Tudom, hogy vannak kötelességeim, mint például az-az estély, ahol a szponzorokat szedjük össze, vagy az amelyik a forgatások utáni kikapcsolódásról szól és kibérelünk egy helyet, hogy azt birtokba véve vezessék le a színészek a feszkót. De ahogy sem máskor, úgy most sem volt kedvem elmenni egyetlen ilyen eseményre sem, egy kettőt még csak-csak lemondhattam, de ez most az én filmemről szólt. Nagyszabású, animációs film, a japánokkal fogunk együtt dolgozni, mert az ő CGI technikájuk egyszerűen fenomenális! Hihetetlen! Szinte minden mesét, rajzfilmet meglehetne azzal a technikával rajzolni, de túl kötlséges, és időigényes. Viszont most, hogy adott a lehetőség… Élek is az alkalommal. Ámde, előre szaladtam, a probléma az az, hogy a mai estét nem a CGI bajnokokkal fogjuk tölteni, nem. Teljesen ismeretlen bagázs, új film, új stáb, új arcok, igen a HBO előszeretettel szokott saját gyártású filmekhez felkérni, valamit csak tudhatok akkor nem? Néha tényleg szeretném elásni magamat, a programjaimat illetően, a telefonomba is felírom hogy melyik héten milyen estély, bál, rendezvény van, egyetlen egyvalaki beadandóját nem feledtem el az, pedig a kedvenc escort lányomé volt. Amikor megtudtam,hogy nem ér rá, már örültem, hogy lemondhatom, de az anyám is igyekezett rábeszélni, hogy elég különc ,rendező lennék, ha a saját új filmem szponzori partijára nem mennék el. Azért leadtam a céghez az igényemet, hogy Megan Allana Goldennel óhajtok elmenni. Természetesen lemondták, hiszen ők tudták a beosztását. Három napja tipródtam, hogy egyedül fogok menni, amit végül elfogadtam, majd kibírom valahogy a tömegben a váratlan érintések kereszttüzében. Nem szedtem gyógyszereket, inkább teákkal és gyógyfüvekkel, meg egyéb gyógyhatású természetes készítményekkel igyekeztem élni. A korábbi emberölési kísérlet, amiben a feleségem meghalt, mély nyomokat hagyott bennem. Megan kiválasztását is hetek, hónapok előzték meg, nem volt jellemző a cégekre, hogy videó anyagokat készítsenek az oldalon megjelenő anyagokon kívül, de mondtam, hogy plusz pénzt is kaphatnak azért, és ha láthatom őket szituációs gyakorlatokban, egy fekete ablak mögül, az egyik Megan volt, igazán jól reagált egy pánik rohamot játszó színészre, nem esett kétségbe, és volt valami a szemeiben, ami megfogott. Így ezért választottam őt. Így amit megtudtam, hogy szabad és lebeszéltük a feltételeket, végül itt ültem a limuzinban, anyám unszolására még borbélynál is voltam, hogy megrendszabályozzák a szakállamat, és elegáns borostát varázsoljanak belőle, a hosszabb fajtát, ami még nem szakáll, de nem is kis pár napos borosta. Így miben fognak elmerülni az ujjaim? Mindegy. A szmokingom csokornyakkendőjét igazgattam, begurult a kocsi a megadott ház elé, és a sofőröm nyitotta az ajtót a belépő lánynak. - Édesanyám, ma ezt a nyakláncot küldi neked az estélyre, Megan– nyújtottam át egy dobozt, az anyám ékszer kereskedést vezetett, és szerette ha látják a munkáit, neves ékszerkollekciók tulajdonosa volt. Nem csókoltam meg, nem adtam puszikat, hiszen a kezdetektől világos volt a szerződésünk, én pedig sosem léptem át ezeket a határokat. Mégis, amikor megcsapott a finom illata, ami körüllengte, örültem. Ez az az illat összeállítás volt, amit egyszer neki készítettek, egy parfüm kampány alkalmával magammal vittem, és bár készítettek egy illatot az ő számára, az ajándék fiolát elvitte magával, nem rendelt, tudtam ,hogy nem teheti meg, mert tíz évi fizetése se lett volna elég ahhoz a parfümhöz, de megvettem neki, az ügynökségéhez küldtem az ajándékot, most hogy ez az illat volt rajta, elmosolyodtam, és lehunytam a szemem. Az az este járt a fejemben, olyan felszabadult volt, mondjuk az az este nem is volt olyan kötött. - Elhoztad magaddal az útleveled és a kis bőröndöd? Átküldtem az ügynökségnek, hogy az este után elrabolnálak vasárnapig Cannes-be, van ott egy ismerősöm, egy divattervező és szeretném ha segítenél rábeszélni, hogy álljon be a következő filmem ruha terveihez, mint főtervező. Folyton azzal nyaggat, hogy egyedül megyek, sosem viszek magammal partnert. – panaszkodtam kissé Megannak. – Ugye tényleg rá érsz hétvgén is, hozhatod magaddal az iskola cuccaidat is, megvárlak idelent addig. – szembefordultam Megannal és kíváncsian pillantottam rá, kissé óvatosan is. Nem szerettem keresztül húzni a számításait. Ráadásul nem akartam ,hogy azt higyjék rólam, hogy jó pár film megrendezése után elszálltam magamtól, és azt higyjék ,hogy én vagyok a mindenható, nem. Nem kell a kéréseimnek, óhajaimnak, és a vágyaimnak mindig úgy történnie ahogy én szeretném, csak azért mert van pénzem.
[url=ZENE LINKJE]ZENE CÍME[/url] | SZAVAK SZÁMA MEGJEGYZÉSED HELYE | ×
Meggyötörten, szomorúan állok az egyik ablaknál, tekintetemet a ház előtt elhaladó autókon pihentetem. Kezdtem úgy gondolni, hogy bármit is tervezzek el előre, abból valójában soha, semmi sem fog kialakulni. Végezni akartam már az egyetemmel. Nem akartam több szemesztert csúszni, nem akartam még tovább escortként élni. Hiába tudtam volna fedezni a fizetésemből a tanulmányaimat, hogyha az én jó édes, drága anyám keresztbe nem húzta volna - állandóan - a számításaimat. De nem panaszkodhattam. Nem árultam pénzért a testem, az ügyfeleim pedig ha még rá is kérdeztek az extra szolgáltatásokra, ha elutasításban volt részük, akkor se bántalmaztak, de még egy rossz szót sem szóltak, maximum csupán csalódottak voltak. Adrian pedig, akit évek óta kísértem különféle rendezvényekre, nos, ő volt a legjobb. Ő sose kötelezett arra, hogy harsányan nevetgéljek mellette, nem áradozott órákon keresztül arról, mennyi pénze van és melyik nap éppen melyik céget vásárolta fel. Még ölelgetnem és puszilgatnom sem kellett, pedig akadt már olyan alkalom, mikor legszívesebben a nyakába ugrottam volna örömömben. Mint például az, amikor a kifejezetten az én számomra készített parfümmel lepett meg. Általában nem szokásom elfogadni efféle ajándékokat az ügyfelektől, mert tudom, hogy a legtöbben azért próbálkoznak ezekkel, hogy el is várjanak cserébe valamit. Pontosabban azt a bizonyos extra szolgáltatást, amit tőlem úgyse kapnak meg. De a parfüm mellett nem tudtam egyszerűen elsétálni. Habár "névtelen" ajándék volt, mégis pontosan tudtam kitől származott, hisz ő vitt engem arra a parfüm kampányra is, ahol készítették nekem. És tudom, hogy ő nem azért küldte az ajándékot, mert bármit is elvárna cserébe. Maximum csak ugyanazt, mint eddig, de azzal meg soha nem volt semmi problémám. Amint begördül a limuzin, már indulok is az ajtóhoz, hogy miután egy utolsó pillantást vetek a tükörképemre, el is induljak a ma esti programunkra. Magam után húzom a kis gurulós bőröndömet is, de egyelőre nem is merek arra gondolni, mi okból jön velem a még pár napra elegendő ruhatáram. Nem, egyszerűen nem merek Cannes-ra gondolni. A sofőr biztosít arról, hogy elpakolja a holmimat, majd készségesen ajtót nyit és segít beszállni az autóba. Amint leülök és tekintetem megakad Adrian-en, elmosolyodom, afféle köszöntésképpen. Szinte még az ajtó be se csukódik mellettem, már nyújtja is át az ékszerdobozt, amit a ma estére küldött nekem az édesanyja. Kíváncsian elveszem tőle, amikor pedig felnyitom a fekete bársonydoboz tetejét, elakad a lélegzetem. - Ez gyönyörű! Igaz, nem kellene meglepődnöm, Édesanyád egy igazi királynője a szakmájának. - óvatosan kiemelem a nyakláncot, hogy közelebbről is megcsodálhassam a csillogó kristályokat. Hétköznapjaim során fel sem mernék venni egy ilyet, mert attól rettegnék, valaki a fejem venné miatta. De egy ilyen estélyre is, mint a mai, bátran és büszkén viselem. - Segítenél, kérlek? - kérdezem, ahogy az ékszert a nyakamhoz emelem és úgy fordulok, hogy Adrian össze tudja akasztani a két kapcsot, ami tartja majd ezt a szépséget. Szerencsére a hajammal nem kell külön bajlódni, hisz kontyba tűztem meg, ami most igen csak praktikus megoldásnak bizonyult. Érdeklődve figyelek rá, ahogy beszélni kezd, néha idegesen a nyakamhoz nyúlva, hogy ellenőrizzem még mindig a helyén díszeleg-e az ékszer. - Igen, minden nálam van. Az útlevél a bőrönd egyik kisebb első zsebében, a bőröndöm pedig a csomagtartóban. - felelem komolyan, de legbelül remegek az izgatottságtól. - Persze, ráérek. Nincsenek iskolás holmijaim. - tőmondatokban felelek, egyrészt azért, mert szégyellem elmondani, hogy csúsznom kell egy félévet, másrészt azért, mert nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy tényleg át fogjuk repülni az óceánt és holnap már Franciaországban leszünk. - Egyébként örömmel segítek rábeszélni a divattervező ismerősödet, de... nem lesz belőle gond, hogy engem viszel? Hiszen én végül is csak egy escort vagyok. - ezt nem bántásból mondom, csupán félek, hogy én valahogy kevés leszek ehhez az ügyhöz. Fogalmam sincs, miként tudnék meggyőzni egy neves divattervezőt arról, hogy szerződjön le Adrian új filmjéhez. - De lehet, hogy csak az idegesség beszél belőlem. Még nem igazán voltam sehol sem. Alig tettem ki a lábam New York államból, nemhogy az országból. Franciaország pedig... eddig csak álom volt csupán. - nem akarom tovább bosszantani a lelki világommal és a fecsegésemmel, ezért inkább csendben is maradok és amíg meg nem szólal, addig kifelé tekintek az ablakon. Talán a külsőm nyugodtságot sugall, de a belsőmben olyan mértékű vihar tombolt, hogy azért imádkoztam, képes legyek mindenféle jelenlegi problémámat, aggodalmamat a felszín alatt tartani.
TMosolyogva hallgatom a dicséretét, anyám szakmáját illetően, azóta tudom támogatni, amióta elértem bizonyos sikereket a filmjeimmel, előtte egy egyszerű ékszerész becsüs volt, rengeteg terve hevert eltemetve a fiókjaiban, és nem szerettem volna ha kárba vész a tehetséges, és amint volt rá lehetőségem , így viszonoztam neki azt a sok mindent, amit a felnevelésemre fordított. Én sem voltam ám mindig ilyen jómódú mint most. Ismertem a nélkülözést, kolégiumban laktam, nem volt luxus kocsim, nem azzal mentem át az iskolába, sokszor gyalog vagy biciklivel. Még a kollégiumból is, anyám azt az elvet vallotta, hogy amíg tanulok, és főiskolára járok, ne dolgozzak, hogy teljes mértékben a tanulmányaimra koncentrálhassak, tudom ,hogy a szüleim számára mindez mennyire megterhelő lehetett. Biccentve csúsztam előrébb az ülésen, és közelebb hajoltam, hogy lássam a láncszemeket, azt is ahova be kell kapcsolnom a megfelelő helyre a kapcsot. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem időzött a tekintetem a kelleténél több ideig a nyakán, közben pedig hallottam a hangján, hogy valami nem stimmelt, így ez ragadott meg leginkább. Felvontam a szemöldökömet, és visszacsúsztam a helyemre. Valami nem stimmelt. Egyébként alig érintettem Megan bőrét, csak annyira amennyire az illem megkívánta, kínosan ügyeltem a részletekre. Ráadásul magamból indultam ki, magamból aki nem szereti ha hozzá érnek. Félre értés ne essék, én nem fertőtlenítem le a kezem, karom, semmit sem, csak a tudat, hogy hozzám ért, legyen az idegen, vagy ismerős. A gyilkossági kísérletem után, még anyámat is vissza kellett fogadnom a bizalmamba, képtelen vagyok megölelni, nem tudtam túltenni magam azon, hogy képtelen voltam megmenteni az ex feleségemet. Ó, próbálkoztam randikkal, de mind kudarcba fulladtak, nem értették meg, hogy én nem fogom lefektetni két perc után őket, vagy bármi, komolyabb érintés, ezért hamar feladták. Megan is csak a munkája miatt visel el. Nem tudom, hogy mi lesz velem, ha majd befejezi az iskolát. Egészen biztos, hogy más lány után kellene néznem. Rémület suhant át a tekintetemben, ahogy kipillantottam az ablakon és szembenéztem a saját tükörképemmel. Úgy döntöttem, hogy a tőmondatos problémára egy megfelelőbb alkalommal fogok visszatérni. - Szerinted tisztában van azzal mindenki, hogy escort lány vagy? Ő a világ másik oldalán él, a legkevésbé sem fontos a foglalkozás, legalábbis az ő számára. Megan. – pillantottam rá komolyan. – Attól, még,hogy escort vagy te magad is tudod, hogy nem egy könnyen kapható lány vagy, te nem az a fajta vagy, aki a lelkét is eladná pénzért. Ezt tisztelem benned. Te más vagy, azok közé a ritka kivételek közé tartozol, akiknek fontosabb az én képük, mint a pénzen megvett boldogság. – nincs mit szégyellnie ezen a fajta munkáján, szerintem. Talán kicsit belelovalltam magam abba, hogy tisztázzuk, számomra nem fontos a foglalkozása. De senki mást nem viseltem volna el magam mellett az úton. Tisztelem őt azért, amiért ilyen nehéz munkát vállalt a boldogulása érdekében. Mindig megmosolyogtat, amikor úgy érzi, hogy elkezd fecsegni, ez már sokkal jobban tetszik, ezen oldala mellett én magam is könnyebben oldódom fel. De nem hagy nyugodni a tény, hogy valami problémája lehet, most jobban, mint máskor. - Nincsen semmi baj, az utazás alatt sem várok el tőled semmi extrát, nem is kérnélek effélére. – próbálom nyugtatni, ha ez lenne a baja, vagy ez is. – Régi barátom, ugyanabba az iskolába járunk, csak ő a díszlet és divattervezésre. Évek óta nem láttam. Régóta rágja a fülemet, hogy vigyek magammal valami barátot is, ne csak egyedül menjek. – köhintek és gyorsan kipillantok a kocsi ablakán. A kocsi még mindig nem indult el. – a fejébe vette ő is, hogy kicsalogat a csigaházamból. – morgom kissé sértetten. Próbálom elterelni a témát, hogy barátnak neveztem, nos bizonyos szempontból lehetne az is, hiszen részletekbe menően ismeri a magánéletemet anyámnak hála, miután az egyik hivatalos eseményen elkapta mellettem, és órákig nyúzta, ez hat hónappal az első találkozásunk után volt. Állítom anyám többet képzelt ebbe az egészbe, mint kellett volna. Másrészt, mindig is érzékenyen érintett az a téma, hogy engem újra ki kellene csalogatniuk bárhonnan. - Megan…? – ezúttal felé fordultam az ülésen, és komolyan pillantottam rá. A tekintetem elidőzött a ma esti báli ruháján, és meg kellett állapítsam, hogy igazán csinosan fest. Mindig alkalomhoz illően öltözött, mondjuk én magam, háromfajta ruhát is el szoktam küldeni egy estélyre, hogy legyen miből választania. – Biztos nem volt váratlan a hétvégi extra program? Sajnos most még van egy –két hetem szabadon, utána nem igazán fogok ráérni. – fejtem ki a sűrű hétvége miatti aggodalmam.
