Reggel olyan szuperül indult a napom, mint ahogy nagyon ritkán. Ahhoz képest, hogy szokásomhoz híven nagyon rosszul aludtam, a kávé egészen energikussá tett. Fél óra alatt, amíg vártam, hogy Marcus megérkezzen értem, zuhanyoztam, felöltöztem, reggeliztem, elmosogattam, a szobámban is rendezkedtem, és jócskán túltejesítettem a reggeli rutinszerű készülődésemet. Így legalább Rae, a lakótársam sem utálhat ki, hogy mindig rendetlen vagyok az időhiány miatt. Az ajtóban szinte elsöpörtem a felvigyázómat, ahogy kiléptem, de legalább látta rajtam, hogy jó kedvem van. Azok után, hogy megint majdnem mellé fogtam a párválasztásánál, ami nem rajtam múlt, hogy nem így történt, hanem rajtuk, azt hitték, hogy sokáig rájuk sem fogok nézni. Tényleg magam alatt voltam, de nem rájuk haragudtam, hanem magamra és a helyzetre.
Bent viszont már egy kevésbé jó hír fogadott, mert az egyik kolléganő, akinek ma terepmunkája lett volna Brooklynban, kificamította a bokáját, és jelenleg otthon fekszik felpolcolt lábbal. Nem haragszom rá, félre értés ne essék, mert ez előfordul, és én is jártam már nem egyszer így, baromi kellemetlen, és nagyon fájdalmas is, de a plusz munka nem hiányzott. A saját munkámmal is meg vagyok csúszva, főleg a papírmunkával, de a külsős cégek ellenőrzése is nagyon fontos, és tartani kell az ütemtervet, mert a csúszásokat nagyon nehéz behozni. A papírozást munkaidő után is meg lehet csinálni, viszont helyszíni ellenőrzést munkaidő után már bajos, hiszen zárás után semmit sem találnánk még akkor sem, ha minden szabálytalan lenne. A két cég ellenőrzése pedig szinte egész napos program lesz, mert a városi forgalom nem a barátja az autósoknak, tömegközlekedéssel meg elvileg gyorsabb lenne, de se az EPA nem pártolja, az én esetemben pedig Marcusék sem, így marad a kocsi. Még szerencse, hogy tudok vezetni, sőt, állítom, hogy az egyik legjobb oktatást kaptam. Tío, habár nem oktató, a katonaságnál határozottan jól megtanult vezetni, és engem is megtanított. Hiába kaptam meg a tanulójogsit, mindent előröl kezdtünk manuális váltós kocsin. Itt, Amerikában nagyon kevés ilyen van, de azért akad, és Tío azt mondta, hogy, aki azon megtanul, bármit elvezet, viszont fordítva ez nem igaz. Ráadásul itt az EPA-nál is van ilyen, amit főleg terep-mintavételekhez használunk, így nekem már nem is kellett külön megtanulnom ezt is vezetni, csak megkaptam a kulcsait.
Ma viszont egy teljesen „normális” kocsit kaptam, amit főleg városi forgalomra terveztek, és mázlimra nem is túl nagyot. Van néhány kocsink, amit nem tudok vezetni, mert a százhatvan centimmel szinte ki sem látok belőle, és a pedálok elérése is gondot okoz.
Az úton egyik helyszín felé sem volt semmi gond. Az első helyszínen semmi szabálytalanságot nem találtam, a másikon sem volt semmi kirívó eset, csak néhány apróság, amire vonatkozóan már meg is kezdték a technológia fejlesztését, az engedélyek benyújtásánál pedig már csak a felelős tervező nyilatkozatára várnak, amit a mai napra ígért. A dokumentációk viszont eddig, első ránézésre rendben lesznek, bár ez nem az én hatásköröm, főleg nem egy ilyen ellenőrzés során. Nekem ezt csak azért volt szükséges megnézni, hogy valóban tesznek-e intézkedéseket a probléma elhárítására vagy csak a szájuk jár, hogy ne kapjanak büntetést.
