Azokon a napokon, amikor nem kellett édes kettesben maradnom a gondolataim kicsinyes rosszindulatúságával és az érzelmeim sivár élettelenségével, már majdnem sikerült nekem is elhinnem a hazugságot, amit a külvilágnak ismételgetek: minden rendben van. Az élet szép. Boldog vagyok. Szeretve érzem magam. Nem gondolok hetente többször arra, hogy milyen lenne csak úgy… megszűnni. Kiszakadni a testből, olyan mértékű szabadságot tapasztalni meg, amit még soha, és nem érezni többé se örömöt, se fájdalmat. Lebegni, gondtalanul.
Nem depresszió ez, csak… egy rosszabb időszak. Elmúlik. Csak ki kell várnom. Felemelő lenne úgy kitáncolni magamból, mint régen, és valami gyönyörűbe ölni az érzést, de egy tánc sem teljes legalább egy grand jeté nélkül, arra pedig évek óta nem vagyok képes. A gyógytorna soha nem hozott eléggé rendbe hozzá, hogy a bokám olyan kecsesen a elbírja a levegőből érkező súlyomat, mint régen.
Szorosan összepréselt szemekkel fordulok az oldalamra az ágyban, és hangosabbra veszem a telefonomon a hangerőt, mígnem a fülhallgatómban szóló Csajkovszkij elnyomja a fejemben hallott, csikorgó féksikolyt.
Soha nem jöttem rá, mivel tudnám olyannyira kitölteni a szabadnapjaimat, hogy ne maradjon idő a sötét ábrándjaimmal mérgezni magam. Délután négy óra van; a délelőttöt végigaludtam, az utóbbi néhány órában pedig Fauston járt az agyam. Et qu'as-tu à donner, pauvre démon - szegény ördög, vajon mit adhatsz? Sokkal szövevényesebben, de kiderül: mit nem?
Én mennyire áhítozok a boldogságra, mi mindent adnék fel érte, ha ez a bennem élő érzés, a sötét sarkakban meglapult boldogtalanság egyszer csak eltűnne? Huss, egy kívánság, és nincs rá több gondom, legalábbis addig, amíg meg nem ütöm vele a bokám; de az már a jövő zenéje lenne, el tudnám feledni.
A visszaalváson gondolkodok, hogy holnap mozdulni alig tudjak a sok ágyban töltött óra hatására, és az izmaim merevsége kellő bosszúságot okozzon, hogy az uralkodjon rajtam bármi más helyett, amikor megszólal egy ébresztőm, és ezzel egy időben sikolt fel bennem a saját emlékeztetőm, miszerint romantikus vacsorát ígértünk meg egymásnak Nihallal. Én főzök, ő hozza a bort. És a riasztás szerint fél óra múlva hazaér.
Úgy ülök fel a szétdúlt ágyban, mint a marionett-bábu, akit zsinóron rántanak előre. Az ágy szélén szinte ugrok, lerázom magamról a rám gabalyodó takarót, és a konyhába sietek, hogy felmérjem a hűtő állapotát. Nem túl biztató, amit találok, de tészta van, tejszín és zöldség akad, én pedig tizennégy éves korom óta főzök a húgaimra, ami itt az igazi kihívást jelenti majd, az az idő, amit nem fordíthatok teljes egészében a főzésre, ha azt akarom, hogy én és a lakás is nézzünk ki valahogy. Ha ez egy darab lenne, most a közönség soraiban nevetnék a hősnő önmaga okozta nehézségein, átélve sokkal kevésbé szórakoztató a helyzet. Tudnám így is értékelni; a művészek hamar megtanulnak sütkérezni az összes létező érzelemben, akár szándékosan is feláldozva magukat a szenvedés oltárán a művészet érdekében, de nincs rá időm, hogy az idegességen túl bármi átjárhasson. Azt kívánom, bár lenne, noha kivételesen leszarom a művészetemet. Csak plusz húsz percre vágyok, de tizenöttel is kiegyezek.
