Candy & Theo

Asperity.

Két év. Ennyi telt el azóta, hogy a barackszínű nappalimban a földre nyomtak, és a kicsavart csuklóimra kattintották a bilincset.
Mostanra egy egész örökkévalóságnak tűnik. A fél éves supermaxszel, és a majdnem sikerre vitt öngyilkosságommal. Megtudtam, hogy Ivy az FBI-hoz került, és még az emlékemet is gyűlöli, Candy pedig, aki mondhatni talpra állított, és akinek annyi mindent köszönhettem, többek között azt is, hogy újra képes voltam valódi érzelmeket produkálni, végül ugyanúgy elárult. Végig az FBI-nak kémkedett. Azt hiszem, mostanra kétség kívül kijelenthetem, hogy egyáltalán nincs érzékem a nőkhöz.
A gondolatom elszáll, ahogy az érkező ügynök lendülettel feltépi az ajtót, és begyalogol a nem igazán nagy, de az eddigi kihallgatókhoz képest nem is olyan kicsi tárgyalóterembe. A körszakállas férfi nem veszteget túl sok időt formaságokra, odabiccent a tőlem jobbra, ám nem közvetlenül mellettem, hanem az asztalfőn ücsörgő Blacksmith-nek – ezzel is érzékeltetve a köztünk lévő érzékeny differenciát –, és szinte azonnal a tárgyra tér.
Az utóbbi egy évben az FBI jó pár ügyet felgöngyölített a segítségemmel, szép lassan rájöttek, hogy tényleg hasznos vagyok a számukra. Nemrég pedig azt is sikerült elérnem, hogy az egyik kényes ügy kapcsán Blacksmith bevállalja a kockázatot: a nyomozás sikeressége érdekében, és persze a saját, kiapadhatatlan becsvágyától hajtva elintézte, hogy kihozhasson a sittről. Ez persze korántsem jelent szabadságot, a lehető legszigorúbb ellenőrzés mellett dolgozom – én, az FBI-nak, teljesen abszurd –, Blacksmith közvetlen felügyelete és felelőssége alatt, de ha visszagondolok a supermaxben elszenvedett hónapokra, és a tárgyalásom reménytelenségére, óriási lépés a cél felé. Ezerszer inkább így töltöm le a büntetésem hátralevő részét, minthogy a cellámban golyózzak be.
Két hónap, és két hét telt el azóta. Blacksmith, úgy tűnik, elégedett a helyzettel. Az együttműködésünk valóban sikeres. Ha a próbaidőm végéig, azaz két további hétig kibírom, hogy ne legyen velem semmi zűr, és nem teszek – vagy mondok – semmi gyanúsat, a státuszom állandósulhat. Erről persze újabb felettesek felettesei döntenek majd.
- A fickó jelenleg előzetesben ül. Utcai lövöldözés miatt fogták el. Még nem tudjuk, mi történt pontosan, de menekülés közben három civilt, és két rendőrt is megebesített, az egyiket súlyosan, de azt állítja, nem állt szándékában, pánikroham tört rá, nem volt ura a tetteinek – tárja szét a kezeit a narrátorunk, nonverbális úton kifejezve a véleményét: hát persze, teljesen evidens, mégis mi más történhetett volna?
Blacksmith gúnyosan felnevet.
- Naná, a helyében nekem is rögtön az lenne, ha öt rendőr loholna utánam.
- Mint kiderült kokainfüggő. Nem kispályásan – folytatja a tények kiteregetését a rőtszakállas pasas. Ha tippelnem kellene, északi felmenőkre gyanakodnék. Mintha egy skandináv krimiből szalajtották volna. Jo Nesbø oda lenne érte, de ez például pont olyasmi, amiről két hosszú hétig még hallgatni kényszerülök. Aztán fennáll a veszélye, hogy egy alkalmas pillanatban őt is beavatom.
- Egy hónap múlva tűzték ki a tárgyalását, és ha rajtam múlik,  sitten is marad a rohadék – pillant körbe élesen. Dramatizál. Mindig csak dramatizál, bár ekkor még nem tudom, hogy az egyik sebesült nem volt számára semleges. Majd elém helyezi a fotót, várva, hogy majd én felismerem, de mégis honnan tudnám végigleltározni az összes piti drogfutárt, aki ijedtében rendőröket lyukasztgat? New Yorkban vagyunk, az istenért. Az egész város egy óriási bűnbarlang. Ám ahogy rápillantok a képre, foglyul ejti a tekintetem. Nagyot dobban a szívem. A pupillám kitágul, alig egy másodpercre, aztán újra uralkodok magamon, de képtelen vagyok megszólalni. Csak a fotót bámulom. Lehetséges lenne?
- Ismeri? – sürget az egyik hang. Engem pedig elfog a vágy, hogy eláruljam neki: ezúttal igazi nyomra bukkant, hogy végre elkaphatják a valódi tetteseket, megvan az első tényleges gyanúsított, aki aztán elvezethet a többiekhez is, mindaz, ami eddig hiányzott, hogy elkezdhessék felgöngyölíteni az ügyet, hogy felmentést kapjak és elégtételt vegyek, most itt hever előttünk, ezen a koszos fehér, levendulás tisztítószer-szagú asztalon. Istenem, évek óta nem voltam hozzá ennyire közel!
Apró remegés fut végig a kezemen, és a pulzusomon is érzem, hogy a börtön türelmetlenné tett. Sietve emlékeztetem magam, hogy ezzel még várnom kell. Hiszen bűnösnek vallottam magam. Az ő szemükben ez az ügy már rég lezárult. És még mindig nincs semmi bizonyíték.
Belenézek a férfi szemeibe. Akitől a kérdés érkezett. Vajon milyen típus lehet? Vele még nem találkoztam. Egyedül jött, bár az asztalon kétfelé pakolta az iratokat. Velem szemben, vagyis bizonyára várunk még valakit.  
- Láttam már – válaszolom végül, cseppet sem elsietve. Ám ekkor nyílik az ajtó, és hamar rájövök, hogy nem ez a fotó volt a mai nap egyetlen, veséig hatoló meglepetése.

