Az egyetem alatt szoktam rá a cigarettára. Nem az alapdiplománál, azt fél kézzel megoldhatónak gondolom, legalábbis utólag már biztos; az orvosin. Ahol egyébként a legtöbben rá szoknak, hála a tarthatatlan vizsgakövetelményeknek, a naponta változó információknak, és nem elhanyagolható mértékben a szociális nyomásgyakorlásnak. Mike szerint sosem gondolta volna, hogy a társadalom bármiféle nyomást kifejthet rám, ahhoz előbb érdekelnie kell a véleményüknek, és ebben igaza van. Nem érdekelt. Általában.
Először az akkori barátnőm miatt kezdtem. Aztán a stressz miatt folytattam. Most már csak megszokás; valami, amivel elütöm az időt várakozás közben. Még csak nem is volt különösebben stresszes napom se, már az átlagoshoz képest; mind a tíz ágyon feküdtek ugyan az intenzív termemben, de a mostani rotációban egészen értelmes rezidenseket kaptam, tudták a dolgukat és kellően proaktívan is viseltettek. A betegekkel se volt túl nagy probléma; az egyiknek pangásos szívelégtelensége van, át kellett állni egy új gyógyszerre a diurézishez, intravénás Laxisról át kellett állni Edecrinre. Aztán volt egy másik, akit éjjel hoztak be, COPD exacerbáció, őt még adminisztrálni kellett. Jött egy RVR-os pitvarfibrillációs beteg is, úgyhogy konzultálnom kellett a kardiológiával, amiodarone infúzión van; egy sztrókos, akihez meg kellett várni a neurológust… Aztán egy diabetikus ketoacidózisos. A pasas nem is tudta, hogy diabéteszes, legalábbis a menyasszonya ehhez ragaszkodott, őt pedig nehéz megkérdezni, mert ha magánál van sincs magánál. A napi stressz-szintem tetőpontja az volt, amikor megpróbáltam segíteni a nővérnek beszélni a nővel (csak nyaralni vannak itt, egyébként Chilében laknak), mert érthetetlenül beszélt spanyolul. Valahol gondolom meg kéne értenem, elvégre, ő nyomta az arcába a tortát, szó szerint.
Végül kiderült, hogy nem a torta volt a hibás, hanem egy csík kokain, amit nagy nehezen bevallott, hogy felszívtak. Állítólag azért nem akarta elmondani, mert félt, hogy akkor kevésbé minőségi ellátást kap. Nem mondom, hogy adott esetben ne lett volna megalapozott a félelme.
Ahogy ránézek a kezemben tartott cigarettára, amiből már alig pár slukk van vissza, nagyon jól tudom, hogy nem miattuk szívom el. Csak megszoktam. És unatkozom.
– Elnézést! – szólal meg valaki mellettem. Olyan halkan és annyira bizonytalanul, hogy vagy nem nekem szólt, vagy pedig bizonytalan és halk, amely esetben nincs kedvem foglalkozni vele. A bizonytalan emberek a legrosszabbak. Ő viszont nem tágít. – Elnézést! Tudna segíteni?
Turisták. A legrosszabb fajták: országon belüliek. Akcentus alapján közép-nyugat. Mint mondtam, a legrosszabb fajták.
– Igen?
– Meg tudja mondani, hogy mennyire autentikus ez az étterem?
A szemöldököm feljebb emelkedik a homlokomon, ahol a Hunan Delight Matsuya fényei már felkapcsolva villognak az utcára. Tekintve, hogy elmúlt nyolc óra, nem olyan meglepő.
– Fogalmam sincs.
– De hát… Szóval maga…
Mondd ki. Mondd ki, ha mered.
– Hova valósi? – kapcsolódik be a beszélgetésbe a barátja is. Olyan reménykedve néznek rám, mint a hozzátartozók szoktak. Nyilván nagyon szükségük van az autentikus kínai élményre.
– Manhattan.
– De úgy értem, hol született?
– Puerto Rico.