Tésztavizet rakok fel elsőként, majd a fürdő felé szaladok, hogy életem leggyorsabb zuhanyán legyek túl alig öt perc leforgása alatt. Egy szál törölközőben sietek vissza a vízhez, szinte kitépve a hajamat összetartó hajgumit, bízva a hullámok megtartására hajlamos fürtökben, hogy ezúttal sem hagynak cserben, és menet közben szedem össze a padlón heverő szennyest és igazítom meg a bejárati ajtó melletti cipőinket a tárolóban, majd amint konstatálom, hogy a víz még nem forr, ugyanezen az útvonalon megyek visszafelé, a hálóban kötve ki. Villámgyorsan kapok magamra egy összeillő fehérnemű párost, rángatok fel egy szoknyát, rakok fel egy leheletnyi szempillaspirált, és ímmel-ámmal beágyazok, hogy a következő percben már egy fülbevaló berakásával bíbelődve rohanjak vissza, ezúttal már a vízbe is öntve a tésztát. Elmormolok egy néma imát az olaj sikerességéért, mert én nem fogom tudni kavargatni, miközben a mosatlannal bajlódok.
Amint végzek azokkal is, rohanok ismét a tésztás lábashoz, hogy lekapjam az elektromos főzőlapról, arra viszont nem számítok, hogy azzal a lendülettel csúszok el a mosogatóvizes padlón, ahogy megpördülök a mosogató felé. Egy pillanatig olyan, mintha semmi sem történne; a sikkantásom átszeli ugyan a levegőt, a lábas kiesik a kezemből, a lábam kifordul alólam, de a jelenet egyetlen lélegzetvétel erejéig megdermed, hogy csak a vágás után következzen be a tragédia. Az akt tetőpontjához értünk, a feszültség késsel vágható.
De ez nem egy darab, én pedig nem egy színpadon álló balerina vagyok, aki tudja, hogy a drámai csend csak a tapsvihar előhírnöke, nem pedig egy újabb szög az est koporsójában. Talán a kapcsolatoméban is.
Én, a tészta, a lábas, a forró víz, mind a földön kötünk ki. Épp akad még annyi a bokámban, hogy hátrébb kússzak a víz elől, mielőtt fájdalmasan utána kellene kapnom. Nem szokta értékelni, ha bemelegítés nélkül parádézok rajta; ami azt illeti, azt sem kifejezetten szereti, ha rendesen nyújtok előtte – ez minden problémánk forrása. Professzionális tánc? Felejtsd el. Ugrások? Ha hajlandó vagy utána hazabicegni. Régen nem fájt a magassarkú? Búcsúzz el tőlük.
A felgyógyulásom és a gyógytorna utáni első, kínzó hónapokban még reménykedtem benne, hogy ez nem a bokám és a térdem végleges állapota, hogy javulhatnak és erősödhetnek. Sose mertem erről Nihalt kérdezni. Nem bírtam elviselni a tekintetét, ha a balesetről volt szó, mintha neki is ugyanannyira fájna az egész, mint nekem. Egyes napokon romantikusnak találtam az odaadását, más napokon tiszta szívből gyűlöltem érte. Hogy meri akárcsak feltételezni, hogy hasonulhat ahhoz, amin átmentem? Hogy van képe azt a fájdalmat tükrözni a gyönyörű szemeiben, miközben az egészséges, tökéletes lábain áll, amit én első kézből, a saját bőrömön tapasztaltam meg?
Nem hiszem, hogy erre gondoltak a nagyok, amikor a gyűlölethez hasonlították a szerelmet – de megpróbáltam elhinni, hogy így van.
Mindenesetre, az állapotuk nem javult. A bokám ugyanolyan gyenge maradt, a térdem ugyanúgy megmakacsolta magát, ha rossz idő közeledett.
Nem tudom, hogy a zárra kapom-e fel a fejem, vagy a már előttem térdelő Nihalra. Fogalmam sincs, mennyit kuporogtam a földön, hogy mi történt, miután elestem, miért nem keltem fel. Egy kéz simít végig gyengéden az arcomon, hogy sós nedvességgel és elfolyt szempillaspirállal távozzon. Nem vettem észre, hogy sírok. Olyan, mintha egy álomból ébrednék, mintha egészen idáig valaki más uralta volna a testem. Nem ez az első ilyen.
