Anyukám japán származású, apukám pedig vérbeli amerikai. Az ő nászuk eredménye lettem én, aki úgy néz ki, mint egy igazi kis ferde szemű, de nagyon nincs semmi ismeretem Japánról. Egy ideig érdekelt a kultúra, de a szüleim azt mondták, hogy nem az számít, hogy nézek ki, hanem hogy hol érzem magam otthon és ha ez New York, akkor én egy itteni lány vagyok. Ezt megfogadva már nem kételkedtem magamban, tudtam hol a helyem a világban.

Szerencsére mindenhol könnyen befogadtak, én voltam a vidám figura, aki mindenkit megmosolyogtat és aki nem szerette, ha valaki szomorú. Persze megértem, aki gyászol, őt ne nevettessem meg, de azért vigasztalni lehetett, hogy könnyebb legyen neki. A szép emlékeke megmaradnak és gondoljon azokra, ossza meg másokkal és akkor a szeretett személy tovább fog élni másokban is, mint egy emlék. Jó, nem mondom, hogy mindenkinél sikert arattam, mert van, akit képtelenség megvigasztalni, mert aki maga alatt akar lenni, az ott is marad és senki sem segíthet rajta sajnos.

Jó emberismerőnek tartom magam, ami a sok ismerősnek köszönhető, nagyon szerteágazó kit honnan ismerek, lévén több hobbim is van már kislány korom óta és nagyon barátkozós fajta vagyok. Mindenki különbözik, mégis be lehet skatulyázni mindenkit valahová. Vannak a hallgatagok, a visszahúzódóak, azok, akiknek be nem áll a szája, a bátrak, az okosak, azok akik okosnak hiszik magukat, de valójában nagyon butuskák és még sorolhatnám. Ez mind arra jó, hogy könnyen szót értsek másokkal és barátkozhassunk, mindenkivel megtalálom többnyire a közös hangot.

Energikus is vagyok, folyton pörgök és csinálok valamit, nincs egy nyugodt percem sem. Vagy a munkahelyen törekszem, hogy minden rendben menjen vagy valamelyik hobbimnak élve kikapcsolódom valahol, lehetőleg nem egyedül. Szeretek másokhoz igazodni, elvégre se kutyám, se macskám, se másom, aki miatt ne tudnék rugalmas lenni. Úgy érzem, ez még a szórakozás és a karrier ideje, szeretnék főnök lenni.

Karrierista is vagyok igen, sima eladóként indítottam, mára már helyettes lettem, érdekes történet, majd elmesélem később, de a lényeg, hogy a főnöki posztra vágyom és azért küzdök jelenleg, hogy kiérdemeljem. Mindig is jellemző volt rám, ez a kis versengés, szerettem fogadni, ki vágtázza le gyorsabban a terepet, vagy ki ér le előbb a snowboarddal a hegyről a közepes nehézségű pályán. Tétje nem volt soha, nem vagyok az a fogadós fajta, főleg mivel nem mindig én nyertem, ami persze nem szegte a kedvemet, elvégre ez csak egy játék.