Erre felnevetnek. Aztán rájönnek, hogy én nem nevetek, és úgy döntenek, hogy inkább sűrű szabadkozások közepette mégis megkísérlik megtudni első kézből, mennyire autentikus a Hunan. Közben a cigarettám is leégett, úgyhogy muszáj vagyok elnyomni a beton lábazaton, aztán behajítani a kukába. Már azon gondolkodom, hogy rágyújtsak egy másodikra, amikor Vincent autóját vélem parkolni látni az utcán kicsit feljebb. A Weill Corner nincs messze, úgyhogy én a sajátomat ott hagytam a parkolóhelyemen és inkább átsétáltam. A Shanghai közelebb van, de egyszer találtam egy hajszálat a Moo Goo Gai-omban. Mondjuk, a kórházi menzán egyszer csótányt találtam a levesben, de ilyesmiről nem beszélünk.
– Tőled hányszor kérdezik meg, mennyire autentikus a poutine? – fogadom rögtön egy kérdéssel, a két lány után nézve. Igazából úgyis sejtem a választ; egy kanadait minden amerikai szívesen inzultál, ha kiderül, hogy az. (Még én is. Bár tegyük hozzá, hogy én bárki mást is szívesen inzultálok.) Vincentnek vagy nincs erős akcentusa, vagy nem hallom; tekintve, hogy elég sok, erős akcentussal rendelkező emberrel nőttem fel, már nem nagyon tűnik fel az ilyesmi.
– Szóval… Most min vesztetek össze? – teszem fel a feltételezem, szociálisan elfogadható kérdést. – Csak akkor akarsz kifejezetten kínait enni, ha összevesztetek Mitch-csel. Mert ő utálja. Ami, teszem hozzá, aggasztó tényező… A kínait nem lehet utálni, legfeljebb rosszat enni belőle. – Nem mintha olyan sokszor történt volna meg, de történetesen elég jó a memóriám, úgyhogy mind a hat elmúlt alkalomra emlékszem az elmúlt öt évből.

686 szavas agymenés | ⚶

Az emberek manapság mindenkit a barátjuknak neveznek, akivel egynél, legfeljebb kettőnél többször találkoznak szándékos célzattal, és az eltöltött idő pozitív felhanggal zárul. Jobb esetben ezt mindössze gyermeki naivitásnak nevezném, rosszabban azonban az álszentségtől sem riadnék vissza; kíváncsi lennék, ezekből az állítólagos barátokból mennyi lenne valójában ott, és nyújtana bármiféle támogatást, amikor a felszínes szavakon kívül többre is szükség van. Márpedig az ilyen jellegű kapcsolatok nem egyik napról a másikra épülnek.
Nem mondhatnám, hogy valaha is túlzottan izgatott volna a barátság témája, legalábbis azon a szinten nem, ahol úgy éreztem volna, szükségem van rájuk. Messze megelégedtem a ténnyel, hogy amikor beszélgetni akarok valakivel, tudok. Gyermekként erre ott voltak az iskolatársaim, egyetemistaként szintén ők, immár egy fokkal értelmesebb kiadásban, felnőttként pedig a szakmabeli kollégák. Az egész Michelle megjelenésével kezdett sokkal intimebbé válni, aki kapásból két sógornőt adott nekem, az olykor változó párjaikat, és egy valamivel felszabadultabb jellemet, ami nem feltétlenül mondott nemet a kollégákkal való viszonyok szorosabbra fűzésének. Mindezt észszerű keretek között, természetesen.
Ha Devon nem lett volna hasonlóan sztoikus, mint én, minden bizonnyal a kapcsolatunk a munkahelyváltásomnál meg is szakadt volna, de mivel kompatibilisnek bizonyultunk, megmaradtak a közös teniszek és a különböző bár- és étteremlátogatásaink is, olyannyira, hogy utóbbiakon még négyesben is hajlandóak voltunk részt venni. Ő Emilyt hozta, aki mára már a volt felesége, én pedig Michelle-t, aki hamarosan az én volt feleségem lesz. Valahol ironikusnak tartom, hogy ketten kezdtük, és ketten is fogjuk bezárni a kört, de valahogy mégsem tudom megfelelően értékelni az élet ezen sötét poénját. Ha szerencsés vagyok, talán pár év múlva majd máshogy látom. Ha nem, örökre megpróbálok majd abból nyugalmat nyerni, hogy fejben a (volt) feleségemet átkozom – elvégre, látszólag annyi férfinak működik ez a módszer.