Az első érzés, ami megcsap a ködön át, az a kétségbeesés. Nem magam miatt. Nihalért. A kapcsolatunkért. Ha így lát, aggódni kezd, ha aggódni kezd, megkeseredik, amit irántam érez, ha megkeseredik, amit irántam érez, nem fog többé szeretni. Szükségem van rá, hogy szeressen. Ha nincs balett, és nincs Nihal, nincs ami meghatározzon a húgaimon kívül, és bármennyire is szeretem őket, nekem az kevés. Kell valami, ami csak az enyém és csak én vagyok.
- Én… sajnálom, nem tudom, miért reagáltam így túl – játszok meg egy nevetést, gyorsan megtörölve a szemem. Kerülöm a tekintetét, helyette a tésztára pillantok. – Egek, mindjárt feltakarítok, de azt hiszem, ez volt az utolsó csomag tészta, talán jobb volna rendelni. Milyen napod volt, mon trésor?

1125, ha sikerült volna eljutni a felsőig | ⚶

Nagyon szeretem a munkámat. Ezt fontosnak tartom minden egyes alkalommal leszögezni, mielőtt még nagy félreértésekre kerülne a sor, tekintve, hogy sajnos néha, nagyon ritkán nem úgy nyilatkozom róla, mint ahogyan azt megérdemelné. Ezek mindegyike azonban csak a fáradtsági faktor eredménye, mely sajnos alkalmanként elég nagy. A stressz nem kicsi. Mégiscsak az a dolgom, hogy olyan csöppségek életben maradásáért küzdök, akikkel a sors alaposan kibabrált, és sajnos mindezen, amúgy természetesnek tűnő dolgot megnehezíti. Nehéz szakmát sikerült választanom, a nehezen belül is az egyik legnehezebbet – mondom ezt mindenféle nagyképűség nélkül, mert az nem szeretek lenni, és ezt alapvetően nem is szeretem hangoztatni sem -, de általában úgy érzem, hogy teljesen megéri. Az elégedettségérzés, ami egy-egy olyan esetet követ, amikor tudom, hogy a pici életben marad, és nyugodtan kiadhatjuk nyílt osztályra, mindennél jobb. A csalódások sora azonban ezt a derűséget eléggé meg tudják nehezíteni.
Ma ez pontosan egy ilyen nap volt, amikor csak csalódás ért. Egyszerűen semmi sem akart úgy összejönni, mint ahogyan annak ildomos lenne. Nem tudom, hogy mi esküdött össze ellenünk, de a nap végére úgy érzem, hogy teljesen le vagyok merülve, mind fizikailag, de azt már megszoktam, az egy olyan baráti érzés, amivel sajnos a mai napra már tegezőviszonyban vagyunk. A lelki fáradtság jelenleg sokkal inkább uralja az állapotomat. Szeretném valahogyan kicsit elterelni a gondolataimat, de ennek semmi módját nem látom egyelőre, amíg haza nem érek. Fáradtan állok be a zuhany alá, ahol hosszú perceket töltök, míg próbálok számot vetni, hogy mégis mi romlott el a mai napban ennyire. Az egyetlen vigaszom, hogy nem volt haláleset. Ellenben mindenki értékei fokozatosan romlanak. Önsanyargatásom tetőfokán persze jó szokásomhoz híven magam kezdem okolni, amikor alapvetően felfogom, hogy ez nem mindig sajnos csak rajtam múlik. Ezek a babák, akik fejlődési rendellenességgel, avagy túlságosan is korán születnek, már így is orvosi csoda, hogy képesek vagyunk életben tartani őket. Ellenben ez nem vigasz számomra, meg egyik kollégám számára sem. Lehet ezeket szépen magyarázni, szép köntösbe ültetni, mégis úgy érzem, hogy holnap reggel, amikor bejövök, kevesebben leszünk már. Hacsak nem töltik fel az osztályt az ügyeletben, ezt sosem lehet tudni. Egyelőre csak bizakodni tudok, hogy ez nem történik meg. Illetve persze az előbbi sem, az amiatt, mert azt jelentené, hogy sajnos távozik az élők sorából pár gyermek, aki jobb sorsra is lehetett volna hivatott, utóbbi pedig azért, mert azt jelenti, más is hasonló cipőben járkálhat.
