Én sem igazán tudtam, hogy hova kellene tennem ezt az egész dolgot, de az határozottan biztos volt, hogy Henryt egyszerűen nem hagyhatom lógni a levegőben. Pontosan tudtam, hogy Henry a bosszúsága ellenére is látta rajtam, hogy nem érzem magam a legjobban. Minden bizonnyal nehéz volt számára feldolgoznia azt, hogy valaki figyel minket. Egyelőre nem volt ötletem arra, hogy miként közöljem vele mindezt és azt sem tudtam, hogy mennyit kellene elmondanom. Egyelőre szerettem volna csak találkozni vele, mert eléggé rosszul éreztem magam ettől a dologtól. Dae Il megbeszélte Joannel azt, hogy néhány napot otthon – vagyis a férfinél, akinél hagyott minket – maradhassak. Ennek ellenére láttam az öcsémen az értetlenséget és szerettem volna megbeszélni vele a dolgokat. Nem igazán tudtam, hogy jelen helyzetben mit kellene tennem.
Jól esett egy kicsit házon belül tölteni az időmet, ami lényegében abból állt, hogy a bejárónő munkáját teljesen átvettem. Szükségem volt arra, hogy normális dolgokkal foglalkozzak, és megpróbáljam visszafizetni Jonahnak mindazt a jóindulatot, amit az irányomba tanúsított. Szerencsésnek érzem magam, mivel Lola és a mentorom is utánakérdezett már annak, hogy hogyan érzem magam. Tudtam, hogy mind a kettejükkel beszélnem kell majd bizonyos dolgokról, de Lola szerencsére már ismert annyira, hogy megadja a nekem kijáró időt, Dale pedig rám hagyta azt, hogy mikor akarok végigfutni a dolgokon. Ennek ellenére az öcsém más volt. Nagyban érintette őt ez a dolog, én pedig a szemtelen formájából kinéztem azt, hogy képes lenne szólni apának, aki ha megtudná az igazat, akkor hazarendelne engem... És élhetnék texasi feleségként a továbbiakban. Tehát mindenképpen beszélnem kell vele erről az egészről.
Ezért is cseréltem a mai napon az eddig viselt tréningnadrágomat valami kevésbé otthoni szerelésre. Hiába ért trauma, amikor felfedeztem a kamerázó férfit az ablakomban, ennek ellenére is igyekeztem ennek a jelét sem mutatni a környezetemben. Ha megtettem volna, minden bizonnyal még jobban kiakadok attól, hogy mindeki úgy bánik velem, mint a hímes tojással... Tehát igyekeztem szépen beszárítani a hajamat és elég sminket felvinni az arcomra ahhoz, hogy frissebbnek és élénkebbnek tűnjek annál, amilyen valójában voltam.
Nem terveztem semmi extrát a mai napra, szimplán meg akartam adni az öcsémnek azt a lehetőséget, hogy feltehesse nekem a kérdéseit. Minden bizonnyal ő még rosszabb állapotban van most, mint én... Hiszen semmit sem ért, szimplán át lett rángatva egy idegen férfihez, akiről ténylegesen semmit sem tud. Ez pedig biztos felvet kérdéseket benne, amiket udvariasságból eddig nem tudtam megválaszolni. Most viszont magunk között tudunk lenni, én pedig szerettem volna, ha Henry továbbra is meg tudna bennem bízni. Hiszen mégiscsak én vagyok a nővére, és ha nehéz időszakon megy keresztül, azt szeretném ha velem beszélné meg.
Könnyen megtaláltam az iskoláját Jonah házától is, mivel párszor érte jöttem, ha arra kért és a beiratkoztást is vele intéztem. Minden bizonnyal nem akarta mondjuk, hogy bébicsőszt játszak a barátai előtt, éppen ezért is maradtam a suli kapuján kívül és vártam türelmesen, hogy vége legyen az utolsó órájának. Csak reménykedtem benne, hogy a barátaival nem egyeztetett le semmit, bár akkor maximum majd máskor beszélek vele.
Akkor sem mentem közelebb, amikor lassan megjelentek a suliból kifelé sétáló fiatalok, sőt az öcsém megpillantásakor sem mozdultam. Lényegében szimplán ráfogtam az alkarjára, amikor mellém ért, mert minden bizonnyal észre sem vett.