- Köszönöm. - felelem mosolyogva, ujjaimmal lágyan végigsimítva az ékszeren. Hozzászoktam már ahhoz, hogy ehhez hasonló csodás darabokkal ajándékoz meg egy-egy estére Adrian édesanyja, de ez a mostani valamiért még jobban tetszik, mint az eddigiek. Kényelembe helyezem magam az ülésen, bár ez a belülről fakadó feszültségemen semmit sem segít. - Nem, de elég, ha én tisztában vagyok vele. - nem hinném, hogy a homlokomra lenne írva az, hogy escort vagyok, mégis szörnyen szégyelltem magam, amiért ilyen munkát vállaltam. Még akkor is, ha tulajdonképpen nem lenne szégyellnivalóm, hisz sohasem feküdtem le egy ügyfelemmel sem. Komoly pillantását viszonozom és némi fintorral az arcomon nézek rá, amíg beszél. A fintor pedig mosollyá formálódik, pláne miután azt mondja, tiszteli bennem, hogy nem adom el pénzért a lelkem. Ennél szebbet szerintem még sose mondtak nekem, Adrian pedig azon kevés emberek közé tartozott az életemben, akinek valóban elhittem a szavait. Tudniillik igen csak nagy problémáim voltak a bizalom terén, amit köszönhetek rossz párkapcsolatoknak vagy éppen olyan ügyfélnek, aki a szerződés ellenére is bepróbálkozott nálam. Hallva mennyire belelovalta magát ebbe a témába a mosolygásomból halk nevetés bontakozik ki. - Nem az én dolgom lenne téged buzdítani? - mosolyogva kérdezem, habár nincs ellenemre, hogy próbált a lelkemre beszélni. Igazából rendkívül jól esett, de ezt mégsem mondhattam neki, ezért viccelődöm el a helyzetet. Az arcomról a mosoly pedig nem fagy le, főleg miután meghallom, mit hisz, miért vagyok ideges az utazás miatt. - Tudom, Adrian. Nem is azért vagyok ideges, mert tartanék attól, hogy elvársz valami mást. - nem rettegek attól, hogy talán mást akarna tőlem. Ő a legjóképűbb ügyfelem, talán az egyetlen, aki nem vág fel azzal, mennyi pénzt keresett már eddigi élete során. Ha ő próbálkozna be, neki mondanék a legnehezebben nemet, de neki is pusztán csak azért, mert köt a szerződés. Persze nem zúgtam bele az ügyfelembe, mindössze arról van szó, hogy már régóta ismerem, s a múltja ellenére őt tartottam a legnormálisabbnak a többiek közül. - Akkor ezen a hétvégén örömmel vállalom a barát pozíciót. - nem volt túl nagy hazugság ez a "barátság" jelző, amit a kapcsolatunk kapott. Habár mindig is ügyfelemként tekintettem rá, tény és való, hogy már több, mint négy éve dolgoztunk együtt, ez idő alatt pedig jobban megismertük egymást. Szóval lehetnénk akár barátok is. Ha nem fizetne azért, hogy elkísérjem ide-oda... - Ha túlságosan próbálkozna előcsalogatni és már sok lenne, akkor tudod mi a dolgod... Jelzel valahogy és már vonulunk is félre. - tudom mennyire nem szerette, ha az édesanyja is állandóan azt mondogatta, "elő kell csalogatnunk a csigaházából". Én megértettem Adrian-t. Szörnyű dolgokon ment keresztül és nem tudtam hibáztatni azért, hogy ekkora mértékben kerülte az embereket. Ráadásul a hosszú évek óta tartó közös munkának köszönhetően már kialakult köztünk egyfajta "kimentési" rituálé, amihez még csak szavak sem kellettek. Adrian-nek elég rám néznie, tudom, hogy abban a pillanatban ki kell találnom valamit és elkísérni őt az adott helyszínről. Ilyenkor általában félrevonulunk egy kisebb szobába vagy épp ki a friss levegőre, míg össze nem szedi magát. Én nem sürgetem, viszont segítem, amiben csak kell. Érdeklődve fordulok én is felé, mikor a nevemen szólít és újból elmosolyodom az aggodalmát hallva. Mókásnak találom, hogy aggódik amiatt, hogy elrabol engem a hétvégére Franciaországba. Mintha ez olyan hatalmas bűn lenne. - Biztos, úgyhogy ne aggódj tovább miatta. Igazából még jól is jött, hogy nem kell itthon lennem. És tényleg csak az út miatt izgulok, mert még életemben nem ültem repülőgépen. - ha tudnám, hogy nem reagál érzékenyen az érintésre, a kezéért nyúlnék, hogy óvatosan megszorítsam, amit akkor szoktunk, hogyha valakit biztosítani szeretnénk a szóban kifejezett szándékunkról. De köt a szerződés, ráadásul tudom, hogy tényleg nem bírja elviselni, ha hozzáérnek, ezért ez a megerősítő gesztus most elmarad. - Na jó, kicsit az egyetem miatt is ideges vagyok. Lassan úgy érzem, sose szabadulok onnan, sose fogok tudni lediplomázni és aztán életem végéig kísérgethetlek escortként. - kifújom a levegőt, majd amint eljut a tudatomig, mit is mondtam, ijedten felpillantok rá és rögtön szabadkozni kezdek. Vagyis inkább tiszta vizet öntenék a pohárba, mert tényleg nem úgy gondoltam, amit mondtam, ahogyan hangozhatott. - Mármint nem úgy értem! Én örömmel kísérlek téged, tényleg! És ezt nem csak azért mondom, mert most itt ülsz mellettem, hanem mert valóban így van. Te tényleg nem escortként kezelsz, habár minden jogod meg lenne hozzá. És nem is jössz állandóan az extra kérésekkel... Az előbb csak azt akartam mondani, hogy nem akarok örökké escort lenni. - remélem, így már érthetően fogalmaztam és semmivel sem bántottam meg őt, mert az tényleg nem állt szándékomban. - Szóval, mi is lesz pontosan a ma esti menetrend? - jobbnak láttam inkább kérdezni, mert ha én fecsegek, abból semmi jó nem sül ki. Remélhetőleg most már a kocsi is elindul és akkor hamarosan a rendezvényre is megérkezünk, ahol elég lesz Adrian-re figyelnem és nem kell magamról beszélnem.
Sajnálom, hogy a saját előítéletein nem tudok segíteni, nem tudom ,hogy mit mondhatnék neki, ezzel úgy hiszem magának kell megbírkóznia, végtére is ő nem azt az elítélendő munkát végzi amely csak szexről szól. A halk nevetésére felkapom a fejem és én is vele nevetek, a szemeim ellágyulnak egy pillanatra. - Azt hiszem igen, de időnként belefér, ez olyan oda-vissza dolog nem? – kuncogva ráztam meg a fejem. Valóban, talán mások nem törődnek a mellettük sétáló lánnyal, mások inkább az alkalmi kapcsolatot látják bennük, az ár, azért, hogy fizet a társaságáért, és még talán le i tud feküdni az illetővel. Én nem. Nekem nem erről szól. A biztonságos kapcsolatról, arról a kísérőről, aki igyekszik betartani a szabályainkat, amiket lefektettünk. Hálás vagyok neki, komolyan. Nem lőttem mellé, amikor őt választottam, a kis kimentési rituálé amit ő talált ki, arra az esetre ha besokallnék, sokszor jól jött már. Akik nem ismernek, hajlamosak, hátba veregetni, vagy hátulról átölelni. Az évek folyamán van már pár állandó társrendezőm, vagy társ producerem, akik tudják, hogy mi a dörgés, ha rólam van szó. Én csak annyit kérek mindig mindenkitől, hogy tartsák meg a három lépés távolságot, ez nem nagy kérés, ennek ellenére is tökéletesen megértetem magam az adott szereplővel, vagy bárkivel. Nem kell ide tapi. Jókedvű voltam, s kissé meglepődtem, bár sejtettem, hogy ez lesz az első útja Megannak külföldre, ám valamikor el kell kezdeni az ilyen jellegű utazásokat is. Szeretném azt hinni, hogy az én ajánlatomat csak azért fogadta el, mert ismer, régebb óta ismer, és megbízik bennem, hogy országhatáron kívül is tartom magam a szerződéshez. Megfeszültem amikor azt mondta, hogy nem akar többé escortként dolgozni, ezen még nem gondolkodtam, természetesnek éreztem, hogy a négy év alatt összeszoktunk, megszoktuk egymást. Mi lesz velem, ha befejezi az egyetemet?! Gombóc gyűlt a torkomban, és kopogtattam a sofőrnek ,hogy induljon, s kicsit meg is igazgattam a nyakkendőmet, túl szoros volt és úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt. Most én voltam az aki a kézfejére csúsztattam a tenyeremet és óvatosan megszorítottam a puha kacsóját. - Majd, kitalálunk valamit, rendben? – tudtam azt is, hogy ha vége a lány szerződésének soha többet nem kereshetem. Így volt fair, de ebbe eddig tényleg nem gondoltam bele. Bár a szavai megnyugtattak, egy újabb problémával néztem szembe, ami közel sem volt olyan kellemes, mint ahogy gondoltam volna. Miután elengedtem a kézfejét, az ülésen ülve fontam össze a karjaimat, és pillantottam ki a mellettünk elhaladó fények irányába, bár semmit nem láttam, csak bámultam, a gondolataim közé mélyedtem. - Odamegyünk és fél órát leszünk ott nagyjából, mert a repülő – itt a csuklómra pillantottam – másfél órán belül menet kész lesz, és a MacArthur reptérre kell eljutnunk. Ezután szokatlanul szótlan voltam, fejbekólintott, hogy az iskolája befejeztével többet nem láthatom Megant. A beszélgető partnereim is észrevették, hogy most a szokottnál is csendesebb vagyok, így nem zargattak. Végül arra hivatkoztam, hogy a mostani filmemhez, igyekszem az estély után Cannesbe, egy díszlettervezőhöz, régi barátság és a többi. Nem részleteztem túl sokat, és nem is időztünk itt sokáig, még az italomhoz se nyúltam. Szótlan voltam, még az autó úton is a repülő felé. Itt már kibontottam a nyakkendőmet és az egyik ülésre hajítottam, kicsit megfeledkeztem magamról, önző módon, csak Megan és egy esetleges új lány képe kergetőzött a fejemben, nem akartam új escort lányt! Ledobtam az öltönyömet is az egyik ülésre és felhajtottam könyékig az ingemet. A telefonom megcsörrent, és az egyik producer neve jelzett rajta, így fél órát vele is elbeszélgettem, hogy aztán a telefonomat is majdnem a kabátomra dobjam a beszélgetés befejeztével, ám végül sóhajtva zsebre dugtam. A reptérre érkezve a sofőröm kinyitotta Megannak az ajtót, én utána szálltam ki, félszegen pillantottam rá, amikor megálltunk a fekete monstrum előtt. Bár megoldást még mindig nem találtam arra nézve, hogy mi legyen, ha Megan befejezte az iskolát, megálltam mellette és a repülő irányába intettem. - Körbe vezetlek. – a két szobás luxus magán gép rendelkezett még egy nappalival, ahol egy síkképernyős tv is volt, kényelmes kanapékkal, és egy kis iroda is ki volt alakítva az én számomra. - Itt lesz a te szobád, az enyém a gép végében van, ha bármire szükséged lenne, akkor csak nyomd meg ezt a gombot és jön is a kísérő.Ha felszálltunk, ott leszek hátul, nyolc órás az út. – megköszörültem a torkomat, nem akartam ennyire hivatalos lenni Megannal, csak… mindegy. Tétován, elgondolkodva pillantottam rá, aztán elindultam, az ülések irányába, oda ahová a felszállás alatt lekötjük magunkat. Több hely is volt. Én csak találomra lehuppantam valahova, aztán bekötöttem magam, és a hajamba túrtam, az elmúlt egy órán töprengtem. Gondterhelten pillantottam a telefonomra, majd Meganra, végül újra áttúrtam a hajamat, a mai estére igazán elegánsan be volt állítva, mostanra teljesen zilált állapotban volt, akár csak én, lelkileg. Nem akartam mást Megan helyére, de neki biztos más elképzelései vannak. Belsőépítész… a borostámat vakargattam. Amint felszálltunk, felpattantam a helyemről , és elmentem a szobámba, anyámmal kellett beszélnem, nem azért mert anyuci pici fia vagyok. Hanem azért, mert olyan probléma elé néztem, ahol kellett egy külső szemlélő véleménye is. Anyámnak biztos lesz valami tanácsa, azutánra is, hogy befejezte az iskolát Megan, és felhagyott az escort munkájával.