Olyan délután kettő felé jár az idő, amikor elindulok visszafelé, de úgy érzem, hogy szükségem van egy kávéra, így megállok egy gyorsétteremnél, amit pár perc alatt el is fogyasztok. A parkolóból alig fordulok ki, amikor már meg is fog egy piros lámpa, aminél értelem szerűen megállok, ráadásul mér előttem is megállt egy autó. Még alig pár másodperce állok, amikor hangos fékcsikorgást, csattanást hallok a közelből, de mire a visszapillantóba néznék, már csak azt érzem, hogy valaki belém jött, amitől valami kemény dolognak csapódik a fejem.

Gyakran mondják az életre, hogy olyan, mint a mérleghinta, egyszer fent, egyszer lett. Ez mindenki életére igaz, de én mégis úgy érzem, mintha én gyakrabban lennék lent, mert épphogy elindulok felfelé, már lent is találom magam. Jó, azt aláírom, hogy mostanában közvetlenül nem irányult ellenem semmilyen támadás, mégsem tudtam úgy igazán fellélegezni eddig.
Reggel, amikor beszálltam Marcus kocsijába, átsuhant rajtam egy rossz érzés, de nem foglalkoztam vele, mert túl jól éreztem magam, és semmilyen jele nem volt, hogy ma baj történhet. Amikor közölték, hogy terepre megyek, akkor pedig úgy véltem, hogy ez volt a rossz érzés oka, hogy ma túlórázok, így le kell mondanom a délutáni edzést, mert képtelenség, hogy időben végezzek. Így indulás előtt írtam is Marcusnak, hogy valószínűleg tovább leszek bent, és, ha pontosabbat tudok, írok, de nyugodtan végezze a többi dolgát, én rendben leszek. Ezt megígértem neki és Rydernek, hogy mindig szólok, ha kilátásban van valamilyen változás, de egyébként is értesíteném őket, mert tudom, milyen kellemetlen tud lenni, ha csak az utolsó pillanatban mondják le a találkozót, vagy változtatnak a dolgokon.
Igaz bent kaptam egy segítőt, aki átvesz tőlem néhány munkát, de csak diákmunkás, így túl komoly jelentéseket még nem bízok rá, hiszen nincs, nem is lehet, szakmai tapasztalata. Ezért is írtam neki reggel bent, hogy ma nyugodtan tanuljon, intézze a dolgait, ma részemről szabad, amire a főnök is rábólintott. Fölösleges lenne négy órát bent szobroznia, ha nem tud semmit sem csinálni. Jó, tanulni tudna, de azt otthon vagy a suliban is tud.
Mivel az ellenőrzéseken sem volt semmi különös, így már el is felejtkeztem a reggeli előérzetemről. Kár volt. A fékcsikorgást még igazán be sem tudtam azonosítani, hogy honnan is jön, csak ösztönből jött, hogy hátra kellene néznem, de már késő volt. Ahogy belém jöttek én már fejeltem is előre, és hiába a biztonsági öv, a fejemet nem akadályozta meg, hogy találkozzon a kormánnyal. A kocsiban elvileg van légzsák, és elvileg a céges kocsikat rendszeresen ellenőrzik is, mégis csak az öv tartott vissza attól, hogy valóban közelről kinézzek a szélvédőn.
Nem tudom, hogy elveszítettem-e az eszméletemet, de pár másodperc tuti, hogy kimaradt. Idő kellett ahhoz is, hogy újra betájoljam magam, hogy hol is vagyok, így kicsit megpróbáltam megrázni a fejemet, hogy kitisztuljon. Rossz ötlet volt, mert rájöttem, a fejem mellett a nyakam is fáj. Ekkor viszont már kopogást is hallok az ablakon keresztül, de most már óvatosabban mozdulok. Próbálom megnyomni azt a gombot, amelyik kinyitja az ablakot, de elég nehezen találom el, mert annyira remeg a kezem. Mire sikerül, már hátrafelé beszél, de nem látom, hogy kihez, mert pont kitakarja előlem a képet. Amíg visszafordul felém a sajgó fejemhez nyomom a tenyeremet, majd elveszem, hogy megnézzem vérzik-e, de nem látok semmit, de ez nem zárja ki, hogy kicsit lehorzsolódott. Fájni viszont nagyon fáj.
