...easy like a Sunday morning... - hangosan énekelek a fürdőben. Vagyis igyekszem. Nincs hangom, ez van. Nem is merek hangosabb lenni a mostaninál, egyrész kímélem a szomszédok érzékeny idegrendszerét, másrészt félő, hogy ha ennél erőteljesebben kinyitnám a számat, azonnal elrozsdásodnának a vízvezetékek a falban. Oké, de legalább van önkritikám. Ritka adomány. Viszont nagyon sokszor jól jön, visszatart az olyan jellemhibáktól, mint az önimádat és a túlzott tévedések.
Felszisszenek, ahogy a borotvapenge megvágja a bőrömet. Morogva keresek egy vérzéscsillapító tapaszt. Remek, most egyenesen úgy festek, mint egy kalóz, aki épp azon morfondírozik, hogy túszokat raboljon a váltságdíj fejében. Pedig én aztán végképp nem vagyok egy emberrabló típus. Zsaruként? Ugyan már, kérem...
A borotválkozó tükörbe bámulva látom az előszoba egy részletét. A falon egy bekeretezett papír - a kollégáim karácsonyi ajándéka. Szellemesen morbid. Akárcsak én. Hiába látom tükrözve a világot, 180 fokban megfordítva, betéve ismerem a betűket.

ASSKICKER - viccnek szánták. Vagy nem.

A - mint ambiciózus. Ja, kérdezd csak a rosszifúkat a sitten. Jó részüket én vágtam be oda. A jó részük jó része naponta százszor fogadja meg, hogy ha valaha kikerül onnan, az első dolga lesz, hogy kicsinál. Álmodozni lehet. A kihívás részemről elfogadva.
S - mint sármos. Komolyan? Betöltöttem a harmincat, és legtöbbször olyan "jókedvű" vagyok, mint egy kígyó akit éppen övsömör kínoz. Voltam már nős, mégse értem a nőket - de a jelek szerint bomlanak minden szar meg kevésbé szar tulajdonságomért.
S - mint szarkasztikus. Na, ez telitalálat. Ha nem hiszed, tegyél velem egy próbát, aztán idővel majd te magad is belátod.
K - mint komor. Na ja, ömlött volna annyi sz*r az életedre, mint az enyémre, te se nagyon találnál okot a napi 24 órás vigyorgásra. Mellesleg tudok jókedvű pasas lenni, csak nem akárki társaságában. Kell néhány ital, néhány barát, vagy egy út a motoromon, és széles mosoly ül a fejemen. Ha nem látod valaha, fix hogy el sem hiszed.
I - mint intuitív. A nyomozó munka elengedhetetlen kelléke. Sokszor ez legalább annyit nyom a latban, mint a bizonyítékok. Nem mondom persze, hogy valami orákulum lennék aki a kristálygömbjét fürkészi esténként, de a megérzéseim működnek. Ebben mocskosul jó vagyok.
C - mint csendes. Pedig nem. Csak megválogatom mit mondjak ki, meg mit nyeljek le. Mint a régi könyvemben, amit anya olvasott nekem esténként, a Kis hercegben. A beszéd csak a félreértések forrása. Szerinted?
K - mint könyörtelen. Naná! Csak állj a törvény rossz oldalán, egyetlen perc nyugtod nem lesz, erre esküszöm. Terminátorként üldözlek majd, amíg rá nem csattintom a csuklódra a bilincset. Hogy a börtönben mi vár majd rád a társaidtól, csicska leszel, vagy köcsög? Az már a te bajod, barátom.
E - mint edzett. Ebben aztán végképp nincs csoda. Ez a meló nem könnyű, a nyomozói munka nem abból áll, hogy a papírokat tologatom egy íróasztal mögött. Hetente háromszor járok edzőterembe, plusz önvédelemre, és minden reggel futni. Benyomom a fülhallgatókat a hallójáratomba, feldübörögtetem a rockot, és hosszú kilométereken át taposom a város flaszterét. Ritkán vagyok olyan őszintén felszabadult, mint ezekben a hűvös reggeli órákban.
R - mint racionális. De totálisan ám. Az X-aktákban én vagyok Scully ügynöknő. Vagy férfi. Nincs hosszú vörös hajam, se két vadító csöcsöm. A többi stimmel. Két lábbal a földön, mindig és minden körülmények között. Vezérelv.