A zuhanyból kilépve lassú, elnyújtott mozdulatokkal kezdek felöltözni, hogy elinduljak hazafelé, ahol ha minden igaz, Avie valamiféle vacsorával vár. Nem kicsit ragaszkodtam ahhoz, hogy pár estét egy hónapban, avagy, ha más nem, legalább egyet, de azzal töltsünk, hogy kettesben vagyunk, nem nyomkodjuk a telefonunkat, én nem ülök be a tévé elé, valami meccset nézve, hogy ott egyem meg a vacsorám, ő sem valami filmet nézve. Persze, ezeken az estéken is beszélgetünk, nemcsak néma csendben vagyunk egymás mellett létezve, de amikor tényleg maximális figyelemmel a másikért vagyunk, akkor azért sokkal másabb az egész, sokkal meghittebb, és… erre most szerintem óriási szükségünk van.
Az utóbbi időben – és ez sajnos kezd egy elég tág fogalommá válni helyzetünkben – nem mondanám, hogy minden felhőtlen. Nem mintha bármit is változtak volna az érzéseim, ennek a közelében sem állok. De a munkahelyi stressz mellett sajnos én is érzem, hogy néha kicsit türelmetlenebb vagyok. Vagy kevésbé megértő. Ezt persze igyekszem magamban alaposan elnyomni, mert semmi helye annak, hogy elégedetlen legyek, és az én általános hangulatomat rátoljam. Mégis, a fejemben akarva-akaratlanul is megfordul, hogy nem tart-e ez az állapota, hogy ennyire maga alatt van, túlságosan sokáig. Miben tudnék neki segíteni? Hogyan? Mit rontok el, hogy még mindig nem tudott talpra állni? Az én hibám lenne? Persze, nem mintha ez ennyire egyértelmű lenne. Abban, hogyan maszkírozzuk, ha valami bánt minket, ha van valami gond, mindketten nagyon jók vagyunk. Tulajdonképpen legyünk őszinték, reálisak, azzal, hogy erőltetem ezt az egész romantikus vacsora dolgot, szintén maszkírozunk. Többet és jobbat viszont sajnos nem tudom elképzelni, hogyan is tehetnék, még ha nagyon szeretnék is. Nyíltan rákérdezni azonban nem merek, mert félek, hogy csak egy olyan lavinát indítanék el, amit nem szeretnék.
Beülök a kocsiba, hogy elinduljak haza, és eszembe jut, hogy útközben még muszáj vagyok beszaladni a boltba is, hogy vegyek egy üveg bort. Vagy kapásból kettőt, mert szar napom volt, és bár biztos, hogy nem fogjuk meginni mindkettőt, mert holnap dolgoznom kell ugyanúgy, és nem kockáztathatok meg egy másnaposságot, azért persze jó, ha van otthon mindig egy tartalék, amihez lehet nyúlni ilyen alkalmakkor. Korábban eléggé sörös voltam, sőt, tartom magam ahhoz, hogy még most is az vagyok, amikor magamban iszok, akkor biztos, hogy azért nyúlok. Sosem sokat, maximum egy üveggel, mert ennyire azért nem hajtok a sörhasas pali címre – sőt -, így azért nem mondanám ezt mindennaposnak, de havi párszor belefér. Avie mellett viszont megtanultam értékelni egy jó pohár bort is, legyen az fehér vagy vörös, teljesen mindegy. Jól tudok esni néha a lelkemnek az az ízvilág is, amit korábban annyira nem preferáltam, vagy inkább mondanám, hogy nem volt első választásom.
Miután sikerül a boltos kört megejteni, már tempósabbra veszem az iramot, nem szeretek késni. Azt sem, ha nagyon későn érek haza, mert bár tényleg szeretem a munkám, és bármikor bent maradok, ha muszáj, mert a szükség úgy tartja, de attól még a mai nap kifejezetten kardinális a pontosság, ha már megígértük ezt egymásnak. És ha már én voltam az ötletgazda, hogy akkor csináljunk egy ilyet. Elég rosszul venné ki magát, ha mindezt követően azért, mert éppen fáradt vagyok és nyúzott, késve érnék haza. Egy tíz percet elegánsan így is késem, mert a forgalom nem irgalmas hozzám, miért is lenne az. New York nem arról híres, hogy a közlekedés annyira tökéletes lenne, a dugók pedig sajnos menthetetlenül meglelnek, vagy inkább én őket. Ez a tíz perc késés még így is egészen baráti, ahhoz képest, amennyi lehetne.