- Azt hiszem, jól vagyok - válaszolok egyáltalán nem túl meggyőzően. - Mi történt? - kérdezem a kocsim mellett álló hölgyet. Közben a biztonsági övet igyekszek kikapcsolni, de elég nehezen akar összejönni, mert nem tudom rendesen megnyomni a gombot, csak vagy a negyedik próbálkozásra.

Én már túl sok mindent láttam és éltem át életem során. Tío az FBI-nál dolgozik, és habár Ő volt katona is, néha még így is elismeri, hogy csodálja, hogy még viszonylag normális vagyok. Azért viszonylag, mert pánikrohamaim azért akadnak, de tudom, hogy mitől, és próbálom kerülni ezeket a helyzeteket, bár nem mindig sikerül. Közlekedési balesetet már láttam, de még nem voltam a részese; és nem is akartam. Próbálom betartani a szabályokat, de volt már rá példa, hogy a helyzet úgy hozta, hogy biztonságosabb volt szabálytalankodni, mint szabályosnak lenni. Ilyen eset volt, amikor a lámpa sárgára váltott, és először terveztem, hogy megállok, de a mögöttem lévő autón nem éppen az látszott, hogy tervezne megállni, így inkább én is tovább mentem. Annak nem tudom mi lett a vége, mert én lekanyarodtam, a mögöttem lévő pedig egyenesen száguldott tovább. Sosem értettem miért kell esztelenül száguldani, bár, ha Tío vezet megkülönböztetett jelzéssel miközben én is ott ülök vele, az kifejezetten nyugtat. Leginkább nem a sebesség, hanem, hogy tudom, „most már nem érnek utol, nem kaphatnak el, nem lehet bajom”. Nem vagyok paranoiás, csak tudom, hogy a mostohabátyámnak fent vagyok a célkeresztjében. Azt viszont nem tartom valószínűnek, hogy ebben most benne lenne a keze. Most csak rosszkor voltam rossz helyen, és tényleg nem én voltam a célpont. Bár azt sem hiszem, hogy itt volt célpont. Itt maximum a „fékút vége” tábla volt rossz helyre kitéve, a kocsim hátuljára.
Az ablak működik, de örülök, hogy rásegített, mert így gyorsabb volt, és most már jobban is hallom, hogy mit mond, mert az előbb csak tippeltem, hogy kérdezett hasonlót. Szigetelni persze szigetel a kocsi, legalább is a hangokat jól szűri. - Azt hiszem a körülményekhez képest jó - gondolom végig, mert eddig úgy tűnik, hogy mindenem mozog, és „csak” a fejem és a nyakam fáj, bár az utóbbi sem vészesen. Inkább hasonlítanám ahhoz, amikor rossz mozdulattól izomgörcsöm lett. Nagyon örülök, hogy letegezett, mert hasonlóan feszült helyzetben kényelmetlenül érint, ha még a magázódásra is figyelmen kell.
- De ugye nem kell kórházba mennem? - jön a leghülyébb kérdés, ami csak elhagyhatja a számat, de utálom a kórházakat. Az ellen nincs kifogásom, hogy megvizsgáljanak a mentősök, mert gyanítom, hogy egy agyrázkódást beszereztem. Keményfejűnek tartanak, de tudjuk, hogy mindig van keményebb.
- Akkor tényleg közelről jött az a fékcsikorgás - húzom el a számat. - Céges kocsi, elvileg lennie kellene benne - mondom nem túl meggyőzően. Azt hiszem ezzel el is árultam, hogy lényegében semmit se tudok a jelenlegi járműről, amiben ülök, és nem régen még vezettem. Nem, ennyire nem vagyok gyenge műszaki dolgokban, de nem az én feladatom a karbantartás, én csak azt ellenőrzöm, amit általában reggelente kellene, és ebben a légzsákteszt nincs benne. Azt, hogy mikor volt komolyabb ellenőrzésen a kocsi, arról még azt sem tudom, hogy kitől kellene megkérdezni.
- Köszönöm! - mondom, amikor kicsatolja helyettem az övemet. - Az adrenalintól nagyon remeg a kezem - indoklom, hogy miért húztam le olyan lassan az ablakot, és miért nem tudtam kikapcsolni az övet. Ritkán remeg a kezem, de most nagyon, legalább annyira, mint az államvizsgán, amikor percekig nem tudtam leírni egyetlen szót sem. - A fejem is és a nyakam is, de szerintem a nyakam csak izomhúzódás - mondom az öndiagnózisomat, ami az esetek többségében bejön.