Leöblítem a borotvát, aztán fésülködés gyanánt beletúrok a hajamba. A ma reggeli fizimiskaigazítás ennyi, raklap, kész és mehet. Zsebre vágom az igazolványomat, a fegyveremet, meg a motorom kulcsát. Ideje indulni. Ma is vár rám meg a fogda magányára néhány rosszfiú.  



Emlékek. Jók is, rosszak is vegyesen, minden, amiből az élet áll. Néha élénkek, hosszúak akárcsak egy filmet néznél, néha rövidek, csupán felvillanásokból állnak. Snittekből, képekből, néha illatokból, amik hozzá kapcsolódnak.
Almás pite-illat. Almás pite-illat minden szombat délután, míg apám és én a kertben vagyunk, addig anyám a konyhában süt, néha mosolyogva ki-kiinteget nekünk az ablakon át, és már most, gyermekfejjel tudom, hogy halálomig az almás pite lesz számomra az otthonom és a családom illata.
- Húzd meg, Dalt! - mondja apám, komolyan, de nem zordul vagy rendreutasítóan. - Amikor én húzom, te csak hagyd, csak hasítsák a fogak a fát, aztán húzd vissza, ahogy csak bírod. Menni fog? - kérdezi, mire bólintok, apró markom megragadja a fűrész nyelét. Körülöttünk a hűvös szél fel-felkapja az avart, megtáncoltatja, felhordja a teraszra is. A nap még fenn jár, de már csípős idők járnak, a levegő tiszta, a fák pedig kopaszodnak, ahogy az október messze űzi a szeptembernek az emlékét is.  
Néma csend van az udvaron, csak a fa sikítását hallani, ahogy a fűrész tépi a rostokat. Kimelegszem, lihegek, de a fogamat összeszorítva folytatom, érzem arcomon apám aggódó-büszke pillantását, aztán egy tompa dobbanás, ahogy a rönk a földre puffan - nemsokára a nappaliban fognak állni, szép sorokba halmozva, készülve a télre.
- Jól van, Dalt - mondja apa, noha arca rezzenéstelen, hallom hangjában a simogatást. - Bírod még?
- Bírom, apa! - válaszolom, és úgy érzem, ha kell, akkor akár a Mount Rushmore-t is elhordanám a kedvéért.
- Klassz kölyök vagy, Tigris! - borzolja meg apám a hajamat, vonásain ott fénylik a megbecsülés. Rám nevet, én pedig visszamosolygok rá, a ház ajtaja megnyikordul, anya jelenik meg egy tálcával, két szelet süteménnyel és üdítővel.
- Pihenjünk egyet, fiam - teszi apám vállamra a kezem, így sétálunk el a teraszig. Úgy veszem át a poharamat, mint a kitüntetést - a dolgozó férfiak jussa ez.
Leülök a lépcsőre, apám jobbjára, anyám bal felől csatlakozik hozzá. Csak ülünk némán a csendben, figyelve az alvásra készülődő természetet, és az udvar közepén a szépen szaporodó fahalmot. Nem szólunk egymáshoz, mégis beszélünk. Néha ezek a csendek többet mondanak a jambusoknál és a körmondatoknál. 9 éves vagyok, és apám büszke rám. Az izmaim fáradtsága elmúlik, de ami a szívembe költözött ezen a délután, az örök időkre megmarad.