Szívesen rágyújtanék, ahogy kiszállok (nem szeretem az autóban a füstöt, valami, ami kapcsán folytonos harcban álltunk Michelle-lel, valahányszor az én autómat vezette), de ismerve Devont és a pontossághoz való hozzáállását, minimum három-négy perce várhat. Nem azért, mert én ne lennék pontos, hanem mert a Devon-féle pontosság általában két lépéssel mindenki másé előtt jár. Vagy csak én fogom ki mindig ilyenkor, mindenesetre nem emlékszek olyan alkalomra, amikor én vártam volna rá, és nem fordítva.
- Ránézésre? – kérdezek vissza, amikor elég közel értem. – Nem akarlak elkeseríteni, de rólam nem mondják meg kapásból, hogy kanadai vagyok.
Mellesleg a Québec-i származásomnak hála általában a máshol élő, máshonnan jövő kanadaiakat jobban izgatja, hogy az ő poutine-juk mennyire felel meg a származási megye elvárásainak. Mintha létezne olyan kanadai, aki sutba vágja az udvariasságát, és nyíltan megmondja, hogy a szar az szar. Nem feltétlenül pont ezeket a szavakat használva. Kihaló félben vagyunk mi, őszinte kanadaiak, és lassan elveszítjük a csatát az illemet preferáló honfitársaink javára.
- Most mit akartak tudni, a kedvenc rizsfőző készüléked márkáját? Mellesleg, mi is volt az? Karácsonyi ajándékot kell néznem az anyámnak – mosolyodok el haloványan, a szövetkabátom zsebébe csúsztatva a kezeimet. Kezd hűvösebbre fordulni az idő. Persze a kanadai hidegekhez mérten ez még semmi, de bevallom, már elég régóta élek szünet nélkül New Yorkban, hogy a hőháztartásom az itteni, enyhébb éghajlathoz szoktassa magát a hazai helyett. Habár hazainak nevezni talán manapság már nem több, mint kegyes hazugság.
Amilyen gyorsan jött ez a mosoly, olyan sebesen fagy az arcomra is, amikor ismét szemtől szembe találom magam az elmúlt napjaim megkeserítő okával: Michelle-lel. Igazság szerint kiszámíthatatlanul hullámzó, mikor milyen érzéseket vált ki belőlem a neve, az arca, a hangja, de akár az illata is. Vannak a tudatlanság boldog percei, amikor olyan, mintha semmi nem változott volna kettőnk között, és vannak pillanatok az élesen maró elárultság érzésével, amikor minden eddig kedves, múltbéli emlék új, legfőképpen vörös színbe öltözik.
Jelen helyzetünkben nem meglepő, melyik felem nyer, amikor egy potenciális vitáról érdeklődnek. Megpróbálom nem ökölbe szorítani a kezem – nem mintha látszana a kabátzsebemben, de inkább a mozdulat elve érdekel, semmint mások véleménye vagy reakciója.
- Talán igazad van. Innentől fogva akkor eszek majd kínait, amikor csak akarok. Válunk – jelentem ki tömören, és további szó nélkül belépek az étterembe. Odabólintok az éppen pult mögött álló alkalmazottnak, és elfoglalok magunknak egy sarokasztalt a szűk étteremben.
Ahogy Devon követ, és helyet foglal, folytatom. – Megcsalt. Nos, talán nem ez a megfelelő szó, ez inkább arra utal, mintha egyszer „hibázott” volna. Folytonosan tette ezt, hónapokon át, több emberrel, az orrom előtt, úgyhogy rövidesen csatlakozok az eddig egyszemélyes, elvált férfi baráti klubunkhoz – könyöklök fel fél karral az asztalon, a kezemmel támasztva meg a fejem. Megint mosolygok; belegondolva, többet mosolygok az utóbbi időben, a folytonos harag mellett, mint általánosságban. Talán aggódnom kéne, de nem tudom összekaparni az ehhez szükséges érdeklődést, és ami azt illeti, nem is akarom. – Na és te hogy vagy? – teszem hozzá színlelt könnyedséggel.