- ¡Hostia! (francba) - káromkodok én is, de nekem könnyebb spanyolul, még mindig, hiába élek tíz éve Amerikában, és hiába vagyok kétnyelvű születésem óta. - Jól vagy? - kérdezem, amikor a mellettünk lévő csattanástól ő is beveri a fejét a műszerfalba.
- Flor vagyok - válaszolok, és egyúttal be is mutatkozok, jó, hogy eszembe jut végre, bár most se magamtól. - Szerintem igen, ki - és óvatosan, lehetőleg a fejemet nem mozgatva szállok ki a kocsiból, már, ha engedi, és nem tiltja meg. Nem akarom egyelőre megnézni magamat a belső visszapillantóban, mert lehet jobb, ha nem látom a sérüléseimet. Így viszont nem tudom, hogy ajánlatos-e mozognom, kiszállnom, bár ha még egy páran csatlakoznak még a balesethez a gépjárművükkel, akkor lehet, jobb lenne kiszállnom, amíg még lehet, és van hova.

Rossz emlékeim vannak az orvosokról, és a kórházak ezt csak tetézik. Az árvaházban lévő doktornő minden volt csak gyerekbarát nem, így leginkább mindenki csak akkor ment hozzá, ha vitték. Ennek ellenére nem vagyok orvos-ellenes, és, ha oda kerülök, betartom, amit mondanak, csak akkor nagy baj van, ha én odakerülök. Ezért is vágok elkeseredett képet, amikor a nekem segítő hölgy közli, valószínűleg bevisznek vizsgálatokra. Tudom, hogy sem a fejsérülésekkel, sem az ilyen nyaksérülésekkel nem szabad játszani, de voltam már rosszabbul is, és abból sem lett semmi baj, így bizakodom, hogy most sem komolyak a sérüléseim. Persze, ha azt mondják, menjek, megyek, mert nincs kedvem vitatkozni, sem a lakótársammal, sem Marcussal és Ryderrel, Tíoval meg pláne nem, aki elől még ekkora távolság ellenére sem tudok eltitkolni semmi lényegeset.
- Lehet a szemészetre sietett - mondom, ami először az eszembe jut, mert nem észrevenni a piros lámpát az előtte álló autókkal, komoly látási problémákra utal. Önmagában a piros még csak-csak hagyján, mert nem betonfal, ahogy az egyik ismerősöm fogalmaz, de, hogy az autókat sem látta… na, az már magas. Megértem a felháborodását, mert én is ezt érzem, csak most a baleset a kedvesebbik énemet hozta ki belőlem, és nem a „leharapom bárkinek a fejét, ha idióta az illető” énemet.
- Van biztosításom, de jó, hogy mondod és köszönöm. Ez munkahelyi balesetnek számít, és, ha nem dolgozhatok, akkor nem mindegy mennyit vonnak le - húzom el a számat egy pillanatra. Nem szívesen vagyok otthon betegen, mert akkor nem tudok semmit sem csinálni, és akkor agyalok, és az nekem nagyon nem jó. De most legalább a fizetésem nem sínyli meg a betegszabadságot. Abban pedig biztos vagyok, hogy ezek után az összes kocsit átnézetik.
Visszamosolygok a nyugtatására. Jól esik a támogatása. Csak nekem ez olyan kellemetlen, mert voltam már rosszabb, veszélyesebb helyzetben, és ezt eddig még csak vizsgán fordult elő. Főleg, hogy D.C-ben fegyvertartásim is van, és sosem remegett a kezem. Itt csak azért nincs, mert saját fegyverem sincs, és a lőtereken eddig mindig olyan felügyeletével voltam, akinek volt engedélye, így tőlem nem kérték. Itt úgy sincs fegyverem, mert Rae nem szereti őket, és ezt tiszteletben tartom. Bár nagyon gondolkozok, hogy most már lenne hol tartanom, ahol minden előírásnak megfelelne a tárolása.
