld meg kitalálni! - Ha bejönnek a számításaim és kérésemnek eleget tesz, szinte észrevétlenül kapcsolom ki az ő és az én biztonsági övemet is egyaránt, és már húzom is elő a farzsebemből a fekete selyem sálját amire mindig azt mondja, hogy méregdrága volt, mire én általában meg szoktam kérdezni, hogy mi a bánat lehet méreg drága egy sálon? Mire ő  rákontrázik, hogy: A márkát fizeted meg. És én ennél a pontnál inkább kimegyek az erkélyre rágyújtani. A márkát fizetem meg?! De jó tudni... Tehát, sál elő, és ameddig ő elmereng a tájon, kihasználom az alkalmat, hogy eltakarjam előle a kendővel.
-Nem félsz asszony, hogy ütött az órád? - Hajolok a füléhez, hátulról átfogva őt, pont olyan hangon suttogva, mint egy született sorozatgyilkos.
-Utolsó szavak? - Dörmögöm immáron nyakának puha, illatos bőrébe és bizony nem bírom ki, hogy bele ne kóstoljak. Persze csak finoman, alig érintve a számmal. Éppen csak annyira, hogy libabőrös legyen tőle. Hamar kipattanok a kocsiból, megkerülöm és kinyitom az ő ajtaját is, hogy kisegíthessem és a csomagtartóhoz vezessem, amit fel is nyitok előtte.
-Hármat találhatsz. Ha nem sikerül, annak súlyos következményei lesznek. Mrs.Ross. - Suttogom mélyről jövő dörmögéssel a füléhez hajolva, hogy aztán lejjebb haladva ismét a nyakát érinthessem mialatt kezeit aprólékosan végigvezetem a kocsiban lapuló vadászpuskán.

Ben & Thea

Nem értékelem a poénkodását a lehetséges balesetünkkel, szóval válasz helyett csak jól felkaron könyöklöm, hogy mozduljon már, ha azt akarja, hogy mozduljon a kocsi. Én ugyan el nem indulok, míg ilyen idiótán ül. Azért végül csak nem állom meg válasz nélkül sem: - Egyezzünk meg abban, hogy mindketten láttunk épp eleget, ne kísértsük a sorsot, oké? – Féltem a hülye fejét, ennyi. Egyébként is, mikor csak dolgozni megy, ami egyáltalán nem alaptalan, de igen, egy kocsiba ülést sem úszik meg anélkül, hogy aggódnék. Ez van, elvett, szokjon hozzá. Arra, hogy továbbra is makacsul terpeszkedik, csak kevésbé balesetveszélyes pózban, már csak a szemem forgatom, aztán elindulok, mert lassan rá fog kérdezni a GPS, hogy elhalasztjuk-e az utazást. Akárhová is megyünk. Mit tagadjam, kíváncsi fajta vagyok, szóval a vezetés miatti idegeskedésem mellé még izgatott is lehetek. Tudom, hatalmas problémáim vannak.
A fenébe megérkezve aztán a kérésének eleget téve elkezdek nézelődni, hátha sikerül magamtól rájönnöm, hol vagyunk, de nem, nem igazán ismerős a terep. Aztán az arcom elé ereszkedik valami fekete selyem, és akaratlanul is odakapok, hogy megfogjam. Felkuncogok, ahogy Ben a fülembe sutyorog, bár nem attól, amit mond, hanem csikiz a szakálla. Azt hiszem egyébként, hogy nem a kuncogásra számított válaszul, de mégis akkor mire? Lökött ember... Aztán érzem, ahogy az ajkai a nyakamhoz érnek, és máris nem nevetni van kedvem, hanem mondjuk magamhoz vonni egy csókra, vagy többre, de nyilvánvalóan most nem az van programon. – Nem igazán tartok a végtől, amíg alig tudod távol tartani tőlem a kezeid. Elég öngól lenne, ha megszabadulnál tőlem – mondom mosolyogva, ahogy elenged, és hallom, hogy kiszáll, én meg várok türelmesen, már ha ekkora showt szeretne kerekíteni ebből a napból. Én aztán nem fogom útját állni.