Jól tudtam, hogy nem kellene szégyenkeznem a munkámat illetően, hiszen nem prostituált voltam, s nem is feküdtem le sohasem egy ügyfelemmel sem, bármennyi pénzt is ajánlottak. Nálam az escort lét valóban kimerült annyiban, hogy elkísértem az ügyfelemet az adott rendezvényre, szépen mosolyogtam mellette és társaságot biztosítottam a számára. Mégis... nem tudtam volna nyugodt szívvel bevallani egy idegennek, hogy escort-ként dolgoztam. Valószínűleg azért, mert az emberek előítéleteinek köszönhetően ők rögtön egy lapon említettek volna a prostituáltakkal, anélkül, hogy tudták volna, valójában mit is csinálok. - De igen. - válaszolom halkan, mosolyogva, miközben azt figyeltem, miként rázza meg jókedvűen a fejét. Szerettem látni, hogy a társaságomban valamelyest feloldódott, mert akkor egy teljesen más arcát mutatta. Éppen ezért kezdtem őrült szabadkozásba, mikor rosszul fogalmaztam az egyik mondatomat. Hiszen tényleg nem állt szándékomban megsérteni, mivel az összes ügyfelem közül ő volt az, akit a legtöbbre tartottam és akiben a legjobban megbíztam. Meglepetten, valóságosan megrémülve pillantottam rá, amikor megszorította a kezemet. Nem mondhatnám, hogy nem esett jól, csupán tőle nem szoktam meg az efféle megnyilvánulásokat, éppen ezért kérdésére is csak egy bólintással feleltem. A királyi többesszám, miszerint majd kitalálunk valamit, megnyugtatott. Szavaira bólogattam és elraktároztam magamban az információt, miszerint a mai este nem fogunk túl sokat a rendezvényen tölteni. Sőt, valójában semennyit sem. Ez a röpke fél óra arra lesz elég csupán, hogy Adrian körbefusson, megmutassa magát, hogy ott volt, majd szélsebesen el is tűnjünk és a felhők közé emelkedjünk. Érdekelt volna a hétvégi program is, szerettem volna tudni, lesz-e idő arra, hogy kicsit jobban megnézzem magamnak Cannes-t, esetleg az ő társaságában, ha azzal nem zavartam volna meg az időbeosztását. De olyan mértékű hallgatásba burkolózott, hogy inkább nem szólaltam meg. A rendezvényen töltött idő úgy elrepült, mintha nem is lett volna, bájosan köszöntöttem mindenkit, aki Adrian-hez sétált, kortyoltam párat a kapott italból, s mire észbe kaptam már újra a limuzinban ültünk, csak ezúttal a reptér felé tartottunk. Úgy tűnt, mintha Adrian-t nyomasztaná valami, de az elmélkedését továbbra se szerettem volna megzavarni, így türelmesen vártam, hátha kezdeményez majd ő beszélgetést. Ehelyett csak az tűnt fel, ahogy arrébb dobálta az öltözéke bizonyos darabjait, amiből arra következtettem, valami nagyon felzaklathatta őt. És féltem attól, hogy esetlegesen én mondtam valamit, ami miatt ennyire kiakadt, hogy nemhogy hozzám se szólt, de még rám se nézett. Mikor megcsörrent a telefonja, visszaszívtam a levegőt, amivel épp a hogyléte felől érdeklődtem volna, s míg ő beszélt én a kinti fényeken legeltettem a szemeimet. A limuzinból kiszállva, a gép előtt állva a lábaim mintha gyökeret eresztettek volna, s nem engedtek indulni. Most szólt hozzám először az estély óta, így igen meglepett, hogy újra hallhattam a hangját, de nem ellenkeztem, hanem inkább követtem őt fel a repülőre. Ámulva léptem át a "küszöböt" és futtattam végig tekintetemet a belső téren. Soha életemben nem láttam még ehhez foghatót. S habár igyekeztem rendkívül veszteg maradni, Adrian túlzottan hivatalos hangvétele csak még jobban megrémített. A nyolc órás út hallatán pedig kikerekedtek a szemeim. Vajon túl fogom én ezt élni? Leültem nem túl messze, de nem is túl közel Adrian mellé, s bekapcsolva a biztonsági övemet, még az ülésben is megkapaszkodtam. Túlságosan feszült voltam, ezen pedig nem segítettek azok a baljós pillantások sem, amiket Adrian villantott felém. Adrian otthonosan mozgott a gépen, én viszont felállni se mertem arról a helyről, ahová még felszállás előtt leültem. Hallottam, hogy nagy diskurzust folytatott a zárt ajtók mögött, s hálát adtam az égnek azért, hogy egy árva szót sem hallottam belőle, hisz akkor kénytelen lettem volna elvonulni az "én szobámba". Nem tudom mennyi idő telhetett el, míg én mindig ugyanott ültem, azon a szent helyen. De mivel egyre inkább kezdtem elveszíteni a józan eszemet, a gép hátuljából pedig csak némaság szűrődött ki, kikapcsoltam az övemet és nehezen, bizonytalanul, de végre felegyenesedtem. Rettegve tettem meg azt a pár lépést, a légi kísérő szavai egyik fülemen bementek, másikon pedig ki, így biztosan rendkívül gorombának tűnhettem. De el kellett érnem a gép hátuljába, méghozzá minél előbb. - Adrian? - kopogtattam a csukott ajtón, s illemmel ide vagy oda, még talán nem is felelt, én már benyitottam. Valóságos pánik kezdett úrrá lenni rajtam és tudtam, hogy ezen a helyzeten csak Adrian lenne képes némileg segíteni. Már ha egyáltalán szóba áll velem, hisz a mai este folyamán túlságosan távolságtartó volt. Sokkal jobban, mint azt a szerződésünk előírta és sokkal jobban, mint amennyire az szokott lenni, ezért töltött el még nagyobb aggodalom. - Ne haragudj, nem akarlak zavarni, de muszáj beszélnem veled. - léptem beljebb egy lépést, de úgy kapaszkodtam abba az ajtóba, mintha csak az életem múlna rajta. - Valami miatt haragszol rám... És biztos meg van rá az okod, később át is beszélhetjük, esküszöm mindent megbántam amit tettem, mondtam, pláne ha azzal ennyire megbántottalak. - hadartam el a mondandóm első részét. Folytattam volna tovább, de egy kisebb turbulencia közbeszólt és rövid másodpercekig megrázkódott a gép, aminek köszönhetően csak még erősebben kapaszkodtam az ajtóba. Mikor abbamaradt, csak azután szólaltam meg. - De az igazság az, hogy megőrjít a tudat, miszerint több ezer kilométer magasan vagyunk egy fém dobozkában, amit a turbulencia csak így dobálgat össze-vissza és szent meggyőződésem, hogy én ezt nem fogom túlélni. Nincs esetleg valami bevált módszered az efféle pánik leküzdésére? Mert kezdem eléggé elveszíteni a fejemet, valójában másodpercekre vagyok attól, hogy sírva a földre kuporodjak és tudom, hogy ez nem a te dolgod, de nagyon hálás lennék néhány tanácsért. - rázúdítottam mindent, eszméletlen gyorsasággal beszéltem, de a pánik miatt tényleg biztosra vettem, hogy a hátralévő perceim meg vannak számlálva, így sietnem kellett. Lehetséges, hogy ezzel örökre magamra haragítottam, mert hogy ilyet nem néz el még tőlem sem, de muszáj volt kockáztatnom. Ugyanis nincs az az isten, aki miatt én bemernék sétálni a gép túlsó végében lévő másik szobába, hogy aztán ott hét-nyolc órán keresztül egyedül malmozzak. Mert abba tényleg beleőrülnék.
Tőlem szokatlan módon elmerültem a gondolataim között, és bár nem akartam ,de kivetítettem ezt Meganra is. Csak az járt az eszembe, hogy hogyan tarthatnám magam mellett anélkül, hogy a szerződéssel szembe mennék. Végtére is, ha nem dolgozik ott, minek az a záradék, amely szerint nem tarthatnám vele eztán is a kapcsolatot?! Anyám azt mondta, hogy menjek az ügynökségnek neki az ügyvédeimmel. Főleg ha netán munkát akarok ajánlani neki, és példának okáért, mivel belsőépítész, ő nagyon szívesen megnézné pár munkáját, sőt az egyik galériáját oda is adná, hogy berendezze Megan, itt szokott a nagyon gazdag ügyfeleivel találkozni. Rá férne arra a helyre egy kis vérfrissítés, ahogy ő mondta. Elmentem zuhanyozni, hogy átöltözzek, még a zuhany alatt is a hallottakon morfondíroztam, gőz szállt ki a fürdőmből, a helyiséget betöltötte a tusfürdőm illata, amivel nem is foglalkoztam, nem volt lényeges. Egy szál törölközőben léptem ki, csak egy alsót és egy melegítő nadrágot vettem magamra, a fejemen még ott volt a törölköző, azzal szárítgattam a hajamat, nem tudtam ,hogy most akkor lépett be Megan, amikor a nadrágokat húztam fel magamra, háttal az ajtónak, vagy akkor amikor a fejemet dörzsöltem, és ezért nem hallottam, hogy a nevemen szólít, de amikor megpördültem, meglepetten konstatáltam, hogy MEgan még mindig az estélyi ruhájában van, és az arcán elterülő rémület igazán kezdett aggasztani, így döbbenten álltam a kezeimben , úgy nagyjából köldök magasságban tartott törölközővel vele szemben. Félrebillentett fejjel ráncoltam a szemöldökömet, és figyeltem, ahogy meggörnyedve, görcsösen kapaszkodik mindenbe, amit ér. Pislogtam párat, mit készül mondani?! Értetlenkedve, fintorogva ráztam meg a fejem, próbálva szóhoz jutni, hogy nem-nem haragszom rá semmiért sem, csak… túlságosan lefoglaltak a gondolataim. De esélyem sincs, épp szólásra nyitnám a számat, ehelyett, csak egy hatalmas sóhaj bukik ki belőlem, és csukom aztán be, pánik. Felismerem a pánikot a szemeiben. ~Mi történt?! Meghalt valaki, a pilóta?! A stewardess?!~ Igen, amikor utoljára pánikolni láttam valakit a való életben, az öt éve volt nagyjából, és a feleségem volt, a halála előtt. A gombóc nőni kezdett a torkomban, a döccenés utánig, megszólalni sem mertem, talán kiáll a hátából egy kés?! Mindjárt előugrik a pszichopata is valahonnan! Végül a megértés szikrája csillan a szememben, elfelejtek mindenféle rohadt szabályt. - Először is öltözz át!Ez a ruha baromi kényelmetlen lehet hosszú távon, az sem tesz jót a közérzetednek. – gyorsan előkerítek egy pólót, és egy nadrágot és az ágyamra dobálom. Remélem a határozott utasításnak köszönhetően elkezd átöltözni, mert a báli ruhában nem maradhat, először is, nem túl kényelmes. - Figyelj a hangomra, felejtsd el, hogy hol vagy, csak a hangomra figyelj. – háttal álltam neki, próbáltam megvárni, hogy átöltözzön, aztán elkaptam a kezét, és lehúztam magammal az ágyamra. Kihúztam a seggem alól a vizes törölközőt és a sarokba hajítottam. Az éjjeli szekrényemhez nyúltam a háta mögött. A hátát dörzsöltem. - Mi a pánikrohamosok első szabálya? Lassan, egyenletesen vegyél levegőt, most számoljunk…. egy…kettőő….- Megannal együtt számoltam, miközben a tenyeremmel a hátát dörzsölgettem. Aztán lassan elkezdtem a hajából kihúzni a tűket, és csattokat és hajgumikat, lazább konytba igyekeztem rendezni a haját. Miközben a kilégzés-belégzést csináltuk, a papírzacskót is előkerítettem, és a számolás közben a kezébe nyomtam. - Nagy levegő, beszív, kifúj, mindezt a zacsiba…. – azt hiszem, a védelmező ösztönöm erősebb volt, hogy felülkerekedjek az érintéstől való ódzkodásomon, segíteni akartam neki, mert tudtam, hogy milyen rettenetes érzés lehet neki most a saját érzései által keltett csapdában lennie. - Megan, nem csináltál semmi rosszat, egyáltalán! Csak… amit mondtál, hogy hamarosan vége a szerződésünknek… amint befejezed az iskolát. – megráztam a fejem, inkább nem fejeztem be a mondatot, engem így is megrémített a gondolat. - Buta kislány! miért nem szóltál, hogy baj van? –a haját simogattam, és az arcát. Megan háta mögött ültem, ő pedig a lábaim között, előregörnyedve, így nem láttam az arcát. - Csukd be a szemed, képzeld el, hogy nem itt vagy. Hogy… mondjuk… képzeld el, hogy te is egy vagy a Harry Potter univerzumban élő mágus tanoncok egyike közül. Csodás képességeid vannak, meg sem kottyan a repülés, sőt! Van egy varázs pálcád! Elárulok neked egy titkot, a következő Legendás állatok és megfigyelésük mozit én fogom rendezni, bár nem tudom mennyire vagy oda a Harry Potter univerzumért, nem is ez a lényeg. Képzeld el, hogy egy erős boszorkány vagy, mit neked egy kis turbulencia nem igaz? Amikor egy pálcapöccintéssel egy olyan gyönyörű szigetre vagy képes elutazni, ahová majd elviszlek, ezután a tortúra után egészen biztos. Ciprus gyönyörű hely mostanában, meleg, minden oldalról körülveszi a tenger, és biztos vagyok benne, hogy Phillippa kölcsön fogja adni az ottani házát, arra az időre, míg mi átmegyünk oda. Cserébe azért, mert goromba voltam veled a mai estén. Az én hibám, hogy nem vettem észre, hogy rosszul viseled az utazást. Kérjünk egy kis nyugtatót a stewardesstől? – ezután csak beszéltem és beszéltem, megfelelő időközönként picit előre döntöttem Megan testét a levegő vételes gyakorlatok között, másszor kicsit kihúztam a hátát. Aggódtam érte, felelősnek éreztem magam, azért ,hogy ilyen állapotba került, biztos, hogy aggasztotta a repülés, én pedig nem vettem figyelembe! Önző vagyok! Csak magamra voltam képes gondolni, ő rá nem, önző módon azt hittem, hogy neki nem lehet semmi problémája, de honnan tudhattam volna, hogy fél a repüléstől, hiszen sosem utazott még gépen. Amikor csillapodott a roham tünet, a telefonért nyúltam. - Két whisky-t jéggel, az én szobámba, kisasszony, kérem. – telefont, és Megant támogattam továbbra is. Tudom,hogy korábban össze visszabeszéltem. De reméltem, hogy elég volt neki a hangom, hogy megnyugodjon. Próbáltam figyelmenkívül hagyni a finom parfümje illatát, a samponjáét, és az sem zavart, hogy talán leizzadt a ruhámba, az imént átéltek miatt. Tudtam, hogy a repülésről nem jó beszélni. - Mit csinálnál, ha olyan varázslatos világban élnél, mint Potterék? – faggattam, és a karjait dörzsölgettem, legalább addig igyekeztem elterelni a gondolatait. -Remélem láttad, vagy olvastad a könyvet, így nem tűnik a folyamatos pofázásom hülyeségnek a számodra. – zavartan nevettem fel. – én tudod mit szeretnék? Animágus képességet, valami nagyon frankó ész hasznos állattá szeretnék átváltozni, kutyás típus vagyok, így szerintem azzá válnék, de hogy azon belül milyen fajta, nem tudom. Vagy tán macskás? Te, szerintem egy gyönyörű vörös szőrű ír szetterré változnál, intelligens fajta, megértő, és jó társ úgy hallottam. Ne haragudj, csak azért pofázom ennyit, hogy inkább rám figyelj, még akkor is, ha a fele hülyeség.– csak beszéltem, beszéltem, megállás nélkül, észre sem vettem, hogy bejött a légi utas kísérő, és letette az italokat az asztalra, egy üveg vízzel egyetemben, és egy levél nyugtató kíséretében. Amit szerintem Megannak szánt, könnyítésképp.
