"Welcome to my darkness, I been here a while. Clouding up the sunlight, hurting for a smile or something, but something always turns into nothing."

introvertált // tárgyilagosság és objektivitás // érzelmektől mentes gondolatok // szigorú tekintet // “all that glitters is not gold” // vörös rúzs // múltban ragadt// jégkirálynő // ”acting like I'm heartless, I do it all the time, that don't mean I'm scarless, that don't mean I'm fine“ //  egy doboz eldugott cigaretta // garbó // édes vörös // skandináv krimik // the walls we build around us // Chanel No.5 // csokoládéba mártott eper // elfojtott gondolatok // csendes megfigyelő // dog person // mi lett volna, ha...? // mindig száztíz százalék //  eső utáni illat // "silence is the most powerful scream" // egyedül a tetőn // mindenki néma háttérzaj // pasztell és fekete // Frida Kahlo csodálat

Hallom a szívem erőteljese pumpálását, szinte a fülemben dobolva emlékeztet az ittlétemre. Körbenézek, de minden olyan homályos, csak lassan kezd tisztulni a kép. A kezeim véresek. A fájdalmat egyelőre nem realizálva nézem vörös ujjaimat. Mi ez a sok vér?
- Dr. Walsh…
Michael hadonászik előttem. Határozott mozdulatai felém irányulnak, mégis lassúak és lomhák. Mintha egy filmből kiszakított lassított felvételt néznék. Keresem a tekintetét, de nem néz a szemembe. Látom az arcán az érzelmek keveredését. Értetlen, dühös, fél és tanácstalan. Nekem mégis azon jár az agyam, hogy miért nem abban a kék ingjében van, amiben reggel elment itthonról. Napközben átöltözött volna?
- Dr. Walsh!
Körbenézek és csak ezután észlelem a környezetem. A fürdőszobában állok, a lábaim csupaszok, egy szál hálóing van rajtam. Hullámokban ráz ki a hideg, ahogy a hűvös járólap a talpamat éri. Oldalra fordulva látom magam a tükörben. Az arcom nyúzott, a hajam csapzott, a szemeim alatt sötét karikák húzódnak. Fáradt vagyok, sőt, kimerült a hosszú műszakoktól és az állandó hajtástól. Évek óta egyetlen napot sem vettem ki. Arcom mindkét oldalt nedves a könnyektől, a szemeim pirosak. Tekintetem ismét a kezeimre siklik.
- Dr. Walsh!
A hasamban fellépő kínzó, fájdalmas görcs, a vér, Michael gesztusai azonnal értelmet nyernek. A baba, aki az utolsó szalmaszál volt a megfáradt, befásult kapcsolatunk megmentésére már nincs többé velünk. Az általában érzelemmentes férjem minden rezdülése meghazudtolja önmagát; mintha ő is tisztában lenne, mi vár ránk ezután, mégis kicsit nehezen akarná elfogadni. De őt már csak a megszokás köti hozzám, semmi más. Már a születendő gyermekünk sem tart össze minket.
- Dr. Walsh! - Jessica szólít meg határozottan. Még a maszk sem takarja ki eléggé ahhoz az arcát, hogy ne lássam rajta az értetlenséget, ami rám is rám ragad. Mély levegőt veszek és a véres gumikesztyűkre pillantok. A gépek jellegzetes, sípoló hangja bekúszik a fülembe; egy olyan dallam, amit gyűlölök hallani. A fiatal nővérről elfordítom a tekintetem és hátrébb lépek az asztaltól. A műtőben olyan csend van, mint korábban még soha. Mindenki megdermedve néz rám, válaszra, utasításra várva. A várakozó szempárok kereszttüzében egy hang sem jön ki a torkomból. Csak nézem az asztalon fekvő férfit, akinek a családja a folyosón vár. A gyerekek jutnak eszembe, akik még olyan kicsik, hogy valószínűleg fel sem fogják, mi történik az apjukkal. A feleség, aki idegességében a körmeit vágta, mikor utoljára láttam. Eszembe jutnak a férfi idős szülei, akik Texasból utaztak ide. Szerettek volna a fiuk ágya mellett állni, amikor az felébred.