761 szó, sok érzelmi töltet | ⚶

– Azt hinnéd, miután megépíted a transzkontinentális vasútjukat és elterjeszted a konfúciuszi eszméket, talán nem úgy kezelnének, mint aki másik dimenzióból érkezett – hunyorgok a két lány után. – Persze, ha így lenne, szignifikánsan naiv volnék. – A tapasztalataim alapján New York az egyik legkevésbé rasszistább hely volt, ahol eddig jártam; amikor az unokatestvérem családját látogattuk meg Hawaii-n, rendszeresen őslakosnak hittek, csak azért, mert mandulavágású a szemem. Azóta is forog a gyomrom, ha azt hallom, mahalo. Meglepő módon Puerto Rico egy fokkal elfogadóbb. Ha nem is elfogadó, inkább azt mondanám, hogy nem ettől függ a megítélésed a szemükben. Ami nem árt, mert különben egyikük se lenne szimpatikus a sok salsa után.
Nem elvi okokból érdekel a rasszizmus. Pont annyira a multikultúrális lét kellemetlen velejárójának gondolom, mint azt, hogy ehetünk török ételeket görög étteremben egy jamaikai szakácstól. Inkább csak újabb alátámasztásként veszem arra, hogy valóban nem éri meg emberek közé menni, hacsak kifejezetten nem muszáj. A legtöbbjük a legkevésbé sem tud lenyűgözni. Legfeljebb akkor, ha behozzák az intenzívre, mert a lélegeztetőcsővel a szájukban nem sokat beszélnek, a testük pedig ritkán hazudik. Kár, hogy a legtöbbeket nem kell intubálni. Ez persze nem az orvosi álláspontom. Csak azért jó lenne. Ők se panaszkodhatnának, az idő nagyjában be lennének állva a propofoltól.
– Nagyon vicces, cabrón. – Úgy éreztem, az angol nyelvű káromkodások ritkán fejezték ki, amit igazán sértegetni akartam. Faszfejnek mégsem hívhatom. Kínaiul pedig nem tudok káromkodni. Abban sem vagyok biztos, hogy lehet; ahogy észrevettem, inkább csak nagyon, nagyon hangosan kezdenek veszekedni az emberek.
Valószínűleg úgy, ahogy Mary tenné velem, ha most hallott volna. Aztán a nevemben kérne bocsánatot Vincenttől, amiért érzéketlen vagyok, és nem érdekelné, hogy Ő is az. A bocsánatkérés amolyan keresztény kötelezettség, mint a bűnbánat. – Ó. – Először ennyit tudok mondani az egész válás dologra. Előbb ismertem meg Vincentet, minthogy összeházasodott volna Michelle-lel, de jóval több idő telt el azóta, mint amennyit elsőre adtam volna nekik, úgyhogy félúton megváltoztattam a véleményemet és eldöntöttem, hogy örökre együtt lesznek. Nem azért, mert romantikus alkat volnék, csak sokkal egyszerűbb egy ilyen kijelentéssel lezárni a kérdőjeleket másokat illetően, mint folyamatosan megpróbálni tartani a lépést az adott állapotukat illetően. Valakik veszekednek? Nem számít, úgyis együtt maradnak, nem érek rá. Épp jól megvannak? Oké, ez a lényeg. Gyerekük lesz? Hát, különben lehet, hogy megutálnák egymást, szóval legalább nem unatkoznak majd.
A válás nyilvánvalóan megakasztja az egyébként elég jól működő rendszeremet. Szerencse, hogy sétálni automatikusan tudunk. – Ezesetben visszavonom a cabrónt. Csak bicho vagy. – Ami nem azt jelenti, mint a rá hangzásban nagyon emlékeztető angol megfelelője; szó szerint bogarat jelent. Amúgy meg valamiért a pénisz egyik szinonímája. A „cabrón” kecskét jelent, de a latino verzióban inkább felültetett férfit, aki tud a felesége csalárdságáról és ennek ellenére se akar tenni semmit. Nem tudom, hogy jutottak erre a következtetésbe, gondolom túl sokszor fordult elő a szappanoperákban ez az adott szituáció, ezért inkább egy szóhoz kapcsolták, hogy ne kelljen folyton megmagyarázni. Inkább „seggfej” jelentésként használjuk, de a szituációt elnézve lehet, hogy túl közel üt a valósághoz. Ennyit megtehetek. Pontosabban, szinte csak ennyit.
