Szerencsésnek éreztem magam olyan szempontból, hogy ha példának okáér inni mentem a haverjaimmal, vagy alapjáraton eljártam bulizni, akkor nem azzal kellett húzni az időt, hogy ruhákat válasszak magamnak és outfiteket próbálgatok a tükör előtt, aztán még órákig sminkeljek és kivasaljam, aztán végül mégis göndörítsem a hajam, mint ahogy a csajok szokták ezt. Két hónapja voltam otthon utoljára, és egészen meglepett, hogy a tizenöt éves húgom mit  tudott nyűglődni egy fagyizáson, amit szigorúan a barátnőivel tett meg. Apának a lelkére kötöttem, hogy ne engedje pasizni a tündéremet, mert még nem elég érett rá, én pedig nem akartam végignézni azt, hogy valami idióta faszkalap összetöri a szívét. Talán mániákus vagyok, amiért megnéztem az összes osztálytársát, de mivel húzódik közöttünk egy viszonylag nagy korkülönbség, reálisan fel tudtam mérni, hogy már most nagyon szép kislány, később pedig ez nyilvánvalóan csak fokozódni fog majd.
Mindenesetre, ha nagyon reálisan próbáltam számolni azt, hogy pontosan mennyi időt töltöttem el a tükör előtt a mai nap nap folyamán, amíg az általam szervezett buliba készülődtem, akkor zuhanyozással és borotválkozással együtt volt összesen egy óra. Emiatt bőven volt idő elmenni a fiúkkal alapozni is, ami talán az est legfontosabb momentuma minden parti előtt. Csak nem érkezhet valaki józanul egy ilyen helyre. Nálunk ez sosem arról szólt, hogy egy olcsó helyre menjünk, viszont Braylennel egyszerűen muszáj volt adaptálódni a társaságunkhoz. Nem vihettük el az átlag egyetemistákat olyan helyekre, ahova mi jártunk mondjuk ketten. Sejthető volt, hogy a Columbián többnyire gazdag diákok vannak, de azért senki pénztárcájában nem turkáltunk szívesen, szóval egyszerűbb volt egy olcsóbb kocsmát megtenni a hivatalos alapozó helyszínévé, amúgy meg teljesen máshova menni. Nem voltunk azok a fajta személyek, akik pontosan érkeztek volna egy ilyen alkalomra, a fullasztó tömegre pedig a mi társaságunk határozottan lusta volt.
A mai este nagyjából annyiról szólt, hogy kerestem Isabelt, mivel őt akartam elkapni magamnak. Elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy nem jött el erre a bulira, mivel eddig az összesen ott volt. Túl nagy volt az új hely, szóval nehéz lett volna itt megtalálni. Idővel el is engedtem, szimplán egy shotot még lehúztam, aztán elkezdtem üdvözölni az érkezőket. Mikor egy olyan lányhoz értem oda, akivel eddig még nem találkoztam, csak szeretem volna eldönteni, hogy ő most vajon elsőéves, vagy pedig valakinek az ismerőse. Mivel nem vagyok paraszt, meg amúgy is szépnek tűnt a lány, egy mosolyt megvillantottam felé, és a következőt mondtam neki.
- Szia, Finn vagyok - magam sem tudom pontosan, hogy a kézfogás, mint udvariassági forma hogyan működik. Soha nem leszek képes teljesen elengedni azokat a dolgokat, amiket otthon tapasztaltam, ez pedig nem az én hibám volt. Ha egy skandináv nőnek kinyitja valakit az ajtót és lesegíti a kabátját, az degradálásnak számít, emiatt szimplán csak csináltam azt, amit megszoktam ezer éve otthon.
- Még nem láttalak itt korábban - kicsit összevontam a szemöldökeim, miközben próbáltam beazonosítani az arcát, egyértelműen sikertelenül. Nem mintha bántam volna, hogy egy nővel sodort össze a sors, szimplán csak tudtam, hogy Isabel már meghúzta a határokat, amiket nem léphetek át, ha meg akartam nyerni a fogadásomat Braylennel. Szóval nincs csajozás, de attól még egy italra meghívhatom.
- Kivel jöttél? - mivel eléggé üvöltenem kellett ahhoz, hogy érthesse a szavaimat, a fejemmel egyszerűen a bőr kanapék felé intettem - Nem ülünk le?