Delilah & Nikolina

Nagyon régóta szükségem lett volna már egy olyan munkára, ami elég tartósnak bizonyul az életemben. Lényegében már kezdett elegem lenni a folyamatos, izzasztó gürizésből, ami sosem fizetett eleget ahhoz, hogy egy kicsit is kényelmesebben kezdjek el élni. Lényegében pont ezért is voltam kénytelen több internetes portálra kirakni azt, hogy lakótársat keresek, illetve a lépcsőházunkba is kiragasztottam egy cédulát a telefonszámommal. Pontosan tisztában voltam azzal, hogy ez elég veszélyes dolog, de ugyanakkor nem gondolom azt, hogy bárki számára jelenleg kívánatos lennék, tehát... Lehetőségem van arra, hogy bizonyos ajánlatokat egyszerűen csak figyelmen kívül hagyhattam. Ha valaki meg akarna erőszakolni, az ugyanúgy megtalál az interneten, a főbérlőm pedig elég ijesztő ember, így szinte biztos voltam magamban... Neki is látnia kell azt a személyt, akivel szeretné kivenni az eddig üresen állt szobát. Hiába lesz több a fogyasztás, a kaja költség is megoszlik majd, meg legalább biztosan elfogy a főtt étel is... Határozottan gazdaságosabb lenne.
Anyáék illetve a húgom már többször jelezték számomra azt, hogy ideje lenne nem Bronxban munkát néznem magamnak és igényt tartanom az olyan ajánlatokra, mint például a cafeteria, vagy buszjegy térítés. A magam részéről nem is nagyon voltam biztos abban, hogy miként kellene ezeket a csodás javaslatokat fogadnom. Ha ennyire könnyűnek tartják a munkakeresést, akkor ők maguk is megoldhatnák a dolgot. Nem mehetünk el a tény mellett, hogy korábban soha nem szorultunk arra, hogy dolgozzunk, így nehéz lett volna számukra megmagyaráznom, hogy minden bizonnyal nem fogok olyan helyet találni túl gyorsan, ahol ennyi mindent biztosítanának egy munkavállaló számára. Én nekem csak a pénzre lett volna szükségem, mivel Bronxon belül is tömegközlekedek, így a bérleteket mindenképpen meg kell vásárolnom magamnak.
Egyelőre nem szóltam a családomnak arról, hogy ma állásinterjúra megyek, és ha az sikeres lesz, akkor minden bizonnyal azonnali hatállyal felmondok az előző munkahelyemen. Hiába van messze az egyetemtől és az otthonomtól ez a hely, a metrókon és a buszokon majd tudok tanulni, a többit pedig megoldom... Mert amúgy se nagyon van más választásom. Lényegében nem ezért hagytam ki a részleteket, szimplán csak nem akartam magam köré túl nagy felhajtást. Kara minden bizonnyal becsmérelte volna a ruhatáram és rám erőltet valamit a sajátjából. Anya pedig képes lett volna interjú kérdéseket sorra venni velem, és a válaszokat a számba rágni. Én ezek következtében pedig csak feszült lettem volna, és egyszerűen leblokkolok, aztán el is köszönnek tőlem.
Nyilvánvalóan utánanéztem a butiknak, ahova terveztem beadni a felmondásom, és ez a hely nem tűnt egyenlőnek az előző munkahelyemmel... Ahova teljes nyugalommal mehettem egy kapucnis pulóverbe interjúzni. Ide azért nem mertem volna megkockáztatni, éppen ezért szárítottam be a hajam – még egyenesebbre – kezdtem valamit a frufrummal és cseréltem le a szokásos bő ruházatom nos hát... Egy fokkal kevésbé fiúsra. Még így is leginkább egy általános iskolásra hasonlítottam, aki már túl nagy a fekete nadrághoz, ezért farmerban megy az évnyitóra, mert lázad. Ugyanakkor ez volt minden, amit a legkevésbé találtam kényelmetlennek, és még egy órán keresztül legalább buszoznom kell Manhattanbe. Éppen elég volt számomra az, hogy minden kilométerrel egyre kisebbre szorult össze a gyomrom.
Alapvetően a magasabb órabér mindenképpen jól jött volna, mert enni kell adnom Rustynak is, aki amúgy háromszor annyit képes megenni, mint én. És határozottan tudatos gazdi vagyok, tehát a kutya nem kap ember kaját és csak akkor ehet, amikor annak eljön az ideje... Remélem, hogy mindezt majd a leendő lakótársam is szem előtt tartja.
Amikor eljött a leszállás ideje, erősen kapaszkodtam meg, mivel elkezdett izzadni a tenyerem. Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy a leszálláskor töröljem majd meg, mert nem feltétlenül kell már rögtön rossz benyomást tennem az interjúztatómra.
Óvatos léptekkel mentem be a butik ajtaján, majd néztem kicsit körbe, viszont hamar megpillantottam a fiatal nőt, aki minden bizonnyal felhívott az állással kapcsolatban.
- Jó napot! – nem igazán tudtam behatárolni a korát, de az határozottan látszott, hogy nálam idősebb, én pedig a koromnál is sokszor fiatalabbnak tűnök. Kara szerint azért van, mert nem sminkelem magam, és frufrut hordok. Szerinte pont úgy nézek ki, mint egy tizenöt éves kis diáklány, csak éppen az egyenruha hiányzik.
- Beszéltem valakivel telefonom, azért vagyok itt – magam sem értettem a körítést, ugyanakkor nem tudtam, hogy pontosan hányan dolgoznak ezen a helyen, tehát a megfogalmazás így volt pontos – Tízre kellett jönnöm interjúzni.