Ha nem tört volna rám a pánik, akkor minden bizonnyal jót mulattam volna ezen az egész helyzeten. Már azon, hogy Adrian mennyire otthonosan mozgott idefent, hisz könyörgöm, még zuhanyzott is, én pedig vele ellentétben egy lépést alig mertem megtenni. Nem akartam zavarni az esti készülődésében, se a frászt ráhozni, de tudtam, hogyha nem szólok neki, akkor azzal csak még jobban rontok az amúgy sem túl rózsás helyzeten. Az ügyfeleimet nem szoktam az ügyes bajos dolgaimmal zargatni, de be kellett már vallani, hogy Adrian már nem csak az ügyfelem volt. Inkább tényleg abba a bizonyos barát zónába tartozott, ezért is mertem előhozakodni az egész félelmemmel. De bárcsak ne tettem volna... Az a tekintet, amit rám emelt, mikor meglátott az ajtóban, csak még inkább megrémisztett. Hülyeség volt bejönnöm hozzám, abszolút felelőtlenség, hiszen jól tudtam, milyen dolgokat kellett már átélnie. Csak magammal törődtem, egy önző, hülye liba voltam, hisz arra nem gondoltam, hogy ez milyen emlékeket válthat ki belőle. S habár egy kívülálló nem vette volna észre a jeleket, én már elég jól megedződtem az évek során, hogy a legkisebb rezdüléséből is képes legyek a megfelelő következtetéseket levonni. De aztán arcvonásai lágyulni kezdtek, és amikor megszólalt, erősen koncentráltam arra, hogy minden rendben lesz. Félve tettem meg az ágyáig az utat, azt képzelve, hogy valamelyik lépés tényleg az utolsó lesz. De végül nem így lett, én pedig teljesn biztonságban eljutottam az ágyig. Lehámoztam magamról az estélyi ruhát és magamra húztam a kikészített pólót és nadrágot. Mindeközben végig próbáltam csak a hangjára figyelni. Megannyiszor eljátszottuk ezt már együtt, csak akkor éppenséggel én voltam a segítő fél. Bár nem mondhatnám, hogy sokkal kellemesebb azon az oldalon állni. Vele együtt ültem le az ágyra, de az első érintései hatására összerezzentem. Nem azért, mert féltem volna tőle, mindössze csak meglepő volt, hisz az érintések elleni pont volt a legsarkalatosabb kikötés a szerződésünkben. Én se érhettem hozzá, még akkor se, ha eluralkodott rajta a pánik, ő viszont most pont hogy ezzel próbált meg nyugtatni. - Egy... kettőő... - számoltam vele együtt, figyeltem a légzésemre, csak az ő hangjára koncentráltam és arra, hogy szavai mennyire nyugtatóan csengenek a számomra. Elvettem tőle a felém nyújtott papírzacskót és abba lélegeztem. Nem tudtam, hogy ez a légzéstechnika, a hangja vagy épp a hátam simogatása indította el, de éreztem, ahogy az a görcs szépen lassan feloldódik, ami egészen eddig pánikot keltett bennem. Hátra akartam fordulni, mondani akartam neki, hogy nem a közeljövőben fog megtörténni, hogy befejezem az iskolát, de nem tudtam megszólalni. A kislány jelzőt viszont már képtelen voltam csak úgy elengedni a fülem mellett. - Nem tudom, nem akartalak zavarni, te vénember... - reméltem érti a célzást, s hogy miért is neveztem vénségnek. Sose szerettem, ha kislánynak emlegetett, de most valahogy még pluszban rosszul is esett. De lehet csupán azért reagáltam túl ezt ebben a pillanatban, mert amúgy sem voltam éppenséggel túl nyugodt. Nem hunytam le a szemeimet, hiába kért arra. Egyszerűen féltem attól, hogyha becsukom a pilláimat, akkor valami mást fogok érezni. Mármint... ő egészen eddig ódzkodott mindenféle érintéstől, most viszont itt ült mögöttem, a hátamat, a hajamat, az arcomat simogatta. És ezek túlságosan is jól estek. Másnak ilyenféle interakciót nem engednék meg, de a gondolata, hogy Adrian-re még csak rászólni se tudnék ez miatt, kicsit megijesztett. Ha pedig mindezek mellé lehunynám a szemeimet is és csak ezekre a felszabaduló, kellemes érzésekre figyelnék, akkor abból baj lenne. Így inkább csak magam elé meredtem, míg hozzám beszélt. Amivel pedig a figyelmemet akarta elterelni, azzal végképp megmosolyogtatott. Harry Potter, a Roxfort, az, hogy varázsolni tudok, egytől-egyig kedves emlékeket idézett vissza. Teljesen belefeledkeztem a meséjébe, a mosoly pedig egy pillanatra se olvadt le az arcomról. De amint Ciprusra terelődik a szó, kikerekednek a szemeim. Hogy micsoda? Ezt most tényleg komolyan mondta? Az egyik alkalommal, ahogy segített kicsit kiegyenesedni, óvatosan a kezéért nyúltam és féloldalasan igyekeztem némileg szembe kerülni vele. A nyugtatós kérdésére csak megráztam a fejem. Még csak az kellene... Nem leszedált állapotban óhajtom először francia földre tenni a lábamat. - Adrian... nem kell elvinned Ciprusra. Nem neked kell bocsánatot kérned, kiengesztelned meg aztán még annyira se. Te dolgozni mész, én pedig elkísérlek. Már az is hatalmas ajándék, hogy Cannes-ba elviszel magaddal és el nem tudod képzelni mennyire hálás vagyok érte. - halványan elmosolyodtam, hogy tudja, komolyan gondoltam. Nem tudnám elviselni, ha csak az én "békítésem" céljából mennénk el Ciprusra. Én nem ez a fajta lány vagyok, s különben is, tényleg úgy gondoltam, hogy nincs szükség semmi ilyesmire. Nem tett semmi rosszat. Kettőnk közül én vagyok az, aki itt ül az ágyán és éppen lejáratja magát. Kezemet elvettem a karjáról, mert nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát. És most rajtam volt a sor, hogyha már ilyen gondoskodóan segített, némiképp oldjam a feszültséget. - Igazából fogalmam sincs, miről beszélsz... Nem ismerem se a könyveket, se a filmeket, de annyira belelendültél, hogy nem akartalak megállítani. Ki is az a Potter? - kíváncsi szemeket vetettem felé, de csak pár másodpercig voltam képes ezt a komoly ábrázatot tartani, majd végül elnevettem magam. - Csak vicceltem! Olvastam a könyveket és moziban láttam mindegyik részét. És nagyon örülök, hogy te rendezed a következő filmet! Nagyon kíváncsi vagyok rá, de biztos remek lesz, tőled még nem láttam rossz filmet! - bátorítóan mosolyogtam rá, s habár bóknak hangzott, nem annak szántam, sokkal inkább biztosítani szerettem volna arról, hogy valóban ezt gondolom a filmjeiről. Szabadidőmben rendszeresen filmeztem odahaza, valósággal faltam a filmeket, amikor pedig megtudtam, hogy ki is ő, csak még izgatottabb voltam, amiért engem választott kísérőjének. - Én kutyás típus vagyok, imádom őket. - igaz nekem még sohasem volt saját kutyusom, de majd egyszer csak lesz lehetőségem szert tenni egy legjobb barátra. - Legyél golden retriever, nekem ők a kedvenceim, ráadásul nagyon intelligensek, nem hiába ők a vakvezető kutyák. Bár a westie-ket is szeretem, de te inkább retrieverként tudnál boldogulni szerintem. - vicces volt, hogy ilyesmiről beszélgettünk, de megnyugtatott és már nem gondoltam minden egyes pillanatban arra, hogyha a gép lezuhan, szörnyet halunk. Felálltam az ágyról és a kis asztalkához léptem, a nyugtatókat látva zavartan elnevettem magam. - Na, a drámakirálynő előadta magát. - és én még azt hittem, el tudtam nyomni magamban a feszültséget. Azt hittem, csak Adrian látta, mennyire kikészültem, de az, hogy még a légiutas kísérőnek is ennyire egyértelmű volt, kicsit zavarba ejtett. Felemeltem mindkét poharat és visszalépve az ágyhoz az egyiket odanyújtottam Adrian-nek. - Köszönöm. - mosolyogtam rá kedvesen, de úgy éreztem a téma egy kis kinyújtást érdemelt. - Tényleg mindent köszönök. És légy szíves ne kérj semmiért se bocsánatot, inkább nekem kellene. Nem azért hozol magaddal, hogy a kiakadásomat kelljen hallgatnod és őszintén sajnálom, hogy látnod kellett az összeomlásomat. Nem is tudom mi ütött belém... - tényleg nem értettem. Oké, hogy életemben most először ültem repülőgépen, de azért ez mégis sok volt. Túlreagáltam a helyzetet és szégyelltem magam, amiért Adrian-nek mindezt látnia kellett. Azért vagyok itt, hogy én segítsek neki és nem azért, hogy ő segítsen nekem. - A szerződésünk miatt pedig ne aggódj. - se azért, mert most átléptünk pár szabályt mindketten, se azért, mert hamarosan felbomlana. Előbbiről nem beszélek senkinek, utóbbira pedig még várni kell majd, mert nem mostanában fogom tudni letudni az egyetemet. Kortyoltam egyet az italból, majd óvatosan visszahelyeztem a poharat az asztalkára. A tarkómhoz nyúltam, hogy a méregdrága nyakláncot szétcsatolhassam, majd lassan, vigyázva a szép láncszemekre és a csillogó kristályokra az asztalra fektettem az ékszert. - Sajnos már nem megy az öltözékemhez. - mosolyogtam, de ahogy végignéztem a korábban magamra kapott ruhadarabokra, különös érzés kerített hatalmába. - Ez a te ruhád? - kíváncsian néztem fel Adrian-re. Ha kiderül, hogy az ő ruhája van rajtam, akkor menten el fogok süllyedni szégyenemben. Bár az lehet rosszabbul esne, ha megtudnám, ez női ruha és ezt csak úgy előkapta a szekrényéből. De hogy miért is zavarná ez a lelki világomat, azt már nem tudtam volna megmondani. - Tényleg ne haragudj, hogy zavartalak. Ezt elcsomagolom. - kezembe vettem az estélyi ruhát, de az elképzelésem, miszerint csak úgy egyszerűen kisétálok innen, az nem valósult meg. A pánik ugyan eltűnt, de továbbra sem lennék képes arra, hogy teljes nyugodtsággal sétálgassak fel-alá ebben a fém dobozban. Így szótlanul álltam továbbra is az ágya mellett, mint valami zombi. Gratulálok, Megan, nagyon ügyesen el tudod érni, hogy komplett idiótának tűnj mások előtt. Remek munka.