– Nem egészen tudom, hogy kéne reagálnom – vonom meg a vállamat némi néma, oldalra pillantó gondolkodás után. Nem lehet meglepő. Mikor én váltam el két éve, akkor is nagyjából így nézett ki a helyzet, a személyes érintettségem nem sokat változtatott a dolgon. Vincent akkor a tagadásról beszélt, a tudatalatti represszióról, meg az ego és a superego önműködő mechanizmusáról. Az „önműködő” és a „mechanizmus” részek tetszettek, az, hogy ha szerinte hosszútávon sem változik a helyzet, talán keresnem kéne egy terapeutát, nem annyira, akkor pedig főleg, amikor azt mondta, ajánl egyet. Nem tudom, mennyire vette komolyan, mikor én azt válaszoltam, cserébe ajánlok valakit kolonoszkópiára. Elmegyek, ha ő is. Nagyjából ugyanolyan érzés a kettő. – Én… Saj-ná-lom? – Ritkán vagyok bizonytalan, de az efféle helyzetekben igen, annak ellenére is, hogy tudom, Vincent nem várja el tőlem az együttérzést. A válás az válás, az igaz, de engem nem csaltak meg. Gondolom. Igazából nem kérdeztem.
– Igazából nem – vonom meg a vállam, megszabadulva a kabátomtól. – Feltételezem, a hamis doktori cím mellett volt valami szándéka a sok diplomátoknak, úgyhogy ez volt a logikus döntés. Bár mintha úgy rémlene, hogy azt mondtad, minden kapcsolat megmenthető terápiával…? Nem azt mondom, hogy csináld ezt. Csak az orrod alá akartam dörgölni.
Még én is érzem, hogy ennek nincs itt most a helye, de ha ez bármit számít, legalább nem mosolygok rajta. Úgy nagy általánosságban nem szoktam mosolyogni, feleslegesnek gondolom. És a hangulatom se nagyon indokolja. Vannak mondjuk késztetések, amiket nehéz legyőzni, például ha Gabriel nevet. Erről még az egyetemen tanultam valamennyit, Freud „pszichikus energiának” hívta; homoesztatikus mechanizmus, a pszichológiai feszültség oldására. A humor ebből a szempontból szociokulturális gátlások oldására szolgál, vagy a félelmek okozta stressz oldására. Szeretem ezt az elméletet, mert ezek szerint azért nevetem ki a gyereket, ha orra esik, mert megnyugodtam, hogy nem lett nagyobb baja. Nem azért, mert seggfej vagyok és viccesnek találom, ha az emberek elesnek a saját lábukban.
Egy fehér inges, piros nyakkendős lány lép oda, kezében a menükkel, és megkérdezi, mit akarunk inni. A magam részéről rendelek egy sört. – Lehetne rosszabb – teszem aztán hozzá, miután a pincérnő elment. – Lehetnének gyerekeitek. Vagy egy kutyátok. – Természetesen nem feltételezem, hogy az emocionális kötődés mindkét esetben ugyanolyan szoros vagy fundamentális lenne, de azért lássuk be, egy kutya elhelyezése se lenne egyszerű. A gyereknél még megbeszélitek a dolgot, vagy a bíróság dönt, de egy kutya senkit sem érdekel. – Akkor mindketten kiköltöztök? Még azelőtt lenne jó, hogy megint lezárnak mindent. Elég szar lenne ezek után együtt karanténolni.

879 szavas agymenés | ⚶

- Milyen szerencsés, hogy szignifikánsan legfeljebb érzelemmentesnek lehet nevezni, nem igaz?  
