Apám szerint a család szinte ugyanolyan, mint az üzlet: általában közös érdekek és célok tartják össze az embereket, annyi különbséggel, hogy a családtagoknak néha egy fedélen kell osztozniuk. Már kicsiként is rengetegszer hallottam ezt tőle, amióta pedig a férjem szülei lettek az üzlettársai, azóta rendszeresen az orrom alá dörgöli. Szereti bizonygatni, mennyire igaz volt valamivel kapcsolatban, egyetlen alkalmat sem hagyna ki, amikor emlékeztethet arra, hogy “Én megmondtam!”. Megtanultam elengedni az ilyesfajta megjegyzéseit, de az utóbbi időben, főleg, amióta szóba került a cég kiterjesztése, az új irodák megnyitása, azóta sokat gondolkodtam a családról. A családunkról. Amióta kiskoromban elköltöztünk New Yorkból, azóta ketten voltunk. Leszámítva a bébiszittert, aki esténként vigyázott rám, ha apám éppen tárgyaláson volt. Sok ilyen este volt, amennyire emlékszem. A nők jöttek, mentek az életében, de mindig az volt az érzésem, hogy csak kihasználják apám feneketlen pénztárcáját. Főleg akkor erősödött bennem ez az érzés, amikor a potenciális feleségjelöltek életkora nem úgy növekedett, mint apámé. Egy bizonyos idő után pedig az aktuális aranyásók korban közelebb álltak hozzám. Zavart, de sosem szóltam érte, mert nem volt értelme.
A családról alkotott képünk annyira különbözik, amennyire az elképzelhető. Bő huszonöt éve megszakítottunk majdnem minden kapcsolatot a családunkkal, új életet kezdtünk, új ismerősök, barátok vettek körül minket, mintha a korábbi életünk nem is létezett volna. Hiába érdekeltek az okok, a miértek, hiába szerettem volna beszélni vagy kapcsolatban maradni azokkal, akiket kicsiként megszerettem, akkoriban apám nem akart ezekről beszélni. Gyerekként nem volt sok lehetőségem ellenkezni, lázadozni, úgyhogy el kellett fogadnom a nemleges választ. Aztán… valahogy ellaposodott az érdeklődésem; megszoktam az új embereket, az új környezetet, az új barátaimat. A gondolataimat minden más lekötötte, ezért nem volt olyan hiányérzetem, mint nyolc éves fejjel. A technikát és a technológiát még apám sem tudta az irányítása alatt tartani, a huszonegyedik század pedig tökéletesen alkalmas arra, hogy az emberek nagyobb távolságból is tartsák a kapcsolatot, ha kedvük van hozzá. Ha rajtam múlt volna, akkor a családi kötelékek semmit sem változtak volna, de apám húga annyi év után mégis felvette velünk a kapcsolatot. Pontosabban velem, apám nem igazán érdekelte. Sokat nem beszéltünk, de legalább tudtunk egymásról, és már ez nagyon jó érzés volt.
Mivel a cég kezdte kinőni magát, értelemszerű volt a terjeszkedés; a keleti és a nyugati parton is irodát akartak nyitni Henry szülei apámmal karöltve. Nem tudtuk elkerülni apámmal a beszélgetést; már nem az a nyolcéves kislány voltam, akit anno kirángatott a szobájából, akit el tudott hajtani, ha válaszokat akart. Felnőttem, ő pedig magyarázattal tartozott. Mindenre számítottam, csak arra nem, amit akkor közölt velem: nem akart még egy gyereket. Nem, nem másik nő lett terhes tőle. Az unokahúgomnak fordított hátat, őt hagyta magára, amikor neki a legnagyobb szüksége lett volna valakire. A saját jóléte jobban érdekelte, mint egy árva gyerek, aki abban a helyzetben másra nem számíthatott. Elborzasztott a történet, amit apám előadott, már szinte én szégyelltem magam helyette.
Hetek óta nem beszélünk, csak ha nagyon muszáj.
Tudatosan kerülöm apámat, még csak egy légtérben sem szeretnék vele lenni, ha ez lehetséges. Nem számolok be neki semmiről, a céges dolgokon kívül nincs mit megbeszélnünk. Arról sem tud, hogy találkoztam Raelynnel. Arról sem tud, hogy a húgával beszélek. Arról sem tud, hogy egyet s mást megtudtam a családunkról, akiktől kicsiként elszakított. Arról sem tud, hogy most éppen Devonnal tervezek találkozni, akiről nemrég tudtam meg, hogy ő is New Yorkban él. Úgy érzem magam, mintha nem is a családom lennének, hanem vadidegenek, akiknek az életébe egyszer csak belecsöppenek és szeretném megismerni őket.
Idegesen ülök a kávézóban az egyik asztalnál, ahonnan pont rálátok a bejáratra. Ujjaimmal az asztallapon dobolok, hol ránézek a telefonomon a kijelzőre, hol a falon lévő órán követem szemeimmel a másodpercmutatót. Mélyet sóhajtva dőlök hátra a kipárnázott széken és türelmetlenül szuggerálom az ajtót, hátha végre az jön be rajta, akire várok. Ha eljön egyáltalán. Megérteném, ha meggondolta volna magát. Huszonöt év hosszú idő, ha engem keresne fel egy ilyen rég nem látott rokon, én is hezitálnék. Mégis mit akarna? Miért akar ennyi idő után találkozni? Miről tudnánk beszélgetni? Szinte nem is ismerjük egymást, nem tudunk sokat a másikról, mégis mit mondhatnánk egymásnak? Huszonöt évet nem lehet egy kávé mellett megbeszélni, akármennyire is szoros volt a kapcsolatunk gyerekként. Huszonöt év nem egy pár hónap, amikor nem láttuk egymást, nem egy kis szakadék, amit könnyen át lehet hidalni. Lehet, nem is olyan jó ötlet ez a találkozó. Megvolt a saját - talán nyugodt - élete, nem biztos, hogy hiányzom én abból. Mivel a megbeszélt időponton már jócskán fél órával is túl vagyunk, Devon pedig még sehol, ezért bedobom a telefonomat a táskámba, miután utoljára ránézek az órára. Nem látom több értelmét itt várakozni, ha eddig nem jött, akkor ezután sem fog. Már a kabátomat gombolom be, amikor reflexből a nyíló ajtó felé nézek. Mozdulat közben ledermedek a belépő férfit figyelve; ismerős vonások az ismeretlen arcon, amik azt súgják, mégis eljött Devon. A régi fényképeken kívül nincs emlékem róla, fogalmam sem volt, mennyire megváltozott, de még mindig látom benne az unokabátyámat, akit imádtam nyaggatni, piszkálni, akin szinte mindig rajta csüngtem, amikor náluk voltunk.