Nikolina & Lilah

Delilah & Nikolina

Pontosan tudtam, hogy már ideje volt elhagynom a családi fészket, amihez lényegében minden lehetőségem adott volt. Az évek alatt, anya és apa sosem kérte el azt a pénzt tőlünk, amiért a húgommal megdolgoztunk. Viszont elég jó tanulság volt szerintem mind a kettőnk számára, hogy mennyire nincs értelme elherdálni a pénzünket olyan dolgokra, amiket alapvetően nem használunk. Éppen ezért, én nem nagyon tartottam otthon egy szempillaspirálnál több dolgot, mert azt is karácsonykor voltam csak hajlandó magamra kenni, némi ajakápoló társaságában. A mai nap viszont más volt.
Meg kellett győznöm egy nőt arról, hogy én lennék a legjobb választás arra, hogy felvegyen a butikjába, mivel az előző munkahelyemen sajnos nem tudtam megegyezni a főnökömmel abban, hogy az órarendemhez igazítsa a munkaidőmet. Reménykedtem benne, hogy itt ilyesmi probléma nem adódik majd nekem, viszont Kara időközben hozzám vágott egy csomó smink kelléket, hogy „el tudjam adni magam”. Arról már le kellett beszélnem, hogy a ruhásszekrényét is kipakolja, mert minden bizonnyal, ha valamivel, akkor a húgom cuccaival semmiképpen sem fogok jó benyomást kelteni. Pont ezért is használtam szimplán a korrektorát a szemem alatti sötét karikákra, meg a saját béna, már majdnem teljesen beszáradt szempillaspirálomat is elővettem.
Nyilvánvaló, hogy nem lenne kellemes Bronx és Manhattan között ingázni, viszont Bronxban normális munkát találni nem a világ legegyszerűbb dolga. A jó helyek általában diplomakötelesek, vagy pedig protekcióval lehet a legkönnyebben bekerülni. Persze senki nem preferálja azt, ha valakinek nincsen tapasztalata, a diákmunkákat pedig, mint mindenhol, itt is semmibe veszik. Így boldog voltam, amiért visszahívtak, mert ez egy lépéssel közelebb vitt ahhoz, hogy legalább ne kelljen annyira aggódnom, hogy a jövő hónapban miből fizetem ki az albérletemet, és mit adok enni a kutyának. Magamra ebben a helyzetben már nem is gondoltam, mert nyilvánvalóan az állat az első. Nem hiszem, hogy végig tudnám nézni, ahogyan elfogy, amíg nekem tökéletes életem van.
Nem tartom magam igénytelennek, viszont utálok feltűnést kelteni. Éppen ezért is hordom a hajam minden esetben unalmas copfokban, nem viselek olyan ruhákat, amik túlzottan sokat mutatnának az alakomból. Emiatt otthon elég sokat kapok a húgomtól, de anya minden alkalommal leállítja, ha előkerül a téma. Lehetnék csinosabb, és elfelejthetném a múltat… De ez nem volt annyira egyszerű, amikor lényegében fiúk térdeltettek le a mosdóban, és bontották ki a nadrágjukat. Sok esetben a becsöngetés mentett meg attól, ami történhetett volna, viszont nem akartam a családomat a részletekkel traumatizálni. Egyszerűbb volt rájuk mosolyogni és annyit mondani nekik, hogy megváltozott a stílusom.