Semmi sértő nincs hangomban, mert nem is sértésnek szánom; ez egy ténymegállapítás, nem több, nem kevesebb. Meglehetősen hipokrita lenne részemről, ha másokat ekéznék a hevesnek éppenséggel nem mondható érzelmi világukért. Sok minden vagyok, de vakság a saját jellemvonásaim kapcsán nem tartozik ezek közé.
A rasszizmus mindmáig kitartó jelenlétét valahol meglepőnek is tartottam, meg nem is. A mai modern világban, ahol a legtöbb ember legalább egy, de inkább kettő-három különböző mentális problémával küszködve evickélte végig az életét, feleslegesnek tűnt ezek helyett rosszabb esetben az utálatos megvetésre, jobb esetben az idegenkedésre és értetlenkedésre fókuszálni. Mégis, talán pont ez vezérelt sokakat az ódivatú, ám ösztönszerű ódzkodáson túl (elvégre, őseink csak abban bízhattak, akit ismertek, és aki más volt, attól tartani kellett; megint más kérdés, hogy ekkor még bunkósbotot lengettünk, ma meg jobbára csak tollat), a tény, hogy van valami más, amire önmaguk helyett koncentrálhatnak, a gyűlölet és a félelem pedig mindig is erős érzelmeknek bizonyultak. Nem véletlenül építettek ezekre rezsimeket és diktatúrákat.
Véleményem szerint Devon még szerencsésebb is volt a szakadatlanul nyugodtságával, ha erről a kérdésről volt szó. Nyilvánvalóan bosszantották az ehhez hasonló incidensek (és ez még ártatlannak tűnt), teljesen jogosan, de képes volt helyénvalóan kezelni a szituációkat, éppen azért, mert nem vette fel őket, és nem étette a tüzet. Vagy elég mélyen tette ezt, hogy a felszínen ebből mi se látsszon.
Persze, ez sok esetben azzal is jár, hogy az ember közli vele az elmúlt tíz évének legnagyobb történést, és annyit kap vissza, hogy „Nem egészen tudom, hogy kéne reagálnom”. Ha több impulzus szorult volna belém, talán felháborítana az érdemi visszajelzés és az ilyen eseteknél társadalmilag elvárt támogatás hiánya, de nem vagyok. Hasonlóak vagyunk ebben a kérdésben, Devon és én, így pedig az egyetlen, ami átjár, ha haloványan is, az a megkönnyebbülés. Nem vágyok vigasztalásra, tétova kezekre a vállamon, megnyugtatónak szánt biztatásra. Azt akarom, hogy mindenki hagyjon békén, amíg helyre nem tudom állítani magamban a békét, egyedül, megszokni az új helyzetet, és ez által problémamentesen visszabillenti a világomat a házasságom előtt is funkcióképes mindennapokba.
Sok szakmabeli szerint a válás maga is egy gyász, és egyetértek velük. Minden lezárás az, csak nem feltétlenül ugyanakkora mértékben. Mindenesetre, szükségem van rá, hogy nyugodtan megélhessem a magam kis gyászidőszakát, vizslató szemek és legörbülő ajkak látványa nélkül. Előbb azonban a haragomon kell túllépnem, amit Michelle a legkevésbé sem szeretne megkönnyíteni nekem. Tipikus.
- Mondd csak, a „hamis doktori cím” ismételgetése valami elfojtott kisebbségi komplexus hozadéka, vagy csak pusztán figyelemre vágysz, és erre a legjobb módszer, ha idegesítő vagy? – kérdezek vissza, kihalászva a kabátom zsebéből a telefonomat, hogy az asztalra helyezhessem. Kétlem, hogy bárkinek is felvenném, ma nem, de szeretem rögtön tudni, ha keresnek, ideális esetben azzal együtt, higy ki keres. Abból már nem nehéz azt se kikövetkeztetni, miért keresnek, és akkor felvenni szinte már-már felesleges. Kis túlzással. – A terápia akkor működik, ha mindkét fél hajlandó a kapcsolat megmentésére. Mi mindketten válni akarunk, így nem lenne sok értelme.
Azt nem teszem hozzá, hogy a családterapeuták többsége szerint egy házasság mindaddig menthető, amíg érzelmek kapcsolódnak a másik félhez, mindegy, hogy azok pozitívak vagy negatívak, csak létezzenek, lehetőleg minél intenzívebben. A közömbösség az a szint, ahonnan már nincs visszaút.