- Hazaértem! – jelentem be magam, de mikor nem érkezik semmi válasz, csak magam elé mosolygok, hogy bár a hangját nem hallom, de biztos annyira belemerült valamibe a konyhában, hogy ezért nem hall engem. Amint megszabadítom magam a kabáttól, el is indulok abba az irányba, ahol aztán… nem az a látvány fogad, amire számítottam. Bár óriási nagy felfordulás van, de nem éppen abban az értelemben, mint ami a kész étel látványát nyújtja a káosz mellett. Helyette. Mi a franc? És miért fekszik a földön Avie? – Mi történt itt? Jól vagy? Minden rendben? – kérdezem, aggodalmaskodva futva felé, hogy felsegítsem őt, nem foglalkozva azzal, hogy a földön elterülő tésztát és vizet kerülgessem. Az nem számít, a lényeg, hogy ő jól legyen.
- Ez legyen a legkisebb gondod, majd feltakarítok – hessegetem el. A másik rész pedig jelenleg nem lényeges. Szar volt. De attól még neki nem kellett volna annak lennie, és látszólag mégis szar lett a vége. Mióta feküdhet itt a földön, ha… csak a tészta van a földön? Amint sikerül felsegítenem, és leültetnem egy székre, azért gyorsan odamegyek a főzőlaphoz, hogy megnézzem, van-e rajta valami, nem azért, mert érdekel, hanem hogy elzárjam gyorsan, mielőtt még konyhai tűz is kialakulna itt véletlenül. Aztán odamegyek, és letérdekel Avie elé. – Fáj valahol, hozzak valamit? Mutasd, beütötted valahol valamidet? – kérdezem sorra, mintha csak faggatnám, pedig nem akarok, csak… aggódom.

1172 szó | ⚶

Rengeteg kapcsolatom volt; kissé túl sok is, felelné a társadalom, ha tőlük kérdezném. Talán ahhoz is elég, hogy egy avatatlan szem az „elköteleződési probléma” fogalmát kezdje ízlelgetni a szájában, de ezen csak mosolyogni tudtam, valahányszor szóba került. Sosem esett nehezemre kitartani valaki mellett, ha tudtam, hogy megéri, és nem csak egymás idejét vesztegetjük sehova se tartó téblábolással. Nem, a gyakori szakításaim és partnercseréim oka nem az elhivatottságom hiányából adódott, sokkal inkább a hedonizmusomból; majdnem annyira szerelmes voltam a megismerkedés izgalmába és az első, vajonokkal teletűzdelt, kétséges hetekért, mint a párjaimba. Vajon ő is gondol-e rám, vajon ő is érzi-e, hogy ez valami más, vajon lesz-e ebből valami? Ezek a kérdések az aktualitásuk pillanataiban legalább annyira éltettek, mint a koffein, a húgaim, vagy a tánc. És mivel az izgatottság nem válogat, nem vacillál, és nem gondolja végig, ki méltó rá, ki az igazán hozzánk illő, sokszor különösebb megfontolás nélkül is belevetettem magam egy-egy kapcsolatba, amik aztán vagy hamar defektesnek bizonyultak, vagy az újdonság varázsával együtt az érdeklődés is tovatűnt belőlük.
Nihallal értelemszerűen nem ez történt. Manapság már senki nem szeret ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket hallani, nem találják elég észszerűnek vagy racionálisnak, de már az első találkozásunk után úgy éreztem, hogy fontosabb szerepe lesz az életemben, mint előtte bármelyik romantikus partneremnek – és igazam lett. Mint általában.
Megvolt köztünk a szikra, ami minden kezdetét adta, hamar megtaláltuk a közös nevezőt a legidősebb testvérbeli szerepünknek hála, rengeteget tudtunk nevetni és együtt érezni a másikkal, ahogyan vadabbnál vadabb történeteket cseréltünk a húgainkról, mindez pedig gyönyörű és kényelmes keretként szolgált minden mélyebbnek, amit az idő teltével fedeztünk fel egymásban.