Ennek ellenére most mégis megigazítottam a hajamat a kirakat előtt állva. A frufrumat elegyengettem, a tarkómon összefogott tincseket pedig megszorítottam, mielőtt beléptem volna a boltba… Ahol az első pillanatban sikerült leégetnem magam azzal, hogy a főnököt, akivel beszéltem, beosztottnak néztem. Egészen a fülemig pirultam a felismeréstől, ugyanis a nő nagyon csinos volt és sokkal magasabb nálam. Hirtelen már nem örültem annyira annak, hogy nem fogadtam el Kara ajánlatát, de ettől függetlenül még mindig szerettem volna megkapni a munkát. Csak már kevésbé reménykedtem benne, hogy az esélyes jelöltek között leszek.
- Oh – egészen zavartam tűrtem a fülem mögé egy apró kis babahajat, ami minden erőlködésem ellenére is kiszabadult a copfból és az arcomba lógott. Nem sokon múlott, hogy bocsánatot kérjek, amiért nem ismertem fel azonnal – Rendben van, ha tegeződünk.
Én a magam részéről igyekeztem egyelőre felmérni a helyzetet és belesimulni abba. Első pillantásra ahogy körbetekintettem a boltban, inkább éreztem azt, hogy a húgom sokkal jobb és energikusabb munkaerő lenne itt, ennyi szép ruha között. Ugyanakkor most nem Karára kellett gondolnom, hanem saját magamra… És a kiskutyámra, akinek enni kell adnom! Mivel lakótársat még nem találtam, minden költség engem terhelt.
- Egy kis vizet elfogadnék – mivel a nő nagyon kedves volt, én magam is könnyen felvettem a hangulatát és igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni magamból. Sokkal kevésbé éreztem magam feszültnek, amiért ennyire kedvesen bánt velem, így már nem okozott gondot az, hogy kihúzott derékkal kövessem őt az általa felkínált helyekhez. Egyébként csak azért választottam a vizet, mert nem akartam, hogy miattam túl sokat foglalkozzon egy ital elkészítésével, és udvariatlanságnak találtam volna, ha nem fogadom el, amivel megkínál.
- Könnyen idetaláltam és rendben volt az út – egészen közvetlen hangon szólaltam meg, miután mind a ketten helyet foglaltunk. A vízbe egyelőre még nem kortyoltam bele – Mielőtt elkezdenénk, feltehetnék pár kérdést?
Legalábbis én szükségesnek találtam, hogy az elején letisztázzuk a tanulmányaimat is. Talán azzal szerzek pár jó pontot nála, ha már most őszintén állok hozzá és nem csak a saját magam fényezését helyezem előtérbe.