Engedelmesen kiszállok a kocsiból, ahogy segít, meg követem is, ahogy húzni kezd hátrafelé, vagyis hát amennyire sejtem, így bekötött szemmel. – Szóval most megint Mrs. Ross? Ma csak úgy váltogatom az asszonynevem, úgy tűnik – jegyzem meg még mindig mosolyogva, és nem, nem különösebben aggódom azon, mi lesz, ha nem találom ki, amit ki kéne találnom. Az annál jobban izgat, hogy közelebb bújjak hozzá, mert a csikisségen túl kifejezetten élvezem, mikor a nyakam csókolgatja, de aztán megdermedek, ahogy felfogom, mit is érintek a kezemmel. Ó. Pár pillanatra még a lélegzetem is elakad, csak hogy utána pótolhassam be. – Lőni hoztál? – kérdezem halkan, ahogy a kezem végigér a fegyveren, mert ez fegyver, már az illatát is érzem, ami valami fura árukapcsolásként... mindenféle izgalommal tölt el. Mit mondhatnék? Ezzel az illattal az orromban kaptam Bentől az első csókot, sőt, mikor először lefeküdtünk, akkor is ott volt a levegőben. Okosabb vagyok annál, mintsem hogy bekötött szemmel nekiálljak kiemelni a kocsiból a fegyvert, helyette inkább a másik izgalomforráshoz fordulok, nevezetesen a férjemhez. A kezén felvezetve a nyakába csúsztatom a kezem, aztán megcsókolom, közelebb húzva magamhoz, amilyen közel csak lehet így felöltözve.
Nem is emlékszem, mikor voltunk lőni együtt utoljára. Ő tudom, hogy szokott, elvégre a munkája része, hogy ebben gyakorlottnak kell lennie, de nem rémlik, hogy lett volna ilyesmire időnk, mióta... nos, mióta házasok vagyunk. Többnyire ha választani kell, hogy az ágyban töltjük a napot, vagy összeszedjük magunkat, és elmegyünk valahová lőni, akkor az ágy nyer. Mióta van saját lakás és közös ágy, eléggé elmaradtak az egyéb hobbijaink. Pedig éppenséggel annak idején lövés mellett is megoldottuk. Mármint... nem szó szerint. Felelősségteljes lövők vagyunk mindketten. Közben félig-meddig sikerül felülnöm a csomagtartó peremére, ami nem túl kényelmes, viszont legalább a lábaim Bent a combjaim közé foghatom a lábaimmal, és... ez most nekem így nagyon-nagyon-nagyon kényelmes. Kár, hogy tudom, hogy a bekötött szemem ellenére fényes nappal van, és az utcán vagyunk. – Tudod... ha most nem a kabrióval jövünk, és nem hozzuk a kutyát... feleleveníthetnénk a lövésen kívül még pár kedves emléket – mondom, elég levegőhiányosan, és a végén kicsit felnevetve. Megint eszembe jutott, hogy arra próbált célozni, hogy azért hozott ide a fenébe ki, hogy „üssön az órám”, holott ritkán érzem magam ennyire... életben.

Még emlékszem arra a napra, amikor először megjelent a lőtéren. Hogy is felejthetném el? Hiszen a további sorsom abban a pillanatban megpecsételődni látszott egy vörös hajú, szeplős, bohókás, örök kamasz személyében. Tisztán emlékszem a ruhára amit aznap viselt. Emlékszem, hogy amikor előttem sétált, mindig észrevétlenül -legalábbis ő azt gondolja-, hátra kellett nyúlnia, hol azért hogy lejjebb húzza, mert annyira rövid volt, hol pedig azért, hogy kihúzza a két formás fokhagyma közül, melyek csípő tájékon helyezkednek el, és azóta csak még gömbölyűbbé, még tenyérbeillőbbé nőtték ki magukat. A haja akkor is hosszú volt, itt-ott göndör loknikkal, egy -szerinte-, béna lófarokba kötötte valahova a feje tetejére, de még a hajgumi sem parancsolhatott azoknak a kósza tincseknek melyek elszabadultak hatalmas, dús zuhatagából és bohókásan meredeztek itt-ott a fején. A forró nyári hőségben néha feltámadt a szél, olyankor belekapott ezekbe a külön életet élő fürtjeibe és hol a szemébe, hol a szájába fújta őket. Nem értettem, hogy egy alig felnőtt nő mit keres ilyen terepen, ilyen döglesztő kinézettel. Egyszerűen oda voltam érte. Oda voltam a járásáért, a beszédéért, hogy néhány sz betűs szót kissé pöszén ejtett ki, hogy állandóan a hajával babrált amikor zavarban volt, hogy mindig olyan ruhákat vett föl amivel beindította a fantáziámat, mégsem mutatott magából többet, mint amit szükséges volt. Meg kellett szereznem. Egy igazi kihívásnak éreztem, és most itt ülünk egymás mellett az autóban, mind a kettőnk gyűrűsujján azonos karikagyűrűk csillannak meg a napban, és büszkén állíthatom, hogy ez a bohókás, örök tinédzser lány az én nevemet viseli! Gyönyörűbb és okosabb mint valaha.