Régen mindig villámcsapásszerűen lettem szerelmes, és ennek drámaisága miatt szent meggyőződésem volt, hogy ez az igazán romantikus. Amikor az egyik közösen töltött éjszakánkat követő reggel arra ébredtem, hogy soha többé nem akarok Nihal nélkül kelni és feküdni, és képtelen voltam megválaszolni magamnak, mikor estem ennyire szerelembe, már tudtam, hogy tévedtem. Az az igazi szerelem, amikor az érzés úgy épül be a mindennapos gondolataid közé, hogy felidézni se tudnád, milyen voltál előtte. A lényeddé válik.
Aztán jött a baleset, és valahogy a szerelem már nem tűnt elégnek. A közös jövőnk fölé esőfelhők kúsztak, és minden, amiben a féktől csikorgó autókerekek fülsiketítő hangjáig hittem, bizonytalanná vált. A házasság, a következő lépcsőfok kettőnk közös életében, amit előtte szinte tudományos tényként kezeltem, olyan biztos voltam a bekövetkezésében, már nem motivált. A gyerekek gondolata - akikre én ugyan nem vágytam, Nihalnak mégis boldogan szültem volna -, hirtelen megszűnt létezni. Nihal, az édes, drága Nihal, a világom egyik középpontja, egyik pillanatról a másikra… teher lett, egy bizonyos értelemben; és nem teszek úgy, mintha ez fordítva nem lenne igaz. Ha ő aprócseprő teher a vállamon, egy túlságosan nehéz táska, aminek a pántja feladásra készül, én horgony vagyok a lábára akaszkodva, amitől lépni sem tud.
Azt mondják, egy kapcsolat addig éri meg, amíg boldogabbak vagytok együtt, mint külön. Nem vagyok benne biztos, hogy ez az állítás manapság megállná köztünk a helyét.
Tudom, hogy el kellene engednem, ha más nem, hát addig, amíg ki nem lábalok ebből az állapotból, de önző vagyok, és gyenge. Nihal a szívem része, én az övé vagyok, ő pedig az enyém, és ha túl is élném, hogy a támogatása nélkül kell léteznem ebben a kegyetlen világban, abba kétségtelenül belehalnék, ha mással látnám. Ha hazudnom kell, hogy ne veszítsem el, hát hazudni is fogok. Lelkiismeret furdalás nélkül.
- Semmi, semmi, csak elcsúsztam és meglepődtem – próbálom hárítani Nihal tyúkanyós aggodalmaskodását, miután felsegít. Nem remélek tőle nagy csodát, de közelebb lépve csókot nyomok az arcára és megpróbálok a tőlem telhető legőszintébben mosolyogni. Nem lehet annyira meggyőző, mint amennyire abban én reménykedek, Nihal ugyanis rögtön egy szék felé terelget, én pedig úgy sóhajtok fel, mintha kettőnk közül ő viselkedne lehetetlenül. – Kicsit beütöttem a térdem, pár napig vicces színe lesz, de magától elmúlik majd – legyintek könnyedén, de hagyom, hogy megnézze magának, ha attól jobban érzi magát.
Legalább én is nyerek pár percet, amíg megpróbálhatom letörölgetni a különböző maszatfoltokat az arcomról, és megnyugtathatom a fájdalmasan dübörgő szívemet. Sírni szeretnék, de nem tudom megfogalmazni, hogy miért, hogy mi bánt, ettől pedig fellobban bennem a harag is. Annyira érthetetlen.
- Nihal, kérlek – érintem meg fél kézzel az arcát, amint úgy ítélem meg, hogy elég régóta nézegeti és tapogatja a sokkal rosszabbakat is látott térdemet, és megcirógatom az arccsontját a hüvelykujjammal. – Jól vagyok. Esküszöm. Legfeljebb azért érzem magam rosszul, hogy erre kell hazaérned. Engedd meg, hogy legalább eltakarítsam magam után a saját káoszomat.
Ha megengedi – márpedig meg fogja, mert nem fogadok el nemet, és ezt ő is nagyon jól tudja -, felállva előbb a lábast kapom fel és helyezem a mosogatóba, aztán a partvisért és a lapátért igyekszek, hogy elkezdjem felsöpörni a tésztát. Minél hamarabb fel akarok mosni, és elfelejteni, hogy ez az egész megtörtént.
