As you made your escape It all seemed too late. I descended the stairs to the dark With a whiskey in hand And perhaps some divine plan. You appeared just in time. You promised me you would, But you never could. You say you will, I'm waitin' still

you and me

– Szerinted vékonyít engem ez a cucc?
– Hogy mi a szar?
– Nem tudom, ebben a kirakatban most tökre úgy tűnik, mintha vékony lenne a karom, szerintem ennél izmosabb vagyok. Lehet, hogy a tükör görbe?
– Az orrod lesz mindjárt görbe!
Ahhoz képest, hogy nem Carlos állt mellettem, Reyes megszólalásig tudta utánozni a jelenlétének negatív, erőszakos energiáit, és nem csak azért, mert mindketten latinok. (Amit azt hiszem, a jelenleg elfogadott politikai korrektségi index-követelmény szerint még gondolatban sem szabadna megjegyeznem. Hoppá!) Kicsit fájt, hogy nem válaszolt, mert teljesen komolyan értettem a kérdést, és az önérzetembe tapos a rendőrségi egyenbakancsával azzal, hogy viccnek gondolja, de nagyobb ember vagyok annál, minthogy ezen fennakadjak. Úgyhogy a biztonság esetére még pár szögből megnézem a tükörképemet a Kempton & Co. kirakatában, de mikor bentről teljes döbbenettel rám néz a tükörképem, akiről kiderül, hogy egy itt dolgozó nő, aki nem érti, miért pózolok egyenruhában a bolt előtt, inkább Reyes után siettem.
Rá akartam venni Carlost, hogy jöjjön el velem egy vega étterembe, és próbálja ki a tofut, de nemet mondott, mire én közöltem, hogy ha nem hajlandó rá, akkor nélkülem kell ebédelnie, amire mondta, hogy "jó", majd azelőtt kiesietett az ajtón, hogy mondhattam volna, ez fájt. Szóval a társam elhagyott. Lehetne rosszabb. Még nem kért áthelyezést. Kedvelem Carlost, de ha még ő is úgy érezné, hogy más társat érdemel, akkor el kéne gondolkodnom a karrierválasztásomon.
Mostanában amúgy is elég szarul viselem a negatívumokat, mert kezd kifutni az egy hónap alatti heves érzések mérőkém. Először Lauren keresett meg, aztán én őt, aztán kiderült, hogy vőlegénye van, aztán kiderült, hogy Sam tudta, hogy itt van, aztán az is, hogy mindezek ellenére... nem keresett. Mármint, nekem mit kellett volna írnom neki ezek után? Hé, Lauren, finom volt a bagel, amit a vőlegényednek adtam? Idióta. Ez a szó visszhangzott a fejemben, és nem voltam benne biztos, hogy ne érdemelném meg. Vagy hogy ne Samantha hangján szólna. (Tudom, hogy utálja, ha Samanthának hívom, de én meg azt utálom, ha titkolózik előttem, "a saját érdekemben", meg a nagy francokat, szóval megérdemli, hogy Samantha legyen!)
Szóval én nem vártam sokra, csak egy kis szójaszószos tofura, egy finom teára, meg hogy megtudjam, tényleg ennyire gizda vagyok-e, nem arra, hogy a lelkembe gázoljanak, arra ott a macskám és Carlos. Nem fűztem túl nagy reményeket a nap további részéhez, főleg, hogy ma amúgy sem járőröztünk, hanem az előző heti jelentések gépre vitelét pótoltuk be, ami elég monoton meló. Szóval nem számítottam arra, hogy bármi újdonság történik majd.
– Hé, Weiss!
Meglepetten torpanok meg, immár az őrs előterében fordulva hátra az intézőpultban álló Mannfield őrmester felé, aki a rendőri beosztásokat szokta intézni. Kicsit reménykedem, hogy kiküld terepre. – Jött hozzád valaki. Fent van az irodában.
– Hozzám?
– Süket vagy? Hozzád.
– Kicsoda?
– Úgy nézek ki, mint az anyád, hogy érdekeljen?
– Hát nem túlzottan, az ő bajsza kicsit erősebb...
– Na indulj. És zavard le gyorsan. Nincs sok időd a kicsekkolásból.
A mondata másik felét már csak elhussanóban hallom, ugyanis megindulok a lépcső felé, ami felvisz az emeletre, ahol az adatrögzítést szoktuk végezni. Semmi flanc, csak két tucat asztal kettesével összetolva és egy-egy monitorral. Nem volt igazán sajátom, mert a többi műszakkal osztoztunk rajta felváltva. Carlos mindig panaszkodott, hogy az ő váltótársa mindenhol ott hagyja a jogurt tetején lévő papírt, de az enyém meg mindig itt borotválkozott, szóval szerintem ő jobban járt, más bajusz-haja (remélem legalábbis, hogy arcszőr) elég undorító. Főleg, ha beragad tőle a "k" meg az "s" betű.
Gondoltam, talán Sam jött el, vagy Karen, a legutóbbi exem, akinek még volt nálam néhány cucca, meg egy macskája. Esetleg anya jött megnézni, eszem-e rendesen, vagy Mrs. Mendosa keresett fel személyesen, hogy megsiettesse a szomszéd huligánok (két megkérdőjelezhető jazz-ízléssel bíró WoW játékos) ellen folyó feljelentését. Bárkire, de tényleg bárkire számítottam.
Csak épp Laurenre nem.
Meg is torpanok a folyosón, amint megpillantom, ahogy ott ül az egyik padlóhoz fúrt narancssárga kagylószékben, kávét szorongatva. Nagy erőfeszítés kell ahhoz, hogy ne próbáljam meg a szememet dörzsölni, hátha eltűnik az illúzió; inkább csak gyorsan pislogok, mintha morzézni akarnék. De nem, még mindig itt van. – Lauren? – szólítom meg, hitetlenül rázva meg a fejemet. Észre sem veszem, mikor kúszik széles mosoly az arcomra, ahogy megindulok felé. – Hát te meg...? – Aztán megtorpanok és leolvad a vigyorom. – Ugye nem azért jöttél, hogy távoltartási végzést kérj...? Mármint... törvény adta jogod volna, csak... Kicsit túlzásnak érezném, és... Most nem erről kéne beszélnem, ugye?
Zavarban vagyok, pedig nem kéne, most én vagyok itthoni terepen, mégis úgy érzem, mintha az Ő magánszférájába léptem volna be. Fura. Majdnem olyan fura, mint hívatlanul megjelenni valaki lakásán.
Tétován engedem le a kezem, amikkel eddig hevesen gesztikuláltam, a testem mellé, és megvonom a vállam. Az egyenruha hirtelen nagyon szűknek érződik. – Én... Szia?

