Dakota & Weiss

No water in the water fountain, No side on the sidewalk. If you say Old Molly Hare, whatcha doin' there? Nothing much to do when you're going nowhere.

Sok dologra ébredtem már életem során. Arra, hogy valaki épp a bordáim közé könyököl. Hogy a macska ráül a fejemre és nem kapok levegőt. Hogy egy kutya, ami nem is az enyém, a lábujjam nyalogatja. Hogy egy szamár áll az ablakom előtt (Trash volt a neve, eredetileg Patricia, de soha senki nem hívta úgy, és ő volt a házőrzőnk. Nem kergetett meg még téged semmi, míg egy szamár nem). Hogy vagy hét rendőrautó áll meg szirénázva az épület előtt, mert mint kiderült, a kettővel alattunk lakó srác nem csak a brownie-jából adott szívesen, de iskolák mellett is szeretett biofűvel seftelni. Meg arra is ébredtem már, hogy nem alszok, ami egyébként elég ijesztő.
De egyiket se utálom annyira, mint arra ébredni, hogy mindjárt meghalok a melegben.
Maine-ben a meleg, az kábé húsz fok, oké? Nem húzunk pulóvert úgy mínusz tíz fokig, és képesek vagyunk az itteni téli hóviharnak csúfolt fuvallatokban is pólóban járni meg fagyit enni, de az esetenkénti meleget egyszerűen nem bírom, az én testem nem ilyen időjárásra született. Ha arra született volna, akkor nem érezném magam indokolatlanul kényelmetlenül, ha nincs rajtam zokni. Zokniviselésre termettem, lehetőleg minél viccesebb mintákkal, mert ez az egyetlen jópofaság, amit az egyenruha még megenged. De eljutok arra a pontra, amikor nem csak a zokni tűnik túl sok viseletnek, de a saját bőröm is.
Ilyenkor mindig eszembe jutnak azok a kicsit beteg mesék, amiket néztünk régen, mint a Bátor, a Gyáva kutya, ahol voltak olyan szörnyek, amik le tudták venni a bőrük és felakasztani a többi mellé. Na, most ezt szívesen csinálnám.
Szörnyülködve, szinte másnaposokat megszégyenítő fejfájással és nyöszörgéssel fordulok a hasamról az oldalamra, ami úgy két másodpercre frissnek tűnik. Aztán megint melegem lesz. A pólóm izzadtan tapad a hasamra, ami az egyik legundorítóbb érzés a világon, és az sem segít sokat rajtam, hogy Csillag Patrik módjára fekszem az ágyon a plafont bámulva.
Az éjjeliszekrényen lévő órámra pillantok, ami szerint fél kilenc van. Tegnap, vagyis ma, későn értem haza, már majdnem három volt, mire sikerült végeznünk. Ebben a melegben (ami egyébként az itteniek számára átlagos tavaszi-nyári időjárás lehet, és Carlos már így is leszúrt, amiért folyton hisztizek) viszont képtelen vagyok tovább aludni. Nagy nehezen felállok az ágyról, és szinte biztos vagyok benne, hogy egy kicsit hozzátapadtam a lepedőmhöz, mint egy tépőzár. Közvetlenül azelőtt mentem el fürödni, hogy elaludtam volna, úgyhogy nem akarok megint zuhanyozni menni, mert a bolygónk fontosabb, mint az, hogy minden edényedet külön vízfolyammal mosd el, Karen!, úgyhogy jobb híján ledobom magamról a pólót, amit felhúztam alváshoz, és végigtörlöm vele magam, aztán stílszerűen beleugrok egy adag izzadásgátló spray-be, amiben legszívesebben hóangyalt csinálnék. Egy kicsit beleringat abba a hitbe, hogy el tudja fojtani a testemből távozni kívánó folyadékot; ha mazsolává is aszalódom, legalább jó illatom lesz.
Kedd van, úgyhogy Sam dolgozik, a lakás pedig az enyém, ennek megfelelően különösebb aggályok nélkül lépek ki a szobám ajtaján. Egy rövid folyosóról nyílik az előtérből, szemben a másik két szoba, mellettem a fürdő, amit gyorsan igénybe is veszek egy könnyítés erejéig. Már érzem a számban a reggeli müzlim ízét, meg a narancslevet, amikor végül a September című örökslágert fütyörészve trappolok át a nappaliba, amit egy légtérbe építettek a konyhával. Ebédlőnk meg nincs, meg New Yorkban soha senki nem ér rá ebédelni.
Ellenben van egy lány a kanapén.
Nem mondom, hogy a sikoly, ami felszalad belőlem, nőies, és azt sem, hogy nem az. Az biztos, hogy ösztönösen kapok a saját mellkasomhoz, mintha lenne ott valami takargatni való. Ezzel már legalább biztosan magamra vonom a figyelmét. Jobb híján felkapom a tálcát, ami a fal mellé tolt tálalószekrény tetején fekszik, és amúgy mű aloe-verák vannak benne, amiket elég olcsón vettem az ikeában, és amik most legurulnak a padlóra, mert azért csak illene eltakarnom az alsógatyámat, nem? Szerencsére legalább tiszta van rajtam, nem a kényelmes. Abban olyan dolgok is lógnak, amiket első találkozás gyanánt tényleg nem kéne látnia. Meghagyjuk a másodikra.
Azért lassan tisztul a kép, és próbálok nem törődni a ténnyel, hogy egyébként ha betörő lenne, már rég lelőhetett volna. Borzasztó lenne zokniban és alsóban meghalni. Anya nagyon mérges lenne, hogy nem tudtam szép ruhát felvenni hozzá. – Izé… Akarom mondani, Jó reggelt! – köszörülöm meg a torkom, immár csak fél kézzel fogva a tálcát. A másikkal felettébb lazának tűnve könyöklöm neki a falnak,  mintha mi sem lenne természetesebb ennél az első találkozásnál az új lakótársunkkal. Akiről semmit sem tudok. Mert véletlenül sem néztem utána a rendszerben, hogy be nem fizetett parkolási bírságokat keressek, dehogy.
Az etikátlan lenne.
– Szép időnk van, nem?

Dakota & Weiss

If your opinion is different from mine If where I say go is where you draw the line Even if I may not agree I will accept 'cause it's your truth and it sets you free

Pár hónap leforgása alatt nem csak átköltöztettem a teljes életemet az ország egyik végéből a másikba - mintha ez nem lenne elég így önmagában is, hogy egy életre elegem legyen a dobozokból és a dobozokba való be- illetve kipakolásból -, de beköltöztem egy lakásba, aztán meg relatív hamar ki is költöztem onnan, beköltöztem egy másikba, szóval úgy érzem, soha életemben nem voltam még ennyire elfoglalt, ugyanakkor soha nem is teljesítettem ilyen jól az életem menedzselésében. Persze, az elég nagy úr, amikor valamit kvázi "muszáj" elintézni.

Soha nem úgy terveztem, hogy sokat fogok a bátyámékkal lakni, aztán többszörösen gyorsabban el is ment tőle a kedvem, mint ahogy terveztem. Vagy mondhatnánk azt is, hogy a legtöbb tervem egyáltalán nem vált be, semmi sem úgy alakult, ahogy gondoltam, hogy fog, ami a New Yorkban töltött első pár hónapomat illeti. Nem gondoltam például, hogy ilyen kínos helyzetbe fogok belesétálni, hogy a bátyám nem beszélte meg a menyasszonyával, hogy egy rövid ideig szeretném élvezni a vendégszeretetüket - pedig ez csak pusztán gyakorlati, meg egy kicsit emocionális megoldás volt, Hugo úgy érezte, muszáj segítenie, ha már egyébként is nagy szerepet játszott ebben a költözésben úgy összességében; úgy meg sokkal könnyebb albérletet keresni, ha itt vagyok. Nem kell para Skype hívásokon megpróbálni felmérni, hogy akkor ez a lakás most tényleg úgy néz-e ki, mint ahogy a képek mutatják, vagy azon aggódni, vajon tényleg azzal az emberrel beszélek-e, akivel együtt fogok lakni, meg különben is, itt gondoltam van esélyem egy kis szerencsére is, megismerkedhetek valakivel a suliban, aki épp lakótársat keres, vagy kiadná a kecóját, vagy Hugo ismer valakit, vagy bárki ismer bárkit, és hát valahogy szegről-végről így jutottam el ebbe a lakásba is, a második New York-i lakhelyemig.

Vagy az elsőig, ami talán állandó lesz. Eléggé jó lenne ugyanis, ha pár hónap után nem kellene megint dobozolnom. Még így is van pár a szobám fala mellé tolva, amiből jó lenne, ha hamarosan kipakolnék. Vagy legalább akkor, amikor már unom ugyanazt az egy cipőt hordani...
Az esélyeimet erre nagyjából abban mérem, apám valahogy kideríti-e, most épp hol lakom (azt remélem, nem veszi erre a fáradságot), meg abban, hogy lehetőleg korrekt lakótársa legyek Samnek és Weissnek, de nagyon optimistán tekintek a helyzetemre: miért ne lennék korrekt, mi több, jó fej lakótárs? Amíg nem zavarja őket, hogy elég random időbeosztásban élek, és furcsa időkben jövök-megyek néha, be nem láthatom, mi baja lehetne velem bárkinek. Tök jó arc vagyok. Kérdezzétek meg a bátyámat. Náluk is levittem a kutyát, mindig vettem tejet és wc papírt, néha főztem és egyébként kimondottan igyekeztem beleolvadni a tapétába. Erre mondjuk bevallom, kevéssé vagyok alkalmas. Az ember nem azért lesz színész, hogy láthatatlan legyen.

