"Inkább leszek másokkal kedves, minthogy keresztülgyalogoljak a társaimon"

✩ személyiségtípus: INFJ-T (védőügyvéd)
✩ nehezen bontakozik ki társaságban és csak az aktuális ismeretségi köreire támaszkodik
✩ nincs túl sok barátja, viszont az emberekkel maradéktalanul kedves
✩ ha valaki ott van mellette, akkor könnyebben ismerkedik, ha nincs, akkor folyamatos gyanakvás gyötri
✩ ettől függetlenül szívesen átadja az időseknek a helyét a buszon, lemond az utolsó darab répáról a boltban más javára és odaadja a szendvicsét egy hajléktalannak
✩ a sérelmei ellenére hisz abban, hogy szebbé lehet tenni a világot és egyetlen ember erőfeszítései is hasznosak lehetnek
✩ elhivatott környezetvédő, sokszor részt vesz szemétszedéseken, illetve lelkes aktivistája a Green Peace-nek is
✩ relikviákat vesz a kihaló állatok támogatására

"Övé a szépség, enyém az ész!"


✩ kifejezetten fiús lánnyá cseperedett az évek során; sokkal jobban szeret bő pulcsikat viselni farmerral és bakanccsal, mint egyéb darabokat
✩ általában nem sminkeli magát, a haját pedig unalmas lófarokba fogja szinte mindig, mert azt tartja praktikusnak
✩ sportos lány,de ettől függetlenül szereti a videojátékokat, amikben jobb is sok kortársánál
✩ szeret egyedül edzeni, ami miatt rengeteget fut, illetve terembe is lejár
✩ van egy amstaffja, akit Rustynak hívnak, de ennek ellenére sokkal jobban hallgat a Mackóra már
✩ Jó logikai képességekkel van megáldva
✩ Reál és humán beállítottságú egyszerre, viszont ez nagyrészt a kitartása miatt van. Sokkal több érdeklődést mutat a zene irányába és régebben az volt az álma, hogy énektanár legyen
✩ Éltanuló volt a középiskolában
✩ Gazdag családból származik, de a vállalatuk csődbe ment, így már szimpla közemberként élik a mindennapjaikat. A család nem tudja finanszírozni Nina tanulmányait, ami miatt kénytelen volt elkezdeni dolgozni és keményen kell tanulnia az ösztöndíjak miatt.

"Ha az utamba állsz, én arrébb megyek, ezáltal te haladhatsz tovább előre"
✩ Nem túl jó konfliktuskezelő
✩ Utálja az összezörrenéseket és buta módon nem vitázik az emberekkel, hanem veszekszik
✩ Nehezen haragszik meg másokra, de ha megtörténik, akkor szinte lehetetlen kiengesztelni
✩ Utálja a hazudozást, vagy ha valaki köpönyegforgató
✩  Fél az idegenektől és utálja ha megérintik (leginkább a férfiakra vonatkozik ez)
✩ Mindig végighallgat másokat
✩ Nehezen viseli, ha valaki következtetéseket von le róla anélkül, hogy őt megkérdeznék
✩ Csendes, sokszor emiatt pedig passzív agresszívnak tűnik
✩ Minden esetben távolságtartó
✩ Nyugodtnak és magabiztosnak tűnik

- Szerinted ez tényleg jó ötlet? – egészen nagy szemekkel pislogtam a fiúra, és olyan erősen kapaszkodtam bele a karjába, hogy a körmeimet egészen belevájtam az alkarjába. Ennek hatására kicsit fel is szisszent, én pedig épphogy engedtem a szorításon. A tartásom görnyedt volt, lényegében bármelyik pillanatban képes lettem volna elmenekülni.
- A víz meleg és este van, nem lát senki – mosolyogva nézett rám és felém lépett egyet. Ennek hatására én hátrálni kezdtem, aztán amikor úgy gondoltam, hogy nem figyel minket senki, egyszerűen a két lába között átugortam és menekülőre fogtam. Világ életemben azon lányok csoportjába tartoztam, akik szívesebben barátkoztak fiúkkal és hiába próbált anyám rávenni arra, hogy legyek nőiesebb, épphogy hajlandó voltam mondjuk rövidnadrágot meg olykor szoknyákat felvenni. Mondjuk hála az égnek most egy sort volt rajtam és a fiú inge, amit az esti sétánk alkalmával adott oda nekem, mivel a szél azért fújt. Én pedig hiába menekültem előle... Mert lényegében két hosszú lépéssel utolért, majd nevetve fonta körém a karjait, amitől én egészen megmerevedtem. Örültem, amiért háttal vagyok neki, mert így nem láthatta a kipiruló arcomat, ellenben egészen könnyen meg tudott fordítani. Amikor felocsúdtam a sokkból, amit a közelsége okozott, ő már a vállára is kapott és elindult velem a tengerbe.
- Hé tegyél le! – egészen hangosan kiabáltam és ütögetni kezdtem a vállát, de ő csak sétált továbbra is befelé. Ez engem kicsit sem nyugtatott meg a sorsommal kapcsolatban, mert hát elég egyértelműen nem tudtam úszni... Kiskoromban apa úgy akart megtanítani, hogy beledobott a vízbe.
- Hé! Én nem... Meg fogok fulladni! – kiabáltam neki és egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy ki fogom csődíteni az összes tanárt a partra... Mert ugye éjszaka van és tilosban járunk, elméletileg nem szökhettünk volna ki. Említenem sem kell, hogy az egész nem az én ötletem volt!
- Én tudok, Nina – egészen fojtott hangon szólt hozzám – Ne szorítsd ennyire a nyakam, mert meg fogok fulladni.
- Annyival kevesebb problémám lesz az életben – egészen halkan mondtam a szavakat, de ő elnevette magát rajtuk, tehát valószínűleg meghallotta. Néhány bűntudatos pillantást vetettem pusztán a tarkójára, de egészen addig sajnáltam őt, amíg derékig el nem merült a vízben. Ebben a pillanatban reszketni kezdtem, hiszen a széljárás miatt voltak hullámok... Amik az én negyvenhat kilómat minden  bizonnyal probléma nélkül fogják tovább sodorni. A következő pillanatban csak annyit érzékeltem, hogy alámerültem a vízben...