- Biztos vagy benne, Dalt? - kérdezi anyám kedvesen. - Nagy út ez, amire lépni készülsz.
- Tudom, anya - bólintok. - El szeretném őt hozni hozzátok. Nézzétek meg. Ti okosabbak vagytok, mint én. Nézzétek meg, és szóljatok, ha tévednék. Nem szeretnék tévedni. Úgy szeretnék élni, mint ti.
- Nagy út, de boldog út lehet - szólal meg apám is. Húsz éves vagyok, a régi családi ház nappalijában ülünk. A fahasábok most is ott sorjáznak a kandalló mellett, egységesen két láb hosszú hasábok, plusz-mínusz pár centiméter. Apám akkurátus ember, szereti a precíz munkát, engem is erre tanított mindig. Ma már nem velük élek, New York belvárosában lakom, Dorothy-val. Kezdő rendőr vagyok, zöldfülű, ahogy mondani szokás. Ma már nem tudom, ki segít apámnak vágni a fát. A ház és az udvar ugyanaz, mint ami gyerekkoromból él bennem, csak apa és anya változott. Az arcukon több a barázda, és a hajuk színe lassan kifakul. Én felnőttem, ők megöregedtek - ez az élet rendje.
- Mesélj róla még, Dalt - kéri anyám. Az arcukon ugyanazt látom, amit az előbb magam is megállapítottam: felnőttem. Csak ők éppen lehagyják a mondatom második felét. Vagy csak nem akarják kimondani a nyilvánvalót - a kor senkit nem kímél, vagy hagy ki a sorból.
Mesélni kezdek a nőről, akit szeretek, és akinek meg szeretném kérni a kezét. Szavaim halkan, mégis szenvedélyesen szólnak a tűz ropogása, és a fali óra egyhangú tiktakolása közben. Anyám arcán felgyúl valami eddig sosem látott fény, apa szemei ragyognak. Abból, amit most elmondtam már tudom, kedvelni fogják Dorothy-t, az eljövendő menyüket.
Boldog vagyok. Ez a délután a szüleim körében talán az eddigi legszebb napja az életemnek.


A kupak halk nyikordulással válik el az üveg nyakától, aztán nagyot koppan a földön, és elgurul valamerre. A kezem egy mozdulatot sem tesz annak érdekében, hogy megállítsa, vagy megkeresse, ehelyett az immár szabaddá vált üveget megdöntve, bőséggel csorgatok annak karamellbarna tartalmából egy pohárba. A whisky illata szinte másodpercek alatt belengi a lakosztályt, igaz, több ideje nincs is rá. Úgy hajtom fel az italt, mintha másodpercekkel állnék a szomjhalál előtt. Egy darabig elgondolkodva nézem az üressé vált poharat, mintha azon merengenék, töltsem-e újra tele, majd megrántom a vállam, és nemes egyszerűséggel az üveget emelem a számhoz. Könnyebb így, és tisztában vagyok vele, hogy nemsokára eljön a pont, mikor biztonságosabb is. Mert az fix, hogy én ma addig fogok inni, amíg mindenből legalább hármat nem látok. Még akkor is, ha ezzel megkockáztatom, hogy a főnök holnap elevenen megnyúz, amiért használhatatlan leszek. De csak addig, amíg meg nem tudja az igazságot. Az iszonyú, agyat-zsigereket lenémító, elmondhatatlan súlyú igazságot.
Lerogyok az ágyra, és úgy bámulom a kezemben lévő üveget, mintha attól várnék a választ, hogy vajon mi lesz majd ezek után? Szabad kezem a szememre tapasztom, és a sötétségben, mintha csak mozivászon lenne volna, megjelentek a mai nap képei.

