- Hagyj békén! - elcsukló hangon könyörögtem, de ő egyre erősebben szorított engem a falhoz, és csak bámult. A keze csapódását az arcomon éreztem, süvített akár egy szél. Az ütés utáni pillanatban az arcomon csak azt éreztem, hogy éget valami. Zsibbadni kezdett, mint amikor érzéstelenítenek valamidet. A kezeimmel keresgéltem valamit, amivel visszaüthetek, és enged a szorításból, lenne időm átfutni egy másik szobába, vagy ki az utcára. Csak akadt a kezem útjába, egy gúla alakú tárgy, ami egy elismerés volt, a férjem kapta. Én pedig erőt gyűjtöttem, és a fejéhez vágtam. Megbillent, én pedig kicsúsztattam magam a kezei közül. Rohantam, és a bejárati ajtó felé vettem az irányt, kinyitottam gyorsan. Az ajtó előtt körbenéztem. Kerestem valami fényt, vagy valakit az utcában. Nem találtam semmit, és már újra ott jött ő... A fejét fogta, ahonnan folydogált a vér. Nem tűnt súlyosnak, és ő pedig rohadt kemény fickó, nem egyszerű őt leütni. A pulzusom az egekbe szökdösött fel, futni kezdtem, de elkapott. Nagyon erősen megütött engem többször is. Este volt, sötét és kihalt volt az utca. Nem tudtam, kitől segítséget kérni. Elgyengültem, és a földre rogytam le. Néhány, könnyebb seb ejtődött rajtam, amit az lelki és fizikai sebeim simán elfedték. Nem bírtam. Ott voltam védtelenül. Nem éreztem már semmit sem. Azt hittem, utolsó perceimet élem, de nem. Alig bírtam mozdulni, iszonyú rettegés és pánik uralkodik felettem...

Ziháltan, rémülten húzódom össze a férjem, Ray érintésére, ütésre emelem kezem, amit ő gyengéden megfog, majd hirtelen hozzábújok, és elrejtem az arcomat a pólójába.
- Ali, ez csak rémálom volt - megnyugtatott a hangja, de én még mindig nem néztem rá.
Megszólalni sem tudtam, összeszedtem magamat, amilyen gyorsan csak tudtam, és ezután felpattantam, kifelé mentem a hálószobából egyenesen a nappaliba, ahonnan a teraszra nyíló ajtót kitártam. Alig telt el pár perc, talán lehetett öt perc, amikor utánam jött Mike, és leült a mellettem lévő székre.
- Sajnálom, hogy szó nélkül kijöttem, szükségem volt egy kis levegőre - szabadkoztam, de tudom, hogy neki nem kell, ő a társam, aki ismer engem.
- Nem a te hibád. Gyere, menjünk be, hideg van kint egy szál lenge ruhában - ezen mindketten elmosolyogtuk magunkat, majd pedig ezután a konyhába terelt engem, és valami édességet keresett nekem, meg főzött egy adag kakaót, hogy az felmelegít minket.
Egyikünk sem kérdezi a másikat arról, hogy mi történt a munkahelyén, hiszen eléggé összetett mindkettőnké, de persze, azért olykor teszünk kivételesen olyat, hogy mesélünk pár dolgot, amikkel talán segíthetünk magunkon, a bennünk felgyülemlő dolgokról. Üzenete érkezik, amit azonnal meg is néz a telefonján, valami sürgős dolog lehet az bizonyára, én pedig már rá sem kérdezek.
- Olyan jó lett volna még itt elszürcsölgetni ezt a kakaót veled édes kettesben - egy csókot lehelt arcomra, ezután eltűnik, hogy felöltözzön, én pedig tovább kevergetem a kakaót, amit ő készített.
Én is hamarosan bemegyek, mert két emberrel kevesebben vagyunk, és most több minden hárul rám és másokra is, ami megnehezíti az egészet.
- Este beszélünk, drágám... - egy rövid csók után ő felkapta a kabátját, a jelvényét, meg a többi apróságot.
Nos, igen, beleszerettem öt éve egy rendőrbe, akinek mára már a felesége vagyok. Két különböző foglalkozás képviselői vagyunk, és a kezdeti vitázós, ellenségeskedős kapcsolatból, ami egy újságíró és rendőrnyomozó közt van sokszor, átváltozott valamivé, ami összehozott minket.