Az apukám pilóta volt, az anyukám pedig egy légiutas kísérő. Kevesen adtak volna rá bármi esélyt, hogy össze fognak jönni, úgy igazán és letelepednek majd, új munkát keresve, majd eljutnak a gyermek vállaláshoz is. Ez az őt szerelmi történetük, meg az enyém kezdete.
Szerető családban nőttem fel, apukám volt a fő kereső, egy utazási irodában volt vezető és miután már elég nagy lettem, hogy iskolába járhassak, akkor anya is oda ment dolgozni, ki nem találod minek, hát titkárnőnek természetesen. Jól ment az irodájuk és minden nyáron ingyen utaztunk el valahová, amit épp az anyacég kiválasztott. fiatalon mondhatni már bejártam nagyon sok olyan helyet, amiről mások csak felnőtt korban álmodoznak. Voltam Egyiptomban, Párizsban, Görögországban, Ausztráliában, Japánban, Kínában, Oroszországban és még sorolhatnám. Ezek voltak a legkülönlegesebbek számomra, minden utazás egy fotóalbum volt, mára meg inkább csak egy mappányi kép a számítógépen. 
 Az iskolában mindenkivel jóban voltam, én voltam az, akit mindenki szeretett, bár nem én voltam a legnépszerűbb, de nem is arra hajtottam. A legtöbb időt az évfolyamtársaim között töltöttem, szerettem megnevettetni őket és megmozgatni. Nem voltam az az egy helyben megülős típus, szóval a szünetekben játszottunk valamit mindig. A lendületem azonban még akkor sem csökkent, mikor hazaértem, azt mondták, hogy hiperaktív vagyok, szóval vigyenek el sportolni vagy valami. Anya keresett egy lovardát és oda vittek el lovagolni. Mindenkivel barátkoztam ott is, jóban voltam a családdal is, akiké volt ez az egész, a lányuk velem egyidős körülbelül. Őt Millienek hívják és az egyik legrégebbi barátnőm. 
A lovaglás mellett még rengeteg más is felkerült a délutáni programjaimba, csak hogy változatos legyen és ne unjam meg, bár ezt nem lehet megunni, a lovak annyira az ember legjobb barátjai tudnak lenni és mikor felülök rá, akkor csak mi ketten vagyunk. Kellemes érzés, ahogy a szél az arcomba fúj és egy réten át vágtázhatok kedvemre. Mindezt persze csak később, mikor már megbíztak bennem és nem is feltétlen egyedül én mentem ki lóval a rétre, csak kicsit jobban elszakadtunk egymástól a többiekkel.
 A középiskola szintén könnyű menet volt, itt már tudtam, hogy komoly üzletasszony akarok majd lenni, szerettem másokat irányítani, meg felelni értük, meghallgatni a gondjaik, bajaik, segíteni megoldani azokat, hogy ne egy lestrapált boldogulj már magadnak emberrel kelljen beérnem. Anyukám szerint nekem van a legnagyobb szívem és ez fog a sírba vinni, de támogattak az úton mindvégig teljesen az egyetemig. A matek miatt még külön tanárhoz kellett járnom egy fél évig, de meglett az eredménye, mert sikerült bukás nélkül végigcsinálni az egyetemet. Meglett a kereskedelemis diploma a NYU-n és büszkébbek nem is lehetnének a szüleim rám. Már csak munkát kellett találnom, miközben a marketinget is elvégzem levelezősön. A sok ismerősnek hála egy elég neves ruházati üzletbe nyertem felvételt, igaz eladónak, de valahol el kell kezdeni!
 A munka elég monoton felsorolva, reggel feltakarítani, átigazítani a ruhákat, majd ha jön áru, akkor megnézni mit hová kell kitenni, mit hogy kell átrendezni. Nagyon szerettem ezt a részét és persze még többre is képes lettem volna ám ez nem úgy megy. Egyik nap arra mentünk be, hogy lebetegedett a főnök helyettese, a főnök meg szabin van, szóval tartsunk ki, majd jön valaki. A kollegák persze egyből örömködtek, hogy akkor ma nem kell semmit csinálni, amire felvont szemöldökkel bámultam rájuk. Szép, mondhatom... Nekiálltam a napi rutinnak és mindent én csináltam, de nem szóltam rájuk még egyelőre. Bejött egy kedvesnek nem mondható szemüveges hölgy, akihez odamentem egyből, hogy üdvözöljem és a segítségére legyek. Mondta is, hogy mit keres, én meg megmutattam neki, kérdeztem méretet is, oda is adtam neki a megfelelőt és a próbafülkéhez kísértem, hogy ha nem jó a méret szóljon és hozok másikat. A lányok pont itt trécseltek a sarokba, szóval most már csak odamentem hozzájuk.
- Ha ennyire nem akartok dolgozni haza is mehettek wellnesselni, mert az, hogy itt rontjátok a levegőt nem segítetek semmit. Próbáltam nem túl hangosan rájuk szólni, de persze nekik nem tetszett, mert idősebbek és régebb óta dolgoznak itt, mint én, szóval ha nem akarok baj, akkor jobb ha befogom és nem árulkodok. Az állam a földről szedtem össze és mentem is vissza a vásárlóhoz, aki a kezembe nyomta a ruhát, hogy tegyem félre, mert megfelelő lesz, de még egyedül körbenézne. A pénztárhoz mentem és szemmel követtem, hogy miket néz, az egész üzletet bejárta, ami azért kicsit gyanús volt, de nem foglalkoztam vele, meg a többiek sem. Mikor elindult, hogy jön fizetni, akkor jött oda hozzám a szállítónk, hogy ki veszi át az árut? Még nem csináltam ilyet, de tanultam, hogy van szállító levél meg ilyenek, szóval természetesen magamra vállaltam a dolgot. A nő ekkor ért oda hozzám. Intettem a szállítónak, hogy egy pillanat és fizetéskor megkaptam egy kártyát, dolgozói VIP kártya. Hoppá!
- Vedd át az árut, ráérek. Szólalt meg a nő és én meg hát elmentem átvenni az árut, ő meg telefonálni kezdett, hát ez nagy szívás lesz a többieknek. Kitöltöttem a papírokat, a srác segített is és megmutatta, hogy mit kell nézni a dobozon meg a papírokon is. El se hiszem, bár a neheze még most jön, mert rendszerben még nem vettem át árut, nem mintha nehéz lenne, csak nincs jogosultságom hozzá. Mire visszamentem, a két kolléganőt éppen kirúgta és elküldte őket haza, úgy, hogy ide már vissza se jöjjenek, vigyék el mindenüket, hamarosan jön más a helyükre. Bevallom, eléggé megijedtem, de mikor felém fordult, már nem volt annyira szigorú a tekintete. Megdicsért és bemutatkozott, hogy ő a fő-fő fejesnek a jobb keze, aki járja az üzleteket és megnézni, hogy ki hogyan dolgozik és gratulált, mert én lettem az új üzletvezető helyettes és kezdhetem is a tanulást, az áru átvétel folytatásával. Egész nap mellettem maradt és tanított engem, meg segített, amikor többen érkeztek egyszerre. Délutánra bejött a főnök, hogy dolgozzon és közölte, hogy a helyettes már nem fog jönni, valójában kapott egy másik üzletet és oda ment segíteni és ismerkedni a többi kollégával. Fél év után, így történt, hogy előléptettek és mondanom sem kell, elég nagy ünnepséget csaptam, a munka mindig kifizetődő!