- Akkor legalább varrni nem kell - mosolyodom el megnyugodva. Az, hogy belilul a horzsolás környékén nem nagyon számít egy ilyen helyzetben. - Rendben, igyekszek - fogadom meg a tanácsát. Nem akarok bajt.
- Fekvőrendőrt - húzom el a számat. Arra valahogy még a vagányak is óvatosabban hajtanak fel, bár mindig van egy két őrült. Mondanék én betonfalat is, de az nem biztos, hogy a kívánt célt érné el.
- Köszönöm! - fogadom el a segítségét, mert alapvetően nem okoz gondot kiszállni egy kocsiból, de úgy, hogy ne mozgassam a nyakamat, úgy azért nem is annyira egyszerű mutatvány. A járás nem okoz gondot, de mivel nem tudok körbenézni, így kell a vezetés. - Ha előttem mész, és a kezem a válladon van, úgy fogok boldogulni, és úgy körbe sem kell néznem. Ha ez a részedről rendben van? - kérdezem kedvesen. Nem szeretek a feltétlen szükségesnél jobban másokra támaszkodni, de nem szeretnék nagyobb bajt sem okozni a nagy önállósodásommal.
- Szerencsére hamar ideértek - mondom megnyugodva, bár elsősorban nem magam miatt. Én majdhogynem teljesen jól vagyok. - A többi balesetes hogy van? - kérdezem érdeklődve, miközben oldalasan beülök a rendőr kocsiba.
- ¡Diós mío! (Istenem!) - jajdulok fel. Teljesen megfelejtkeztem, hogy fel kell hívnom Marcust. - Megköszönném, ha a főnökömet felhívnád, közben pedig én is intézek egy másik telefont - veszem elő a zsebemből a telefonomat, hogy megkeressem a főnök számát. Marcust jobb, ha én hívom, mert a végén még frászt kap, ha egy mondatban hallja a nevemet a baleset szóval egy idegentől. A főnökömmel alapvetően nincs bajom, de nem árt, ha kicsit a felsőbb vezetőség megijed, így hátha komolyabb lépéseket tesz, hogy ne történjen legközelebb ilyen, vagy ettől rosszabb.

Én furán humorizálok, mert szerintem nincs humorom, de elképesztő mennyiségű szarkazmus szorult belém, így egy-egy ilyen megjegyzés néha csípőből jön. Ezekre viszont sokan azt hiszik, hogy viccelek, pedig valahol nagyon is komolyan gondolom. A rendőrnő mosolyából arra következtetek, hogy ő is úgy gondolja, hogy igazából viccelődök. Viszont nem áll szándékomban kiábrándítani, hogy valóban úgy gondolom, hogy szemüvegre van szüksége a mögöttem lévő sofőrnek, mert úgy látom, neki is jót tett, hogy kicsit kizökkentettem a baleset-hangulatból.
- Lecsukják? - kérdezem kicsit döbbenten. A jogsi bevonása nem mindenkinél számít, mert sokan úgy vannak vele, hogy az autó benzinnel megy és nem jogosítvánnyal. Ezt sajnálatos módon egyszer véletlen én is eljátszottam, mert az irataim egy másik kabátomban maradtak, és úgy ültem volán mögé. A kocsi nem érezte, hogy nincs nálam a vezetői engedély, tökéletesen ment. Szerencsére ellenőrzésbe sem futottam bele, és akiért mentem, annál volt jogsi, így átadtam neki a vezetés lehetőségét, mert idő közben rájöttem semmilyen irat nincs nálam, és jobb a békesség.
Fájdalmasan és sajnálkozva húzom össze a szememet, amikor megosztja velem, hogy eltört a karja. - Valahogy az emberek egy baleset alatt ritkán koncentrálnak arra, hogy milyen jogok is járnának nekik, mert van fontosabb, sürgetőbb bajuk is - húzom el a számat. Igazából, ha nem mondja, nekem sem fordul meg a fejemben, pedig a munkavédelmisünk említette, amikor az oktatást tartotta. „Ha a munkahelyen történik a baleset, akkor jár a százszázalékos táppénz”. Ja, csak nekem eddig nem állt össze, hogy a „munkahelyen” az nem csak az épületen belül történő balesetet jelenti.