Türelmesen vártam, hogy átöltözzön, és amikor hallottam ,hogy teljesen készen van, még egy kicsit vártam, bár nagy volt a kísértés, hiszen önmagában is gyönyörű alakja van Megannak a ruhákban, s nem egyszer kaptam azon magam, hogy vele álmodok, vagy róla, ezt annak tudtam be, hogy megbízok benne, hogy annak ellenére, hogy csak a munkáját végzi, én titkon szeretném ha több lenne köztünk. De tudtam ,hogy ez sosem fog bekövetkezni, egyébként sem az a próbálkozós fajta vagyok, a feleségem előtt sem ugráltam nőről nőre, kimondottan. Alkalmi kapcsolatok, persze. De egy idő után kezdett érdekelni az, hogy megállapodjak valaki mellett, az hogy kiegészítjük egymást. Megan pedig vonzott, már amennyit mutatott vagy mutathatott magából, mert tudtam, hogy a munkájára odafigyel, hogy ne legyen se több se kevesebb, sőt mi több, tolakodó sem. a vénemberes megjegyzésénél csak felhorkantottam, biztos, hogy a stressz miatt hívott így, elvégre nem vagyok én olyan vén! Nem láttam előre, így nem tudtam, hogy lehunyta-e a szemeit vagy sem, de reméltem, hogy azért a hangom és a téma elterelésem betalált. Az pedig, hogy most érinthettem, sokat jelentett a számomra. Melegség szikrázott a bensőmben, olyan amelyet már igazán rég éreztem. Úgy éreztem, hogy szüksége van rám, hogy ezekért az érzésekért kevésbé félek attól, hogy a közelemben van, mert tudtam, hogy ő is olyan esendő ember mint én. Látva, hogy ő sem olyan tökéletes, mint amilyennek képzeltem, és szüksége van a támogatásomra, kicsit közelebb éreztem magamhoz. Belül mosolyogtam erre a következetésemre, ám kissé elkomorodtam a magyarázatát hallva. - Rendben, akkor egyedül megyek anyám drágakő szállítmányáért. Nem szerettelek volna egyedül hagyni, Franciaországban, hiszen az én felelősségem vagy, ráadásul a béred dupláját fizettem volna, mivel belenyúlik a ciprusos út a jövőhetedbe is, ám ha gondolod inkább hazaküldelek a magángépemmel, ha nem fér bele neked ez a program. – magyarázom könnyedén. Tényleg az iménti beszélgetés alkalmával fejtette ki az anyám, hogy az Egyiptomból érkező drágakő szállítmányát átvehetném ott, így rengeteg szállítási költséget úszna meg, na meg a vámon is kedvezőbben járna. Ráadásul az ilyen ingázós útjaim miatt, anyám cégében résztulajdonnal rendelkeztem, és aláírási és eljárási jogom is volt bizonyos ügyekben. Csak legyenek rendben anyám köveinek a papírjai. Amit pedig a magyarázatom után mondott, ott rendesen eltátottam a számat. - Pedig… a múltkor azt mondtad, kikotyogtad, hogy az összes filmet megnézted…- megjegyzem, ez még mindig kicsit legyezi a hiúságomat, és jól esik, másrészt, miért repkednek, ahogy mondani szokás lepkék ettől a gyomromban? – A tűz s… - elharaptam a mondatot, és felnevettem, vele együtt nevettem, az oldalát is megcsikiztem, büntetésképpen. - Áááh, szóval azt mondod, hogy én afféle vakvezető típus vagyok? –ugrattam, és mosolyogva ráztam meg a fejem. – igen, olyan apró kutyaként nem tudnám elképzelni magam, de egy retriever, az már igazán bevállalós, több dologra is képes. Amikor felkelt a karjaimból Megan, kicsit úgy éreztem magam, mint aki fázik, kioltották a meleget, ami eddig táplált, így jólesett az a pár korty ital, és hálásan pillantottam fel Meganra. - Rá se ránts, hozzám képes kismiska vagy, te még jobban is viselkedtél. – próbálom dícsérni, de az az igazság, hogy tudom, hogy milyen szégyenérzet keríti hatalmába az embert egy-egy ilyen roham után. Hogy nem ura a testének, hogy a gondolatai csak egyetlen dolog körül forognak, önnön magunkban elveszni, csapdába esni , ez a legnagyobb probléma, önmagunk ellen harcolni, legyőzni magunkat. -Csak… olyan helyzetbe kerültél, amibe még azelőtt nem, a viselkedésemmel pedig én sem segítettem, hanem inkább rontottam. – magyarázom megértőn. A sok pszichológusi duma, ragadt rám bőven, mert igen is meg kellett próbálnom a terápiát. Neki köszönhető, hogy nem zárkóztam be teljesen a házamba, és nem is mozdulok ki onnét. Ha biztosított arról, hogy a szerződésünkkel semmi baj, akkor hittem is neki, tényleg nem tettünk semmi olyasmi ami bármi ellen lett volna. Felálltam, hogy a törölközőmet bedobjam a szennyes tartóba, és meglepetten pillantottam Meganra a kérdés hallatán. - Persze… az –az egyik alvós pólóm, az pedig az edző gatyám…de ki voltak mosva... - magyaráztam értetlenkedve.Tudtam, hogy nem mindenki szeret más ruhájában lenni, megértettem én az ilyesfajta rigolyákat is. – Baj? Menjek át a szobádba a te holmijaidért, átkísérjelek? A te ruhádban kényelmesebb lenne? – korrigáltam gyorsan, nem akartam, hogy azt higgye, hogy ott is akarok vele maradni, vagy azt akarnám, hogy ő maradjon itt. A torkomat köszörültem, és figyeltem a téblábolós alakját, ahogy a ruha elcsomagolásáról beszélt. A tarkómat vakarásztam, mire fény gyúlt az alagút végén, én szerettem az ő társaságában maradni, ha rosszul voltam, ő mondjuk miért ne? Legfeljebb azt mondja hogy nem. - Mit szólnál, egy közös filmezéshez, az út nyolc órás, és van mindenféle kaja a repülőn, a stewardess kiváló szakács is, bármit elkészít, bár én a mozizáshoz a poprornt, és a nachost abszolválom, egy nagy adag narancs dzsússzal, és sajtos popcortn, semmi mást. De készíthet pizzát is, viszont én lefekvés előtt nem szívesen tömnék magamba pizzát, a végén még nem fogok tudni elaludni. – fűzöm hozzá mintegy mellesleg, és mosolyogva pillantok le MEganra. – mit szólsz? – már nyúltam is a távirányítóért, hogy azon megnyomva egy gombot, előbukkanjon a síkképernyős tv-m, és a netflixem, innen tényleg bármit tudtunk nézni. -A ruhát csak terítsd le arra a fotelre, senkit sem fog zavarni, ha az út hátralevő részét ott tölti. – könnyedén rántottam meg a vállam, tényleg igyekeztem szabadabban viselkedni, egyébként igen gyakran ment a közelében a nyugodtabb, természetes viselkedés. Mert ő ezt hozta ki belőlem, mellette megnyugodtam, és ha nevetni láttam, vagy bohóckodni, amikor azt hitte, hogy nem látom, olyankor mindig vele szárnyaltam titkon én is.
Nem lett volna szabad hagynom, hogy a közelsége ennyire megnyugtasson, hisz ez már önmagában is elég sok problémát vetett fel. Legalábbis az én tudatomban. Addig ugyanis, míg Adrian ebből nem sokat érzékel, addig nincs is vele túl nagy baj. A gondolataimmal még talán egyedül is meg tudok birkózni. Egészen addig nem volt semmi bajom a mondandójával, míg szóba nem került volna, hogy mennyit fizetne az útért. Szükségem volt a pénzre, minden apró garas jól jött, de valahogy, ha az ő szájából hallottam ezt, az nem esett jól. Olyan volt, mintha arcon ütöttek volna, mert rögtön visszatértem az escort szerepbe. Pedig mikor már tényleg úgy éreztem, hogy kicsit kötetlenebb a feladatköröm. De igen... erről sose lenne szabad megfeledkeznem. Escort vagyok, Adrian fizet a kísérő szolgáltatásaimért, és ennyi. Ez az egész csak erről szól. És erről is kell szólnia, hisz köt a szerződés. De akkor miért esik ilyen rosszul? - Hát egy ilyen munkaajánlatot nem utasíthatok vissza, pláne, hogy nincs semmi dolgom jövő héten. De a béremről majd az irodával beszélj, engem nem érdekel... - mármint érdekelt, de ez is csak azt bizonyította, hogy munkaügyben vagyunk érdekeltek, így hát erőszakkal ugyan, de tényleg el kellett hessegetnem a nem ide tartozó gondolataimat. - Különben is... egyedül a magángépeden? Nincs annyi pénzed, amennyiért be merném vállalni! - próbáltam viccelődni vele, mert az előbbiekből kiindulva nem lettem volna képes nyolc órán keresztül egyedül végigszenvedni a repülőutat hazafele. Bár azt már nem tudtam, hogy a megszólalásomba miért vittem bele a pénz témát, de már mindegy volt. - Tudom, a tűz serlegét te rendezted... nem hiába az a kedvenc részem. - mosolyogtam rá, miután hallottam, hogy elkezdett valamit mondani a filmmel kapcsolatban, csak épp nem fejezte be, így megtettem én. Egyébként könyvben is az a rész volt a legjobb és tényleg megtisztelő, hogy ismerhetem azt, aki vászonra vitte. Viccelődtem volna vele, hogy apró kutyaként legalább fel tudnám emelni és el tudnám cipelni magammal, de inkább ezt megtartottam magamnak. Nem illett volna bele az escort szerepkörbe, se a szerződésünk sarkalatos pontjaiba sem. Bár ezekbe az se passzolt, hogy valósággal a karjaiban hevertem, ezért is kellett olyan hamar és hirtelen felkelnem mellőle. Az ilyen apróságok miatt képzelek olyanokat, amiket nem lenne szabad, így kénytelen leszek megemberelni magam és kordában tartani nem csak a gondolataim, de a cselekedeteimet és a szavaimat is. Válaszait ezért is hagyom reakció nélkül, ám ahogy végigpillantok a megjelenésemen, kénytelen voltam rákérdezni, hogy kinek a ruháját is viseltem. - Nem azért kérdeztem... - szabadkoztam rögtön, de máris jöttek az újabb kérdések, amikre talán némileg túlreagálva válaszoltam. De csak azért, mert megijedtem még a gondolatától is annak, hogy túl sokat kellene mászkálnom ezen a gépezeten. Jól el voltam én egy helyben is, egészen addig, amíg Adrian agyára se mentem a jelenlétemmel. - Nem, egyáltalán nem baj. Csak eddig mindig olyan szépen megjelentem... és ezidáig szerintem egy ügyfelem se látott melegítőnadrágban. - emiatt éreztem magam annyira kellemetlenül, mert úgy gondoltam, túl slampos benyomást kelthetek. Nem mintha tetszelegnem kellene, de ettől függetlenül szerettem csinosan mutatkozni előtte, mert igen is jól esett, ha véletlenül rajtam felejtette a szemeit. Mély levegőket vettem, ahogy magamhoz öleltem az estélyi ruhát, erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy kisétáljak a szobából és mindenféle pánikroham nélkül eljussak az én szobámig. Már majdnem sikerült is elindulnom, amikor megszólalt. Amit pedig mondott... szinte az életemet mentette meg vele. Ennyit arról, hogy szigorúan a szabályok határain belül maradok. - Nagyon örülnék neki. - hálával telt hangon feleltem, a ruhát pedig már terítettem is rá az előbb kinézett fotelre. - És jöhet a sajtos popcorn is. - a hirtelen rám tört boldogság egy hatalmas mosoly keretében az arcomra is kiült, de most nem tudtam bosszankodni ez miatt. Amint megnyomta a távirányítón a gombot és előbukkant a síkképernyő tv, elismerően bólogattam. Sose tudnék hozzászokni az ennyire modern technológiához, hiába is nyűgöznek le ezek a dolgok. Visszalépek hozzá, majd játékosan kikapom a kezéből a távirányítót. - De én választok filmet! - ellenkezést nem tűrően jelentettem ki, bár igazából nem vágtam volna be semmiféle durcit, ha mégis visszavette volna a távirányítót. Óvatosan felkuporodtam az ágyára, de hiába próbáltam kényelembe helyezni magam, valahogy nem ment. Hiszen ez mégis csak az ő ágya volt... - Na jó... adok választási lehetőséget. Mentőexpedíció Matt Damonnal, A számolás joga, csak, hogy a NASA-nál maradjunk, esetleg Másnaposok vagy pedig az örök kedvenc mesém, az Anasztázia. Melyiket szeretnéd? - nem mintha nem lenne még vagy úgy több ezer lehetőségünk, de most hirtelen ezek ragadták meg a figyelmemet. Figyeltem rá ártatlanul mosolyogva, miközben most már tényleg igyekeztem kényelembe helyezni magam. Ami még mindig nehezen ment. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy ez az ő ágya. - Tényleg nem gond ez neked? - mutogattam az ágyra és kettőnkre. Habár tisztában voltam azzal, hogyha gond lenne, akkor alapból fel se ajánlotta volna, de muszáj volt nyíltan rá is kérdeznem. Hisz mégis csak ő az ügyfelem, aki a szerződésemet ki tudja pontosan hány plusz ponttal egészítette ki, ami a lehető legjobban leszabályzott mindenféle plusz érintkezést. És bármennyire is gondolkoztam, nem tudtam, hogy vajon ez az egy ágyból való filmezést be lehetne-e szorítani a még elfogadható interakciókba. Mert nekem ez egy kicsit többet jelentett, amit nem szabadott volna engednem, jól tudtam. De míg Adrian nem tud róla, addig baj se lehet belőle, igaz? - Adrian? Köszönöm, hogy elhoztál. - mosolyogtam rá kedvesen. Habár nem indult zökkenőmentesen az utazás, mégis hálás voltam neki azért, mert elhozott. Tudom, hogy szüksége volt egy barátra, aki majd segít neki meggyőzni azt a másik ismerősért, de örültem, hogy engem választott. - De ha Ciprusra is repülővel akarsz menni, akkor könyörögve kérlek, szedálj le valamivel. - elviccelődtem a helyzetet és csak bíztam abban, hogy nem jön rám még egy pánikroham se most, míg oda nem érünk Cannes-ba, se később. Feszengtem kissé a ruhájában, bár az is lehet, csak a tudat, hogy az ő ruhadarabjait viselem, az volt rám ilyen hatással. Vagy még inkább az, hogy mivel nagy volt rám a póló és a nadrág is, így tényleg egy kislánynak éreztem magam mellette. Ez pedig nem tetszett. Újabb kisebb turbulencia keresztezte az utunkat, aminek köszönhetően olyan erővel kaptam Adrian keze után, hogy szerintem simán meg is ütöttem szegényt. Amíg tartott, addig szorítottam a kezét, majd gyorsan elengedtem, ahogy újra nyugodalmasabb vizekre eveztünk - már képletesen szólva. - Ne haragudj, nem fordul elő többet! - összekulcsoltam kezeimet a mellkasom előtt, hogy ezzel is inkább magamba kapaszkodjak. Túl sokszor szegtem már meg a szabályt ma este, ezt pedig nem játszhattam el többször. - Feljebb hangosítanád kicsit? - inkább a filmre kellene összpontosítanom. Igen, ez jó elterelő hadművelet lesz. Legalábbis rettentően bíztam ebben.