Arra mondjuk egész hasznos foglalkozás ez, ha nem feltétlenül akarunk őszintén reagálni a körülöttünk zajló dolgokra - ugyanakkor sosem gondoltam, hogy ez kimondottan fair dolog lenne, meg amúgy is, nulla huszonnégyben nekem ugyan nincs kedvem megjátszani magam, mintha nem tudnám az egyetemen hagyni az aktuális szerepemet. Ezzel pusztán arra akarok utalni, hogy megtehetném, hogy nem nevetéssel reagálok Weiss (mert ugye jogosa feltételezem, hogy ő Weiss) sikítására - egészen meglepően magas sikítására -, aki egy "jó reggelt" helyett ezzel talál üdvözölni, egészen könnyedén megregulázhatnám nagyon is derűs arckifejezésemet, de meg sem próbálom, szóval végeredményben mégis csak felnevetek. Nem rosszindulatúan, csak mint akinek nehezére esik ezt rezzenéstelen arccal végignézni, és szerintem a legtöbb embernek nehezére esne tényleg nem nevetéssel jutalmazni a teátrális reakciót, főleg, ahogy szanaszét gurulnak a műnövények és épp azon van, hogy egy tálcával takarja el az alsóját.

Aztán csak csendesen megköszörülöm a torkomat, miközben mosollyá szelidítem a nevetésemet és adok egy lehetőséget neki, hogy túltegye magát a jelenlétem jelentette látható sokkon - Neked is jó reggelt! Bocs, nem akartam rád a frászt hozni - nem mintha egyébként különösebben hibásnak gondolnám magam, hogy megijesztettem, mert gondolom azért tud az érkezésemről, de ahogy mondtam, igyekszem, hogy nagyon jó arc lakótárs legyek, szóval nem fáj ilyeneket mondani, még akkor sem, ha én csak itt ücsörgök egy könyvvel meg egy kávéval, tök ártatlanul, mi több, önmagamhoz képest úgy, mint egy ma született bárány.
- De amúgy... hát, láttam már srácokat alsógatyában, szóval ezt megspórolhatod magadnak, felőlem úgy mászkálsz, ahogy akarsz, végül is itt laksz - teszem aztán hozzá, nem akarok én itt tényleg senkit sem terrorban tartani, de az biztos, hogy majd kell mindegyikünknek egy kis idő ahhoz, hogy hozzászokjunk egymáshoz, meg rájöjjünk, kinek hol vannak a határai bizonyos kérdésekben. Engem például az sem zavarna különösebben, ha tök pucéran akarna mászkálni, ez már csak ilyen szakmai ártalom, kevés dolgot tudok már zavarba ejtőnek találni, amikor minden áldott nap hülyét csinálhatok magamból egy csomó másik ember előtt - Főztem amúgy kávét. Most mutatkozzak be, vagy előbb visszarohansz egy nadrágért? - mert hát, mivel tényleg itt lakik, ahhoz is annyi joga van, hogy felöltözve járjon-keljen, mint ahhoz, hogy ruha nélkül.

Dakota & Weiss

No water in the water fountain, No side on the sidewalk. If you say Old Molly Hare, whatcha doin' there? Nothing much to do when you're going nowhere.

Alapvetően semmi bajom sincs azzal, hogy emberekkel ismerkedjek, sőt, egyesek szerint – khm, Carlos, khm – már-már túlzásba viszem eme irányú ténykedésemet. Tegyük hozzá, hogy a legtöbb ember ebben a városban, főleg, ha már elég ideje él itt, eléggé besavanyodott, szóval nem csoda, hogy hozzájuk képest tankönyvpéldának való „E” vagyok. Nem tehetek róla, hogy szükségem van az emberi érintkezésre, meg arról sem, hogy kifejezetten szívesen beszélgetek nagyjából bárkivel bármiről, a legjobb éjszakai beszélgetéseimet például általában a Ridgwood és a Bushwick határában lévő transzvesztita prostituáltakkal szoktam lefolytatni. Nem viccelek, Penny Tration fia például tök finom rántotthúst csinál a kajáldában, ahol dolgozik, és néha ha pont úgy alakul, akkor hoz nekem vacsorát. Carlos szerint hülye vagyok, hogy idegenektől fogadok el kaját, szerintem meg ő hülye, ha nem teszi. Mármint, nyilván nem kell mindenkiben bízni, de Pennyt már milyen régóta ismerjük!
Na de a lényeg, hogy nekem nincsenek különösebb fenntartásaim az ismerkedéssel kapcsolatban, a teszt szerint, amit ki kellett töltenünk még a csapatfejlesztő tréningek során, kettes típusú személyiség vagyok, és ez elvileg olyan sokat memagyarázott, hogy rögtön be is osztotta Carlos mellé.
De az esetek nagyjában van rajtam ruha.
– Frászt? Ugyan. Nem mondanám, hogy frászt hoztál rám, egy kis meglepődöttséget, talán, de… Én minden találkozáskor így reagálok. Mármint, általában van rajtam nadrág, nem olyan fura figura vagyok, mint azok a Trump-maszkos alakok a Times Suqare-en ugrálnak slingshot bikiniben, nem mintha baj lenne velük, ha ők így akarják kifejezni a személyi szabadságukat, én nem fogom őket vissza, míg törvényt nem sértenek, bár amúgy sem ott dolgozom, de… Mi is volt a kérdés? – rázom meg a fejem, mert már elvesztem a saját gondolataim között, pedig egyáltalán nem mondtam ki mindent, amit akartam. Azt már megtanultam kontrollálni. De kérdés, az amúgy nem volt. Ellenben az első sokkot követő kényelmetlenség után még képes ezt fokozni. Nincs bajom azzal sem, hogy kényelmesen ellegyek akár pőrén is, bár anya tiszteletre nevelt, szóval általában a legmelegebb napokon is legalább alsóban játszom PlayStationt a nappaliban, de eddig csak Sam volt itt. Ő pedig lényegében srác.
– Az… Az igaz – bólintok óvatosan, még mindig a tálcát szorongatva. Tekintetem a plafonon keres valami érdekeset, vagy egy választ, vagy valami megoldást arra, hogy ne akkor kezdjenek mozgolódni a dolgaim, amikor semmi keresnivalójuk a helyzetben. Nem különösebben a lány (Jézusom, mi is a neve?? Tudom, hogy Sam mondta, de elfelejtettem, vagyis inkább csak leállt most az agyam és képtelen vagyok gondolkozni) miatt, csak… Szóval vanna megmagyarázhatatlan dolgok, amikhez az ember hozzászokik, és szerencsére amint kiér a tinihormonos korszakból, nem olyan gáz, és amúgy is megtanulja figyelmen kívül hagyni. De most, a meglepettséggel együtt, kicsit nehéz másra gondolni.
Szóval a tálca marad.
– Izé, nem, én… Weiss. Donald. Mármint, a Donald az első nevem, de nem nagyon használom, mert… Hát, gondolom érted, miért. Szóval hívj nyugodtan Weissnek! – A tálcát magam elé szorítva odahuppogok hozzá, próbálva úgy tartani, hogy ne lásson olyat, amit nem kéne. Felé nyújtom a szabad kezemet, ami kicsit kellemetlen, mert a jobbal fogom a tálcát és nem balkezes vagyok, de egye kutya. – Vagy hát, hívhatsz máshogy is, ha gondolod, csak nem biztos, hogy tudom, hogy hozzám beszélsz, és…
Tovább makogtam volna, ha a helyi Ördög, Elvis, nem mélyeszti a lábikrámba a karmait. Nem ez az első eset, hogy kaparófának használ, aztán a rusnya pofájával úgy mered rám, mintha Ő lenne megsértve, amiért rám kellett fanyalodnia (mintha nem lenne ott a sarokban az a rohadt mászófa, amit dekadensen ignorál); de általában ha mások előtt vagyunk, úgy tesz, mintha jó macska lenne. Szerintem ez is a titkos, gonosz terve része; nem csak terrorizál engem, de ráadásul még mindenki mással el is hiteti, hogy én vagyok a hülye, aki túl finnyás, és nem értékeli azt a szegény, ártatlan macskát.
Elfojtott káromkodás szalad ki belőlem, ahogy odébb ugrok, a lábamat rázva, hogy kijöjjön belőle a fájdalom. – Kurvaanyádatmirci, már kaptál kaját! Hagyj békén! Nem látod, hogy vendég van? – Erre nyávog egyet, ami kábé biztos vagyok benne, hogy olyasmit jelent, „baszd meg”. Ezt a nyávogást már felismerem. Akkor is ilyet csinál, ha az alma mellé kakil. Mikor biztos vagyok benne, hogy ott marad, ahol van, a pulton ülve, visszahátrálok a szobám irányába. – Egy pillanat és jövök. Ha nem, akkor elkaptam a veszettségét… Nem, várj, ezzel rossz viccelni. Nem veszett, esküszöm. Csak seggfej.
És az is főleg velem szemben korlátozódik, ami elég sértő, mert én etetem és dolgozom éjszakás műszakokat, hogy a legjobb jutalomfalatot kaphassa, de gondolom ez az állattartás része. Felelősséget vállalsz egy másik életért. Mondjuk esetemben én nem vállaltam semmit, csak itt lett hagyva, én pedig próbálom elüldözni, de hát csak nem megy, akkor meg már kedves is lehetek vele. Valami hasonló a tervem Dakotával is, mármint, ő nem harapott meg és elüldözni sem akarom, de azért próbálom nem… véletlenül elkergetni. Mondjuk azzal, hogy olyat lát, amit első nap nem akar, szóval tényleg csak azután sétálok vissza a nappaliba, hogy már rendbe jöttek a dolgaim, és még ruha is van rajtam.
– Szóval így nézek ki, amikor nem felejtem el, hogy társadalomban élünk – nevetek fel kissé kínosan, nagy körben kerülve el a macskát (aki már egészen közel költözött Dakotához a szófán, kis áruló), hogy a kávéfőzőhöz lépjek. – Tehát akkor, kedves új lakótárs… Kérsz kávét?