- Szia, Öcsi – igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra, amikor rápillantottam – Milyen volt a napod?
Talán erőltetettnek hatott tőlem a kérdés, de tényleg érdekelt, hogy hogyan érzi magát. Elég sokszor megkérdeztem akkor is, amikor még Lolával éltünk, szóval talán nem veszi zokon annak ellenére is, hogy a hangom máskor természetesebben cseng.
- Terveztél mára valamit? Ha nem, akkor elmehetnénk ebédelni, biztos éhes vagy. Tudsz valami jó helyet a környéken? – finoman érdeklődtem, közben pedig próbáltam felmérni a környezetünket, hogy más várja-e őt jelenleg – De ha a barátaiddal terveztél valamit azt is megértem.

Nehéz kamasznak lenni, hiszen ilyenkor az ember még nem teljesen felnőtt, de már nem is gyerek. Ez azok az évek, mikor a határvonalon mozgunk, ez pedig több mint szar. Hogy miért? Mert ilyenkor van az, hogy egyes dolgokhoz még túl kicsi vagy, máskor meg már kellően nagy vagy a feladathoz, hogy kibújj alóla. Ez pedig a világ legidegesítőbb dologa, mert mindig ellentétesen van: ha valamit szeretnék véghezvinni az még koromnál fogva nem oké, de ha valami alól ki akarok bújni, akkor meg miért nem viselkedem felnőttként és vállalok felelősséget mindenért?! Ez már alaphelyzetben is elég bosszantó tud lenni, de jelen esetben még inkább. Egyik napról a másikra lettem – pontosabban lettünk – kipaterolva a lakásból, amit már egészen kezdtem megszokni. Nem volt egy kacsalábon forgó valami, de egész otthonossá tették a lányok, így én jól éreztem ott magam. Nem is értem miért kellet az éjnek közepén átcuccolni egy tök idegen férfi puccos palotájába.
Semmi normális magyarázatot nem kaptam, csak ki lett adva a parancs, hogy Lay mellé költözzek be és ha lehet ne szorítsam ki az ágyról. De hogy minek kell nekem egy másik kölyökkel szobán osztozni… Jó, azért némiképp jobb, mint a nővéremmel, de azért Lay sem az a fajta szobatárs, akiért úgy rajonganék. De hát erről engem senki sem kérdezett!! És akkor még Hailee csodálkozik, hogy nem tetszik nekem ez az egész helyzet. Hát már miért is tetszene, míg nem tudok semmit, de tényleg semmit?? Komolyan kezdek elveszni itt a rengetegben. Egyébként meg, mióta szorul a nővérem idegen pasik segítségére?! De most komolyan? Mindig is egy erős és magabiztos nőnek láttam, most meg…  
Előbb az tény borított ki, hogy az malac képű exe – és akkor most még szépen, cenzúrázott módon fejeztem ki magam – befoglalta a lakását és ő ezt nagyban hagyja is neki minden szó nélkül, most meg ez a mentor védelmi… vagy tanú védelmi vagy tudom is én milyen programnak nevezik ezt hivatalosan… De persze jó képet kell ehhez vágni, mert ha nem, képes lennék Haileenek is neki ugrani. Azt pedig nem akarom, mert nem szándékozom még jobban összetörni a lelkivilágát, csak… ez nekem már sok így. De ilyenkor jön be megint az a „ehhez még kicsi vagy és nem tehetsz semmit” kártya, amit a felnőttek előszeretettel használnak ahhoz, hogy egy vitát átmenetileg lezárjanak.