Nikolina & Lilah

Delilah & Nikolina

Határozottan úgy érzem, hogy elkezdett kényelmetlenné válni az életem, amiért sokat kell utaznom egy másik városrészbe. Mivel nincsen autóm, már alapvetően egy buszjárathoz kell igazodnom, ami sajnos nem feltétlenül egyszerű. Számolnom kell példának okáért azzal, hogy vagy túl korán kell felkelnem, és mondjuk fél órával előbb érek a munkahelyemre, vagy pedig túl későn, ezáltal pedig állandó rohanásban leszek, stresszelnem kell, rosszabb esetben elszámolom magam a forgalmi dugóval kapcsolatban, és elkések, ami miatt kirúghatnak, én pedig ismét bekerülök a mókuskerékbe újra. Nagyobb adag stressz hullik a nyakamba, amiért egyedül élek már, hiszen a bérleti díjam fog ezen múlni. Talán kedves a főbérlőm, ugyanakkor én magam meg eléggé büszke vagyok. Emiatt pedig egyszerűen képtelen lennék térden csúszva elé kerülni azzal a kéréssel, hogy napoljuk el a fizetési határidőt. Ott van Rusty, akivel kapcsolatban már így is rengeteg segítséget kapok a szomszéd fiútól… Ő minden bizonnyal nem fog engem megkérdezni arról, hogy van-e pénzem. Enélkül fogja – jogosan – kérni az ételadagot, amihez hozzá van szokva. Nem egyszerű és olcsó feladat egy ekkora kutyát eltartani, főleg nem lakásban. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy szükségem van rá a saját biztonságom érdekében is, plusz nagyon szeretem őt, ami miatt megszakadna a szívem, ha a saját butaságaim miatt kellene bármit nélkülöznie.
Tehát… Mivel úgy sincs körülbelül senki az életemben anyán, apán, Karán, és a pszichológusomon meg a kutyán kívül, én magam hamar elhatároztam a kérdéssel kapcsolatban. Nagyon sokat számít Bronxban a fizetés. Nem szerettem volna eladni valamelyik szervemet, vagy egy éjszakai bár életébe belekeveredni… A szüleim minden bizonnyal az összes szál hajamat kitépték volna, ha bármit megtennék a pénzért. Annyira nem volt szűkös nekem sem, hogy lényegében minden megfeleljen, ugyanakkor sokat számított az az összeg, amit a hirdetésben láttam. Túl nagy a különbség, a munka pedig teljes mértékben elvégezhető. Mivel nem hosszútávra terveztem, és valószínűleg öt éven belül tengerre fogok szállni, csak arra volt szükségem, hogy fent tudjam tartani az albérletet.
Akkor éreztem először azt, hogy megőrültem, amikor betettem a lábam a butikba, elmenekülni viszont abban a pillanatban szerettem volna, mikor megpillantottam a nőt. Lerítt a helyről, hogy konkrétan a padlószerkezet darabonként drágább lehetett, mint az unalmas öltözék, amit a mai napra választottam. Talán hallgatnom kellene néha a húgomra, és nőiesebben kinézni. Az ilyen interjúkon pont azok a lányok járnak sikerrel, akik vannak annyira szépek, mint Kara. Mindezt apának sosem fogom elmondani, mert én kapnék ki emiatt is, hogy támogatom a lányt a butaságaiban. Viszont mivel mindennap igyekeztem megőrizni a maradék büszkeségem, igyekeztem mosolyt varázsolni az arcomra, és kihúzni magam, bármennyire volt zavarba ejtő az egész szituáció. Ha már veszíteni fogok, akkor azt is stílusosan illik, nem menekülhetek el csak úgy, komplett idiótát csinálva magamból.