Én nem vagyok közömbös. Még. Tudom, hogy csak idő kérdése.
Követem Devon példáját, és én is sört kérek magamnak. Kocsival jöttem, úgyhogy alapvetően nem tenném, hiába férne bele a legális keretek közé, de most egyfelől úgy érzem, jól esne, másfelől pedig enni fogunk utána, ergo nem kell aggódnom a reflexeim épsége miatt. Bár Michelle is így lenne ezzel.
Nem, nem akarok rágondolni, legalábbis nem így, nem ennyire személyesen.
Röviden biccentek. – Valóban. Szerencse, hogy Mitch még nem hallgatott a macskalopó késztetéseire. Nem mintha macskára vágynék, azt vihetné nyugodtan.
Ennyit a tárgyilagosságról. Visszafojtott mérgemben inkább felcsapom az étlapot. Éhesnek érzem magam, ezért két fogásban gondolkodok, az a sör felszívásában is többet segít majd. Egy wonton leves és valami csípős, szezámos csirke ideális választásnak hangzik.
- Dehogy – horkantok fel egy apró, akár kárörvendőnek is nevezhető mosoly kíséretében. – Ő költözik ki, én maradok, ahol vagyok. A lakás ismerős és céljának megfelel, a környék jó, minek akarnék elmenni? Egy újrafestés, és semmi nem fog Michelle-re emlékeztetni.
Kicsinyes lenne tőlem, ha Mitch legkevésbé szeretett színeinek bizonyos árnyalatait használnám? Minden bizonnyal. Meg fogom-e tenni? Több mint valószínű.
- Hogy vannak a gyerekek? – pillantok fel az étlapból, hogy ne csak az én életem legyen terítéken. – És az anyjuk?
Mentségemre szóljon, ezt nem kicsinyességből kérdezem, és gondosan ügyelek rá, hogy semmi ne színezze meg a színtelen hangomat. Az kellene még, hogy Devon megsértődjön rám, amiért célozgatok. Amit, nem mellesleg, megteszek, de többnyire csak a fejemben. A romantikus kapcsolatai nem tartoznak az érdeklődési köreim közé.

775 szó   | ⚶

– Erre a kérdésre ingyen válaszolhatok, vagy fizetnem kell érte óránként nyolcvan dollárt? – kontrázok rá a kérdésre. Nincs bajom a pszichológiával, nagyon szép dolog, de egy kínai sárkánytánc is nagyon szép, mégsem nevezzük doktornak őket. A szüleik minden bizonnyal legnagyobb bánatára. Azt éppenséggel mindig is tudtam, hogy nem az érzelmi turkálódásra születtem, főleg, mert cseppet sem tud érdekelni, és különösebben az emberek motivációja sem, vagy hogy miért olyan ostobák, amennyire. Egyszerűen elfogadom és kész, ha más ezért fizetni akar, hajrá.
Nem mintha panaszkodnék. Lehet, hogy beletelt néhány évbe, és jóval több a diákhitel tartozásom mint szeretném, de így is többet keresek nála. Még szép.
– Értem. És ez a megcsalás előtt vagy után került konklúzióra? – Kérdezek, mert ilyenkor szokás, de ha nem akar beszélni róla és örökre el akarná temetni a témát, határozottan pártolom, mert nem nagyon tudok mit mondani. Kellemetlenül érint mondjuk. Nem szeretem a változást, márpedig ha most elválnak, aztán új kapcsolatba kezd, meg kell ismernem egy új embert előbb-utóbb. Már betelt az ismertségi köröm, nincs szükségem újakra. Nem beszélve arról a tényről, hogy Emily és Michelle jóban voltak, tehát potenciálisan továbbra is össze kell majd futnom vele néhanapján. Feltételezem, hogy akkor majd nem szabad túlzottan kedvesnek lennem vele, ez valami íratlan szabály, de erről inkább most nem kérdezem meg.