Éreztem, hogy megfagyott a levegő, amint szóbahoztam a bérét, így szomorúan pillantottam félre, és magamban elmondtam magamat mindenféle szemétládának. Jelen pillanatban egy szakadék tátongott kettőnk között, az pedig a pénz volt, világosan kiéreztem a szavaiból, hogy meg van sértődve. Nem akartam felvágni előtte a vagyonommal! Hülye vagy Adrian! Korholtam magam és kissé megrándult az arcizmom is, ahogy magamban ostoroztam magam. Tényleg kezdem hülyén érezni magam, hogy magamban beszélek, arról, hogy milyenek lennénk animágusokként. Tudtam, hogy elrontottam mindent azzal, hogy felhozakodtam a fizetéssel, én vagyok a hülye, hogy azt hittem, hogy ez aggasztja Megant, hogy nem fizetném ki. Halkan felnevettem a slampos megjegyzésén, és végig pillantottam rajta, kicsit elmélyült a pillantásom, ahogy megláttam a ruháimba, ettől kicsit olyan érzésem volt, mintha hozzám tartozna, jól festett a ruháimban, még akkor is ha a nadrág bőven rálógott a lábára és a pólót jószerével alvósnak is használhatná. Ezután megfordultam, neki háttal és megráztam a fejem. Ne képzelj bele többet Adrian, mint amit lehet. Ő jó pár évvel fiatalabb nálad és ott a szerződés is! Még egyetlen dologgal próbálkozhattam, hogy oldjam a feszültséget, az pedig a közös filmezés volt. Így örömmel vettem a lelkesedését, s azt is, hogy kikapja a kezemből a távirányítót. Míg birtokba vette a távirányítót, addig én felhívtam a stewardesst. - Te milyen üdítőt kérsz? – pillantottam hátra a vállam felett, kérdőn, míg a válaszát vártam, a hasamat vakarásztam a pólóm alatt, neki háttal, pót cselekvés azt hiszem, a mozdulat közben fordultam meg, hogy rá is pillantsak, ha megvolt a válasza, mosolyogva tettem le a telefont, s gondolatban szépen hátba veregettem magamat, a mentésem miatt. - Miért lenne? – térdeltem le mellé az ágyra, persze a kellő távolságot megtartva, mert volt valami csábító abban, hogy mi ketten együtt egy ágyban fekszünk, még ha csak tévézünk is. Bebújtam a takaróm alá, és a hallott ajánlatokon töprengtem. - Legyen az Anasztázia, szeretem az animációját. – nálam ez volt a mérce, és imádtam mindent, animét, rajzfilmet, filmet, bármit ami a munkámhoz kapcsolódott. Azon kevesek közé tartoztam, aki azt csinálja amit szeret. - Már hogy lenne gond? Csak filmezünk nem? – tényleg nem értettem, hogy miért problémázik még mindig, tényleg csak filmezésről volt szó, ráadásul bő ruhákban van, ugyan ki gondolná ezt szexinek? Mondjuk én, mert az én cuccaimat viseli, és bájos volt a zavara. - Nem, oda yachtal terveztem menni, remélem hajókáztál már. – kacsintottam- De ha gondolod, leszedálhatlak arra az útra, is , csak nem látnád a hajó orrban úszó delfineket. – vontam fel a szemöldököm kihívón. Eközben megérkezett a stewardess is, fedett tárolókban hozta az italokat, és a popcornokat, meg a nachosomat. pont ahogy én szeretem, jó nagy adag nachos, rengeteg szósszal. Amikor végezett és távozott, majd becsukta maga mögött az ajtót, kapta el a kezem hirtelen MEgan, kis híján az arcomba öntöttem a sajtszószt, úgy meglepett a hirtelen érintésével, és aggódalmasan pillantott rá. - Nem gond, ez…csak természetes. Legközelebb ha rám jön egy ilyen a társaságban, kipróbálhatnánk ezt a hát simogatós dolgot, hamarabb megnyugodtál tőle, mint ahogy én szoktam. – magyarázom könnyedén, és bekaptam az első falatot, majd rágni kezdtem, eztán a kapcsolóért nyúltam és hangosítottam is, meg el is indítottam a filmet. Kényelmesen feküdtem, meleg is volt, és jól is éreztem magam, ráadásul már korábban rengeteg feladatot elvégeztem, tárgyalásról tárgyalásra hajtottam, így baromira elfáradtam. Az sem zavart, hogy hangosabb a film, se az időnkénti turbulencia, s bár nem akartam, egyre laposabbakat pislogtam, bár a tányéromat még igyekeztem magamhoz ölelni, egyszer – kétszer azon kaptam magam, hogy bebólintok. Reméltem, hogy mindezt Megan nem veszi észre, ilyenkor mindig gyorsan a képernyő felé kaptam a pillantásomat, és bekaptam egy falatot, hogy lássa, rágok, magamnál vagyok, a következő egy percben legalább. - Ha vége, akkor Bosszúállókat nézünk. – indítványoztam, bár szerintem azon is elaludtam volna, a raktáraim végesek voltak.
Nem akartam ennyire fagyossá változtatni a levegőt közöttünk, de mégis sikerült és ezért rettenetesen ostoroztam magamat. Nem kellett volna így ráförmednem. Hiszen végül is tőle kaptam a fizetésem, neki köszönhettem, az ő állandó megbízatásainak, hogy tudtam fizetni az iskolát, most mégis így vágtam vissza neki. Bocsánatot akartam kérni, de már nem akartam tovább feszegetni ezt a témát, főleg mivel ennyire rosszul érintette mindkettőnket. Kérdőn pillantottam fel rá, ahogy elnevette magát azon megjegyzésemen, hogy már nem vagyok csinos ebben a ruhában. Ha most komolyan kinevetett, biztos, hogy hozzávágok egy párnát, ezt megfogadtam. De persze nem tettem meg. Az, ahogy végigfuttatta rajtam a tekintetét, más irányba terelte a gondolataimat, s közben simogatta a hiúságomat. Mikorra a közös filmezés már szóba került, szinte teljesen jól voltam. A hirtelen jött pánik hirtelen el is tűnt, bár ezt nélküle aligha tudtam volna végigcsinálni. Annyiszor sikerült már őt megnyugtatnom különféle rendezvényeken, hogy le kellett volna tudni nyugtatni saját magamat. De nem tudtam, annyi viszont bőven elegendő volt, hogy Adrian a közelemben legyen. És ez tetszett, még akkor is, ha tudtam, hogy nem szabadna ilyeneket éreznem. Ezért loptam el tőle a távirányítót is, hogy valamennyire ráállítsam az agyamat a filmnézésre. - Ásványvíz elég lesz. - feleltem mosolyogva, miközben azon ügyködtem, hogy valahogy kényelembe helyezzem magam. Este volt már, repülőn is voltam, így nem akartam semmi szénsavas, agyoncukrozott üdítőt inni. Vállamat rándítottam, amikor visszakérdezett. Hirtelen azt se tudtam, mi volt az én eredeti kérdésem, annyira megzavart, ahogy éreztem kicsit megsüppedni az ágyat az én térfelemen is, mikor rátérdelt. Nyelnem kellett, a tv készülék felé fordítani a tekintetemet, mert úgy éreztem ingoványos talajra tévedtem. Olyanra, amire soha nem lett volna szabad. Még ha a tetteim ezt nem is bizonyították, bőven elegendő volt, hogy a gondolataimnak nem tudtam határt szabni. Elindítottam az Anasztáziát és boldogan döntöttem a fejemet a háttámlának. Kiskoromban annyiszor megnéztem ezt a mesét, abszolút azonosulni tudtam a főszereplővel és mindig arra vágytam, hogy kiderüljön rólam, én is egy hercegnő vagyok. Ám mivel ez a mai napig nem következett be, már nem hittem abban, hogy valaha is megtörténik. Igaz, már nem is annyira vágytam erre, másfele nőttek a prioritásaim. - De, persze, csak filmezünk... Én csak úgy értettem, hogy talán még ez is ellen megy a szerződés valamelyik pontjának. - nem aggódtam az miatt, hogy bármelyikünk is felróná ezt a másiknak vagy épp az escort ügynökségnek, de azt sem akartam, hogy Adrian azt higgye, kezdenek eltűnni a határvonalak. Habár a gondolataimban ez tényleg bekövetkezett, a valóságban ezt nem engedhettem meg, ezért is voltam túlságosan is óvatos. - Hát... mentem már át komppal Staten Island-re. - néztem rá mosolyogva, sokat mondóan, hiszen jól tudta, hogy kit is látogattam meg New York kevésbé frekventált városrészében. A következő mondatát hallva zavartan szélesebbre húzódott a mosoly az arcomon. - Látni szeretném a delfineket. - suttogtam, mintegy végszóként s onnantól kezdve igyekeztem minden energiámmal a mesére koncentrálni. Nem arra, hogy pár centiméterre ült tőlem, és nem arra, hogy egy s ugyanazon ágyban feküdtünk. Ráadásul én még az ő ruháit is viseltem, ami kissé azt a hatást keltette, mintha éppen engem ölelne. Semmi sem ronthatta volna el ezt a pillanatot, pláne miután a nassolnivalók is megérkeztek, csak ismét az a hülye turbulencia és az én beteges félelmem a repülőgépeken. Ijedten kaptam fel a fejem és néztem Adrian-re, ahogy meglendült a keze és a sajtszósz majdnem az arcára került. Hála a jó égnek, hogy nem így lett, máskülönben most önszántamból kiugranék a gépből szégyenemben. De ahelyett, hogy haragudott volna vagy épp ellökte volna a kezemet, mondván így is túl sok volt mára az érintkezésekből, még feldobott egy új témát, ami őszintén meglepett. - Öhm... persze. Mármint, ha ezt szeretnéd, akkor kipróbálhatjuk. - különös izgatottság lett úrrá rajtam, s habár azt kívántam, soha többé ne uralkodjon el rajta a pánik, valamiért önző módon mégis érdekelni kezdett a következő alkalom. A tudat, hogy nem csak légzőgyakorlatokkal billenthetem helyre, hanem nyugodtan hozzá érhetek, megsimíthatom a karját vagy épp a hátát, különös izgalommal töltött el. Kicsit olyan volt ez, mint amikor valaki hosszú ideig lemond egy számára kedves ételről, majd egyszer csak újra megkóstolja azt. S habár nem lett volna szabad erre valamiféle mérföldkőként tekintetem, mégis boldoggá tett a tudat, hogy Adrian már annyira megbízott bennem, hogy képes volt ennyire közel engednie magához. - Szerintem ez után inkább aludjunk. - javasoltam neki, de még mielőtt mérgelődhetett volna, még hozzátettem: - A Bosszúállókat megnézzük holnap vagy holnapután. - szerettem azt a filmet is, így nem ellenkeztem ellene, de már észrevettem, hogy Adrian-nek szüksége volt a pihenésre. Így amint véget ért a mese, már én is álmosan tekintettem a mellettem fekvő férfira. Ajkaimon apró mosoly jelent meg, de igyekeztem elhessegetni a gondolatát is annak, hogy mennyire elégedett voltam a látvánnyal. De mikor ezt nem sikerült olyan könnyedén véghez vinnem, mint terveztem, óvatosan felkeltem az ágyról. - Átmegyek a szobámba, te csak aludj tovább. Reggel találkozunk. - suttogtam és megigazítottam az ágyneműt, ahol eddig feküdtem. Habár halálfélelemmel a bensőmben, de kénytelen voltam megtenni azt a pár lépést, ami elválaszthatott végül tőle. Nem arról volt szó, hogy nem maradtam volna mellette. Csak épp nem szabadott. Eddig még sosem töltöttünk ennyi időt együtt, főleg nem ennyire elszigetelve mindenkitől és ezek kétség kívül olyan érzéseket is a felszínre hoztam, amiket letagadni lett volna csak szabad. - Jó éjszakát. - még az ajtóból visszafordultam, hogy jó éjszakát kívánhassak, aztán lassú, bizonytalan léptekkel megindultam a szobám felé. Mikor ott becsuktam magam mögött az ajtót, megnyugvást kellett volna éreznem, hisz "végre lehet időm magamra", de ehelyett inkább szomorú voltam. Hiába volt szinte kiköpött mása ez a szoba, Adrian-ének, nélküle sokkal ridegebb volt. Az ágyba befeküdni is rossz érzés volt, abba pedig semmiképp se akartam belegondolni, hogy még mindig egy repülőn voltunk fent a felhők között. Hosszú percekig csak ültem az ágyon, mert eredeti terveim között szerepelt az, hogy átveszem a topomat és a rövidnadrágomat, ami pizsamaként funkcionált, de ehelyett inkább úgy, ahogy voltam, bebújtam a takaró alá. Valamiért megnyugtatott, hogy Adrian ruháját viseltem, így kicsit olyan volt, mintha ő is itt lett volna velem.
