Abby Mae… Szinte biztos vagyok benne, hogy amint meghallottad, egy angyali lány jelent meg a szemeid előtt. Ne aggódj, ezzel nem vagy egyedül. Sokan így gondolják. Viszont ezzel van egy kis gond. Egyáltalán nem vagyok angyal… Legalábbis anyám szerint. Ő úgy gondolja, hogy én vagyok a család fekete báránya, mert rajtam kívül senki nem helyezkedett – vagy szeretne elhelyezkedni – a művészvilágban. Néhányszor már megfordult a fejemben, hogy lehet, nem is a szüleim gyereke vagyok, hanem örökbe fogadtak. Azonban anyával külsőre sokkal jobban hasonlítunk egymásra, minthogy ennek legyen valóságalapja. Ezzel szemben a jellemünk teljesen eltérő. Egy dolgot leszámítva. Mégpedig azt, hogy mindketten keményen küzdünk, hogy elérjük a céljainkat. Ebből következik az, hogy nagyon kitartó vagyok, és egyben maximalista is. Semmit nem veszek félvállról. Ettől függetlenül nem vetem meg a szórakozást. Egy jó bulira nem tudok nemet mondani. A tánc az életem, ezért minden alkalmat megragadok, hogy táncoljak. Szerencsére nem egyedül teszem mindezt, mert a barátaim is szeretnek bulizni. Sosem esett nehezemre a barátkozás. Igyekszem megtalálni mindenkivel a közös hangot. A barátaim mindig, mindenben számíthatnak rám. Általában a dolgok pozitív oldalát nézem. Emiatt próbálom meglátni a rosszban is a jót. Nem ítélkezem első látásra, mert nem biztos, hogy mindenki az, akinek mutatja magát. Néha a legváratlanabb pillanatban derül ki valakiről, hogy igazából nem is olyan, mint amilyennek addig hitted. Szabadidőmben legtöbbször filmet vagy sorozatot nézek. Ezeken kívül szeretek zenét is hallgatni. Van olyan, aki nem szeret? A zene mindenre gyógyír, ahogy a tánc is. Nincs különösebben kedvenc zenei műfajom. Mindenevő vagyok ezen a téren. És ha már evés… A másik nagy szerelmem, de szigorúan csak a balett után, az a kaja. Imádok enni! Ezennel szeretnék hálás köszönetet mondani az örökölt géneknek és a rendszeres edzéseknek, amiért nem látszódik meg rajtam ennek a káros szenvedélynek a hatása.
A leírtak után, úgy gondolom, hogy talán mégis angyal vagyok. Egy lázadó angyal.


Amióta az eszemet tudom táncolok. Egy balettelőadással kezdődött minden. Hat éves voltam, amikor a szüleim elvittek A diótörőre. Szinte rögtön elvarázsolt a könnyed, légies mozgás. Csillogó szemekkel néztem, hogy milyen egyszerre mozognak. Akkor még elképzelni sem tudtam, hogy mennyi munkát kell beletenni, hogy ilyen összehangolt legyen mindenki mozdulata. Az előadás végére már tudtam, hogy balerina szeretnék lenni. Ezt szinte azonnal a szüleim tudtára adtam. Kedvesen rám mosolyogtak, aztán anya megsimogatta a fejem, és azt felelte, hogy: Persze, szívem!
Nem sokkal ez után be is írattak egy tánciskolába. Elég ügyes voltam, ennek ellenére rendes középiskolába jártam. A balettet viszont nem hagytam abba. Sőt, egyre fontosabb helyet töltött be az életemben, ezért nem meglepő, hogy úgy döntöttem, klasszikus balettet szeretnék tanulni az érettségi után. Ezt közöltem is a szüleimmel, mire anya tiltakozni kezdett.
- Szó sem lehet róla! – szólal fel határozott hangon. Először apára nézek, majd anyához fordulok, és döbbenten bámulok rá.
- Tessék? – kérdezek vissza, mert biztos, rosszul hallottam.
- Azt mondtam, hogy szó sem lehet róla. – Tévedtem, ezek szerint mégis jól hallottam.
- És szabad tudnom, hogy miért is nem? – fonom karba a kezeim, miközben felvonom az egyik szemöldököm.
- Igen, nagyon egyszerű oka van. – Érzem, hogy nem fog tetszeni, amit mond. – A táncból nem lehet megélni – teszi hozzá lenézőn.
Anya sosem nézte jó szemmel, hogy balettozom, de ilyen egyértelműen még sosem fejezte ki a nemtetszését. Szerintem titkon abban reménykedett, hogy kinövöm a tánc iránti szeretetemet, és csak egy múló szeszély lesz, vagy esetleg egy hobbi. Arra biztos, nem számított – vagy nem mert belegondolni -, hogy egyszer hivatásszerűen ezzel szeretnék foglalkozni.
- Ezt mégis honnét tudod? – kérdezem összeszűkült szemekkel.
- Ez nyilvánvaló – vágja rá. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez a legjövedelmezőbb állás, de engem sosem érdekelt a pénz. Nincsenek anyagi problémáink, ennek ellenére nem vagyok egy elkényeztetett liba – még ha külsőre talán annak is tűnök.
- Valószínűleg igazad van, de nem érdekel. Balettet szeretnék tanulni, és utána abban elhelyezkedni – jelentem ki eltántoríthatatlanul. Igazából nem tud semmi olyat mondani, amitől megváltozna a véleményem.
- Nos, szerintem jobban tennéd, ha érdekelne, ugyanis nem vagyok hajlandó finanszírozni ezt a nevetséges ötletet. – Leesett az állam. De tényleg. Úgy éreztem, hogy a földről kell felszednem, hogy reagálni tudjak. Ismét apára pillantok, de még mindig úgy csinál, mint akit nem érdekel, hogy mi zajlik körülötte. Utálom, hogy nem szól közbe, de részben meg is értem. Ha egyszer anya beindul, akkor semmi nem állíthatja meg, hogy övé legyen az utolsó szó.
- Hogy mi? – találom meg végre a hangom. Ezt nem mondhatja komolyan. Szuggerálom apát, hogy szólaljon meg, pedig tudom, hogy feleslegesen próbálkozom. Később úgyis megbeszéli anyával, de örülnék, ha most is a védelmemre kelne.
- Jól hallottad. Egy centet sem akarok rákölteni – feleli hajthatatlanul, és most ő fonja keresztbe a karjait. Komolyan nem hiszem el, hogy ez megtörténik.
- Miért ellenzed ennyire, hogy táncoljak? – teszem fel a millió dolláros kérdést.
- Már mondtam. Nem lehet megélni belőle – pillant félre. – Illetve, ha sikerül is, megtakarításod nem lesz. Miből akarod elkezdeni az önálló életed? – fűzi hozzá, és a tekintetén átsuhanó zavartság olyan gyorsan illant el, mint ahogy megjelent.
- Nem hiszek neked – jegyzem meg, amire egy összehúzott szemöldök a válasz. – Szinte biztos vagyok benne, hogy van még más ok is. – Az ijedt tekintete, csak megerősített abban, hogy többről van sző, mint a megélhetés. – És ki fogom deríteni, hogy mi az – jelentem ki, majd otthagyom őket a konyhában, és felmegyek a szobámba. Vajon mit titkol?