Dakota & Weiss

If your opinion is different from mine If where I say go is where you draw the line Even if I may not agree I will accept 'cause it's your truth and it sets you free

Nem vagyok egy szent alkat, sosem voltam, sőt, annak ellenére, hogy a legtöbb sarkalatos helyzetben szerintem helyén van a szívem, hajlamos vagyok egy egészen picikét gonosz lenni. Például megmagyarázhatatlanul tudom élvezni, ha zavarba hozok másokat. Nem feltétlenül azért, mert úgy gondolnám, ez valami előnyt jelent nekem, vagy ezzel valamiféle hatalmat tudok gyakorolni a másik felett, igazából egyszerűen csak szórakoztat a dolog, viccesnek tartom és ha lehetőségem van rá, szeretem elhúzni ezeket a vicceket, ahelyett, hogy mielőbb könnyítenék a másik fél szenvedésein. Az évődés és kötekedés, mint olyanok, alapvető tartozékai a természetemnek és csak az tart vissza attól, hogy ezt most premier plánban be is mutassam, hogy tényleg szeretnék jó első benyomást tenni. Meg mondjuk majd másodikat, harmadikat is, minimum, mielőtt még elkezdeném megmutatni a valódi színeimet, de azért persze annyira túlzásba sem akarok esni, hogy egy idő után rájöjjenek, mekkora kamu voltam az elején. Ez egy kényes-fajta egyensúly. Mint amikor randizni kezdesz és tetszik valaki, nyilván szeretnéd, hogy önmagadért kedveljen, de azért annyira mégsem önmagadért, hogy rögtön bevalld, Abba dalokat énekelsz a zuhany alatt, vagy sírtál a Doktor Szöszin.
A hangsúly a fokozatosságon van, szóval nem pont az első találkozásunkkor fogom rommá szívatni Weisst. Majd ha még mindig itt lakok fél év múlva, ráérek azzal húzni, hogy felsikoltott, amikor először meglátott.

Felkönyökölök a kanapé támlájára, az öklömre ejtem az államat, és igyekszek baromi ártatlanul pislogni - A kérdés? Hm, nem tudom, azt hiszem, nincs kérdés - elég biztos vagyok ugyan benne, hogy volt, de mire Weiss eljut a Times Square-en kibontakozó emberekig már én is elvesztem a fonalat, plusz valószínűleg nem mondtam az előbb semmit, ami különösebben fontos lett volna. Azért nem csak őt köti le a beszélgetésnél jobban az, hogy egy szál gatyában áll, én is inkább azon mulatok, szóval egyikünknek sem rónék fel ebben a beszélgetés-kezdeményben semmit.
Magamnak adok sorban több piros pontot is, amiért amúgy nem teszek tényleg piszkálódó megjegyzéseket sem a gatyájára, sem a tálcára, sem a sikításra, vagy arra a meredek állításra, hogy ő bizony mindenkit így üdvözöl. Csak elraktározom magamban a mulattató arckifejezését, hogy fél év múlva minél viccesebben mesélhessem el ezt az egészet.
- Oké, Weiss, én meg Dakota Ramirez és a Dakota tökéletesen megteszi - azért az nehezemre esik, hogy ne álljon a szám fülig érő vigyorra, szóval attól tartok, azért valamennyire biztosan látszik rajtam, hogy köszönöm szépen, én elég jól szórakozom, de azért megszorítom Weiss felém nyújtott bal kezét, még akkor is, ha ez így nem egy igazi kézfogás, de szerencsére nem vagyok olyasfajta ember, aki különösebben leragadna mindenféle bevett udvariassági körnél vagy szokásnál. Nekem egy pacsi is megfelel bármilyen célra.

Azzal azért tudok együttérezni, hogy Weisst megtámadja a macska, illedelmesen elfintorodok - kicsit meglepett, hogy engem nem akart megenni, végül is kutyás háztartásból jövök, fújhatott volna rám, meg minden, de egyelőre ott tartunk, hogy tartjuk egymástól az egy méteres távolságot, és hunyorogva méregetjük egymást. Lehet, elveszett a lelkemben egy macska nekem is. De szerencsére mindenféle állatot kedvelek, meg többnyire jól is kijövök velük, amíg tiszteletben tartjuk, hogy én sem akarom megfojtani őket a szeretetemmel, szóval ne tegyék ők sem. A macskáknál mondjuk ez nem különösebben szokott probléma lenni.
- A legtöbb macska az - bólogatok mindenttudóan, aztán nagyon rendesen hagyom, hogy a srác visszemeneküljön a szobájába és összeszedje magát, meg azt, ami a méltóságából megmaradt egy duplán aljas nő- és macskatámadás után. Már amennyire persze a jelenlétem támadásnak vehető. Azért remélem, hogy a ma reggel után hozzászokik a gondolathoz, nem hiszem, hogy én is jól érezném magamat, ha holnap is sikítva találkoznánk össze. Van, ami csak egyszer vicces.

Félredobom a könyvemet, kortyolok kettőt a kávéból, Elvis, az Ördög Maga közben odatelepszik nem messze a lábamtól - majdnem biztos vagyok benne, hogy ez most már kevesebb, mint egy méter -, és ismét hunyorogva nézek vele farkasszemet, amíg Weiss elő nem kerül, immáron kifogásolhatatlanul felöltözve - Nahát, valóban tökéletesen be tudsz illeszkedni a társadalomba - mondom kicsit incselkedő iróniával, de azt hiszem, még mindig jobb humorral és iróniával kezelni bármit, mint kínosan feszengeni, és hát én tényleg nagyon kevés dologtól tudok csak befeszülni. Egy nadrág hiánya azért pont nem az a kategória, azon az időszakon már túlvagyok. Sőt, szerintem túlvagyunk.
- Köszi, már főztem, de szerintem lesz még benne - folytatom aztán egy vigyorral, annyira nem lepne meg, ha a korábbi mondatom, miszerint van még kávé, elrepült volna valahol a macska karmai alatt, de nem hoz zavarba, hogy elismételjem a dolgot, úgyhogy ha szerencsétlen homlokon vágja magát a kávéfőző valamelyik tartozékával, akkor majd udvariasan épp nem nézek oda. Látványosan - Szóval, Weiss, rólad mit kell tudni? Azon túl, hogy háborúban állsz a macskával és a reggel neked sem a kedvenc napszakod.

Dakota & Weiss

No water in the water fountain, No side on the sidewalk. If you say Old Molly Hare, whatcha doin' there? Nothing much to do when you're going nowhere.