- Mr. Simmons, kérem menjen ki... - próbál a műtőssegéd kiterelni. Nem jár sok sikerrel.
- A feleségem! - ordítok torkom szakadtából. A világ beszűkül, mintha egy csövön keresztül nézném, és nem látok mást, csak a vért, a szakadt ruhákat, Dorothy összetört testét az asztalon. A gép amire rákötötték nem túl ütemesen, de jelez, mutatja, hogy az élet ott pislákol még a tört porhüvely mélyén.
- Dalt, gyere már! - fogja a mellkasomat hátulról két kar. Roger, a kollégám. A társam, a barátom, aki néha több, mint egy testvér. - Dalt, nem tehetsz semmit... hagyd, hagy tegyék a dolgukat. Dotty kedvéért!
Az utolsó mondat hat rám - kb úgy, mintha kalapáccsal vernének fejbe. Ernyedt tagokkal, szinte katatóniásan engedem, hogy Roger kivezessen, és lenyomjon a kórházi váró tipikusan kényelmetlen székébe.
- Nem lesz baj, Dalt - hallom Roger hangját, ahogy nyugtatni próbál, de mintha egy tó másik oldaláról beszélne hozzám, csak szűrten jut el a hangja a fülemig. Robotként bólintok egyet az egyhangú mormolás hallatán, de valami sosem érzett rémület szorítja össze a torkomat és a lelkemet.
Telik az idő. Futkosás a szobából ki és be, feszült arcok, ezen kívül csak a néma csend. Fohászkodom. Most életemben először fordulok ahhoz a mennyei lényhez, aki vagy létezik, vagy nem, de akinek annyi, de annyi csodát tulajdonítanak az elmúlt évezredek során. Én sem szeretnék most mást. Csak egy apró csodát. Egy kis könyörületet.
Nyílik a műtő ajtaja, és kilép az orvos. Szeme megkeres, az enyémbe kapcsolódik. A szája szinte egy vékony rés, mintha csak vésővel lehetne szétfeszíteni. Már tudom, mit akar mondani... tudom, mielőtt kimondaná. A világ meglódul előttem, a lábam elgyendül. Érzem magam alatt a folyosó hideg kövét, ahogy megsemmisülve ülök a kórházi forgalom kellős közepén.
Vége. Ennyi volt, eddig tartott. Dorothy ma elment otthonról néhány órára, nevetve, jókedvűen, gondolatban már tervezve mit készít vacsorára, ha visszajön. Elment, és soha többé nem jön haza. Ott hagyta a ruháit, a lényét, a nevetését az illatát a falak között. Ott hagyta - anélkül, hogy lenne már, akihez tartoznának.
Dorothy nincs többé.


A temető reménytelen hely. Hideg és fehér kövek, egyszerű sírok és márvány emlékek gyülekezőhelye. Az emlékek helye. A jó és rossz emlékek helye. A búcsúzás és a fájdalom, de a megnyugvás helye is. A keresztek fehérek. A gyep zöld. A virág, amit a kezemben tartok, vérvörös.
- Boldog születésnapot - suttogom a semminek, letéve a csokrot Dorothy elé. Csak egy darab kő, néhány felvésett sor emlékeztet mindenkit rá, hogy a feleségem egykor csakugyan élt, létezett, nevetett és tervezett jövőt ebben a világban. Egészen addig, míg egy részeg sofőr el nem vette tőle az életet, tőlem pedig a napfényt. Öt éve. Öt hosszú éve már.
Az ég kéklik felettem, a fákon madarak dalolnak. Az egyik élet véget ért, a másik megy tovább - én még itt vagyok, és az a dolgom, hogy menjek előre az utamon. Mert ez a dolgom ebben a cudar világban: életben kell tartanom magamban a szeretetet, de közben tovább kell lépnem, történjék bármi. Tudom, hogy Dotty is így akarná.
Elindulok, kellemesen simogat a napfény. A sírkert kapujában visszanézek a holtak birodalmára, aztán elsétálok az autóig - fülemben még visszacseng a temető kapujának fájdalmas nyikorgása.
A nevem Dalton Simmons.
35 éves vagyok.
Özvegy vagyok.
És a város  kib*szottul legjobb nyomozója vagyok.
Te, aki most engem olvasol... mi másra vagy még kíváncsi?