Candy?

A meetingről majdnem biztos volt, hogy elkésem, habár mindig pontos szoktam lenni, mostanában kicsit kezd szétcsúszni a talaj alattam, hogy állandóan az apámra kell figyelnem. Kezdem feladni, hogy valaha is el tudja engedni az alkoholt örökre, mellesleg nem lehetek folyton a sarkában. Kisebb gondom is nagyobb annál.
Például az, hogy még mindig nem annyira tetszik ez az egész, hogy kvázi az FBI-nak dolgozom, de mostanra már egészen megbarátkoztam a gondolattal, és akkor tényleg nincs problémám, ha egy olyan emberről van szó, akinek a lételeme a bűnözés. Az a fajta, ami más emberi életre hatással van, méghozzá rossz hatással és a kimenetel többször halál. Tudok különbséget tenni a jó és rossz között, de egy ideje már nem hallgatok a megérzéseimre, hogy esetleg tényleg vétkes lehet-e az illető vagy sem?! Ezt inkább azokra bízom, akik erre hivatottak. Viszont azt nem mondom, hogy nem közelítem meg másfelől a dolgot, hogy azzal azért a rabnak is segíthessek. Jobban mondva a lelki világának. A lehető legborzalmasabb dolog az egyedül senyvedés a börtönben és megkockáztatom, hogy a túlélés esélye –vagyis hogy az ember az éphez közeli lélekkel tér vissza a való életbe- egyenlő a nullával.
A lehető leggyorsabb léptekben igyekszem a tárgyaló beosztáshoz, hogy rápillanthassak, melyikbe kell mennem, majd az aktákhoz megyek, ahol a külön pszichológia részlegbe kezdek kutakodni a megfelelő betűnél.
- Nem láttad a Porter-aktát? – érdeklődöm a titkárnőtől, mivel a „P” betűnél nem találom sehol, pedig biztos, hogy délelőtt a kezelés után visszatettem ide.
- Eric elvitte már a meetingre. – De jó. Imádom, mikor a megkérdezésem nélkül nyúlnak hozzá. Persze, joguk az van! Mindenhez. Agh. Eric meg… pedig csak azt mondtam neki, hogy mondja meg az embereknek, hogy sietek, nem pedig, hogy nyúljon a dolgaimhoz. Megköszönöm, majd a kihelyezett tárgyaló felé veszem az irányt, majd egy halk koppantás után az ajtón rögtön be is nyitok és belépek a terembe.
- Bocsánat a… - kezdek bele, de ekkor összetalálkozik a tekintetem a már szinte feledésbe merült szempárral, ami olyan hideg zuhanyként ér, hogy először nem tudom összetenni a képet. Mit keres Ő itt? Nagyot nyelek, majd egy zavart, halvány mosollyal körbepillantok a résztvevőkön. - … a késésért – teszem hozzá végül pár másodpercnyi szünet után, majd megpillantom az előbb keresett aktát az asztalon és az előtte üresen pihenő széket, így le is ülök, és az aktát bámulom. Nem nézek fel. Nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel, nem értem… Hogy lehet Theo szabadlábon? Ezek szerint sikerülhetett a terve, amit ugyan sosem osztott meg velem, de tudtam, hogy készül valamire. Nem csodálkozom, hogy megoldotta, de mégis, erre most nagyon nem számítottam.
Végül felpillantok, egyenesen rá. Már önmagában az is furcsa, hogy ezúttal nem a számomra megszokott narancssárgában van, de hogy itt, szabadon… Komolyan nem hiszem el. Ha rám néz, állom a tekintetét pár pillanatig, hisz kíváncsi vagyok rá. Semmit nem tudok róla, teljesen elzárkózott előlem, fogalmam sincs, miért?! Sejtéseim vannak, de konkrét tények nincsenek. Kíváncsi vagyok, hogy mit gondol, mit érez és főképp, hogy mit vált ki belőle a jelenlétem?
- És meg tudja mondani, hol látta a pasast? – fordul Eric Theohoz, én pedig addig csendben figyelek, míg nincs az irányomba semmiféle kérdés. Nem tudom, miről maradhattam le, de ezek szerint Theo ismerheti Portert? Szóval megegyezett az FBI-jal. Gondolom. Okos húzás és meglehetősen jó lépés a szabadság felé vezető úton.  Tulajdonképp nem is bánom, hogy egyelőre nem engem zaklatnak, össze kell szednem a gondolataimat. Borzasztó egy helyzet ez így, hiszen én akkoriban Theonak pont azt próbáltam bebizonyítani, hogy nem az FBI-nak kémkedem, erre tessék. Tálcán kínálják neki a megbizonyosodást.