- Nina! – tompán hallottam ahogy valaki a nevemen szólít. Képtelen voltam kinyitni a szemem, csak a hangot hallottam és a fejemet megtámasztó, az arcomat finoman paskolgató kezet éreztem. A fejem lassan előrebillent, de az illető, akinek ki tudtam venni a hangját, hamar megtámasztotta azt. Éreztem, hogy hatalmas tenyere van, viszont túlságosan zavaros volt jelen pillanatban az elmém ahhoz, hogy csak úgy felismerjem őt. Ettől függetlenül a karok, amik a testemet fogták, biztonságot nyújtottak számomra, ami miatt még az ellenkezés gondolata sem fordult meg a fejemben. Tudtam, hogy ki az, akinek hála a testem minden erőfeszítés nélkül mozdult meg, de túlságosan összezavarodtam ahhoz, hogy ezt a jelenséget mélyebben elkezdjem vizsgálni. Néhány lépés után ő pedig egyszerűen csak megpihent és a reszkető vállaimra borított valami meleg anyagot. Ekkor nyíltak ki a szemeim és pillantottam meg az aggódó tekintetét, amitől mosolyogni szerettem volna. Vágytam az aggódására és a törődésére, de nem volt elég önbizalmam, hogy ezt kimutassam neki, így csak néhány zavart pillantást engedtem meg magamnak, miközben az arcom lassan kipirosodott. Elvörösödtem, mivel ő féltérdre ereszkedett, én pedig békésen pihentem a combján, amitől az arca is közelebb került az enyémhez, mint bármikor valaha.
- Sajnálom... – kezdett bele, mire én hirtelen jött bátorsággal tettem az egyik ujjamat az ajkai elé és csak megráztam a fejem. Nem az ő hibája volt. Kedvességből felajánlotta, hogy megtanít úszni, de a mai nap hirtelen támadt fel a szél. Ez nem olyan volt, mint amikor este kiszöktünk játszani. Ő akkor még nem tudta, hogy mennyire nem ápolok jó barátságot a vízzel. Most pedig, mivel már tökéletesen ismeri a tényeket, aggódik értem... Ettől pedig én valamiért boldogságot éreztem.
Lassan felfedeztem a zavartságot a pillantásában, szóval elkaptam az ujjamat és a tekintetemet is az arcáról. Ő még mindig támasztotta a fejem, de az ujjait finoman az állam alá csúsztatta és ezzel késztetett arra, hogy megint a szemébe nézzek... Én pedig mint a jó kutyák, egyszerűen csak engedelmeskedtem neki. Pislogás nélkül figyeltem a közeledő arcát. A lélegzetem kihagyott, a szívem meglódult, teljesen leblokkoltam... De mégis kíváncsian vártam azt, hogy pontosan mi fog ezek után történni.
- Nikolina! – a kollégiumi nevelőm hangjára úgy rebbentünk szét, mintha legalábbis valami rosszaságon fogtak volna minket. Határozottan tilosban jártunk, mivel ismét kimásztam az ablakomon azért, hogy találkozhassak vele az este folyamán... De eddig egyetlen alkalommal sem buktunk le. Ha nem kapja el a derekam, akkor lecsúszom a combjáról.
- A kollégiumi szabályzat tiltja, hogy éjszaka kimászkálj! – határozott dorgálásnak voltam a részese, így nem tehettem mást, minthogy bűntudatosan lesütöttem a szememet – Nappal is lehet randevúzni. Vagy ha legközelebb menni szeretnétek valahova, arra szükségem van a szüleid beleegyezésére is, mivel mi felelünk érted, amíg cserediák vagy!
- Mi nem... – egészen vörös fejjel igyekeztem megmagyarázni a helyzetet, de nem igazán láttam értelmét. A nevelőm dühösen nézett rám, a fiú pedig kaján vigyorral az arcán, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki tagadni próbálja az ellenünk felhozott vádakat.
- Mi nem randizunk! – suttogtam végül halkan a szavakat, de a határozottság hiányzott a hangomból, sőt... Egészen kérdőre sikeredett a mondat vége. Sosem voltam biztos abban, hogy pontosan mit művelünk egymással. Néha rideg volt velem, ugyanakkor több figyelmet kaptam tőle, mint a legtöbb lány. Ezért képtelen voltam kiigazodni rajta.
- Nikolina, honnan ismered a fiatalurat? – szegezte nekem a következő kérdést a nevelő, aki idő közben jelezte, hogy talán fel kellene kelnünk a földről, ha már hozzánk beszél. Egészen remegtek a lábaim, amikor felálltam, ezért Ő nem engedte el a karom, miközben szintén felegyenesedett.
- Egy zene klubba járunk a suliban – nem mertem a dühös nőre nézni, de érzékeltem a szemem sarkából, hogy bólintott, aztán némi csend után ismét megszólalt.
- Ez esetben nem tartom igazságosnak, hogy csak téged büntesselek meg. A kollégiumi könyvtárunk elég rendetlen, így a mai éjszakai feladatotok az lesz, hogy összepakoljatok ott. Éjfélkor ellenőrzöm, hogy miként haladtok, kettőig pedig ajánlom, hogy befejezzétek!