Egyébként érdekes, de mióta magamba kell fojtanom a valódi gondolataimat, azóta hamarabb el is lehet rángatni engem valami mozgás félére, hogy legyen hol kiadnom magamból azt, amit soha életembe nem zártam el ilyen mélyen. Irtó fura kijelentenem ilyenkor azt, hogy egész jól is esik kimozognom magam és utána csak a fizikai fáradtságra koncentrálnom. Remélem ilyenkor Kai is büszke magára, hiába nincs semmi köze a sikerhez. Az viszont tuti, hogy már a suliban is betegnek hisznek, hogy a tesi órák szokásos ellógása helyet plusz iskola köröket is bevállalok, főleg mikor reggel kicsit zabosan válok el az újdonsült „családtól”. Mert Hailee mellet még más idegesítő tényező is van. Ott van pl.: Alice, aki egy mesevilágban él és nem hajlandó leszállni az egyszarvújáról, vagy Jonah, aki olyasfajta „vonzalmat” érez a munkája iránt, hogy az esküszöm ijesztőbb, mint Hailee kukkolója. De egész hosszan tudnám sorolni a problémákat, amik azóta érnek mióta a városba tettem a lábam. Kicsit szerencsétlenebbnek érzem magam itt, mint Texasban. Pedig utálom Texast, tehát már azt hittem, hogy maga a költözés ténye jó szerencsét hoz. De eddig tök rossz hatással van rám New York… nem hogy eljárok edzeni, még könyvet, pontosabban tankönyvet(!) is képes vagyok a kezemben forgatni, a képregények helyett. Jó, mondjuk az órán való alvások száma viszont nőtt az elmúlt időszakban, de hát… mióta tanulnom és edzenem is kell a videójáték mellett, azóta aludni is kevesebb idő jut, hiába nincs köze egyiknek a másikhoz. Ja meg igen, a munka. Lin csak úgy fogadott be, hogy besegítek a családi kasszába, de így, hogy már más fizet helyettünk nem tudom mennyi értelme maradt az egész szenvedésemnek… Mindegy, majd lesz még azzal is valami, csak előbb derüljön ki, hogy meddig maradunk a morcos medvénél.
Amint vége az órának, kissé morcosan ballagok is ki a terem ajtaján, hiszen Yebi már megint magamra hagyott! Pedig megbeszéltük – vagyis ráerőszakoltam a saját akaratomat – hogy ma együtt megyünk haza, csak előbb elmegyünk pizzázni vagy valami. Azt mondják, hogy a new yorki pizza a világ második legjobbja az olasz után, így végre kiakartam próbálni azt a new yorki óriást, amit annyiszor láttam már a tévében is. Erre tessék, kicsit elszundítok és meg sem vár a hálátlan! Pedig most fizettem volna magamtól is a részemet, nem kellett volna valami hülye ürüggyel ráhárítanom a teljes számlát. Még lehet meg is hívtam volna… egy kólára. De hát, így legyen vele kedves az ember!
Egyre morcosabb is vagyok, mert hiába hívogatom, nem veszi fel és szétnézve sem látom sehol a fejét. A sulin kívülre már valamennyire enyhülnek a vonásaim, de az ujjaim szaporán járnak, hogy lepötyögjem az uraság halálos ítéletét, amit nagyon ajánlom, hogy nem mutat meg a nővérének! Annyira bele lendülök az írásba, hogy észre sem veszem ki mellett haladok el, vagy ki mellett nem, csak a szokásos irányba megyek is a busz felé. Éppen ezért is ér meglepetésként, mikor a semmiből egy kéz nyúl értem és a karomra fog. Némi képpen meglepett arccal – de harcra készen – pillantok is a vékony ujjak gazdájára, majd a szemöldökömet feljebb vonva vizslatom a rejtélyes módon felbukkanó nővéremet. Rosszul kezdődik, most kezdjek el futni? – Hails…? – billentem meg egy kicsit a fejemet, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg ő áll előttem és nem csak beképzelem. – Mit csinálsz itt? – lényegében bár nem olyan ciki, ha az embernek hozzák-viszik a seggét a suliba, én ezt a procedúrát valahogy sosem igényeltem a testvéremtől. Inkább futok reggel a busz után, minthogy ilyen luxus dolgokat élvezzek. Bezzeg Yebi sosem akar engem hazavitetni Elmoval… Az valahogy mégis menőbb lenne, azt már igényelném.
-Elment egynek. - vonom meg a vállam a kérdését illetőleg, majd inkább zsebre vágom a telefont. –Tervezni terveztem, de a haverom felszívódott, így gondolom tárgytalan a dolog már felőle. Mit ennél inkább? Van pár hely a tarsolyomban, de salátát nem biztos, hogy minden étteremben találunk. Vagy inkább nasizzunk? Tudok egy jó fánkost is, de van egy új joghurt fagyis is a közelében. Uh, tényleg, te ittál már buborékos teát? Hm, mondjuk tuti nem, te már öreg vagy hozzá. – elmélkedem tovább hangosan, hátha valamihez sikerül kedvet csinálnom nála. Bár nem igazán értem, hogy jutottunk el a tesós naphoz. Kicsit aggódom, hogy ez egy csapda és igazából valami rosszat tettem érte és ez csak a terelés része az egésznek.