Nem azt mondom, hogy hat külön pólót és két inget is felpróbáltam, mielőtt visszasasszéztam volna a nappaliba, de azt sem mondanám biztosan, hogy nem játszottam újra a megismerkedésünk sokka tankönyvszerűbb és sokkal kevésbé kínos forgatókönyvét a tükör előtt. Mármint, várnom kellett, hogy a vér visszatérjen oda, ahová amúgy mennie kéne, szóval ráértem, nem akartam még jobban a frászt hozni rá. Ennek ellenére továbbra is kategorikusan elutasítom, hogy piperkőc lennék; ha az lennék, akkor visszamentem volna fésülködés nélkül? Ugye, hogy nem! Jó, hát azt nem mondom, hogy ne került volna rám egy kis Axe, de az a szobámban volt a polcon, akkor nem számít, csak ha a fürdőben csinálod, oda pedig be se tettem a lábam. (Pedig lehet, hogy kéne, mert érzek némi feszülést, de nem akarom, hogy Dakota első napján ne csak rögtön félmeztelenül lásson, de végig is hallgassa a dolgokat. Nem ismerem én, lehet, hogy urológus, aztán mire visszajövök a sloziról, ő az orrom alá nyom egy papírlapot, hogy érdemes lenne elmennem prosztatavizsgálatra.)
– Ugye? Szinte olyan, mintha gyerekkorom óta tanulnám. Anyámnak kicsit tovább tartott hozzászoktatni engem a nadrághoz, mint a bátyámat, de szerintem csak azért volt, mert erős volt a szabadságvágyam.
Igazából jobban belegondolva az egész Sam hibája. Mondhatta volna, hogy az új lakótársunk nem csak lány, hanem… úgy tényleg az. Na, nem azt mondom, hogy egy csúnya lánnyal ne lennék kedves, mert hát a szépség amúgy is tökre relatív, de valami figyelmeztetést adhatott volna, mint a villódzó képsorok előtt. Nagyon jól kéne tudnia, hogy már fél éve nem szexeltem, és ennek vannak bizonyos hátulütői, például hogy egészen megbabonázva tudom nézni a véleten jó pózba guruló
A tervem tehát az volt, hogy főzök egy kávét neki kárpótlásul, amiért rögtön első nap magammal szembesítettem. Az mindig beválik, nem? Jó, hát mondjuk én pont nem iszom kávét, de ha ez kiderül valaki másról, máris van témánk! Arra viszont nem számítottam, hogy megelőz. Szembesülnöm kellett a tervem dugába dőlésével, újabb kudarcom egy fekete folyadékkal az alján a pultmellett ücsörgő kanna alakját vette fel.
Akkor… reboot?
– Igazából én nem iszok kávét – mondom, hogy megmagyarázzam, miért is nem fogok a kanna után nyúlni. – Mármint, nem azért, mert ne bíznék benned! Nyilván nem gondolom, hogy rossz kávét csinálsz, vagy hogy direkt megpróbálnál megmérgezni, az első napon az elég rosszul venné ki magát, a mérgezés meg a feltételezés is. Csak… tudod, olvastam, hogy nem tesz jót. És nincs elég magas fizetésem ahhoz, hogy fizessem a folytonos fogfehérítést. Bár igazából a tea is színezi. Lehet, hogy ez nem is olyan jó terv? – Nem tudom, de a filmekben a nők mindig kávéznak, és csodás a bőrük, szóval remélem, hogy a kettőnek van valami köze egymáshoz. – De ha kávéznék, akkor tuti meginnám. Szóval… köszi a lehetőséget.
Olyan kellemetlenül ácsorgok a konyhában, mintha én lennék, aki új itt, és fogalma sincs, mi merre van, pedig nem is Sam rendezte el a dolgokat, hanem én. Neki nincs logikája. Vagyis, biztos van, de nem erre. Nem mondanám, hogy azért, mert nő, a nők általában pont jók szoktak lenni  ezen a téren – a logikában, nem a konyhában, az szexista lenne –, szóval szerintem simán csak nem figyel oda. – Öhm… kérsz esetleg… Rántottát? Vagy pirítóst? – Azt nem kérdezem meg, hogy kér-e szalonnát, és nem is fogok sütni, mert előbb ki kell derítenem, nem-e vega vagy muzulmán. Ha kell, lemondok az itthoni húsevésről. Nem szeretem a konfliktusokat.
A válaszától függően állok neki a magam reggelijének, először kissé sután, mert reggel általában nem szoktam főzni, szóval más tükörtojását elég szívesen megeszem, de én a könnyű dolgokra utazom idő hiányába. Például… gyümölcskarikás gabonapehelyre. Most várnod kell, szerelmem, pillantok a hűtő tetején a sokkal egészségesebbek között lapuló dobozra. A felnőttélet elszólít. De egyszer újra az enyém leszel.
– Hát… Igazából… Szóval nekem semmi bajom sincs a reggellel. Tényleg. Sőt, kifejezetten szeretek felkelni, csak ma háromra értem haza, és én még hiszek az egészséges nyolc órás alvás szépségében. New York és a főnököm nem annyira. – Meg ez a meleg sem. Ő hogy bírja ilyen jól? Bár mintha azt mondta volna, hogy Ramirez a vezetékneve. Az spanyol, nem? Lehet, hogy latina? Tudom, rasszista megkérdezni, de szinte tutira az. Akkor neki meg ez van a vérében. (Nem mintha bármi baj lenne a vérével. Kifejezetten jó vére lehet… Mondta, cseppet sem creepy Edward Cullen hasonmásként.) – Igazából rengeteg dolgot tudnék mesélni, de Sam azt mondta, hogy nagyon szimpatikus vagy neki, úgyhogy ne üldözzelek el, de Carlos szerint pedig annyit beszélek, hogy az Űrben is hallják és ezért van problémájuk. De ne hallgass rá. Igazából imád engem.
Ezzel kapcsolatban teljes meggyőződéssel bólogatok mindaddig, míg rá nem jövök, hogy hangzik. – Carlos véletlenül sem a meleg élettársam! Biztos vagyok benne, hogy remek partnere lenne… valakinek… Mondjuk valakinek, aki nem hallja, milyen gonoszakat mond róla, de mi csak együtt dolgozunk. Rendőr vagyok. De nem a rossz fajta. Én jófej vagyok – magyarázom. Azt azért később teszem majd csak hozzá, hogy nem, ettől függetlenül ne kérjen arra, hogy tussoljam el a parkolási bírságait. People pleaser vagyok, ne kérje, hogy válasszak az emberek között. Mert nem teszem, mindenkit választok egyszerre, aztán elsírom magam. – És a nőket szeretem. Nem mindet egyszerre, csak egyet. Általában. Mármint, mindig, csak érted, nem mindig ugyanazt. Mert hogy szakítanak velem. Nem azért, mert nem tudok dönteni, én nagyon szívesen döntenék, de ők csak a macskáikat hagyják itt nekem. – Utalok itt az Ördögre magára, aki úgy dorombol Dakota mellett, mintha jófej lenne. Olyan jófej, mint én. – És ez… Nem volt fontos információ. Szereted, ha meg tudsz szólalni? Ezt rá kellett volna írni a lakótárskeresésre, azt hiszem. Apa is mindig mondta, hogy én a saját figyelmeztetésemmel érkeztem.

Dakota & Weiss

If your opinion is different from mine If where I say go is where you draw the line Even if I may not agree I will accept 'cause it's your truth and it sets you free

- Simán hazudhatnád, hogy gyerekkorod óta tanulod - bólogatok állati komolyan, ami ellentmondásos módon a vicc része, vagy inkább annak a folyamatnak a része, hogy nem egy karótnyelt, sótlan valaki vagyok, aki aztán egy ilyen első találkozás után már szóba sem akarna állni a sráccal, hanem köszönöm szépen, nálam oké minden (vagy pont hogy velem sincs rendben semmi, nézőpont kérdése), abszolút fel tudok ugrani a poén-vonatra, ha éppen úgy hozza a helyzet. Most eléggé úgy hozza a helyzet. Ha kicsit nem gondolnám azt, hogy azzal megint zavarba hozom, most biztosan látványosan felkönyökölnék a kanapé háttámlájára, és olyan orvososan-szigorúan alaposan meg is nézném magamnak Weisst nadrágban, meg mindenben, mintha megszakérteném, hogy hihető-e a "hazugsága", de azért van különbség a felugrani a poén-vonatra, meg a túltolni a poén-vonatot között. Lehet, hogy majd egyszer eljutunk az utóbbiig, de nagylelkűen megelőlegezem magunknak a bizalmat, hogy egy ideig még itt fogunk lakni, akkor meg már legyen hova fejlődnie a lakótársi ismeretségünknek.
- Pedig teljesen érthető ez is, az ember csak limitált ideig rohangálhat alulöltözve úgy, hogy az emberek cukinak minősítsék... - legalábbis a szó gyermeki értelmében biztosan, aztán azért lehet, hogy lenne pár ember, akire most is azt mondanám cuki, ha az orrom előtt alulöltözötten rohangálna, de na, tegyünk úgy, mintha idáig nem szaladtak volna el a gondolataim.

- Ó, oké. Megjegyzem! - és egyébként tényleg meg fogom jegyezni, Weiss nem kávézik, hát ki vagyok én, hogy efelett ítélkezzek? Nem gondolom, hogy a kávézás, vagy nem kávézás kihatással van az ember személyiségére. Maximum annyiban, hogy hozzám kifejezetten ajánlatosabb kávé után beszélni, de minimum kávé közben. Legalábbis, ha a hozzám beszélő azt szeretné, hogy fel is fogjam, amit mond. Egyébként nem harapom le senki fejét reggelente - de csak mert ahhoz sincs erőm, ha lenne, lehet kimondottan veszélyes lennék kávézás nélkül, de mindhármunk szerencséjére nem a kávétól, vagy annak hiányától támadnak bennem gyilkos ösztönök. Azt a hülyéknek tartogatom.
Ahogy mondjuk Weisst elnézem, ő meg a reggeli kómája ellenére valójában pont annak a típusnak tűnik, akinek jobb, ha nem adsz koffeint. Mint ahogy nem itatsz kávét egy hat évessel. Mondjuk akkor lehet, cukrot sem kellene neki adni, majd feltétlenül megfigyelem, mennyire édesszájú, és nem teszek előre ígéreteket, hogy nem zárok majd el előle csokit, gumicukort, ami van, amikor épp nem vagyok felkészülve egy Weiss-cukorsokkra - Ha már így megkérdezted, le tudnék nyomni egy rántottát - igazából udvariasnak kellene lennem és azt mondanom, miattam ne fáradjon, elvégre én is csak itt lakom, ugyanúgy, mint ő, nem várok el semmiféle különleges bánásmódot csak azért, mert én vagyok itt az új. Sőt, tulajdonképpen lehet, hogy inkább nekem kellene így pedáloznom azért, hogy meg akarjanak tartani. De hát épp kajával kínálnak, hogy is kellene erre nemet mondanom? Valaki egyszer majd biztosan elmagyarázza és megtanítja, de remélhetőleg nem ma...

Aztán a következő... nem tudom, hány percben, kicsit úgy érzem, hosszabbnak érzékelem Weiss rövid szünetekkel - többször is már épp azt hinném, most közbevethetek valamit, amikor kiderül, hogy mégsem - tarkított bemutatkozó monológját, mint amennyire ténylegesen hosszú, szóval a következő percekben bólogatok és csak figyelem, ahogy tojást készít, és egyszerre hallgatom, azt, amit mond, meg társalgok vele gondolati síkon, ahol van lehetőségem válaszolni, vagy egyáltalán, reagálni valamit a non-verbális gesztusokon kívül.
Például gondolatban elmondom neki, hogy én is kimondottan szeretek sokat aludni, ha van rá lehetőségem és hogy én tényleg nem egy reggeli alkat vagyok; hogy Sam nekem is tök szimpatikus volt, messze a legszimpatikusabb, akivel mostanság lakásügyben dumáltam; hogy felőlem Carlos akár a meleg élettársa is lehetne, mert hát miért ne, vagy hogy tulajdonképpen annyi nőt szeret egyszerre, amennyit akar, csak persze, amíg nem seggfej módon csinálja (bár nézzetek rá, Weiss annak a kölyökkutya típusnak tűnik, így elsőre, aki ha meg is bánt, valószínűleg nem direkt, vagy egyenesen véletlenül csinálja, ami mondjuk olykor rémesen idegesítő vonás férfiakban); kifejezném sajnálkozásomat a szakítások miatt, de hát nem tudok meg róluk többet, meg nem tudom, lehet mondanék még dolgokat, de fejben nagyjából csak eddig jutok.