- Nem, abszolút nem. A magázódással sem lett volna gond – igyekeztem egy kedves, és rugalmas jelölt képét kelteni benne. Az egyetemen voltak fiatal tanárok, akik konkrétan a nagy testvéreink lehettek volna, de mivel matrózként dolgoztak szezonban, tartottak nekünk oktatásokat is, ha éppen kihagytak egy vagy másfél évet. Nyilvánvalóan velük sem tegeződtünk, mivel ez a része a tanulmányainknak nagyon komoly volt. A jövőben emberi életek fognak múlni a munkámon, és itt még csak a hajó irányításáról, működésének tervezéséről van szó. Ha mégis valami hiba lépne fel, akkor nekem ugyanúgy mentenem kell az emberi életeket, mint mindenki másnak, akik a személyzetbe tartoznak.
Amíg távol volt a vizemért, volt egy kis időm összeszedni magam, és gyorsan megtöröltem az időközben nedvessé váló tenyeremet a nadrágomban. Csak akkor realizáltam, hogy mennyire szánalmasan nézhetek ki, amikor visszatért a nekem szánt vízzel és pohárral, amit természetesen felhasználtam. Plusz időt nyertem azzal, amíg kiöntöttem a folyadékot, illetve addig sem azzal voltam elfoglalva, hogy a nő miként tud ennyire elegánsan és nőiesen helyet foglalni, amíg én leginkább egy kisgyerekre hasonlítottam az általa felkínált helyen.
- Szerencsére nem ütköztem ilyen problémába – azt már nem tettem hozzá, hogy akkor el is késtem volna, mivel ezzel is csak saját magam alatt vágtam volna a fát. Örömmel töltött volna el az a tény, hogy ha már nem kellett volna figyelnem minden szavamra és cselekedetemre, de egyelőre még én voltam abban a szükséghelyzetben, hogy munkát kellett találnom, méghozzá azonnal.
- Az önéletrajzomban megjelöltem egy felsőoktatási képzést – és talán hibát követtem el azzal, hogy csak az évem kezdetét írtam oda, azt pedig nem, hogy ez még folyamatban van – Emiatt heti háromszor be kell járnom az egyetemre. Problémát jelentene a dolog?
Magam is éreztem, hogy talán túlságosan kezdek belemelegedni a dologba, és ahogy elnéztem a környezetet, hiába nem éreztem magam teljes mértékben idevalónak, vettem egy mély levegőt, és gyorsan elhadartam a következőket:
- Nincs se barátom, se gyerekem, nem vagyok házas sem, anya és apa elvannak nélkülem, a húgom pedig már elég nagy ahhoz, hogy cikinek gondoljon, és inkább a barátaival lógjon. Szóval tudok hétvégéket vállalni, de hétfőtől szerdáig maximum fél műszakokat. Ez problémát jelentene?
Csak akkor jöttem rá, hogy mennyire sikerült zavarba ejtő módon kifejezni magam, amikor mindez kijött a számon. Vajon Rusty hogy reagálna arra, hogy őt egyáltalán nem említettem? Erre mondhatom azt, hogy amiről nem tud, az nem fáj neki?