- Készen állnak? – ridegen bólintottam a tanárunknak, akivel ma tanultuk a mentési akciót. Mivel mindannyian egy napon tengerészek leszünk, vagy legalábbis egy hajó személyzetéhez fogunk tartozni, határozottan fontos tudás az, hogy miként tudjuk mondjuk egy óceánjáró hajó utasait kimenteni, az esetleges balesetek során. Én sosem álmodtam arról, hogy egy ilyen hely adjon majd nekem otthont, azonban az utóbbi pár évben a legnagyobb megnyugvást a változások hozták az életemben. Nem akartam a tartós kapcsolatokat. Nem akartam se barátokat, se családot, lényegében csak egy szakmát szerettem volna magamnak, ami elég nehéz és bonyolult ahhoz, hogy esélyem se legyen máson gondolkozni. Egy nap, 14 órás munkaidő. 14 óra komoly agymunka, amikor arra kell gondolnom, hogy egyetlen rossz döntésemen emberéletek múlhatnak. Tehát nincs lehetőségem hibázni. Erre volt szükségem ahhoz, hogy ne éljem át fejben újra és újra a megaláztatást, hogy ne lássam a szüleim szánakozó pillantását; hogy ne kelljen a családunk elszegényedésére gondolnom. Hogy a hátralévő életemben teljesen kikapcsolhassam az érzéseimet és csak az agyműködésemet fejleszthessem. A legjobb akarok lenni a szakmámban és dicséretet akarok szerezni az egyetemen is. Akkor nem bántam meg a döntésemet, amikor a nyakamba szakadt a sok tanulnivaló, és tényleg semmire sem kellett már gondolnom a fizikán, és a méteres egyenleteken kívül.
- Van Önök között olyan, aki nem tud úszni? – jött felénk a következő kérdés, amire egyetlen kéz sem lendült a magasba. Persze, hogy nincs. Első félévben levizsgáztattak mindenkit, többek között engem is. Annyira meg akartam tanulni végül úszni, hogy bőven a középmezőnybe kerültem.
- Ez esetben névsorban fogunk menni! Amanda fog ugrani először. Ne feledjék, hogy ebben a kikötőben nem sekély a víz, és a csónak is messze van innen. Előfordulhat sodrás is, tehát ügyesen kell küzdeniük ellene. Most itt a motorcsónak, amivel a segítségükre tudunk sietni, de a nyílt vizeken ilyen nem feltétlenül lesz. Amanda... Felkészülni...
És szépen sorban minden lány teljesítette a feladatot, amíg a tanárunk stopperral mérte a teljesítményünket és jegyzetelt. Ki jobb, ki rosszabb időt teljesített. Én megelégedtem volna azzal is, ha nem kerülök az utolsó három ember közé.
- Nikolina! – a nevem hallatára előreléptem, aztán vettem egy mély levegőt. A lábaim még mindig remegtek a negatív élményeim miatt, ezért tudtam, hogy nekem nagyobb lelki felkészülést fog okozni az, hogy le tudjak ugorni. Viszont amikor el akartam rugaszkodni, határozottan szorított rá valaki a felkaromra. És amikor hátrafordultam megint Őt pillantottam meg.... Csak most éppenséggel nem éreztem semmit a meglepettségen túl... Aminek a jeleit nyomokban sem lehetett felfedezni az arcomon.