Meg addig, hogy ha Weissnek valójában így mennek a reggelek, akkor tényleg értem, miért nem kávézik. Nem csak veszélyes lenne koffeinnel, de kár is belé. Majdnem én is teljesen felébredtem attól, hogy próbálom tartani vele a lépést. Úgy érzem, ez egy ideig hasznos lesz, de aztán egy ponton túl (valószínűleg valamikor tél derekán) már győzni fog a reggeli fáradtságom, és ahelyett, hogy arra használnám a lelkesedését, hogy felébresszen, csak ki fogom zárni, bármit mond is.
Kicsit hitetlenül mosolygok rá - ha attól féltem, hogy majd kussban fogunk feszengeni egymás mellett a kissé mókás megismerkedésünk varázsának elmúltát követően, hát jó nagyot tévedtem - Szívesen beszélgetek, amikor arra van igény, de persze ha te elvagy magadban, nem ragaszkodom hozzá... - mondom érezhetően komolytalanul, egyébként tényleg nem vagyok az a fajta, aki állandóan azt igényli, hogy beszélhessen, megesik, hogy visszavonulok saját magamba, ugyanakkor vannak olyan extrovertált hullámaim is, amik gond nélkül tudnák tartani Weiss tempóját. De azok tutira nem fognak reggelente jönni - Van még más figyelmeztetésed is? Ó, és tökre érdekel a sztori Elvisről. Itt hagyta egy volt csajod? Milyen udvariatlan.

Dakota & Weiss

No water in the water fountain, No side on the sidewalk. If you say Old Molly Hare, whatcha doin' there? Nothing much to do when you're going nowhere.

A rendőrségnek van egy olyan általános megítélése bizonyos körökben, hogy tanulatlanok, bárdolatlanok, és kifejezetten erősítik is az ilyen viselkedést. A valóság az, hogy egyébként rengeteg érzékenyítő tréningre küldenek, nem beszélve a külön specifikusan, „kötelezően ajánlott” tanfolyamoknak, amiket a vezetők rónak ki a megfelelő embereknek. Ilyen a szexuális zaklatás tréning, amin évente egyszer kötelező részt venni, de egyébként van, aki majdnem havonta jár. Igazából kicsit ijesztő, hogy nem rúgták még ki, de ebbe most ne menjünk bele. A lényeg, hogy a színfalak mögött egyébként elég sok önfejlesztő program fut, és az egyik ilyen például, hogy a multinacionális vállalatok mintájára elkezdtek olyan munkahelyi pszichológusokat alkalmazni, akik személyiségjegyek alapján tesznek ajánlásokat pozíciókra, párokra, funkcionális működésre, satöbbi. Ezzel kapcsolatban töltetnek ki velünk egy rakás személyiségtesztet; az MBTI szerint én például ENFP vagyok. Ami amint megértettem, mit jelentenek a betűk, értelmet is nyert. És mivel ENFP vagyok, ezért állítólag természetes intuícionista vagyok. Vagy hát, azért vagyok ENFP, mert ilyen vagyok, de ne vesszünk el a részletekben.
A természetes intuícióim pedig azt mondja, hogy minden egyes mondattal egyre nagyobb idiótát csinálok magamból Dakota előtt, és a kitartásom miatt képtelen vagyok abbahagyni a beszédet, ha épp szó szerint összetörik alattam a talaj, akkor se. Szerencsére akármi lehet is Dakota saját MBTI-je, úgy tűnik, hogy ez nem rendíti meg. Erős EN vibe-ot érzek felőle.
– Azt nem mondanám, hogy elvagyok magamban – kapok az alkalmon, mert igazából eddig nem voltam biztos benne, hogy egyébként Dakota pontosan mennyire is figyelt rám. Nem mintha azt feltételezném, hogy bunkóságból nem figyel másokra, csak elég sok helyről kaptam meg, hogy mennyire követhetetlen vagyok néha, hogy igaznak is gondoljam. – Remélem, nem gondolod, hogy olyan fura alak vagyok, aki folyamatosan hangosan beszél magához, mikor egyedül van… Jó, hát néha megesik, de nem teljes mondatokban… Bár azzal se lenne baj, csak én nem olyan vagyok, csak most itt vagy, és próbálok…
Mit próbálok? Fogalmam sincs.
– Beszélgetni. Ami, belátom, hogy kicsit nehezen fog menni, ha nem fogom be – ismerem el, összeszűkített szemekkel meredve a nappali sarkába. Rossz, mikor azután esik le valami, hogy már rég ötvenszer kimondtad a hülyeséget. – Sam is szóhoz szokott jutni mellettem, szóval annyira tényleg nem vagyok rossz.
Lassan azért beszéd közben sikerül megcsinálnom a reggelik nem túl elegáns császárát; rántottát és pirítóst egy citromos zöldteával. Mikor ezek megvannak, fogok egy tálcát, hogy rápakoljam a tányért, és helyet foglaljak az egyik fotelben a kanapé mellett. Csak azért merek ilyen alacsonyan enni, mert Elvis kifejezetten utálja a tojást valamiért. Pedig abból lesz a madár, a madarakat meg elvileg megeszik, nem? Nincs egy szem logika se ebben a bundás jószágban.
– Hát, allergiás vagyok a kagylófélékre, az gondolom figyelmeztetésnek minősül, ugye? Mármint nyugodtan ehetsz tengergyümölcsei pizzát, csak ne engedd, hogy beleharapjak. – Nem mintha tervezném felfalni a kajáját, persze. Kicsit fura lesz újra új lakótárssal megismerkedni, mert… Nos, Sammel elég családiasan tudunk élni, úgy értve, hogy megesszük egymás joghurtját, aztán veszekszünk rajta, de emiatt azért még nem utáljuk meg a másikat. Régen laktam együtt olyannal, aki nem gyerekkori barátom vagy valamelyikünk párja, akinek instant tolerálnia kell a másikat. – Ööö… Nem tudom. Ha utálod a musicaleket, nem én leszek az embered, és ezt kérlek, sose közöld velem, mert összetöröd a szívem. My achy-breaky heart… Nem, csak viccelek. Elég gyorsan rájössz majd azt hiszem a dolgokra, de ha bármi van, ami nem tetszik, szólj nyugodtan. Komolyan. Nem akarom, hogy furán érezd magad, mert elég régóta csak Sammel és/vagy barátnővel laktam együtt, úgyhogy lehet, hogy megfeledkeztem az együttélés íratlan szabályairól.
Elvis rögtön megérzi, ha róla van szó, a nevét se kell kimondanod hozzá. Okosabb, mint mutatja magát, mikor beleakad a nadrágom szárába mint egy virsli. Rám villantja a szemeit, aztán kinyújtózik. Csak óvatosan, mit mondasz, szolga! – Igen. Karené. Nem vagyok benne biztos, nem-e ő is úgy örökölte valakitől… Olyan, mint a Körben a filmkazetta. Megnézed, és másra kell ruháznod vagy meghalsz hét napon belül, ilyesmi. Én viszont a Végső Állomásból szökhettem, mert egyelőre még élek.
Elvis tekintetét elnézve: igen, egyelőre.
– Szerettem volna kisállatot, csak… Nem voltam biztos benne, hogy a kisállat is szeretne engem. – És akkor még diplomatikusan fogalmaztam. – De most már tényleg sokat beszéltem. Veled mi a helyzet? Most, ebben a pillanatban, vagy az életben, amihez kedved van.

Dakota & Weiss

If your opinion is different from mine If where I say go is where you draw the line Even if I may not agree I will accept 'cause it's your truth and it sets you free

Megjegyzés magamnak: ne nagyon nyissam ki a számat, ha még nem vagyok benne egészen biztos, hogy Weissnek épp elfogyott a mondandója (valahogy ezt idővel majd biztos meg fogom tudni állapítani, nem?), mert biztos tök hülyén néz ki, hogy percenként szóra nyitnám a számat, aztán elég hamar be is csukom, szóval bizonyára tátogok, mint egy hal, pedig én nem vagyok az a "tátog, mint a hal"-típusú ember. Akár alaposan megfontolom, mit akarok mondani, akár nem (nagyjából úgy érzem, egálban fordul elő a két eset), határozottan és meggyőzően és tátogás nélkül tudok beszélni. Elég nagy szarban lennék színészként, ha ez nem így lenne, már tökélyre fejlesztettem azt a skillt is, hogy a legnagyobb hülyeségeket is maximális meggyőző erővel tudom előadni, hogy ha olyasmiről van szó, még azt is elhiszik nekem, hogy az ég nem kék, szóval jobban oda kell figyelnem Weissre. A tátogást követően végül inkább csak jelentőségteljes pillantást lövellek felé: olyasfajtát, hogy látod, nagy fiú vagy te, magadtól is rájöttél, mi a probléma itt, még akkor is, ha annyi idő kellett hozzá, mint egy rántotta elkészítéséhez. Aha. A beszédes pillantásokban is elég jó vagyok amúgy. Weiss nagy szerencséje azt hiszem, azokon a napokon lesz, amikor nekem épp nincs annyira kedvem beszélni, akkor majd annyit monologizálhat, amennyit csak szeretne, és még csak tátogással sem fogom megpróbálni félbeszakítani.

- Pedig pont olyan típusnak tűnsz, mint aki sokat beszélget magával - mondom is aztán egy alkalmas pillanatban (mondjuk abban az alkalmas pillanatban, amikor a tálcával egyensúlyoz épp felém), épp csak egy egészen picikét szúrkálódva - De ezt nem tartom különösebben furcsa szokásnak. A legtöbb ember szerintem csinálja, csak nem tűnik fel nekik. Vagy cikinek tartják - én például rendszeresen beszélgetek magammal, hangosan, félhangosan, és élettelen tárgyakkal is szoktam olykor dumálni, főleg azok után kiabálni, amelyeket éppen nem találom.
- Hah? Miért, amúgy simán beleharapnál egy pizzába, amin van kagyló, úgy is, hogy kagylóallergiád van? - ráncokba szalad a homlokom, ahogy ránézek, most leginkább úgy, hogy "ember, van neked túlélőösztönöd?", mert ezen jobban fennakadok, mintha esetleg ez azt jelentené, hogy egymás kajájából lejmolós lakótársak leszünk; azt ugyanis valahogy természetesnek venném. Életemben nem volt még lakótársam, aki végül ne kunyerált volna a pizzámból, és én sem vagyok olyan jó fej, hogy ne kunyeráljak mások pizzájából. Az egy dolog, hogy a legtöbb ember be tud tolni egy egész pizzát egyedül is, de valójában senki sem akar betolni egyedül egy egész pizzát, hogy utána dédelgesse a kaja bébit a korábban lapos hasa helyén, meg szarul aludjon. Mindenki kötelessége és saját érdeke megosztani a pizzáját.