Őszintén egy olyan embernek tartottam magam, aki két lábon állt a földön, és pontosan tudta, hogy miként kell élnem az életemet. Ez persze nem mindig volt így, elég sok nehézségen mentem keresztül, mivel lényegében mindent, vagy semmit alapon jöttem New Yorkba annak idején. Nem volt túl sok pénzem, így az egyetlen dolog, amire számíthattam az ösztöndíj volt, amit megajánlottak a korábbi tanulmányi eredményeim, és a gimimben nyújtott, közösségi tevékenységeim miatt. Nem egyszerű ez az egyetem dolog, ráadásul egy borostyánligásba bekerülni is nehéz, nemhogy bennmaradni. Sokat dolgoztam, rengeteget sírtam és nevettem, elég élmény -és tapasztalatgazdag életem volt, amiben apa mindig támogatott, és talán ez volt az, ami engem alapvetően előre hajtott az életben. Nem akartam csalódást okozni neki. Minden bizonnyal akkor is büszke lett volna rám, ha nem sikerül elérnem mindazt, amiért eddig küzdöttem. Mert legalább megpróbáltam kitörni a helyzetemből.
Ha mindent összevetek, elmondhatom azt, hogy csupán a szerencsén múlt minden. Egy neves egyetemen, több ajánlást is tudtam szerezni, aminek hála az irodák, ha nem is kapkodtak volna értem, legalább foglalkoztattak volna. Én viszont hallgattam az egyik tanáromra, és lényegében itt indult el az a balszerencse sorozat, aminek a vége az lett, hogy a harmadik mentoromnak hála tudtunk egyáltalán valamiféle megoldást találni az egész ügyre. Persze én sem voltam elégedett azzal, hogy most terhet jelentettünk Jonah-nak, és Dale-lel is igyekeztem megbeszélni azt, hogy ez így nem feltétlenül okés, de ő minden alkalommal biztosított róla, hogy ilyen miatt nem kell aggódnom. Ettől függetlenül nem éreztem magam kevésbé kényelmetlenül ebben a helyzetben, ami miatt igyekeztem mind anyagilag beszállni a költségekbe, mind a házimunkában segédkezni. Nem akartam senkinek sem sokáig a nyakán maradni, mert annál jóval büszkébbre neveltek engem, hogy élősködjek. Azt sem mondhatom, hogy abban a házban bármikor jó hangulat uralkodna, mert feszültség van bennem is, közöttem és a gyerekek, illetve közöttem és Jonah között is. Abba meg bele sem mentem, hogy láthatóan a tinik között sem ment minden rendben.
Ettől függetlenül az öcsémre így is akartam figyelmet szentelni, és talán nekem is jobban esett volna az, ha a mai napot normálisan el tudjuk tölteni. Legalább tudnám azt, hogy eszik valami értelmeset, mielőtt hazaérne a suliból. Ha rákérdeznék, akkor a feltételezéseim alapján képtelen lenne normálisan válaszolni.
Mindenesetre legalább nem kellett túl sokat várnom rá. Hiába volt rajtam egy viszonylag vastagabb kabát, ennek ellenére is elég hűvös volt az idő ahhoz, hogy fél órás ácsorgás után már gondot jelentsen az időjárás. Nyilvánvalóan nem véletlenül jöttem kocsival, amit talán már le is kellene cserélnem. Túlzottan nem értettem hozzájuk, szóval majd emlékeztetnem kell magam arra a jövőben, hogy valakit megkérdezzek a márkákról, vagy rávegyem arra az illetőt, hogy eljöjjön velem nézegetni.
- Villanypóznát készülök szerelni – alig tudtam megállni azt, hogy ne kezdjem el forgatni a szemeimet, de a mondatom végére így is elmosolyodtam – Mit gondolsz, mit csinálok itt?