Nikolina & Lilah

Delilah & Nikolina

Amint beléptem az üzletbe, nem kellett tüzetesebben körbe néznem ahhoz, hogy bizonyos következtetéseket le tudjak vonni arról, hogy mennyi helyem van itt. Több dolog is ott volt a fejemben és folyamatosan arra emlékeztettem magam, hogy jóideje nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy fogjam magam és egyszerűen elforduljak egy álláslehetőségtől csak azért, mert nem tudom magam elképzelni az adott környezetben. Tisztában voltam vele, hogy nagyon fontos egy munkánál az, hogy az ember a mindennapok folyamán élvezze – vagy legalább el tudja végezni – a feladatait, de ennek ellenére egy kicsit úgy éreztem magam, mintha meg lennék lőve azt illetően, hogy pontosan mit kellene tennem. Nyilvánvalóan egy ruházati egységben eladónak lenni nem olyan dolog, amivel ne tudnék megbirkózni tekintve, hogy tengerészmérnöknek készülök és egészen jól haladok azon az úton. Mégis, ennek ellenére kicsit úgy éreztem, hogy nehéz lenne ilyen környezetben elképzelnem magam, ezt pedig csak erősítettem benne a megjelenő nő alakja. Soha nem gondoltam magamra úgy, hogy valaha lehetne hasonló kiállásom, mint a butik tulajdonosának, de mostanában szabályosan lehetetlennek tartottam azt, hogy a kellő önbizalommal tudjam ellátni az itteni feladatokat.
Úgy gondolom, hogy ha az életem mentesül bizonyos traumáktól, akkor sem feltétlenül tudok elvonatkoztatni azoktól a dolgoktól, amik engem igazán építettek. Ha megmarad a pénzünk, akkor minden bizonnyal tanítói állást néztem volna magamnak, vagy zenével kezdek el foglalkozni… Ki tudja mit tartogatott volna nekem a jövő, de összességében most felnőttfejjel úgy láttam, hogy nekem és Archienak nem feltétlenül volt közös jövőnk. A fél világ elválaszt minket, ami miatt nagyon nehéz lett volna akár emailben is tartani a kapcsolatot, én pedig annak ellenére, hogy optimista alkat voltam, szerettem azt hinni, hogy elsodort volna minket egymás mellől az élet. Ha ez megtörténik, akkor sokkal kevésbé fáj a kapcsolatunk vége, mert legalább egyáltalán nem kapjuk meg azt a próbatételt, ami miatt le kell tesztelnünk, hogy pontosan mennyit bírunk ki mi ketten együtt. Így ő számomra egy soha be nem teljesült első szerelem volt, én pedig valaki, akire rossz szívvel gondolt, majd elfelejtett. Szomorú volt ebbe az egészbe belegondolni és magába a ténybe is, hogy mennyire nincs esélyünk elvarrni ezeket a szálakat együtt.
- Igen, sokkal kényelmesebb lesz így – egy apró mosollyal jegyeztem meg ezt. Valóban az volt, mert legalább az egész szituáció nem vált olyanná, mintha egy fiatal tanárommal kellene megértetnem magam. Az már alapvetően akkora falat emelt volna kettőnk közé, hogy szinte biztos voltam abban, hogy mi ketten nem fogunk semmire jutni. Nekem pedig tényleg szükségem volt egy munkára még akkor is, ha nagyon sok időt kellene utazásra áldoznom.
Jó érzés volt az ujjaim között tudni az üveget, mert eléggé tudtam arra összpontosítani, hogy eltereljem a figyelmem a nőről, aki kifejezetten sok zavart keltett bennem az utóbbi időben. A szemem sarkából figyeltem, ahogy elhelyezkedik és azon kezdtem el gondolkozni, hogy mennyire a listája végén lehetek jelenleg. Talán tényleg hallgatnom kellett volna Karára az öltözékemet illetően, de közben bíztam benne, hogy végső soron majd a képességeim fognak dönteni és nem a ruhatáram. Hajlandó lettem volna pár csinosabb darabot beszerezni csak azért, hogy tudjak itt dolgozni, ha úgy jön ki a lépés, hogy mi ketten egy hullámhosszon vagyunk. Vettem még egy mély levegővételt, mielőtt arra készültem volna, hogy talán most ássam alá azt a képet, amit sikerült felépítenem magamról. Bár az is biztos, hogy egyáltalán nem keltettem benne pozitív első benyomást.
- Heti kétszer egyetemre járok – sikerült elég elfoglalttá tennem magam, ami boldoggá tett, mert addig sem kellett azon gondolkoznom, hogy pontosan mivel kellene foglalkoznom, a szabadidőmben – De tudok hétvégét vállalni szinte bármikor, mert más elfoglaltságom nincs. Akár egy teljes munkaidőt is meg tudok oldani.
Úgy voltam vele, hogy nem feltétlenül kell felvázolnom azt, hogy mennyire lakom messze, mert az legyen a személyes problémám. Fejben már azt logisztikáztam, hogy a buszon töltött idő, pont elegendő arra, hogy két késelés közben tudjak tanulni. Már nagyon megszoktam, hogy ilyen környéken élek, ezért nem féltem annyira az utcákon sem és a buszon se.
- Azt hiszem a részemről csak ennyi volt – egy kis mosolyt megejtettem – Az elején el akartam mondani ezt.
Ezen a ponton már csak elhallgattam, mert én is éreztem, hogy meg kellene hallgatnom arról, hogy ő mit tud nekem mondani a hellyel kapcsolatban. Talán így is túlságosan előre szaladtam, de nem akartam, hogy esetleg ez kimaradjon az interjúból és később szembesüljön azzal, hogy nekem van egy másik elfoglaltságom, ami megnehezítse a közös munkát.

Nikolina & Lilah