- Hát, nem utálom őket, de ha egész életemben musicalekben kellene dolgoznom, lehet, hogy felvágnám az ereimet. Mármint... ne érts félre, kegyetlenül kemény munka, szóval abszolút tiszteletem azokat a színészeket, de pont ez az, heti nyolc előadásban ugyanazt tolni? Akár hosszú hónapokon, vagy éveken át? Megőrülnék, jézus - de tényleg, egy kicsit még bele is borzongok a gondolatba, miközben kiszolgálom magam és elveszem a tálcáról az egyik tányér rántottát és egy szelet pirítóst. Azzal nem akarom Weiss achy breaky szívét összetörni, hogy amúgy valószínűleg nem egy musicalben fogom meghódítani a Broadwayt. Ha úgy hozná az élet, nyilván nem lennék hülye, hogy nemet mondjak, de ha van más opció, mondjuk valami prózai opció, ami mondjuk csak három hónapig fut, az sokkal boldogabbá tenne. Meg szerintem másokat is. Persze, tudok énekelni, de sosem szakosodtam erre.
- Hah. Nem lehetett oda ezért a macskáért - vonom le a magam következtetését, de végül is, hallottam már ennél furcsább szakítások után hátrahagyott dolgokról is, bár egy kis kedvenc egészen lelketlen döntésnek tűnik. Főleg, mert a macska és Weiss a jelek szerint nem rajonganak egymásért. Ha még elszerette volna Karentől, akkor érteném. Így csak megjegyzem, hogy próbáljak meg ne én is kegyvesztett lenni.

- Hát... - rövid szünetet tartok, de csak hogy rendesen lenyeljek egy falatot, közben megvonom a vállam. Nem esek kétségbe, ha magamról kell beszélni, de azért ezek a helyzetek mindig furcsák kicsit, sosem lehet tudni, a másikat mi érdekli és mennyire részletesen, Sam sem tudom, mibe avatta be a srácot, mibe nem, úgyhogy jobb biztosra menni és nem túlzásokba esni. Bár igaz, ami igaz, Weiss sem fogta vissza magát - Nyár végén költöztem ide LA-ből, ott épp végeztem a sulival, itt meg ősszel kezdtem a sulit, színészet a Tischen, a bátyám meg itt lakik, szóval az is szempont volt, hogy közelebb legyünk egymáshoz, mégis csak egymás egyetlen tesói vagyunk - a kifejezéstől valahogy hülyén érzem magam, ezt nem kimondottan így akartam mondani, kicsit össze is szalad a szemöldököm - istenem, lehet, hogy Weiss zagyválása ragadós?? -, de hát most már így sikerült, szóval lendüljünk túl rajta.
- Szóval eddig javarészt költözködtem folyamatosan, közben elkezdődött a suli, tombol nálunk némi családi dráma, próbálom jelezni a megfelelő helyeken, hogy munkaképes vagyok, LA-ben csomót rádióztam, stúdiókban is gyakran dolgozom, reklámok, rajzfilmek, ilyesmi; vagy hát gondolom el tudod képzelni, legalább tömegnek beugrani forgatásokra ott aztán mindig lehet, de persze tök jó lenne majd megcsípni valami rendes színházi melót is itt, amikor épp a suli engedi. De ha bármire kíváncsi vagy, ne kímélj, maximum nem válaszolok - de tényleg, megbántani biztosan nem fog, és nem fog zavarba hozni, ha azt kell mondanom, hogy bocs, Weiss, ehhez azért semmi közöd - ártatlan pislogás helye.
- Egyébként hétköznap valószínűleg nem látsz majd sokat, a gyakorlatos napok nagy részét néha estig a suliban töltöm, meg aztán ha épp előadásokra készülünk, a próbák sem érnek véget soha. Szóval csendes lakótárs vagyok, csak néha hülye időkben közlekedem ki-be, dohányzom, de ne félj, le tudok menni, úgyis szeretek mászkálni, ha szöveget tanulok épp, úgyhogy egy séta a tömb körül két cigivel ideális is. Eszem húst, halat, nem vagyok allergiás semmire, szeretek főzni, ha éppen ráérek, úgyhogy majd egyszer viszonzom ezt a reggeli szívességet, meeeeg... ja. Valami ilyesmi.

Dakota & Weiss

No water in the water fountain, No side on the sidewalk. If you say Old Molly Hare, whatcha doin' there? Nothing much to do when you're going nowhere.

– Hát, önmagamnak nem sok lehetősége van elfutni. Nem mintha az emberek ezt gyakran megtennék, vagy ilyesmi, csak…  Tudod. Ez aztán elég biztos. – Mondjuk azt nem tudom mondani, hogy néha ne lenne kedvem hozzá; főleg akkor, ha nem gondolom át eléggé, amit mondani akarok, ami a kelleténél talán kicsit többször történik meg, és vagy összefüggéstelen lesz a mondat, vagy megbántok valakit. A hirtelen kiböfögött mondataimnál pedig csak a hadaró bocsánatkéréseim rosszabbak.
– Nem, nem feltétlen, de… Hát nem mondom, hogy néha nem esek haza későn, és nyúlom le az első dolgot, amit meglátok… Aztán másnap pótlom, természetesen – teszem hozzé gyorsan, még mielőtt azt hinné, valamiféle hálátlan kajatolvajjal készül összeköltözni. Egy jelvényes mosómedvével, hogy valami vizuálisabb ingerrel szolgáljak; mondjuk ha elég hosszú a műszakom, akkor még úgy is nézek ki, a karikák is megvannak a szemem alatt, meg néha még kukában is kellett járnom. Inkább ne beszéljünk róla. – Már ha nem halok bele az anafilaxiás sokkba.
Tulajdonképpen a tengeri műtyűrökre allergiásnak lenni nem rossz dolog, mert amúgy sem vonzanak túlzottan, sőt, kifejezetten undorítónak tűnnek, mintha mindig nyersek lennének. Sushit se tudtam soha enni, mert rosszul lettem a nyers hal gondolatától. Mondjuk ezt az egyik barátnőmnek nem mondtam el, sőt, véletlen valami olyasmit nyögtem ki, hogy „hát ilyen finomat még nem ettem”, és onnantól minden héten volt sushi-randink. Szerencsére nem jártunk sokáig; némi köze a sushinak is volt köze hozzá, mert az „edd ami beléd fér” nap korai végét okozta, mikor telibe hánytam az ölét.
De lehetnék rosszabb dologra is allergiás. Mondjuk az eperre vagy a mogyoróra. Hogy ennék akkor mogyoróvajat?
– Hát, a legtöbb munka ilyen, nem? – vetem fel az ötletet, egy nagy falat rántottán nyammogva, a villámmal úgy hadonászva a plafon felé, mintha karmester volnék. Pedig olyat csak a zuhany alatt szoktam játszani. – Ugyanazt csinálod újra meg újra… Amivel nem feltétlen van baj. Sokan jól tűrik ezt az… ismétlődést. A rutinom nekem is ugyanaz minden nap, legfeljebb az emberek változnak, de jó bingót lehetne csinálni a járőrműszakoknak is. – Mondjuk én a rossz személy vagyok az „unalmas” munkákat illetően; apa nem volt különösebben eseménydús személy. Mármint, halászhajón dolgozott, ugyanaz minden nap: reggel fél ötkor kihajóztak, behúzták az éjszakai fogással teli hálókat, kidobták az újat, visszajöttek az öbölbe, lepakoltak, jeget vettek fel, mentek a következőhöz… Ezt egészen este hatig nyomták, télen négyig, amikor már túl sötét volt bármit is látni. Utána feldolgozták a halat a telepen, hogy másnap reggelre a piacra kerüljön. Nem voltak meglepő események a mindennapjaiban, de nem is hiszem, hogy igényelte volna. Van, aki szereti a rutinban lévő biztonságot.
Ezért a macskáért senki sincs oda, mondanám ki, de elkapom Elvis pillantását és inkább nem mondok semmit. Bizonyára megvan neki is a maga lelki társa. Talán valamelyik ázsiai diktátor.
Dakota egészen türelmes beszélgetőpartnernek tűnt, mármint, olyannak, aki nem csak azért nem szól közbe, mert udvarias (vagy elaludt), és nem csak azért kérdez aztán újra, mert bármit megtenne, csak hogy ne beszéljen. De tényleg érdekel, hogy ki ő, mi ő, és még ha meg is tehetném, hogy rákeresek az adatbázisban… Miért tenném? Az nagyon creepy. Még Carlos sem akar ennyire elzárkózni az emberi kontaktustól, ráadásul a rendszergazdák sokszor nézik is, ki mire használta a kódját. Még a facebookot se szoktam megnézni, mielőtt megismernék valakit. Olyan, mintha illetéktelenül néznél bele más naplójába vagy ilyesmi. (Használnak még az emberek naplót…? Én csak egy álomfüzetet, ahová felírok mindent, amire emlékszem ébredés után. Ki tudja, mikor támad hatalmas ötletem!)
Los Angeles, színészet, van egy bátyja, családi dráma, rádió, reklám, rajzfilm… Hűha. Most pont úgy érzem magam, mintha Maine-t akarnám izgalmában Kaliforniához hasonlítani. – Hű. Hát neked aztán… elég sok dolog folyik egyszerre az életedben, mi? – nevetek fel, de a kellemetlen él csakis saját magamnak szól. Én egy fix helyen is nehezen állok helyt, nemhogy ennyi különböző melóban egyszerre. Bár gondolom ilyen ez a popszakma, vagy ilyesmi. – Rajzfilmekben, azt mondod? Akkor ilyen… szinkronos ember vagy? Vagy az is? Nem csodálom. Mármint, nagyon kellemes hangod van. Ez most fura volt? Nem tudom. Nem tudom mennyire köt téged titoktartás vagy ilyesmi, de ha van kedved, elmondhatod, miben voltál. Nem azt mondom, hogy sok rajzfilmet nézek, de azt se mondhatom, hogy keveset. Természetesen csakis azért, hogy tudjak miről értekezni az unokahúgaimmal és öcséimmel, mert ezt leszámítva nem túl sok közös van az életünkben, amiről tudunk FaceTime-olni… Na meg azért, mert szórakoztatóak. Nincs is jobb, mint Spongyabobbal ébredni. Már ha nem héttől van műszakom.
Kezdem megérezni a kaja hiányát, mert jóval gyorsabban tudnám letolni a tányért, mint ahogy az valószínűleg illendő lenne. De azért igyekszem megemberelni magam. – Hogyhogy te LA-ben voltál, a bátyád meg itt? Ott születtetek, aztán ő eljött? Mondjuk meg kell mondanom, hogy nem itt születtem, de New Yorké a szívem, szóval megértem a döntést. LA milyen? Olyan menő, mint a filmekben? Volt egy sorozat… – Véletlenül sem a Szex és New York. – Ott azt mondták, hogy ott mindenki olyan… nyugodt és tisztában van önmagával. Carlos szerint tele van hippikkel meg drogos filmsztárokkal. De ő se volt ott, szóval szerintem legfeljebb az irigység szól belőle… Na mindegy, Miranda, akarom mondani, az egyik karakter szerint New Yorkban mindenki stresszgombóc hozzájuk képest. Mondjuk én speciel nem érzem, de nekem elég nagy a tűréshatárom. Mint egy labradornak. Itt is tervezel maradni? Már nem a lakásban gondoltam. Hanem… a városban. Mondjuk a Broadwayen kívül nem tudom mennyire megy itt a színészet… De nem is vagyok túl kultúrált.