És ha ezen a ponton képes lesz idevágni egy ahhoz hasonló szemtelen választ, hogy talán már gimiseket rontok meg, vagy pedig szükségem lenne az edukációra, akkor határozottan fogom felképelni abban a pillanatban, amikor egyszerre legalább negyven diák jön ki az ajtón. Alapvetően valóban történtek dolgok az utóbbi időben, de ettől függetlenül azzal is teljesen tisztában voltam, hogy ennek a gyereknek a pofátlansága sokszor nem ismer határokat. Ha jó napja van, akkor talán megkímél attól, hogy én próbáljak meg belé nevelni némi tiszteletet, ha már ugyanez nem ment apának.
- Döntsd el, nekem lényegében mindegy, hogy hova megyünk – az utóbbi időben nem volt túl jó étvágyam. A salátát lényegében nem tudom Henry honnan szedte, mivel otthon se nagyon fogyasztottam hasonlókat, de ráhagytam a dolgot. A munkában általában közösen rendeltük az ebédet, és mivel én voltam az, aki a legjobban bírta a csípős ételeket általában én voltam az, aki Dale oldalára állt és valami mexikóit, vagy éppen koreait rendelt vele.
- Huszonöt vagyok, nem ötven – halk sóhaj kíséretében csóváltam már a fejemet – Előbb ittam bubble tea-t, mint te, arra mérget vehetsz. Egyébként oda mehetünk abban az esetben, ha lehet a teát csak tápiókával is kérni.
Én a magam részéről sosem voltam túl édesszájú, néha szívesen fogyasztottam persze fagyit, vagy sütiket, de alapvetően teában az ilyen buborékos, gumicukor szerű dolgokat nem szerettem. Nyilvánvalóan a tápióka más volt, de én személy szerint a chia pudingokat is fogyasztottam különböző gyümölcsös mártásokkal, ha olyanom volt. Ettől függetlenül legalább annyira undorítóan férfias ízlésem volt az ételek terén, mint apának.
- Szállj be – lazán intettem az anyós felé – Sok a leckéd? Ha nem, akkor még elmehetünk valahova, hogy kárpótoljalak a haverod miatt. Miért lépett le egyébként?
Szimplán csak érdeklődni akartam, egyáltalán nem volt szándékomban ezzel kapcsolatban feltépni a sebeit. Mindenesetre örültem volna annak, ha némi időt tudunk szakítani egymásra a hétköznapok mellett is, mert általában ez elmaradt sajnos amikor dolgoztam. Gyakran elkerültük egymást.

Általában elég nagy a zaj Jonah háza tájékán, amit az is okoz, hogy megannyi ember osztozik egy fedélen. Konkrétan már bevándorló negyed van nálunk. Sok ember pedig sok problémával és nézeteltéréssel jár, ami a zaj forrása is. Ezeket már sokszor én sem vagyok képes elviselni, így ha tehetem, addig nem megyek „haza” amíg nem muszáj. Ez általában azt jelenti, hogy vagy valamelyik fiúnál rontom a levegőt, vagy pedig azt, hogy az újdonsült munkahelyemen igyekszem szépen mosolyogni minden idegesítő vevőre.  Bár elvileg már nem lenne kötelező ott dolgoznom, ha már belekezdtem nem hagyom ott! Nem akarok ingyenélőnek tűnni, aki mindenkitől csak pénzt csór! Annyira nem is terhel meg a munka így panaszom sem lehet rá, egyszerűen adnom kell a szépfiút, aki pontosan tudja, hogy kinek melyik krémre van szüksége. Emellett néha már betegnek is érzem magam, ugyanis elkezdtem –néha napján- komolyabban venni a sportot és a tanulást is. Eddig 3 évig tojtam mindkettőre, de most hirtelen fontosabbá váltak a számomra. Talán ezt jelenti azt, hogy kezdek felnőni és érdekelni kezdett a környezetem? Ilyenre igazából gondolni sem merek! Nem akarok még felnőni, korán van még hozzá!