-El se tudod képzelni mennyire! - Búgom a füle mellett, és bár nem láthatja, mert a szemét fekete selyem sál takarja, olyan áhítattal, olyan büszkén pihentetem rajta a szemeimet, hogy akár örökre itt tudnék maradni vele.
Vágyakozóan sóhajtok ajkai közé ahogy csókjával belém fojtja a szót és a levegőt is, de egy percig sem ellenkezem. Nyelvem cinkos macska-egér játékba keveredik az övével, ám még azelőtt behúzom a kéziféket, hogy tovább mehetnénk. Ha rajtam múlna, már rég a hátsó ülésen élvezhetnénk egymás társaságát, igen csak... lenge öltözetben... De most nem ezért hoztam -illetve hozott-, el ide. Azt akarom, hogy az utóbbi időben megélt sok szar után végre kicsit kimozdulhassunk a szürke hétköznapokból, kiszabadulhassunk a komfort zónákból és mi más lehetne erre alkalmasabb, mint elsütni néhány vaktöltényt?!
A csomagtartóhoz vezetve villámgyorsan kitalálja mi is lakozik benne. Minden elismerésem! Nem tudok elég hálás lenni azért, hogy Ő a feleségem. De halál komolyan!
-Telitalálat! Lehet egy kívánságod. - Dorombolom egészen halkan, úgy hogy csak ő hallhassa amikor már szemtől szemben -majdnem, hiszen a kendő még akadályozza őt a látásban-, állunk egymással. Ajkaimmal finoman megcirógatom fülcimpáját és egy tincset a füle mögé simítok, majd combhajlatai alá nyúlva segítem őt fel a csomagtartó peremére, nem utasítva vissza a közelségét. Sőt...! Ha eléggé résen van, ha elég közel simul, érezheti is, hogy mennyire vágyom rá...
-Csak nem szégyenlőssé vált Mrs.Ross az idő múlásával? Régen semmi sem jelenthetett akadályt. - Búgom bele állkapcsának puha, illatos bőrébe, onnan tovább haladva kecses nyakára, majd lejjebb húzva a pólót, a vállára is kitérek. Emlékszem amikor tényleg mindenhol csináltuk. Csináltuk a kocsiban, a kocsin, a konyhapulton, a zuhany alatt, a moziban a leghátsó sorban...
-Nem lenne izgalmas, ha itt csinálnánk gyereket? - Kezeim pólója alá siklanak, tenyerem bizsergetően járja be felsőtestét, sima, lapos hasát, csipkébe bújtatott kebleit, pont úgy mintha először érinteném őt.