Candy & Theo

Asperity

Először azt sem tudom, hogy képzelődök-e. Úgy robban be, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ilyen otthonosan mozog az FBI berkeiben. Vajon mióta?
Sokat töprengtem már rajta, hogy eleve úgy sétált be hozzám az ajtón, hogy az ő emberük volt, az első pillanattól fogva, vagy menet közben történhetett valami. Olyat ajánlottak, amire nem tudott nemet mondani, vagy megzsarolták valamivel? Minden lehetőséget átpörgettem, de rájöttem, hogy ezzel csak mentegetni akarom. Végül is mindegy, nem? Az eredmény úgyis ugyanaz. Kiadott nekik. A saját fülemmel hallottam, amiket egyedül neki mondtam el.
De bárhogy is, arra nem készültem fel, hogy ezentúl vele is együtt kell dolgoznom, kész szerencse, hogy Ivyt még nem vették be a csapatba, az lenne még a fantasztikus hármas. A torkomban nőtt gombóc viszont elveszi a kedvem a komolytalanságtól. Ahogy megjelent, a fejemben szétesett az egész terv, és az eddigi beszélgetés részletei is elúsztak, abban sem vagyok biztos, hogy mire kell válaszolnom. Koncentrálj, Theo. Össze kell szedned magad.
De nehéz, mikor olyan rég láttam utoljára. Egy év iszonyú sok idő. A kérdések megállíthatatlanul cikáznak a fejemben, nem tudom őket leállítani. Közben az átvert-sértett önérzetem is felerősödik. Mégis mire volt ez jó? Szerelmet hazudni, hogy kiforgassa belőlem az információkat. Kinek van gyomra ehhez egy amúgy is megtört, meghurcolt elítélttel szemben? Ennél jobban nem is ismerhettem volna félre.
Úgy látom, ő sem számított rám, legalábbis a reakcióit kísérő zavar erről árulkodik. A többiek nem tudom, mivel vannak tisztában, és mivel nem, de nekem egyértelmű, amit látok. A hangja, ahogy végül, második nekifutásra befejezi a mondatot… annyira idegen, hogy szinte karcolja a dobhártyámat.
- Egy szót se szóljon Candice, csak süppedjen mélyre a székében, és bőszen jegyzeteljen – érkezik a színtelen üdvözlő szöveg Blacksmith-től, a végtelen lekezelést azért nem nehéz észrevenni benne, nem vagyok benne biztos, hogy azért, mert nő, azért mert nem nézi túl sokba a szakmáját, vagy a késés böki ennyire a csőrét, esetleg a három egyszerre. – Ha nem tudja megbecsülni a munkáját, akkor legközelebb nem muszáj befáradnia. – Úgy látszik, főleg az utóbbi. A körszakállas pasas az asztalon fekvő mappa felé vezeti Candy tekintetét, épp csak néhány másodpercre véve le rólam a pillantását. Ő is türelmetlen, de ő egész más okból.
De nem igazán érdekel. Mielőtt újra megszólalnék, és válaszolnék a kérdésére, végignézem, ahogy Candy is leül az asztalhoz. Engedem, hogy a tekintete az enyémbe fusson, de figyelek a vonásaimra.
- Máris kifejtem. De előtte megtudhatom, hogy a kisasszony mi célból van jelen? – Candyre nézek, de a kérdésem ugyanúgy szól neki, mint bárki másnak a teremben. Nem szóltak róla, hogy jelen lesz, és az eddigi hetek során erre sosem volt példa, így nem igazán értem.
Azt kétségkívül tudják, hogy ismerjük egymást, és hogy én is a páciense voltam. De hogy más jellegű kapcsolat is volt köztünk, arról fogalmam sincs, hogy tudnak, vagy sem. Vajon ez is a munkaköri leírásba tartozott, vagy Candy fejéből pattant ki az ötlet? Úgy sejtem, mindjárt kiderül.
- Ő is az ügyön dolgozik? Vagy az ittléte inkább azért fontos, hogy árassza a pozitív energiát? – Ezt már egyenesen Blacksmith felé intézem, belőle nagyobb eséllyel szedem ki az információt. Szándékosan fogalmazok egy leheletnyit degradálóan, épp csak annyira, hogy rákaphasson a fickó. Az előbb is rögtön megragadta a lehetőséget, hogy éreztesse a dominanciáját.