– Pedig egy macskát sokkal könnyebb gondozni, mint egy kutyát. Vagy gyereket. Igazából elég jól elvannak egyedül – vonom meg a vállam. Nem ragaszkodom a kisállatokhoz, mert szeretek egyedül lenni, azt meg főleg, ha nem egy szőrgolyó határozza meg, mikor kell hazaérnem, de egy macska még határozottan a legkevésbé intrúzív jellegű házikedvenc.
Mivel én már elváltam, gondolható volna, hogy van benne tapasztalatom, de igazság szerint nem igazán. Közös megegyezés volt, vagyis Emily kitalálta, én pedig nem láttam értelmét ágálni. A közvetlenül saját tárgyaimon, például a szakkönyveimen és a ruháimon kívül semmit sem vittem el magammal, és nem csak azért, mert a legtöbbet egyébként is lehányták/megrágták/összerajzolták az évek alatt. Feltételezem, hogy az esetükben ez nem lesz ennyire… sima.
– Ezt ő mondta? – Michelle… Nem az a típusú ember, akivel könnyű kijönni. Bizonyos embereknek biztosan, például Nihal számára, de aki szereti logikusan felépíteni az élete részeit, nem pedig impulzív döntések sorozatára, amik bármikor összeomolhatnak, majd azt mondani, hogy ez az „izgalom” az élet része, azoknak nem könnyű. Az esküvőjük előtt én se mondtam volna meg, hogy Vincent nem ilyen típus. Ezért kedveltem. Nehéz logikus gondolkozású embereket találni manapság, az önmegvalósítás fénykorában. Nehéz megérteni másokat, de nem olyan nehéz megtippelni, hogy hogyan fognak reagálni. Márpedig Vincent leendő ex-neje nem a belenyugvásáról vagy az előzékenységéről ismeretes.
De ha ő mondja…
– Mint mindig – felelem színtelen hangon. Nem szeretem azt mondani, hogy „jól”, mert az emberek többsége nagyrészt nincs „jól”, jellemzőbb a stresszes, vagy a fáradt, vagy a szomorú, esetleg a mérges, de csak „jól” ritkán vannak. – Tegnapelőtt Gabriel azt kiabálta, hogy szünetre van szüksége a családtól, aztán bezárta magát a fürdőbe. Mikor Emily megkérdezte, hogy mi történt, azt mondta, hogy semmi, csak engem játszott. Szóval már egészen biztosra vehető, hogy kellően traumatikus élményeket hagytam mindkét gyerekben. Enélkül nem is szülő a szülő. Bár egyszer tizenkétszer csináltatták velem újra a mogyoróvajas szendvicsüket, mert hol túl kevés volt rajta a mogyoróvaj, hol túl sok. Úgyhogy vitatható, kit értek nagyobb traumák.
Ha céloz is valamire azzal, hogy külön rákérdez Emilyre, nem veszem fel. Végülis, ismeri. A legtöbb ember szeret érdeklődni azokról akiket ismer. A legtöbb ember persze orbitális idióta is. – Emily… Munkahelyet váltott. – Marhahúsos funchozát fogok enni. Aminek semmi köze a témához, de szerintem a legtöbbnek nincs köze egymáshoz. – Most… az intenzíven dolgozik. A Pesbiteriánusban.
Velem.
Elénk kerül a két sör, én pedig az üvegtésztás marhahús mellé kérek egy csípős-savanyú levest. Miután a pincér elment, a söröm után nyúlok; nem tudom eldönteni, hogy itt van túl meleg, vagy ezt tárolták túl hidegen, de a korsó oldalán lévő kondenzáció másodpercek alatt áztatja alatta az asztalt, úgyhogy némileg mogorván teszek alá egy alátétet. – Nem nekem dolgozik, per se. Miután kiderült a korábbi kapcsolatunk, behívatott az osztályvezető hogy megbeszéljük, de úgy gondolom, hogy felnőttként aligha kéne ez problémát okozzon. Vagy a te szakmai meglátásod más? – dőlök hátra, és kivételesen nem szarkasztikus felhanggal mondom a „szakmait”. – Nem ugyanott van az irodátok Michelle-lel? Az kellemetlenebbnek hangzik, mint ez.

692 szavas agymenés | ⚶