A délután egy lusta macska, aki csak nyújtózkodva, hosszas nyalakodás után szendereg arrébb. A délután pont ilyen. Lassan halad, szenved, alig múlik, míg én fáradtan dörzsölöm szemeimet az ebédszünetben. Harminchat órája nem aludtam. Harminchat órája vagyok talpon. Azóta megszültem négy gyereket, ügyeltem a korházban és most az utolsó erőmmel fekszem neki a délutáni óráknak, hogy aztán egy sárga taxi hazavigyen és hosszú-hosszú perceket tölthessek a zuhany alatt, hogy tegnapi kínait egyek hidegen, és addig aludjak, amíg az összes kis ránc ki nem simul a szemem alól.
Így tervezem. Nyugodtan, rálelkesülve a megérdemelt pihenésre, a kávéautomatával szemben. Ujjaim bilincskét szorulnak a papírpohárra, szórakozottan kevergetem a forró italt, ösztönként kortyolok bele, majd szisszenek fel, ahogy a keserűség a nyelvemet égeti. Csak megtörten hunyom le a szememet, és habár tudom mi következik, újból kortyolok. És az ital újból éget, végigcsorog a torkomban, szétáramlik bennem, várom ugyan, de nem segít. Nem leszek kevésbé meggyötört, alig fáradt, sem pedig új erőre kapott.
Nyújtózkodom, cigarettára vágyom, erősre és mentolosra, olyanr amitől fulladozni kezdek, amitől érzem hogy a halál csókolgat.
Kifele indulok, a köpenyem lsután leng utánam, akár egy esős napon a köd az autók között. Ködnek érzem magamat, ami letelepszik, majd eltűnik. Köd vagyok, aki csak lézeng a aját életében. Vendég vagyok a bérelt hotelszobában, vendég a liftben, a saját autómban, vendég a ruháimban, vendég az életemben.
Hiányzik valami, belülről mardos a hiánya, és minden pillanatban jelen van. a vajaskenyérben, a forró kávéban, a férfi samponban, a borostám szúrásában, az elhagyott gombostűben. Ott lebeg. Akár a köd. Körém burkolózik, betemet és engem is köddé változtat.
Megtorpanok. Földbegyökerezik a lábam. A köd leszállt, valóságos. Kemény korházi széken ül, gyűrött lapú könyvvel a kezében. Rakoncátlan szőke tincsekkel. Soványan, megtörten, elmélyedve.
Kapkodom a levegőt, visszavonulót fújnék, nem akarom már a cigaretta keserét a számban érezni, csak visszabújni a rendelőmbe, belebámulni a számítógépbe, recepteket írni, ultrahangokat készíteni, és fogni egy sárga taxit.
De a lábam nem így gondlja. Ott állok már mellette, talán a fölé tornyosuló alakom megtöri a neon fényét, a halk búgást és árnyékot vet rá.
- Magdalen? -
Úgy szólítom, mintha nem lennék biztos benne. Mintha nem lennék biztos abban, hogy a feleségem ül a korház kemény székén. Pedig tudtom. Abban a pillanatban tudtam, mikor megtorpantam. Egy percig sem kellett gondolkoznom az alakon. Felsimertem, pedig még rá sem néztem. Hallottam ahogy ujjai a sercegős papíron játszanak, a lába neszezését.
- Jól vagy? Történt valami? -
Szemeim félve kutatják a testet sérülések után, percek kellenek, hogy tudatosuljon, melyik osztályon is állok. És elképedek. Pillantásom a bőrére feszül, fürkészve, türelmetlenül és féltőn.
Kezdőlap