Ben & Thea

Nem tökéletes a házasságunk, ahogy szerintem egy házasság sem, van mikor fáradtak, rosszkedvűek, idegesek vagyunk, és ez mindig a másikon csattan, elvégre ki máson csattanna? Hamar eldurran az agyam, Ben meg épp nem az a fajta, aki rám hagyja, hogy osszam csak, egyik fülén ki, a másikon be. Azt hiszem, ez ilyen valami valamiért, a szex észbontó, cserébe a viták is őrjítőek. Utóbbi általában előbbit eredményezi, szóval egyelőre jók vagyunk. Csak nem tökéletesek. Azzal viszont tökéletesen tisztában vagyok, hogy a pasi, akihez hozzámentem, bomlik értem. Nem azért, mert annyira magabiztos vagyok a külsőmben, mert nem igazán, hanem azért, mert kimutatja. Mindig is kimutatta. Ha a közelemben van, valahogy mindig magabiztosabb vagyok, energetikusabb, és pontosan ezért: biztos lehetek benne, hogy ő észrevesz. Neki én vagyok a figyelem középpontjában. Nem mondom, hogy mindig, ő is csak egy pasi, ha mondok neki három dolgot, amit meg kéne csinálni, már akkor szerencsésnek érzem magam, ha emlékszik arra, hogy beszéltem hozzá. Elveszik a fejében, pláne manapság, de mikor együtt vagyunk, akkor igenis érzem, hogy kellek neki. Most is. – Hmm... Talán mégis. Valamiért mégis csak hozzád mentem, nem? Legalizálás nélkül kezdett kicsit túlzónak tűnni, mennyire is nem tudtad levenni rólam a kezeid – incselkedek, bár hazudni nem hazudok, tényleg szörnyűek voltunk annak idején. Is. Manapság próbáljuk a négy fal között kifejezni az ilyesféle vágyainkat, de hát... nem mindig sikerül, mint mondjuk most sem.
Mikor azt mondja, lehet egy kívánságom, nagyon sok minden átfut az agyamon, hogy pillanatnyilag mit is szeretnék. Onnan kezdve, hogy induljunk lőni, odáig, hogy engedje már meg azt a felújítást a lakáson, amiért rágom a fülét hetek óta. Aztán mind ki is száll, ahogy mindenféle látási képességemtől megfosztva nagyon átérzem minden csókját, minden simítását, az illatát, ami így szembefordulva vele már erősebb, mint a fegyveré. – Lehet, hogy mégiscsak öregszem kicsit... Legközelebb szólj, hogy szoknyában jöjjek, lehet, hogy kevesebb kifogásom lenne – jegyzem meg kuncogva, ahogy az orrom alá dörgöli, hogy régen ennyire nem voltam szemérmes. Ami nem teljesen igaz, azért közönségünk sosem volt. Most meg nem tudom, van-e, de hogy a kutyánk itt van egy méterre, az biztos. Nem akarom sokkolni szegényt.
Mikor Ben keze a pólóm alá lopakodik, nem tudom, mitől akad el jobban a lélegzetem, az érintésétől, vagy a témától, amit felhoz. Az érintését már-már túlzottan élvezem, a téma... kényes. – Övön aluli érvelés, Mr. Ross – mondom elfojtott hangon, ahogy közelebb húzom magamhoz, már-már közénk szorítva a kalandozó kezét. – Tudod, hogy bármikor benne vagyok. Csináljunk kisbabát. Lehet ez az egy kívánságom? Ha találsz itt valami helyet, ahol nem visznek be minket közszeméremsértésért, és nem bámul minket a kutyánk – mondom, a nyakát csókolgatva, az ajkaimmal elmorzsolgatva kicsit a fülcimpáját. Még a fülcimpája is szexi. Igen, nem csak ő bomlik értem, a dolog teljesen kölcsönös, és reményeim szerint legalább annyira kimutatom, mint ő nekem. Mindegy, hogy van-e szakálla vagy sem, rövid a haja, hosszú, vagy abban a nagyon hülye, de zabálnivaló korszakban van, mikor ezer felé áll, és úgy néz ki, mintha villám csapott volna bele. Hogy öltönyben van-e, vagy egy kinyúlt boxergatyában. – Bármit, aminek négy fala és teteje van, és az egyik fal legalább olyan stabil, hogy engem nekinyomva... megkezdhesd a lőgyakorlatot – suttogom, a derekát ölelő lábaim szorosabbra vonva, így stratégiailag nagyon optimális helyen érzem, hogy a fegyvere... töltve. Istenem. Miért van az, hogy vissza tud dobni a folyton szexéhes kamaszállapotba, egyetlen érintésével? Marhára remélem, hogy erre tíz év múlva is képes lesz.