Az ajtó feletti órát keresem. Ha minden a tervek szerint alakult volna, Russell-t egy óra múlva toltuk volna ki a műtőből.
- A halál ideje három óra tizenhét perc.
Szó nélkül hagyom el a helyiséget, menet közben megszabadítom magam a kesztyűtől, a maszktól, a sapkától és a műtős ruhától. Úgy érzem megfulladok, ki kell innen jutnom. Mi a franc történt odabent? Mennyi idő esett ki? Ki kell szellőztetnem a fejem és higgadtan végiggondolni az elmúlt pár órát. Mégis, most is visszakalandozom ahhoz az estéhez. Ahhoz a véres estéhez, ahhoz az estéhez, ami az utolsó este volt, amit Michael a közös házunkban töltött. Az utolsó este, amikor hozzám ért és a feleségének szólított az ügyeleten. Megszokásból a mellkasomhoz nyúlok. A hosszú láncot keresem, amit mindig viselek. Kitapintom, de mégis más, mint szokott lenni. Már nem lóg rajta a gyűrű, mint eddig éveken keresztül. Szorít a mellkasom, ordítani tudnék, viszont kollégák között vissza kell fognom magam. Lehunyom a szemeimet néhány pillanatra, amíg összeszedem magam, csak ezután indulok a folyosó felé, közölni a rossz hírt a családdal. A pályafutásom elején ez mindig nehezemre esett. A hozzátartozók jó szívvel adták a szerettük életét a kezembe. Idővel könnyebb lett, a munkám részévé vált olykor nem a legjobb hírekről beszámolni, de most úgy érzem magam, mint akinek először kell halálesetről beszámolnia. Ideges vagyok, szorongok és nem is igazán tudom, mit mondjak. Hibáztam odabent?
A váróterem ajtaja nyílik, a sok kíváncsi arc azonnal engem vizslat. Hogy ment? Ugye minden rendben volt? Mikor láthatjuk Russell-t? Csak állok előttük, némán, földbe gyökerezett lábakkal. Szótlanságom önmagában válasz. Először az ősz hajú nő, aztán a kopaszodó férfi hitetlenkedik. A feleség arca fájdalmas grimaszba torzul, a gyerekek az anyjuk felsőjét rángatják.
- Sajnálom… - Mindössze ennyit tudok kinyögni. Ha tudnék is mást mondani, nem lennének rá - rám - kíváncsiak. Egymásba kapaszkodva próbálják tartani a lelket a másikban, én meg csak kívülállóként állok mellettük. Szó nélkül hagyom őket magukra megírni a felmondásomat.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Őszintén megmondom, nagyon nehéz megtalálni a megfelelő szavakat, amelyek leírnák, hogy mennyire imádtam a karakterlapodat. Egyszerűen hibátlan és tökéletes az elejétől a végéig.  

Kezdve a leírással, amit annyira egyedien oldottál meg, és nem csak érdekes, illetve épp eleget megtudhatunk a karakterről belőle, hanem még esztétikailag is igazán jól mutat. Tetszettek a beékelt idézetek is, amelyekkel kicsit kibonthattunk egy-egy jellemvonást, de közben keretet adtak az egésznek, és gyönyörűen tovább színesítették az összképet.

Az pedig, ahogy a sztoriban összekötötted a két különböző jelenetet, szerintem lenyűgöző. Láttam magam előtt megelevenedni mindkét történést, és nem csupán láttam, de Nancy-vel együtt át is tudtam érezni.
Szerintem én ritkán használok ennyi dícsérő kifejezést egy elfogadásnál, de most úgy érzem, ide ez sem elég. Tényleg nagyon oda voltam a lapodért az első betűtől az utolsóig.   De itt és most befejezem a fényezést, és engedlek tovább, hogy mielőbb helyre vághass néhány ideget.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!