Dakota & Weiss

If your opinion is different from mine If where I say go is where you draw the line Even if I may not agree I will accept 'cause it's your truth and it sets you free

Hümmögök egy kicsit, megjátszva a gyanakvást, tényleg nem ítélkezek kajatolvajok felett, szinte már várom, hogy az új lakótársaimmal is abba a fázisba érjen a kapcsolatom, mint a régiekkel (értitek, ez is majdnem olyan, mint egy párkapcsolat, az elején még nem csinálsz inkább bizonyos dolgokat, őrzöd az illúziót, de egy idő után minden, de minden lepel lehull), hogy már csak rezignált sóhajjal fogadjuk, ha valaki megette az utolsó joghurtot, vagy éjszaka betolta azt a bizonyos maradék pizzát, amit valaki más reggeli menedéknek szánt. Ezek olyan normális, lakótárs dolgok. És annak minden örömével meg bosszankodásával együtt én inkább akarok igazi lakótársakat, mint lakótársakat, akik körül tojáshéjakon kell táncolnom.
- Figyu, csak egy dolgot kérek, és jóban leszünk, bármi is történik a kajámmal: ne én legyek felelős a halálodért. Oké? Ha sushi, vagy tengeri kütyüs pizzát hozok a házba, majd felrakom a hűtő tetejére és _ne_ nyúlj hozzá - nem vérkomolyas adom ezt elő, de ettől függetlenül teljesen komolyan gondolom, még mindig inkább beáldozok bármi kaját, mint hogy egy szép reggelen arra jöjjek ki a konyhába, hogy Weiss hullamerev teste díszíti a padlót, nekem meg elő kelljen adni a “miért, Weiss, ó mondd, miééért?” című (munkacím!) monodrámát.
El tudok képzelni jobb dolgokat, amelyekkel befuthatnék. És nem tudom, miért érzem úgy, hogy ezt most az előbb fontos és hasznos volt leszögezni Weissnek… remélem, nem “rossz gyerek” üzemmódban éli az életét, hogy ha ilyeneket mondasz neki, dacból pont az ellenkezőjét jegyzi meg és felhívásnak vesz majd minden pizzás dobozt, amit a hűtő tetejére rakok…

Lehet, hogy ez túl nagy felelősség…!

- Ugh, én ezt nagyon rosszul bírom - ami lehet nem túl felnőttes hozzáállás, de bizonyos értelemben a színészetben semmi felnőttes nincs, ez a szakma remek módja annak, hogy örökké játssz, meg persze annak is, hogy örök egzisztenciális krízisben élj, de hát valamit valamiért.
Én meg a monotonitás mindig nagy ellenségek voltunk, sosem tudtam sokáig megmaradni ugyanabban, mindig fékevesztetten kerestem az új impulzusokat és élményeket. Meg végül is most költöztem át az ország abszolút másik végébe, nem hiszem, hogy bárki azzal merne vádolni, szeretem a megszokottat és a biztonságosat. Lehet ez nem egy reklámozni-való tulajdonság, de ha már erre terelődött a szó, annyi baj legyen, hazudni nem fogok - Nem azt mondom, hogy néha nem aggódom azon, mi lesz holnap, de én szeretem tudni, hogy nincs semmi, amit hosszútávon, újra meg újra csinálnom kellene. Ne érts félre, tökre értem, az emberek nagy része miért preferálja a biztonságot, én csak nem ez a típus vagyok - vonom meg a vállam - reményeim szerint - nagyon casually, mert tényleg nem akarok belegyalogolni senki lelki világába, csak… ez vagyok én.

- Szóóóval… igen. Ezért a sok dolog az életemben. Meg igazság szerint meg sem tehetem, hogy egy lábon álljak, ez a szakma nem nagyon engedi meg, főleg nem a táplálékláncnak azon a fokán, ahol én állok - és amúgy ezt ki tudom mondani különösebb keserűség nélkül, mert annyira nem bánom, hogy a suli helyett nem akartam betörni Hollywoodba már 18 évesen. Ha mondjuk a következő két évben sem történik velem valami nagyon izgi, minimum színház-ügyileg, akkor lehet már aggódnom kell majd.
- Nem volt fura, ezt gyakran megkapom - nevetem el magam, mert tényleg - Ami mondjuk szerencse, vagy lehet éhen halnék. A titoktartás csak addig köt, amíg nem kerül valami adásba. Persze csomó dologról nem lehet beszélni, de érted, ha már boldog-boldogtalan rá tud keresni a neten, hogy valamiben benne voltam, akkor már azt elég felesleges titkolni. De igen, LA-ben sok ilyesmit csináltam, ott ez nagyon megy, csak remélem, hogy egy-két dolgot meg tudok csinálni itt is, mert bár nem fizetik hülyére, azért a számlákra mondjuk össze lehet szedni. Olyan nagy dolgokkal azért nem tudok villogni, de csináltam egy csomó kis szerepet az utolsó két Bojack évadban, ami klassz, mert a Netflix elég jó fej, ha egyszer felkerülsz a radarjukra, meg az új Pindur Pandúrokban is, de az “iskolás lány 3” azért nem egy nagy referencia. De még nyár elején csináltam egy videó játékot, az elég menő volt! De azt még nem mondhatom el, mit - meg hát biztos fel tudnék még sorolni dolgokat, de őszintén, amikor egy héten bemész vagy tíz különböző felvételre, egy idő után már azt sem tudod, mi van.

Ami a családot illeti, azelőtt azért muszáj lenyomnom egy falat rántottát. Nem azt mondom, hogy erre most válaszolni sem akarok, de éhgyomorra a családomra gondolni egy kimondottan kellemetlen dolog - A szüleink elváltak, amikor négy éves voltam. Apám vitte a bátyámat, anyám meg megtartott engem. Ha engem kérdezel, ez persze gigantikus faszság, de hát négy évesen az én véleményemet senki nem kérdezte meg. De egyébként Texasban születtem, LA-be a gimi után mentem tanulni, ahogy most ide, két éves képzésen vagyok, aztán… hát, tudod, én el tudnék lenni a Broadwayjel, ha összejönne, de majd meglátjuk - én mindenesetre rajta leszek, komolyan, aztán… aztán reménykedjünk, hogy nem esek pofára. Persze még akkor is visszakulloghatok LA-be és leélhetem az életemet egy stúdióban, de az igazság az, hogy tényleg nem szoktam ilyen messzire tervezni.
- Most a Szex és New Yorkról beszélünk? - kérdezem aztán egy hitetlen nevetést követően - Nem tudom, szerintem az igazság valahol a kettő között van. LA-ben tényleg kevésbé idegesek és közönyösen gorombák az emberek, ugyanakkor tele a hely felfújt hólyagokkal. Mindenki annyira önmegvalósít, hogy néha azon gondolkodom, hogy nem változott még egész Kalifornia egy méretes influencer bloggá, de ezt leszámítva én csíptem az időjárást és a kaját. És te mióta vagy itt? Hogy kerültél ide? Család, kutya, cica, Sam, barátnő, suli, munka? - elvégre ha már fullos kikérdezést tartunk, adjuk meg a módját.

Dakota & Weiss

No water in the water fountain, No side on the sidewalk. If you say Old Molly Hare, whatcha doin' there? Nothing much to do when you're going nowhere.