sok szívecskével   | ⚶

But we'll keep you close as always, It won't even seem you've gone, 'Cause our hearts in big and small ways, Will keep the love that keeps us strong

you and me

Napközben néha vannak üres óráim, mikor a kicsik tesin vannak (nem vállalom, ha nem muszáj, köszönöm), vagy mint ma is, dupla rajzon és aztán tesin. Quentin tegnap visszarepült Párizsba, már most talán az óráira készülhet, előttem pedig három órányi szabadság áll. És tudom is, mit fogok vele kezdeni. Elvileg Weiss ebédszünete is ilyenkor van, szóval a kedvenc kávézóm meglátogatása után buszra szállok, és a kapitányságra megyek, ahol tudom, hogy dolgozik. Nem magamtól vagyok ilyen okos, egyszer Sam mutatta meg, ahogy eltaxiztunk mellette, és megjegyeztem, meg azt is, mikor van az ebédszünete. Egyszer akkor hívta, mikor együtt voltunk épp Sammel. Még mindig bűntudatom van kicsit, hogy őt nem kerestem fel akkor, mikor Samet, de… Nem tudom. Annak idején is vele szakadt meg hamarabb a kapcsolat, és ennek oka volt.
Ez nem jelenti azt, hogy ne szeretném, csak bonyolult volt annak idején minden. Aztán mikor elmentem, tudatosan arra hajtottam, hogy kicsit felejtsen el. Nem magam miatt igazából, hanem hármunk miatt. Úgy éreztem, nem tarthatom meg mindkettejüket. De eltelt egy csomó idő, mind felnőttünk, szóval hátha? Hátha annak van az ideje, hogy megint tudunk hárman lenni? Így megkérdeztem Samet, hogy szerinte érdemes-e megkeresnem, vagy haragszik rám Weiss, amiért eltűntem. Biztosított, hogy nem haragszik, és hogy nyugodtan megkereshetem, így… megtettem. Az ünnepek után rákerestem Facebookon, amire csak a szülőkkel való kapcsolattartás miatt regisztráltam, és ott is volt. Idősebb, de mégis ugyanolyan. Már csak a látványtól is kiszélesedett a mosolyom, hát még mikor rám írt, és sikerült beszélgetnünk pár szót. Nem sokat, mert Quentin befejezte a telefonálást, szóval kimentettem magam, azzal az ígérettel, hogy később beszélünk.