Most én voltam az, aki figyelmen kívül hagyta az aggályait, és nem válaszoltam. Csak filmezünk nem? Felvontam a szemöldököm, amikor meghallottam, hogy utazott már kompon, tetetett hitetlenséggel tátottam el a számat. - Naa nee! Ismerem?! Meg kell verjem? – majd bedobtam egy adag popcornt a számba és mosolyogva pillantottam a képernyőre. Kezdtem jól érezni magam, és ez annak volt köszönhető, hogy végre nem beszéltünk semmiféle anyagiakról, sem pedig más egyéb munkával kapcsolatos ügyről, ami az ügynökséghez lenne köthető. Igazából szörnyen röstellem bevallani, de valahol a film fél órájában elaludtam, először ültem, majd valamikor félrepakoltam a tányéromat és elfeküdtem, és békésen szundikáltam, néha kinyitottam a szemem, esküszöm láttam a mesét, végig! De meg ne kérdezzék mi történt az ebédős éneklés után, amikor teleénekelte az ebédlőt a régi pompával. - Hmgppmgfpfm! – vagyis: Jó éjszakát, Aidan fordításban ez ennyit tesz, és átfordultam a túloldalamra. Jócskán félálomban voltam, már a film végére, a vízszintes fekhelynek is köszönhetően. Egy biztos, átkúsztam az éjjel Megan oldalára és az ő illatába temettem az arcomat, s most még a magasság ellenére is elkerült az időnként megjelenő rémálmom. Amely fel sem tűnt eleinte, csak az, hogy egyedül vagyok, így bambán pislogtam körbe, hogy hol van Megan. ~ Végtére is igaza van, minek maradt volna itt, még csak nem is a barátnőm! Senkim, csak a munkája miatt van velem. A helyében én is ezt tettem volna, valószínűleg.~ Nyújtózkodtam, és gyorsan lefürödtem, azt hiszem, hogy a belső órám figyelmeztetett, hogy ideje ébredezni, meg egyébként is éhes voltam, így már ültem is az egyik fotelbe, a friss pólómban, és rövidnadrágomban, a csuklómon az órámmal, a reggelimet várva. Eközben a stewardess Megant is felébresztette, közölte, hogy meleg időjárás van Cannesben, és hamarosan le fogunk szállni, és hogy szeretne-e enni leszállás előtt. Én igen! A nagy tál fahéjas Cini-minis-emet. Nem is hagytam, hogy a stewardess készítse el, én csináltam meg magamnak, pont úgy ahogy szeretem, tele ciniminivel, és sok tejjel, de a cinimini is sok legyen, ne csak a tej, lényegtelen. Ezt csakis én érzem, hogy mikor és hogyan elég. Így elégedetten hagytam, hogy legalább szervírozza a reggelimet, komolyan, akár egy gyerek. - Jó reggelt, remélem jól aludtál! –mosolyogva mutattam a velem szemben levő székre, ha akart, oda is leülhetett, én nem erőltettem. Azt se hogy, reggelizzen. - Nem kell sietnünk a városba, megállhatunk bárhol, hoztam magammal gépeket, amelyiket akarod, használhatod fotózásra, szakmai ártalom… - rántottam meg a vállam, miközben rágtam. – Szeretek tájakat fotózni, esetleges háttér ötletekhez. – magyaráztam lelkesen. Nem hoztam szóba az estét, noha titkon jólesett, hogy vele néztem félig-meddig a mesét, túlzás, hiszen elaludtam. De jó volt közösen művelnünk valamit, ami a nem szokványos kategóriába tartozik. - Szólj ,ha sokat beszélek… ha van kedved, ülj át ide, mellém a leszállás idejéig. – mikor már befejeztem az evést, és nagyban igyekeztem törölni a számat és a szakállamat, amelyek általában tejesek maradnak, egy-egy ehhez hasonló reggeli evős akcióm után, s több-kevesebb sikerrel meg is tisztítom magam, általában. Folyamatosan somolyogtam, és csillogó nagy fekete szemekkel pillantottam körbe a gépen belül is, és az ablakon is, itt már jócskán nappal volt, ezért is ébredtem félig meddig magamtól. Dél körül járt egyébként. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fog esni kimozdulni otthonról, és nem csak munka ügyben, illetve félig meddig abban, de… mégis csak egy barátot látogatok meg, és nem egy szállodában lakom, vagy lakókocsiban. – magyaráztam mentegetőzve. - Mi a nagy álmod, hova szeretnél eljutni egyszer? – pillantottam Meganra kíváncsian, addig is, ha beszéltetem, talán nem gondol arra, hogy éppen landolunk. Vagy nem stresszel rá, annyira. - Erről jut eszembe, muszáj anyámnak küldenem egy képet kettőnkről, hogy lássa, megvagyunk, nagyon aggódik érted, a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rád, ne engedjelek el túl messze magamtól. – elővettem a telefonomat, és néhány gombnyomással behoztam rajta a fénykép funkciót, és a szelfie gombot. - Kész vagy? – pillantottam Meganra mosolyogva. Igen, sokkal jobban felvoltam szabadulva, mint általában a hivatalos eseményeken. Örültem, hogy a jobbomon ülő nővel osztozhatok ezekben az élményekben.
Hiába viccelt csupán, mégis jóleső érzéssel töltött el a "meg kell verjem" kérdése. Általában ilyet a féltékeny barátok szoktak kérdezni a barátnőiktől, de mi nem alkottunk egy párt, ráadásul Adrian is tudta, hogy hozzá utaztam annak idején komppal Staten Island-re. Mégis, kellemes melegség öntötte el a szívemet, hisz ezzel tényleg olyan érzetet keltett, mintha nem akarná, hogy bármilyen formában is máshoz tartozzak. És noha ilyenre még gondolni se lett volna szabad, hisz hozzá se tartoztam, maximum csak egy szerződés kötött össze minket, mégis tetszett a reakciója. Amin természetesen jót is mosolyogtam és azon kaptam magam, hogy őt néztem, ahogy bedobta a popcorn-t a szájába. Hirtelen olyan gondolatok szöktek a fejembe, hogy mennyire el tudnám viselni azt, hogy innentől kezdve minden filmet vele nézzek meg. De ezt gyorsan elhessegettem magamtól. Amint a mese véget ért és Adriannel elbúcsúztunk egymástól, visszasétáltam az én szobámba. Még mindig furcsa volt, hogy egy repülőn is lehet saját szobája az embernek, de ezt nem firtattam. Mert hát... tény, hogy hozzá tudnék szokni efféle ellátáshoz, meg aztán ha a pánikroham mondjuk egy turistaosztályon tört volna rám, akkor ott biztos még le is szíjaztak volna az egyik üléshez. Itt viszont lényegesebben kellemes bánásmódban részesültem. Az éjszaka hátralévő része nem telt olyan rosszul, mint amilyenre én számítottam, de ebben szerintem nagy szerepe volt annak, hogy Adrian ruháiban vészeltem át azt a pár órát. Ezen felismerés hatására pedig, amint ébresztett a stewardess, valósággal ledobtam magamról a férfi pólóját és nadrágját. Kezdtem veszélyesen sokat képzelni ebbe az egész helyzetbe, s igen csak tartottam attól, hogy komoly galibát okoznak majd a gondolataim. Talán életemben nem zuhanyoztam olyan gyorsan, mint most reggel. De bármennyire próbáltam nem arra gondolni, hogy tízezer kilométer felett repültünk, mégis csak erre tudtam. Szinte beléptem a zuhany alá, meg ki, éppen hogy csak megmártóztam a folyó vízben, de ennyi is épp elég volt. A meleg időjárásra való tekintettel egy egyszerű ruhát választottam a mai napra, a kedvenc bokacsizmámmal, bár utóbbit míg le nem szálltunk, nem óhajtottam felvenni. Így se merek stabilan közlekedni a gépen, nemhogy egy magasabb sarkú cipőben. Többször megigazítottam a ruhámat, azt a két hajtincsemet, amit befontam és hátul összetűztem... úgy készültem, mintha valami hivatalos megjelenésem lenne. Bár, meg kell hagynom, örültem, ha Adrian rajtam felejtette a pillantását. Igaz, eddig még szinte csak kisestélyiben vagy koktélruhában látott, ilyen hétköznapi ruhában, mint amilyen ez is, ilyenben még nem igazán. Ezért is tettem meg szinte félve azt a pár lépést, ami a szobámból kivezetett a repülőgép közepére, ahol ez a kis társalgó is elhelyezkedett és ahol Adrian már nagy bőszen fogyasztotta a reggelijét. Én sose tudtam ébredés után enni, a legtöbb, amit ilyenkor képes voltam legyűrni, az egy nagy bögre kávé volt, amit a stewardess már le is pakolt a szék előtti kis asztalkára. - Jó reggelt. - mosolyogva köszöntem neki én is, a mondata második felére pedig csak bólogattam. Nem akartam, hogy idegeskedjen esetleg amiatt, hogy nehezen jött álom a szememre. Bár nem tudom, ilyen miatt miért is kellene idegeskednie, hisz nem is kell ezzel foglalkoznia. Rámutatott a székre, de én inkább csak ott álltam az mellett, erősen kapaszkodva belé. - Szerintem ez nem jó ötlet. Ha szeretnéd épségben visszakapni a gépeidet, akkor ne add az én kezembe. Nem értek hozzájuk, még a végén elrontanám őket... jól meg leszek a mobilommal. - nem udvariaskodtam, tényleg ügyetlen voltam és a méregdrága gépeket biztos, hogy nem az én kezembe találták ki, így tényleg tökéletesen megelégszem azzal, ha lövök pár képet a telefonommal. - Nem zavar, ha beszélsz. - mondtam mosolyogva. Tulajdonképpen egész nap el tudtam volna hallgatni, de ezt azért mégsem köthettem az orrára, hisz voltaképp ő az én főnököm volt, kicsit átvitt értelemben. Felemeltem a kávés bögrét, tettem bele két cukrot és már le is ültem Adrian mellé. Ott azért nagyobb biztonságban éreztem magam, mint a szék mellett álldogálva. - Látod? Ez azt jelenti, többször kellene kimozdulnod. - kortyoltam egyet a kávémból, de rögtön fejembe ötlött, hogy mit is mondtam az előbb. - Vagyis... nem úgy értettem. Nem akarlak kényszeríteni, hogy kigyere a csigaházból, csak... jó ilyennek látni. Felszabadultabb vagy, mint az estélyeken, nyugodtabbnak tűnsz. Biztos jót tenne még pár ilyen kiruccanás. - direkt használtam a csigaház kifejezést, hisz jól tudtam, hogy az édesanyjának ez a legfőbb célja. Engem is kérlelt, hogy segítsek neki, és meg is ígértem, hogy rajta leszek az ügyön, de valójában nem tettem túl sokat érte. Szerintem hagyni kell, hogy Adrian magától vállalkozzon ilyenekre és nem kell őt kényszeríteni rá. Meglepett a kérdése, s hirtelen nem is tudtam, mit válaszolhatnék rá, aztán mégis megeredt a nyelvem. - Nem is tudom, nincsenek kedvenc helyeim, de lehet csak azért, mert nagyon sok helyre szeretnék még eljutni. Például... Hollywood-ba. És tudom, hogy nincs akkora történelme, mint mondjuk Rómának, amit egyszer szintén szeretnék meglátogatni, de... mégis csak Hollywood a filmek hazája. Én meg imádom a filmeket és szeretném látni, hogy hol történik a varázslat. De mondjuk elmennék még egy egzotikus szigetre is. Ahol nincs más, csak kék óceán, homokos part és pálmafák. - kicsit elragadtattam magam Hollywood-nál, így kénytelen voltam a szigettel úgymond visszarántani magam a komolysághoz. - Most? - ijedten kérdeztem vissza, ahogy letettem a bögrémet az asztalra és rögtön kaptam is az arcom elé a kezeimet. - Anyukád túl aggódja a dolgokat. Nem elég neki, ha csak írok neki egy üzenetet? - tovább takargattam az arcomat. De meghallva az újabb kérdést és látva Adrian mosolyát, végül elhúztam a kezeimet. - Ha muszáj... De tegyél rá pár filtert, hogy legalább normálisan nézzek ki, mert ehhez még túl korán van. - elővettem a legbarátságosabb mosolyomat és pózoltam a kamerának, közelebb hajolva Adrian-hez. Lenyomta a gombot, a kép elkészült és ahogy visszanéztük, örömmel konstatáltam, hogy nem is sikerült olyan borzalmasan. - Nahát! Ez egész jó lett! Jók itt a fényviszonyok. - mosolyogtam boldogan, de a mosoly rögtön lefagyott az arcomról, amint megjelent előttünk a pilóta. Talán el is fehéredhettem, s az ájulás szélén álltam, mikor végre bejelentette, hogy sikeresen landoltunk. Már meg is érkeztünk volna? - Megérkeztünk? - fel is pattantam a székről és hatalmas kő esett le a szívemről, amint kinézve az ablakon megpillantottam a földet. Ó, istenem, hogy hiányzott a szilárd talaj! Beviharzottam a szobámba, felhúztam a cipőt a lábamra és már fent sem voltam a gépen. Totális idiótaként viselkedtem, de talán a tegnapi pánikrohamnak köszönhetően megértették a reakciómat. Amikor végre Adrian is megjelent a repülő ajtajában és lenézett rám, boldogan mosolyogtam vissza rá. - Megérkeztünk! Földet értünk! Itt vagyunk Franciaországban! Én pedig lenyugszom... - végül, talán még épp időben rájöttem, hogy nem kellene ennyire ostobán viselkednem. Még szerencse, hogy nem kezdtem el a földet csókolgatni! - Na, kész vagy? Indulhatunk? - kérdeztem viccelődve sürgetve őt, de valójában csak izgatott voltam amiatt, hogy végre nyakunkba vehetjük a várost. Néztem rá boldogan, majd elfordultam és a tájat szemléltem. - Hogy lehet itt minden ennyire gyönyörű? Pedig még szinte ki sem merészkedtünk innen. - éppen csak leszállt a gép, még el sem hagytuk a repteret, de már itt is teljességgel magával ragadó volt a környezet. És még csak nem is láttuk a várost, a gyönyörű vidéket, vagy a tengert... Lehetne egyáltalán fokozni ezt a gyönyörűséget? Lehetne fokozni a mostani boldogságomat?