– Ez az igazi szépsége az embereknek, nem? Hogy mind máshogy működünk, és egyik se jobb vagy rosszabb, mint a többi, csak… Más – mosolygok rá. Nem mondom, hogy nem lelkesít a téma, már az emberek maguk. Nem vagyok olyan nagy gondolkodó, mint akiknek mondjuk szerencséjük volt ezt tanulni az egyetemen, legfeljebb az Instagrammos idézetekkel tudok gazdálkodni, és az éjjeliszekrényemen is legfeljebb a legutóbbi Star Wars könyv van, nem… Nem is tudom. Konfúciusz? Azt hiszem, ő olyan gondolkodó ember volt… Megmondom őszintén, nem sokra emlékszem a filozófia órámról az egyetemen. Levelező szak volt, és tudták, hogy dolgozunk, szóval hagytak… Nem figyelni, legalább azon az egy órán. Mivel ilyen kedves volt a professzor, ezért én sosem akartam élni vele, nehogy megbántsam, de ezzel csak azt értem el, hogy általában kettőt láttam belőle, annyira fáradt voltam, de egy szavára sem emlékszem. Szóval csak annyit tudok mondani, hogy az emberek érdekesek, és mosolyogni magamban.
Dakota határozottan kiemelkedő a többiek között is, bár Sam szerint mindenkire ezt mondom, de ha mindenki kiemelkedő, igazából senki sem az, és így tulajdonképpen összetörte a világomat. Nem én tehetek arról, hogy az emberek mások és különlegesek és furák, és hogy szerintem mindannyian megérdemlik ezt a jelzőt, csak másért. De Dakota… szóval ő meg aztán tényleg. Egy kicsit kényelmetlenül is érzem magam, bár a fészkelődésem inkább az izgatottságomnak szól. Lényegében Dakota olyan, mintha híresség lenne, nem? Hozzám képest biztosan.
– Van új Pindur Pandúrok? – kérdeztem vissza, a kelleténél talán kicsit… lelkesebben. Jó, hát nem mondom, hogy régen a nővéreim ne vettek volna rá hogy játszak velük, mert kellett egy harmadik, és történetesen tökéletes Puszedli voltam, de azt sem, hogy nem történt meg. Azt mondjuk sejtettem, hogy a Netflix kínálatával eléggé le vagyok maradva. Ha van szabadidőm, akkor megpróbálok játszani egy kicsit, ha nincs hozzá agyam, akkor pedig bekapcsolom valamelyik dokumentumfilmet, aztán addig alszom, amíg Sam hajnalban a hasamra nem dob valami hideget vagy a macskát, hogy menjek a szobámba horkolni.
– Hát, ha azt mondod, hogy a Cyberpunk 2077 volt az, akkor lehet, hogy feleségül kell vegyelek, ami nem lesz egyszerű, mert már Samnek is megígértem egyszer, meg az egyik kollégámnak, bár ő leszbikus, de én finom lepényt sütök, ő pedig meg tudja szerelni a vízvezetékeket, szóval szerintem jól kijönnénk. Egyszer lehet, hogy megígértem ugyanezt Dick Van Dyke-nak… Már nem a színésznek. Ez a művészneve az egyik lánynak a Cubbyhole-ban. De azt hiszem, ő nem gondolta komolyan, csak meg akarta úszni a bírságot, ezért mondta, hogy cuki vagyok. – Remélem. Igazából fogalmam sincs, de azóta ha drag queenekkel találkozok, hajlamosak név szerint ismerni, ami azért elég meglepő, szóval lehet, hogy a barátainak is elmesélte, hogy elég könnyű kibulizni nálam, hogy elengedjem…? Nem akarnék csalódást okozni, szóval remélem, hogy nem. Az új rendőrfőnök végett az őrmester a nyakunkba liheg, hogy minél többet büntessünk. Nem mondom, hogy jól esik.
Egy kicsit viszont kellemetlenül érzem magam, amikor Dakota válaszol a kérdésemre. Az én szüleim együtt voltak, és amennyire emlékszem, soha nem is kerültek a válás közelébe. Lehet, hogy néha veszekednek, de azért szeretik egymást és az életet, amit közösen teremtettek. Mindig rám ül egyfajta… „buborékban nevelkedtem” érzés, mikor ilyen történeteket hallok. Maine-ben sem egyszerű minden, nyilván, de néha tényleg úgy érzem, gyerekként nem értékeltem eléggé a kisvárosi hangulatát és mindent, ami ezzel jár. Nem azt mondom, hogy mindenhol máshol divat a válás, vagy ilyesmi, de… Nagyobb az esély rá, talán?
– Hát… Talán egyikük sem akart egyedül maradni? Tényleg nem szép dolog, főleg ekkora távolságban, én ki nem állhattam néha a bátyámat, de azért hiányozna. – És ezt mindig meg is próbálom mondani neki karácsonykor, de ő csak közli, hogy ne legyek már ennyire homo, és kinyomja a WhatsUppot, én meg tojáslikőrbe fojtom a bánatom.
Végig hallgatom, amit mond, mert lássuk be, hogy okosat nem tudok hozzáfűzni. Az én terveim ezekhez képest eléggé… egyszerűnek tűnnek. Mármint, logikusan egymás után következnek. Szeretnék nyomozó lenni egyszer, de ha eleget lógok a nyakukon, amúgy is muszáj lesznek felajánlani. De az, hogy Dakota befusson… Nem sokat tudok a filmiparról, mert inkább buta élvezője vagyok az akciófilmeknek, mint valami dilettáns műkedvelő aki fut a hírek után, de annyit azért tudok, hogy nem egyszerű bekerülni. Gondolom  a Broadway is hasonló. New York nagy város, sok lehetőséggel, de pont emiatt rengetegen pályáznak ugyanarra.
– Pff, nem, ugyan! Nem néztem végig minden évadot és a két filmet. És nem voltam a kelleténél egy kicsit jobban szerelmes Mirandába – rázom meg a fejem. Pedig én amúgy azt hiszem, Charlotte lennék, ha nőnek születek. Vagy csak szeretnék olyan elegáns lenni. De azért az határozottan jó pont Dakotának, hogy ennyiből rájött, és ha lesz még egy film, tuti elhívom rá, mert Sam nem nagyon akart eljönni. Szerintem csak nem tetszett neki, mikor azt mondtam, ő Carrie, nem Samantha, mert az nem elég jó érv, hogy ugyanaz a nevük. Dakota véleményére viszont megint csak bólogatni tudok, mert értem, mire gondol, és el tudom képzelni, bár lehet, hogy én nem érezném annyira rossznak. Fogalmam sincs.
– Valahogy úgy középről kezdve, Samtől – nevetek fel. – Nem tudom, vele mennyit beszéltél, mindketten Portlandben születtünk, mármint, a rosszabbikban, Maine-ben, majdnem szomszédunk voltunk, mert hogy kint laktunk a városhatáron, és hát… Szóval nem sok más korunkbeli volt ott, esélye se volt mással barátkozni, hacsak nem a tyúkokkal. Aztán a középiskola végével úgy döntött, hogy újra akarja kezdeni a dolgokat és belevágni az életbe meg ilyenek, és felvették ide az NYU-ra, én pedig… Hát, nekem mindegy volt, hogy hol vagyunk, és kíváncsi is voltam, milyen itt. Úgyhogy vele jöttem. Ő az egyetemen volt, én meg a Subwayben dolgoztam, nem volt túl jó móka, de 21 előtt nem lehetsz rendőr, úgyhogy… – megvonom a vállam. Nem olyan érdekes és határozottsággal teli sztori, mint az övé. Igazából csak mentem, amerre az élet és Sam éppen vitt. – Aztán azóta itt ragadtunk. Általában együtt, anya azt hitte, hogy nem lesz hosszútávú a dolog, mert az együttélés még egy romantikus kapcsolatot is meg tud rontani, nemhogy barátságot, de csak hetente párszor veszekszünk és egyszer elváltunk majdnem fél évre, de aztán megint itt vagyunk, tudod, jobb így a gyerekeknek. Catsley-nek. – Rám pillant, látom a gyilkolási vágyat felvillanni abban a sunyi vágott szemében. Samet határozottan jobban kedveli, mint engem. – Nekem nincsenek olyan nagy terveim, mint neked. Jól elvagyok a rendőrségnél, aztán ha szerencsém lesz, nyomozó leszek egyszer. Vagy asztalos. Még meglátjuk. A leghosszabb távú tervem egyelőre az volt, hogy viszek ebédet Samnek, aztán…
Hirtelen tágulnak hatalmasra a szemeim, és kis híján úgy felpattanok, hogy kiborul az ölemből a tálca. – Úristen! Hány óra van?! – A sütő szerint már egy múlt. Fenébefenébefenébefenébe. – Elfelejtettem, hogy megígértem neki az ebédet. Olyan, mint azok a Snickers reklámok, éhesen harap. – Gyorsan visszafutok a szobámba, ahol a telefonomat hagytam, és elfelejtettem reggel visszahangosítani, így némán, rezgés nélkül érkeztek az üzeneteim, köztük az eléggé felháborodott hangvételű Samtől, azt tudakolva, hol vagyok, megeszi az asztalát, aztán a maradékot megeteti velem. Nem tudom, hogy ment ki a fejemből, valószínűleg fáradt voltam, amikor megígértem. Gyorsan felhúzok egy normális nadrágot, aztán még az övemmel bíbelődve ugrálok ki fél lábon a szobámból.
– Ne haragudj, de most muszáj vagyok elszaladni, ha szerencsém van, minden testrészemmel együtt vissza is térek úgy… három óra múlva, forgalomtól függően. Addig… izé. Itt leszel? Vagy vigyek kulcsot? Ja igen, és kérsz esetleg valamit, hogy hozzak visszafelé…? – Magamhoz képest is meglepően gyorsan készülök el, a tűzoltók megirigyelnék, pont úgy ugrottam be a gatyámba. Bár ők talán nem töltenek el ennyi időt a tárcájuk keresésével. Főleg, ha a tárca pont ott van az ajtó melletti szekrényen, a tárcatartó tálcán. Ahol lennie kéne. Mentségemre legyen mondva, sosem rakom oda, nem tudom, mi lelhetett.
– Bocsi, hogy így el kell rohannom, és ha esetleg nem lennél itt, mire visszajövök… Szóval örültem a találkozásnak – dugom még vissza a fejem az előtéri folyosóról, miközben magamra ráncigálom a cipőmet, aztán olyan gyorsan száguldok ki az ajtón, hogy először oda is csípem a pólómat. Ha Dakotát se ez a találkozás, se Elvis nem riasztja el, akkor semmi.