Ehhez képest eléggé meglepett, mikor a pékségből hazaérve Quentin azzal fogadott, hogy keresett a rendőrség egy szendvics miatt. Mire összeraktam, miről lehet szó, rá kellett jönnöm, hogy bár Samről már rengeteget hallott a vőlegényem, Weissről még nem olyan sokat, és akkor sem a nevén emlegettem. Ez megváltozott, mire elment, bár azért láttam rajta, hogy nem volt odáig az egésztől, arról morgott, hogy „csak úgy” nem hoznak házhoz szendvicseket férfiak egy tizenéve nem látott nőnek. De mondtam neki, hogy pedig de, és ő ezt nem értheti, mert francia, de a maine-iek sokkal közvetlenebbek, és Weiss a gyerekkori barátom, szóval nincs ebben semmi furcsa. Azért… nem nagyon hoztam fel újra a témát azóta.
De most megint egyedül vagyok, van egy csomó szabadidőm, és ideje viszonozni a váratlan meglepetést, amit ő hagyott nekem. A kapitányágon aztán érdeklődöm felőle, de azt mondják, már elhagyta az épületet. Valószínűleg úgy nézek ki, mintha egy világ omlott volna össze bennem, mert a férfi felajánlja, hogy odafent megvárhatom, és leszólít egy járőrt, hogy kísérjen fel. Leültetnek a világ egyik legkényelmetlenebb székébe, de szerencsére edzett vagyok, a kórházban is ilyenekben ülök, míg anyának a kezelése folyik, hogy utána haza tudjam vinni. Szerintem lassan ilyen alakúra deformálódik a fenekem, legalábbis a nyáron komoly veszélyét éreztem. Már most azért kevesebbet járunk. Mindenesetre kedvesen mosolyogva megköszönöm, aztán leülök, a mellettem lévő székre téve a papírzacskót, amiben forrócsokik vannak, meg két hatalmas muffin, amit én sütöttem, csak azért raktam oda, hogy a forrócsoki kicsit átmelegítse őket.

És várok. Előveszem a telefonom, írok pár üzenetet Quentinnek, de pár percen belül nem válaszol, én meg megunom, és különben is fázok kicsit, szóval előveszem a saját forrócsokim, és a kezeimben dédelgetve a papírpoharat, néha belekortyolva ücsörgök tovább. Annyira nem vagyok hozzászokva a tétlenséghez, vánszorognak a percek, fejben kitalálok egy óraszerkezetet, ami a rendőrösdire alapulna, aztán pedig elgondolkodom azon, hogy a kis Molly mostanában miért tűnik sokkal visszahúzódóbbnak, mint év elején. Talán… fel kéne vennem a kapcsolatot az anyjával. De nem, nem ő szokta hozni, hanem… egy sofőr. Egy idősebb férfi, bár úgy tűnik, jól kijönnek a kislánnyal. Lehet, hogy először őt környékezem meg. Vagy az iskolapszichológust? Annyira még nem tudom, mi ennek a menete, talán megkérdezek valakit a vezetőségben, hova tovább? Ez a magániskola elég érdekes tud lenni bizonyos helyzetekben, még a végén valakit megsértenék.
Ebből a kissé aggodalmas szájszélrágcsálós semmibe bámulásból hoz vissza a jelenbe, hogy a nevem hallom, és arra kapom a fejem. Mosolyogva felpattanok, ahogy látom, hogy Weiss az, még ha szokatlan is az egyenruhában. Aztán kicsit el is bizonytalanodom, ahogy távoltartási végzést kezd emlegetni, és elég lassan sikerül felegyenesednem abból, hogy gyorsan le akartam tenni a poharam a mellettem levő székre. – Volt pár szabad órám, és gondoltam én is megleplek, mint te a szendviccsel…? Miért kérnék távoltartásit? És ha kérnék is, miért pont ide jönnék vele, és várnálak meg? – kérdezem kissé értetlenül, és úgy érzem, lemaradtam valamiről. – Baj, hogy itt vagyok? Nem szabadna, csak hivatalos ügyben? – nézek szét, és hát valóban nem sok civil van itt rajtam kívül.

Aztán köszön, bár elég kérdőn, így az én mosolyom is kicsit zavartra sikerül. – Szia? – viszonzom hasonló hangnemben, aztán a mosolyom szélesedik egy sort, ahogy a tekintetem végigfuttatom rajta. – Hogy lehet az, hogy egy csomót változtál, de mégsem változtál semmit? Megölelhetlek egyáltalán? Vagy itt ilyet nem illik? Azt reméltem, hogy elkaplak, még mielőtt kimész ebédelni, és hoztam neked egy csomó szénhidrátot, cserébe a szendvicsért, ha már akkor elkerültük egymást. De nem akartam csak úgy itt hagyni sem, mert az már-már mintának számítana, és féltem, hogy erre ítélem magunkat. Sosem találkozunk, de mindenféle ételeket hagyunk egymásnak itt-ott – forgatom a szemem viccelődve. Ettől igazából nem tartok, mert hát tudom, hol lakik, ha nagyon akarnám, megtalálnám máskor is. Csak így elsőre gondoltam, hogy jó lenne kettesben találkozni. Hogy nyugodtan feszenghessünk, bármennyire is oximoron ez a szókapcsolat.

annyira tökéletesek a gifek, meghagytam én is 
öltözet | ⚶