Az új foglalatoskodások viszont több energiát vesznek ki belőlem, mint ahogyan azt gondoltam. Ennek következtében több alvást is igénylek, amiket a tanórákon oldok meg. Jó, mondjuk, ebben semmi újdonság sincs, csupán az, hogy eddig nem érdekelt, most meg már így az érettségi közeledtével szeretnék jobban figyelni, hátha nem késő! Eddig túlságosan nem érdekelt az egyetem, de aztán rájöttem, hogy örökké én sem lehetek semmittevő, így jobb mihamarabb letudni a sulit. Csak hát ugye, először be is kéne jutni, utána meg bent maradni. Infós szakon meg nem tudom, hogy ez miképp fog nekem menni. Elvégre érdekel a téma, de egyetemen úgy sem azt tanítják, ami úgy izgalmasabb is lenne. Szóval valahogy be kell hozni a lemaradásomat is és meg kell tanulnom tanulni! Vajon a könyvtár segít, vagy ott csak jobbakat lehet aludni?
A nagy igyekezetem miatt úgy éreztem, hogy jutalmat érdemlek, így megpróbáltam rávenni Yebit, hogy suli után tartson velem, de persze egyből lelépett, amint lehetett! Milyen barát az ilyen?! Jó, mondjuk a helyében tuti én is így tennék, de akkor is! Kissé durcásan veszem is az irányt a kijárat felé és olyan komoly üzenetbe fogok, hogy szinte csak úgy füstöl a billentyűzet az ujjaim alatt. Meg is lepődök, mikor egy kéz nyúl értem, hiszen azért ügyeltem arra, hogy senkibe se menjek bele még véletlenül sem, akkor mi baj lehet már? Felnézve, mikor a nővéremmel találom szembe magamat, hirtelen nem is tudom, hogy mire gondoljak. Jóra aligha tudok, mert ha már engem meg kell keresni és nem ér rá otthon megvárni, akkor ott valami nagy lehet a háttérben. – Hát öhm… Nem csináltam most semmi rosszat, szóval tuti nem az igazgató hívatott be. Ugye? – azért vannak némi kétségeim efelől, bár most tényleg még egy gyerekes csínytevésre sem volt időm. Max az órai alvások miatt lehetett rám panasz, vagy arra, hogy könyvet láttak a kezembe és most már a dolgozataimat is normálisan kitöltöm, és nem csak firkálgatom. Bár az utóbbi miatt kétlem, hogy behívás járna.
Kicsit megkönnyebülök, mikor a kaja kérdésre térünk át és gondolkodóba is esek, hogy hova is kéne meghívatnom magamat, ha már előttem az alkalom. –Mivel nem akarom, hogy sok cukrosat egyél…pizza? De a new yorki fajta! – teszem hozzá mielőtt valami vékony lappá nyújtott olasz kis semmiségre gondol. Erre éheztem és neki is mindegy, akkor ezt az alkalmat ne hagyjuk ki! – Jó na, csak egy egyszerű kérdés volt… Nem tudhatom, hogy mennyire követed a trendeket. – forgatok szemet, elvégre a buborékos tea a fiatalabb generáció drogja és nem a dolgos közép és majdnem középkorúaké. Azt hittem annyit dolgozik, hogy ideje sincs ilyeneket próbálgatni, de hát tévedni emberi bűn, nem? –Persze, az eredeti fajtára gondoltam, nem azokra a zselés vackokra, amit a fehérek istenítenek! – horkanok is fel, hiszen próbáltam mindkettőt, de valahogy a zselé sosem volt az én jóbarátom. Itt Amerikában mindenki zselé lázban ég, de engem a világból is ki lehet kergetni már a gumicukrokkal is. Szeretem az édeset, de azért a normális kategóriában és nem eszek meg mindenféle lomot.
Kérésének eleget téve, leveszem a hátizsákom, majd huppanok is előre, hogy aztán a táskám lehelyezése után be is kössem magam. – Annyira nem vészes, mondhatni csak a matekból kaptam kicsit többet, de majd Jonah, vagy Lay vagy valaki úgy is segít, gondolom. - vonom meg a vállamat elvégre a matek sajnos nem olyan, amit a könyvből fogok magamtól megérteni. Biztos menne egyébként, ha ébren is lennék közben. Vagy ha nem szenvednék olyan látványosan órán. –Nem tudom, gondolom sok volt a dolga, vagy közbe jött neki valami, csak elkerültük egymást és elfelejtett szólni róla. – semmi pénzért nem fogom Yebikét rossz színben feltüntetni, mert nem engedné a lelkiismeretem, így próbálok valami logikusnak és egyszerűnek tűnő választ keresni. Azt semmiképpen sem vallaná be, hogy menekül előlem, mert folyton ráakaszkodom.