I was scared of dentists and the dark, I was scared of pretty girls and starting conversations.Oh, all my friends are turning green, You're the magician's assistant in their dream

you and me

Neurológus akartam lenni.
Nem feltétlen azért, mert úgy láttam volna, olyan jól bántak előbb az anyámmal, aztán az apámmal. Az anyám még Puerto Ricoban kapott kezelést; egy darabig én is ott akartam dolgozni. Azt gondoltam, tudnám jobban csinálni, sőt, biztos voltam benne, hiába voltam hét éves. Jól mentek az n-dimenziós vektorterek diadikus szorzatai, fel tudtam sorolni az összes elnököt és a hatalomban töltött éveiket, és a negyedik osztályt ki is hagytam. De már akkor is bajaim voltak az úgynevezett szociális érzékenységemmel; nem értettem, mi megy végig az anyámban, csak azt, hogy minden alkalommal szomorúbb volt, miután visszajött az orvosi időpontjáról.
Mivel az anyám volt az egyetlen nő akit igazán szerettem – bár nem tagadom, lehet, hogy csak szimplán függtem tőle, mint minden gyerek, mert nem emlékszem, milyen volt – így természetesen nem is feltételeztem, hogy vele lehet baj. Mindenki más hibája kellett, hogy legyen, mert úgy gondoltam, mindenre van valami magyarázat és megoldás, legfeljebb nem ismerjük. Ha nem tudták meggyógyítani a Parkinsonját, az az ő hibájuk volt. Majd megmutatom.
Aztán az egy évnyi belgyógyászati rezidensség után jelentkezhettem a neurológiai gyakorlatra. Nagyjából rögtön megutáltam az egészet. Nem voltam benne olyan jó mint elvártam volna magamtól, még ha jobb is voltam, mint a többiek; ráadásul a kelleténél jóval több ember kedvére kellett volna tennem a mentorom szerint. A neurológia és a pszichiátria területe gyakran összeér, és az egyetlen pozitívum, amit ebből az időszakból fel tudnék hozni, az a tény, hogy megismertem Vincentet, akit kevésbé utálok, mint a legtöbbeket.
Ahogy most az általam felügyelt intenzív szobához tartozó iroda üvegén keresztül figyelem, ahogy Bradley, a neurológusunk (akivel együtt jártam gyakorlatra) megpróbálja rábeszélni a felettébb hangosan tiltakozó Miss Daneesha Wrightot, hogy az anyja agyhalott, így a további gépen tartása csak kínzás mindenki számára, ismét csak örülni tudok, hogy végül a pulmonológia és CC mellett döntöttem. Azért is, mert legalább évi hatvanezerrel többet keresek.
A leglátványosabb különbséget viszont nem ennek gondolom, hanem a ténynek, hogy van egy valódi ebédszünetem, ami két évvel ezelőttig legfeljebb vicc szintjén élt. Rezidensként az ember az adatkezelés során megpróbálja betömni a szendvicsét, és ha szerencsés, nem morzsál bele a billentyűk közé, mert aztán azt is takaríthatja.
Az órám szerint kettő múlt hét perccel. A következő vizitkört fél négyre beszéltük meg, mert háromkor jön vissza az egyik beteget kezelő idegsebész a magánklinikáról, addig viszont volt időm, mivel már elküldtem Patelt, hogy vegye át a lent lévő beteget a sürgősségiről, és végeztünk a tervezett délutáni procedúrákkal is. Van időm átugrani a delibe a 72. utcán.
Megszokásból és elvárt udvariasságból koppan kettőt a kezem az ajtófélfán, de igazából már a másik irodában állok; Harsh fél órája ért vissza a saját ebédszünetéről. – Hé! Elugrom enni. Hívsz, ha van valami?
– Ja, persze – bólint, fel se nézve a papírokból. Ami nem rossz, mert az egyik szeme bandzsa, és ahányszor rám néz, muszáj vagyok azt nézni. Ő is tudja, hogy nem direkt van. Vonzza a tekintetem minden, ami az általánostól eltérő. – Hé, ha esetleg lefelé menet összefutnál egy Emily nevű nővérrel, szólnál neki, hogy várjon itt egy fél órát? Rosa épp a műtőben van, késik majd a bevezetéssel.
– Új nővér?
– Aha. Hármat átvittek a fertőzött osztályra. A sürgősségiről hozzák át azt hiszem. Úgyhogy majd sokat beszélgethetnek Rosával a kábelekről.
Ez egész vicces megjegyzés volt. Bár ő ezt sosem fogja megtudni, mert nem mosolyodok el.
Valószínűtlennek tartom, hogy lefelé menet összefutnék egy ismeretlen nővérrel, aki pont az ICU színkódolt ruháját hordaná; gondolom innen feltételezte, hogy majd lesz bennem annyi szociális érzékenység, hogy megkérdezzem a nevét is. A terveim között semmi ilyen nem szerepelt.
Egészen addig, amíg végig nem siettem a folyosón; a köpenyemet gondosan az irodában hagyva, nehogy véletlen bárkinek is eszébe jusson a családi várószobából kiandalogva megszólítani engem. A D-liftek felé igyekszem, amikor megpillantom… Emilyt.
Először megtorpanok, a szemöldököm összeugrik. Tudom, hogy a kórházban dolgozik. Igazából régebb óta, mint én; és azt is tudtam, hogy a sürgősségin volt, bár sosem találkoztunk, annál kissé több ember van a kórházban, mintsem hogy mindenkivel találkozzak. Biztos vagyok benne, hogy még a mi szintünkön is van, akit sohasem láttam. Valamiért egészen eddig mégsem raktam össze, hogy az az Emily Ő lehet. Az én Emilym. Vagy inkább csak nem akartam gondolni rá.
– Hé! – szólítom meg, közelebb sétálva. Ha nem tettem volna, valószínűleg akkor is észrevesz. – Szia. El… tévedtél?
Nyilvánvalóan nem. Elvégre, a mi színkódunkkal ellátott öltözék van rajta. Rajtam nem; de egyelőre még a kezemben van az igazolványtartóm.
Mellesleg Én nem szóltam róla, hogy a klinikáról végleg idekerültem – amúgy is dolgoztam itt néhány napot egy hónapban az áthelyezés előtt is, úgyhogy ha hallotta is a nevem, az nem volt kiemelkedő. Sohasem jött szóba, én pedig nem akartam felhozni. Nem hittem volna, hogy valaha szükségem lesz rá, és inkább elkerültem volna a témát, mert ez ösztönösen felveti a „miért?” kérdést.

kicsit még bénán, de sok szeretettel    | ⚶