Nem mindig, és nem sajnos nem is sokszor jutok el a srácokkal teniszezni, amikor viszont mégis összejön, akkor sem mondanám, hogy annyira jó lennék benne, ami úgy alapvetően irritál, még ha ennek nem is adok hangot. Pláne, hogy nem is az a lényeg ebben, hogy ki mennyire jó, hanem addig is együtt vagyunk, dumálunk, már ha épp azt csináljuk, és nem arról van szó, hogy én beszélgetek, mesélek, meg mindenféle, a többiek meg bólogatnak, és egy-két szóval hozzájárulnak a témához. Ez erős túlzás, persze, azért ennél mindig tartalmasabb, de mindig én vagyok a legbeszédesebb a társaságban. Ez számukra, számomra épp nem egy nagy kihívás, mert elég kevés olyan társaság van, ahol ne én lennék a legbeszédesebb, de most ebbe a részébe inkább nem is mennék bele.
Bár maga a verseny tényleg nem lényeg, attól még én nagyon is szeretek nyerni, meg sikereket elérni. Ezért is találtam ki egy ponton, a karácsony közeledtével, hogy fogadjunk, Devonnal. Ha most sikerül végre nyernem, ő csinál meg valamit, amit én kitalálok, ha megint veszítek, akkor fordítva. Az ötlet maga, hogy honnan jött, nem tudom, de végül is, ha van egy kis tétje a dolognak, lehet jobban összeszedem magam. Mit ne mondjak, elég kevesen múlott, de végül csak sikerült nyernem, hogy aztán pedig kezdhettem agyalni azon, mit is lehetne kérni tőle, mennyire menjek át szivatásba, ő mennyire tenné meg ezt fordított esetben? Szerencsére sokat nem kellett gondolkoznom, adta magát, mikor végül eljutottam addig, hogy akkor most bizony, valóban ezt adom neki feladatnak. Ha meggyűlöl érte, hát, majd megbékél… remélhetőleg. Van éppen elég összekötő kapocs ahhoz, hogy folyamatosan ott legyek a képében, és folyamatosan tudjam mondani a szépet, a jót, a sajnálatkéréseket, egyszer csak megunja. Vagy pedig szimplán csak visszaadja, kitalál valamit, amivel visszavághat, megcsinálom, és minden megy tovább a békés mederben, ahogyan eddig.
Mindent gondosan elterveztem: megvettem a szükséges jelmezt, kitapasztaltam, hogyan is tudnék a lehető legjobb minőségű videót készíteni a telefonom kamerájával, mert amúgy kifejezetten pocsék vagyok benne, és sosem szoktam csinálni videókat. Fogalmam sem volt, milyen beállításokat lehetne rajta használni, hogy jobb legyen. Mindegy is, a szánalmas részekre szeretek nem gondolni, érthető okokból, azt hiszem. Nem mintha szánalmas lenne, hogy nem ismerem annyira a mobilom minden létező funkcióját, szerintem marha sok ember van így a földön és teljes életet él. De itt tűpontos képet kellett rögzítenem, mert ha esetleg másnak elmesélem, úgysem hinné el. Képpel, videóval? Annál inkább. Na ugye. Minden apró aspektusra gondolnom kell. Aztán persze még beszaladtam az osztályra is, hogy felkészítsek minden gyereket, hogy a mai napon érkezni fog hozzájuk a télapó. A főnököm mondjuk nem igazán értékelte ezt a baromságot, de mivel a bent fekvő gyerekek boldogságáról van szó, végül csak megértette, hogy ez bizony halálosan komoly, és bizony, igenis szükséges, és a legjobb, legolcsóbb megoldás. Maximum valamikor jöhet még egy hivatásos is. Vannak ilyenek egyáltalán? Elég nehéz elképzelnem, hogy valaki annak szenteli az életét, hogy évente egyszer dolgozzon. Nem mintha nem ismernék embereket, akiknek ez ilyen álom lenne, de hát, én magam elég nehezen tudnék megülni a seggemen egy egész éven át, hogy a munkám egy hónapig tartson az évben… de akkor mondjuk elég sok. Mindegy, nem javít rajta semmit.
Már csak az est főszereplőjét kellett elcsípnem, ami nem volt olyan egyszerű, mint amennyire szerettem volna, mintha csak direkt ráérzett volna, hogy ma fogom letámadni, és direkt kerülne. Gyakran hozunk össze közös ebédeket a kórházban is, de most még valahogy ez sem jött össze, elfoglalt volt. Végül azért, mikor mondja, hogy a szobájában van, a telefonon keresztül, odasietek, kopogok, de válasz nélkül már be is lépek. Kezemben minden kellékkel. – Mi a helyzet? Mennyire érsz rá? – kérdezem meg, miközben a hátam mögé rejtem a becsomagolt cuccokat, aminek mondjuk van elég nyilvánvaló hangja is, meg én sem vagyok annyira ügyes, mint szeretnék lenni, de most igyekszem eme hiányosságom, hibám elnézni magamnak. Elég nehéz. Szeretem a tökéletes munkát. – Emlékszel még arra a múltkori kis fogadásra, amit megnyertem? Gondoltam itt az ideje behajtani az ígéretet. A gyerekeknek meg nagyon nagy szüksége van arra, hogy meglátogassa őket a mikulás, neked meg, ha a tökéletes alkatod nincs is meg rá, de… nos, most veled kell beérnie mindenkinek – mondom vigyorogva, nekidőlve az ajtófélfának, amint becsukom magam mögött az ajtót. Ha ordibálni kezdene, ne lássa, ne hallja senki sem.