Mosolyogva hallgattam Megant ahogy mesélt az álmairól, hogy hova szeretne eljutni, ha nem lennének ezek a fránya szabályok, már rég elvittem volna Hollywoodba, bizony oda. De nem azért, mert le akartam volna nyűgözni, azt a helyet mindenkinek látnia kell. Én imádtam ott élni, van is egy házam arra az esetekre, ha odaköt a forgatás, a világ minden kincséért sem válnék meg attól a házamtól. Egyébként az sem számítana, ha elrontaná a gépeimet, nem tudnék rá haragudni, ezért is ajánlottam fel neki a lehetőséget, hogy ha szeretne, akkor fotózzon. - Igen, most. – most szeretnék fényképet készíteni az anyámnak, és olyan aranyosan fest, ahogy nem ment ki a szemeiből még az álom. – Ugyan, nem kell rá semmi filter, te azok nélkül is bájos, és csinos vagy. – nyugtattam meg, s teljesen komolyan is gondoltam. Nem kell tudnia arról, hogy időnként eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne ha mellettem ébredne, ahogy ma reggel is hiányoltam magam mellől, hiszen együtt bújtunk ágyba, még ha filmet is néztünk, de jó lett volna ha ott van mellettem. Mosolyogva pillantottam a kamerába, majd lőttem el a képet, és felnevettem, a tejbajuszom rátapadt a szakállamra. – jól van, később csinálok egy másikat… ez förtelmes, és még te panaszkodsz hogy reggel van… - leszállásig még elszórakoztam pár fényképpel, úgy, hogy már tiszta volt az arcom is, szerencsére Megan mit sem vett észre abból, hogy leszálltunk, és ennek örültem. Nekem pedig lehetett pár potya képem Meganról. Talán ez volt anyám hátsó szándéka is. Nem tudhatom. Amint leszálltunk, már küldtem is az üzenetet az édesanyámnak. Addig ő eltűnt a szobájában, és szinte köd előtte, köd utána, már lent is volt a repülőről. Lassan sétáltam utána, a napszemüvegemet fogattam az ujjaim között, s mosolyra húzódott az ajkam, ahogy hallgattam a boldog hadarását. A csomagjainkat a testőröm fogja elszállítani Philly házába, én kettesben óhajtottam eljutni odáig Megannal, hogy bárhol megállhassunk, ha valami olyasmit látok, ami tetszik. Az Aventadorba épp most pakolták be a fényképező felszerelésemet. Más nem is kellett, minden egyéb szükséges irat itt volt nálam, a farzsebemben, a tárcámmal együtt. Lesiettem a kocsihoz, átvettem a kulcsot a testőrömtől, és az anyós üléshez kísértem a föld felett három méterrel repkedő lányt. Ragadós volt a jókedve, mert bizony én is mosolyogtam, ahogy rá néztem. Zizgett a visszafogott izgatottságtól. Az volt a jó magánrepterkben, hogy nem kellett végig állni a sort úgy, ahogy a közösséginél. Persze kaphattunk egy-egy random ellenőrzést, ha épp megakartak szívatni, ám szerencsére ilyesmi nem történt most. Beszálltam Megan mellé én is, és lecsuktam a kocsi ajtaját, amint elfordítottam a kulcsot, azok leereszkedtek a függőlegesből. Beindítottam a kocsit és kellemesen duruzsolt fel. Az ellenőrző kapunál álltunk csak meg, hogy átnézzék az útleveleinket, aztán tovább hajtottam, Nizza felé. Hiába volt alattunk egy bika autó, nem hajtottam többel, mint amennyi a megengedett volt. Én nem tartoztam azok közé, akik ezzel akarnak felvágni, voltak autóim, és azt pályákon ki is élveztem. Olyankor elengedhettem magam, és száguldottam. Egy- két ismerősömmel szoktunk is kijárni versenyezni. időnként lopva Meganra pillantottam, már a harmadik helyen álltunk meg, egy szerepeintin előtti pihenőben, onnan lehetett látni a tengert, és Megan egyszer sem panaszkodott, hogy minek állok meg olyan sokszor. Fotózás közben ért Philly telefonja. - Hogy lehet, hogy a csomagjaid hamarabb ideértek, mint te?! – mosolyogva tartottam arrébb a telefont a fülemtől. - Ismersz, a legapróbb követ is lefényképezem, ha úgy gondolom ,hogy jól mutathatna az egyik filmemben. – magyaráztam nyugodtan. – Érkezünk, nyugodj meg. - micsoda?! egy meglepetés vendég? Remélem nagyon csinos lány! Adrian fejét végre elcsavarta valaki! – elismerés hallatszott a hangjából, én felcöccentettem, és Meganra pillantottam, bocsánatkérőn. Elsüllyesztettem a telefont a zsebemben. - Gyere, még szeretnék megállni a parton is. – a kezemet nyújtottam Megannak, hogy besegítsem a kocsiba, aztán tovább indultunk. Ahogy beértünk Nizzába, minden forgalmasabb volt, tömöttebb, és zajosabb. De én célirányosan a part felé haladtam. Ismerős voltam már itt, jártam már itt párszor, Nizzából pedig Cannesbe megyünk át, a végső célpont felé. - Cannes kisebb, családiasabb hangulatú, mint ez a hely,de ennek a helynek is megvan a maga pezsgése, viszont… ha egyedül szeretnél körbe nézni, vigyél magaddal telefont és lehetőleg ne állj szóba idegenekkel. – nem szerettem volna, ha baja esik. Hiszen az én felelősségem, az egész út alatt, hogy biztonságban legyen. Legszívesebben nem engedtem volna el egyedül semerre sem, de nem volt a bartnőm,hogy megtiltsam neki, vagy megkérjem arra, hogy hadd tartsak vele. Bár… sosem tiltanék meg neki semmit. A Nizza-i tengerparton leállítottam a motort, és kiszálltam a kocsiból, miközben kinyújtóztattam a tagjaimat. A nyakamban a gépemmel, kérdőn pillantottam Megan irányába. ~ mit csinálok?! Még ha úgy is tűnik, ez egyáltalán nem randi, semmi köze ehhez…pedig… nem. Még csak gondolnom sem szabad erre. ~ Ahogy kiszállt a kocsiból és rendbe szedte magát, már közben ellőttem róla pár fotót, ahogy megigazította a haját,vagy körbepillantott magán. Ahogy beharapta a száját, vagy a füle mögé tűrte a haját, és arról is, ahogy észrevette, hogy fényképezem. jó, hogy itt van a fép, mert így ha eszembe jutna megfogni a kezét, van mit megfognom helyette.
Zavarban voltam attól, hogy már ilyen kora reggeli órában (egyáltalán nem volt már korán, legalábbis európai idő szerint) fényképet kellett készítenünk. Általában nem feszengtem ennyire Adrian mellett, de valamilyen formában a tegnapi kisebb pánikrohamom más szintre emelte kettőnk kapcsolatát. Olyan szintre, amire még gondolnom se lett volna szabad, de valahogy mégis befúrta magát az eszembe úgy, hogy sehogy se tudtam elhessegetni onnan. Pláne úgy nem, hogy még bókolt is nekem, igaz azt próbáltam elengedni a fülem mellett és elviccelni a helyzetet. - Jó, jó, csak csináld a képet. - mosolyogtam én is, a kép pedig el is készült. Ékes bizonyítékként szolgálva arra, hogy épségben megérkeztünk Franciaországba, de Adrian nevetését hallva én is megnéztem magamnak jobban azt a képet. - Soha többé nem készülhet rólunk ilyen kép. - nevettem fel, bár a hangom magabiztosan és komolyan csengett. Nem voltam ellene a közös képeknek, de rögtön ébredés után többet nem készíthettünk. A repülőgépről leszállva, amint megpillantottam a sportkocsit, még a lélegzetem is elakadt. Gondolhattam volna, hogy nem egy sima Peugeot-t bérelt, hisz szerette ezeket az autókat, de mégis meglepett ez a "luxus". Pedig nem kellett volna, hisz ennyire azért már ismertem Adrian-t. Az már egészen hétköznapinak számított, hogy odakísért az anyós üléshez, bár az igazsághoz hozzátartozott, hogy mástól ez furcsának hatott, viszont tőle inkább természetesnek. Mások az ilyen gesztusokat azért ejtették meg, hogy jó pontokat szerezzenek a aktuális partnerüknél, de Adrian egészen egyszerűen csak úriember volt. Nekem pedig jól esett látni, hogy nem haltak még ki teljesen. Még akkor is, ha a kettőnk közötti kapcsolat a munkáról szólt és nem másról. Amint elindultunk, majd az ellenőrző kaput is elhagytuk, nem bírtam ki, hogy ne cukkoljam őt egy kicsit. Egy fontos rendezvény estéjén ilyet még csak szóba se hoznék, de a tegnap és a ma reggel történtek után úgy éreztem, ennyit igen is megengedhettem magamnak. - Tudod, egyszer azért megnéznélek egy Mini Cooper-ben is... - elmosolyodtam, hisz még sosem láttam kis autóban. S habár a Mini Cooper se tartozott a nép autói közé, hisz igen borsos árat kértek érte, Adrian viccesen festett volna benne. Eddig én csak limuzinban láttam őt vagy épp olyan luxus sportkocsikban, mint ez a mostani is volt. Sokszor megálltunk, hogy Adrian jobban szétnézhessen és készíthessen pár fotót, de nekem egyik ellen sem volt semmiféle kifogásom. Sohasem jártam még ilyen csodálatos helyen és akárhányszor csak lelassította a kocsit, majd félrehúzódott, felcsillant a szemem, hogy egy újabb kis szegletét ismerhetem meg francia honnak. Általában becsukom a füleimet, ha az ügyfeleim telefonálnak, de Philly meglepődött "micsoda" kérdését kilométerekkel arrébb is hallottam volna. Kész csoda volt, hogy Adrian nem szenvedett maradandó fülkárosodást. A telefonbeszélgetést követően megfogtam a kezét, míg segített beszállni az autóba, de ennek próbáltam nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Motoszkáltak bennem olyan érzések és gondolatok, amelyekkel akár ezerszer is szerződést szeghettem volna, hisz Adrian volt a főszereplője mindezeknek, de akármennyire is próbáltam, nem tudtam másra összpontosítani. Lehet csak az idegen ország varázsa, a csodálatos látnivalók voltak rám ekkora hatással, vagy épp az, hogy lassan egy teljes napja tartott ez a "megbízatás". De minden kétes gondolat s érzés ellenére örömmel töltött el a tudat, hogy bizony nem is a mai nap folyamán fog végeszakadni ennek a kiruccanásnak. Bár boldogabb lettem volna, ha örökre elmerülhettem volna ezekben a pillanatokban. - Nem szeretnék egyedül körbenézni, így az igazi. - mosolyogtam rá mintegy a mondandóm megerősítéseképpen. - De persze ha van valami elintéznivalód, akkor szólj nyugodtan és elsétálgatok addig vagy kávézom egyet. - nem szerettem volna egyedül lenni, de tudtam, hogy Adrian-nek bármikor közbeszólhatott a munka, és láb alatt se akartam lenni. Így ha olyan dolga akadt, akkor természetesen megadtam neki a kívánt teret. A nizzai tengerpart ámulatba ejtően szép volt. Míg Adrian kiszállt a kocsiból én csak gyönyörködtem a látványban, ezért tudtam néhány perces fáziskéséssel követni a példáját. Bár az őszintén meglepett, hogy miután felnéztem a ruhám és úgy alapvetően a kinézetem igazgatása után, akkor nem láttam mást, minthogy Adrian épp lencsevégre kapta az eddigi mozdulataimat. Mosolyogva közelebb léptem hozzá, majd megálltam vele szemben, de arra figyeltem, hogy a szerződésünknek megfelelő tisztes távolság ott húzódjon közöttünk. - Kezdem azt hinni, hogy a következő filmed főszereplője én leszek, annyi fényképet készítettél már... - kíváncsian tekintettem fel rá. A szívemet igazán melengette a gondolat, hogy hobbiból fényképezgetett engem, de mint azt már többször megjegyeztem magamnak, ilyenre még gondolnom se lett volna szabad. Ahelyett pedig, hogy megpróbáltam volna más mederbe terelni a témát, inkább felvettem a fonalat és tovább görgettem. - De tudod a mondás úgy tartja, hogy kölcsönkenyér visszajár, szóval... nem tehetek mást. - előhúztam a telefonomat a kis tavaszi kabátom zsebéből, s bekapcsolva a kamerát rögtön Adrian-t kezdtem fényképezni. Habár felajánlotta, hogy használhatom a gépeit, nem mertem élni a lehetőséggel, így maradt a mobilom, igaz nekem ez is tökéletesen megfelelt. De pár fénykép után, le is zártam a telefonom, mert hiába a viccelődés, nem akartam, hogy rossz néven vegye, hogy a kamerám kereszttüzébe került. - Azt mondtad, hogy egy-két hét múlva nem lett volna elég szabadidőd eljönni ide. Esetleg el kell majd utaznod munka ügyben? Akkor nem megyünk majd rendezvényekre sem? - nem mintha sírtam volna a rendezvények után, de az már igen is zavart, ha ezek hiányából az következett, hogy nem láthattam Adrian-t. Tényleg ő volt messze a legnormálisabb ügyfelem, aki az évek alatt már szinte egy igazán jó barátommá is vált és ezért igen is éreztem némi hiányt, ha hosszabb ideig kellett nélkülöznöm. Tudom, hogy ez nem volt helyes, de akkor is így éreztem. Kicsit közelebb merészkedtünk a tengerhez, amiről szintén készítettem én is pár képet, csak azért, hogy unalmas óráimban vissza tudjam nézni őket és boldoggá varázsoljanak ezek a pillanatok. - Adrian? - léptem közelebb hozzá és érdeklődve pillantottam a szemeibe. Nem akartam túl komoly témát érinteni, ahogy a kedvünket se szerettem volna elrontani, de a kíváncsiság túlontúl dolgozott bennem ahhoz, hogy veszni hagyjam a kérdésemet vagyis inkább mondandómat. - Tegnap a limuzinban szinte meg se szólaltál, este pedig a repülőn, mikor átmentem hozzád, akkor szóba hoztad a szerződésemet. Szerintem vagyunk már olyan kapcsolatban, hogy ilyesmit nyíltan meg merjek kérdezni, de ha nem akarsz, nem kell rá válaszolnod. Te tényleg amiatt buktál ki, mert én már várom, hogy végezzek az egyetemmel és búcsút inthessek az ügynökségnek? ... Tudom, hogy mi már összeszoktunk és biztos furcsa lenne, ha más lány kísérne el egy rendezvényre. Nekem is furcsa lenne, ha véletlenül meglátnálak titeket... De azt azért tudnod kell, hogy ez nem egy álom munka. Nem mindenki olyan, mint te. - itt inkább elhallgattam és a fejemet a tenger felé fordítottam. Reméltem, hogy értette, mit akartam ezzel mondani. Vele én tényleg jól éreztem magam és igen, én se akartam abba belegondolni, hogy mi lesz, ha már nem leszek escort és nem találkozhatok vele. S habár sose ért túlságosan kellemetlen atrocitás az ügyfeleim részéről... mégis a legtöbben szüntelenül bepróbálkoztak. Nem számított, hogy egy elkényeztetett kis tizennyolc éves suhanc volt vagy épp egy hatvan éves özvegy. Adrian volt az egyetlen, aki annyira tartotta magát az összes előre meghatározott ponthoz, amit a szerződésben rögzítettünk, hogy az már szinte fájt. És ez igen is dühített, mert soha ennyire még nem akartam a tűzre dobni egy szerződést sem. De rá már képtelen voltam csak ügyfélként tekinteni s ezért a mi szerződésünket sehol máshol, csak is a lángok közt akartam látni. Emiatt pedig gyűlöltem is magam elég rendesen. Hiszen Adrian pont azért választott engem, hogy ilyesmi ne forduljon elő...
Kezdőlap