Kell pár pillanat, míg nagyjából magamhoz térek. Komolyan mondom, hamarabb lettem volna felkészülve egy atombomba támadásra, mint arra, hogy újra találkozzak vele. Túl sok kérdőjel maradt, sok minden megválaszolatlan, mert még azt sem engedte, hogy bemenjek hozzá. Egyik napról a másikra. Pedig esküszöm, végre kezdtem úgy látni, hogy nem teljesen lehetetlen a dolog, de ő valószínűleg nem érzett irántam többet, mintsem kapaszkodott belém. Végül is teljesen érthető, így legalább felhúztam, mikor kellett – vagyis azt hiszem, már semmiben sem vagyok biztos – és kibeszélhette a gondjait. Néha még lopott csókok is voltak, tiszta nyereséges volt neki. Aztán mikor már kevésbé volt rám szüksége, egyszerűen azt mondta az FBI-nak, nincs rám többé szüksége. Napokig kerestem a miérteket, csakis arra tudtam gondolni, hogy meggyőzte magát arról, hogy talán mégis az FBI-nak dolgozom.
Mire végigfut az agyamban az egész sztori, egyre feszültebbé válok. A tekintete nem üzen sok mindent, felvette a pókerarcot, mikor aztán Blacksmithtől hallom a nevem, elpillantok róla és elő is veszem a jegyzetfüzetet és a tollam, hogy leírhassak majd mindent, ami hasznos lehet a későbbiekben. A tollam forgatom az ujjaim között és valahogy minden eltompul, amit körülöttem mondanak, de Blacksmith éles és felém célzott mondatára felkapom a fejem. Csak bólintok egyet és annyiban hagyom. Ez az ember szerintem határozottan pikkel egyébként rám, bár ne legyen igazam, de egy öt perces késésbe azért még senki nem halt bele, ha jól tudom. Mindegy, végül is elég precíz embernek látszik, biztos csak eleve nem bírja elviselni, ha valami nem az eltervezett forgatókönyv szerint halad.
Theo hangjára újra felé téved a tekintetem.
- Mr. Porter a páciensem – mondom halkan, közel sem határozottan, mert pontosan jól tudom, hogy mire irányul valójában a kérdés. Pedig nála közel sem így működtek a dolgok, de most nyilván azt gondolja, hogy ugyanúgy volt, ahogy most is. Remek. Ez annyira idegesítő. – Szükségem van némi információra a beszélgetésekhez – teszem hozzá. Valószínűleg az már nem is kérdés a számára, hogy nem csak ezért vagyok itt, hiszen van egy sanda gyanúm, hogy valami hasonló elmélet miatt szakíthatta meg velem a kapcsolatot egy éve. Jogos a feltevése. De még csak magyarázatot se engedett adni, pedig tényleg nem adtam reális jelentéseket. Vagyis nem száz százalékosan.
A pozitív energiás kifejezésére pedig csak egy szúrós tekintetet kap tőlem sok szeretettel.
- Inkább haladjunk, mert még lesz egy időpontom és nem szeretnék elkésni – próbálom sürgetni a dolgot, habár egyébként biztos nem szólnék egy szót sem, csak próbálnék túllenni ezen az egészen, de most kellően ideges vagyok Theo miatt, amiatt, hogy ott az a rohadt sok kérdőjel, hogy minden teljesen lezáratlan maradt és most nagyon rossz színben tűnök fel. Fenébe is. Szóval igen, ha már még jegyezte az előbb Blacksmith, hogy ne késsek, hát onnan sem szeretnék. Bár nincs is miről, mert a következőig azért van még bőven időm. Csak ki akarok menni ebből a tárgyalóból.
A papír sarkára feljegyzem az akta számát és aztán hátradőlve pillantok az asztalon lévő fényképre. Próbálok most arra koncentrálni, amire egyébként is kellene és nem arra, hogy akibe egy éve azt hiszem... beleszerettem, itt ül előttem.
- Szóval hol látta a férfit? – kérdezi újra Eric, amire aztán újra belesüppedek a székbe, mintha itt sem lennék.