A mentősök kiérkezésére még várnunk kell, bár valahol nem is bánom. Tényleg nincs velük bajom, mert a lakótársam is az, csak ő Queensben, de én nem szeretem, ha velem ennyire foglalkoznak; megyek én a saját lábamon, ha akkor a baj, hogy orvos kell.
Nem szeretek a kelleténél jobban másokra támaszkodni, mert nem vagyok hozzászokva. Most viszont kicsit esetlenül érzem magam, hogy nem forog a fejem, és legjobb esetben is csak törzsből tudnék elfordulni, feltéve, ha nem akarok egy esetleges bénulást megkockáztatni. Elvileg nincs baj a nyakammal, de azért érzem, és egy sima elalvás után is nagyon macerás egy fejfordítás. Most pedig valahogy nem szívesen vacakolok egy baleset kellős közepén, hogy még nagyobb baj legyen, mert úgy mozgok, mint egy vemhes lajhár. - Köszönöm! - mondom, amikor engedélyt ad, hogy a vállára tett kézzel kövessem. Ez a fajta vezetés számomra egy nagyon természetes dolog a tánc miatt, így mindenféle probléma nélkül követni tudom.
- Itt mindenképpen biztonságosabb - értek vele egyet. A baleset közvetlen közelét minél előbb jobb elhagyni. Persze nem teljesen, csak egy biztonságos távolságot tartani, ha a sérültek már valamilyen ellátást kaptak, és ők is biztonságos helyen vannak. - Akkor azt hiszem mindenki olcsón megúszta - örülök meg egy kicsit. A baleset okozójának pedig egy ideig jó emlékeztető lesz a fájó orra, hogy óvatosabban kell vezetni.
A gyors telefonszám keresést követően Jillian felé fordítom a készüléket, hogy le tudja olvasni a számokat, és így legalább a főnököm nevét is látja. Amíg ő EPA vezetőségét tájékoztatja, én felhívom a „testőrömet”, hogy mi történt. Természetesen töviről-hegyire kikérdez, és azt is megpróbálja kiszedni belőlem, hogy melyik kórházba megyek, mert számára egyértelmű, hogy bevisznek, ahonnan ő fog hazavinni, ha kiengednek. Viszont ezt az információt még nem tudom vele megosztani, így megígérem neki, hogy amint a birtokába kerülök, egyből hívom. Közben azért figyelem Jilliant is, hátha „segítségre” szorul a főnökömmel való megbeszélés közben, így észre is veszem, hogy a nevemnél elbizonytalanodik, így megerősítem, hogy jól mondja. Bár igazából én vagyok az egyetlen „Flor” az itteni EPA-nál, így már a keresztnevemből is tudják, hogy kire gondolnak, viszont így a hivatalos, és Jillian ezt az apróságot nem is tudhatja, így készséggel állok a rendelkezésére.
- Egy baleset híre mindenkit megráz, főleg, ha egy ismerősével történik - mondom kicsit még én is zavartan, mert Marcus aggodalma belém is belém hozta az idegességet. Viszont ezt most nem szándékozok megosztani Jillel, mert nem tudnék értelmes magyarázatot adni, hogy milyen viszonyban is vagyunk Marcusszal. Nem szándékozok senkink az orrára kötni, hogy egy veszélyes bűnöző van/lesz a nyomomban, ha kiengedik a sittről, ahova én juttattam.
- Nem az ő hibája. Állami cég - mondom elhúzva a számat. A kocsikat kapjuk, és nem mi vesszük, így beleszólásunk sincs, hogy milyen márkájú legye egy-egy jármű. Bár nem hiszem, hogy ezt egy rendőrnek nagyon magyarázni kellene, akiknél ugyan úgy megy a beszerzés. Autók tekintetében bár van különbség, de csak ezért, mert ők fokozottan ki vannak téve közúti balesetnek egy-egy esetleges autós üldözés alkalmával. - Bár én személy szerint a tankokra esküszök - vigyorodok el. Ráadásul mi vizes területekre is megyünk, ahol lehet, hasznos lenne egy lánctalpas, mert néha még terepjáróval sem lehet megközelíteni egy-egy helyet.