Candy & Theo

Asperity

Vagy úgy. Szóval a páciense. Akiről információkra van szüksége. Gondolom, csakúgy mint rólam annakidején. Amiket tőlem szerzett, pedig tovább is adna nekik, így utólag nem is értem, hogyan dőlhettem be neki. Úgy látszik, ha egyszer elindulsz a lejtőn, tényleg nincs megállás.
Úgy látom, ő sem számított rám, legalábbis a reakcióit kísérő zavar erről árulkodik. Mr. Blacksmith nem tudja, de én igen. Kerüli a pillantásom, amióta csak bejött, én viszont nem eresztem az enyémmel. Látni akarom, mi bujkál benne. Mennyire vagyok semleges számára? Ám mikor végül mégis rám emeli a tekintetét, nem sok biztatót olvasok ki belőle. De a legrosszabbat, a semlegességet, talán máris lehúzhatom a listáról. Felzaklatta a találkozó. Ez pedig olyasmi, ami egyelőre megnyugtat.
Miután alábbhagy valamelyest az első meglepetés, és feleszmélek a rövid bénultságból, a helyzet továbbra sem marad egyszerű. El se tudom dönteni, hogy milyen érzések kavarognak bennem. De azért amennyire tudom, magamba zárom ezt a belső forrongást, nem akarom, hogy Blacksmith bármi kötődést észrevegyen rajtam. Erre most is – erősen – koncentrálnom kell.
- Hallották a hölgyet, haladjunk – ismétlem meg a szavait, elég sok önfegyelmemre szükség van, hogy ilyen rezzenéstelenül és kiegyensúlyozottan ücsörögjek előttük, de Blacksmith sem könnyíti meg a dolgom. Korai lenne azt állítanom, hogy máris átlátom a köztük lévő viszonyt, de azért az már most látszik, hogy nem becsüli túl sokra Candyt. Vagy csak egy arrogáns pöcs, mint az FBI bármely más tagja?
- Máris. Csak kell egy kis idő, míg előásom a kellő információkat – térek rá végül a lényegre. Tisztában vagyok vele, hogy a lehető legkorlátozottabbak a lehetőségeim, mégis csak két felszólítás, és két fenyegetés után vagyunk. Blacksmith reakciójára viszont nem vagyok felkészülve.
Nem is annyira az ér váratlanul, ahogy viselkedik, hanem amit belőlem kivált. Amilyen szemérmetlenül végignéz rajta… cseppet sem zavartatva magát, a pillantásában abszolút benne van, hogy ha akarja – velem ellentétben, de akár Candytől függetlenül is –, bármikor megengedheti magának, hogy átlépje a határt, ezzel-azzal, egyre többel, hiszen a kisasszony túlságosan kellemes látvány, ezenkívül naiv, kezdő és fiatal, de legfőképp alatta vegetál a hierarchiában, ami bármire feljogosítja. De még ha nem is bármire, akkor is minden irányból be van védve a segge, hiszen amilyen tiszteletre méltó és nagy múltú ügynök, mégis ki hinne ennek a lánynak vele szemben? Erre a gondolatra pedig a kezem is ökölbe szorul az asztal takarása alatt, máshogy nem tudom levezetni, hogy mennyire idegessé tesz. Mégis mi ez? Féltékenység? Kakaskodás? Védelmező ösztön? A tekintetem meg is keményedik néhány pillanatra. És pont ez az, mikor Candy úgy dönt: a vesém tájékán óhajt nézelődni.
- A férfi temérdek bűntényben részt vett. Sokat segítene, ha vázolnák röviden, hogy most éppen mi miatt keresik. – Több infó kell róla, hogy a saját informátorom is a nyomára bukkanhasson.