- Egy kicsit elnéztem az időt – vallom be, hogy egy kicsit hitelesebb színt öltsön a magyarázkodásom, cserébe viszont koncentrálnom kell, hogy ne árulja el az arcom, pontosan hogyan és mivel töltve néztem el az időt. De ennek megint köze sincs a lelkiállapotomhoz, ugye? Senki nem lenne rá büszke, hogy egész nap haszontalankodott az ágyban. – Kapkodtam, és… ez lett az eredménye. Sajnálom. Ígérem, pikk-pakk eltakarítok, rendelünk valamit, és az este zavartalanul mehet tovább – pillantok fel rá határozottan, de mosolyogva. Törekedni fogok rá, hogy ez tényleg így történjen, de szükségem van rá, hogy elengedje ezt az egész elcsúszós balesetet, különben nem fog sikerülni. – Milyen napod volt? És mit szeretnél enni?

894, ha sikerült volna eljutni a felsőig | ⚶

Nem tudok másmilyen lenni, mint amilyen alapvetően vagyok. Igazából sosem voltam híve a megjátszásnak, annak, hogy előadjak valamit, hogy ezzel jobb színben tűnjek fel. Alapvetően szeretem azt hinni, hogy mindentől függetlenül is egy jó ember vagyok, akinek nem okoz nehézséget, ha jót kell tennie valakivel, segítenie a bajbajutottaknak. Akkor is muszáj vagyok törődni, gondoskodni, mindent megtenni azokért, akiket szeretek, ha közben érzem, hogy bele is szakadok. Nem fogok most sem másképpen viselkedni. Sajnos tudom, tisztában vagyok vele, hogy minden bizonnyal az, hogy ennyire elkeseredve – még ha Avie próbál is úgy tenni, mintha nem így lenne – itt fekszik a földön, nem jelenti azt, hogy ez egy semmiség lenne. Emögött sokkal több van, mint amennyit ő elmond, vagy amennyit magának is szeretne bevallani. Vagy magának bevallja… nem tudom, sajnos nem olvasok a fejében.
Régen úgy gondoltam, képes vagyok erre. Mostanra már reálisabban látom a képet, kicsit színeződött, hogy bizony, nem tudok. Vagy pedig szimplán csak annyi minden változott, annyi mindent változtunk mi magunk, hogy már nem tudom, és anno megvolt erre a képességem, de ennek már nyomai sem érződnek. Pontos választ sajnos sosem fogok kapni, úgy vélem. Bár továbbra is úgy érzem, megvan köztünk a szeretet, de nagyon sok egyéb bélyeg is nyomja a kapcsolatunkat, melyeket olyan szorosan tapasztottak ránk, hogy nem fér alá az ujjam, hogy felkaparjam. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha visszatérnének a régi idők. Az idő azonban nem kegyelmez, eléggé eltelt, és hát, sajnos a körülmények nem kedvező kártyákkal kecsegtettek. A baleset mindent beárnyékolt, és a szeretet mellett bizony olyan érzések is exponenciálisan felerősödtek, amik egy ponton túl már zavaróak. Ilyen az, hogy Avie nem akarja, hogy gyengének tűnjön, nem szeretne annak látszódni, nem akarja hagyni, hogy többet-jobban segítsek neki. Ugyanígy minden bizonnyal marhára frusztrálhatja az is, hogy én meg egyre többet és többet szeretnék adni, és próbálnék mindenben segítő kezet nyújtani. Igyekszem magam tényleg visszafogni, de mint mondtam, teljesen nem tudom magam megjátszani. Tudom, hogy alapvetően azzal, ha sérültként kezelem, azzal többet ártok, de mivel még mindig érzem, hogy ez a baleset, az álmai kettétörése ennyire kifordította, így egyszerűen nem tudok másként reagálni.
Most is aggodalmaskodva – kicsit talán túlságosan is, ahogy így felmérem alaposabban a helyzetet – megyek oda hozzá. A fizikai dolgokon felül, amikkel többet tudok kezdeni, azokon felül érzem, hogy ott van a lelki oka is annak, hogy fekve maradt. Ha most esett volna el, hallottam volna, mikor megérkeztem. De nem. Persze, lehet, pont előtte. De akkor meg, ha már itt vagyok, nem értem a visszautasítás apró jeleit, hogy miért is nem hagyja, hogy segítsek többet, miért bagatellizálja el. Nem kellene. Az, ha visszatartja, ha elnyomja magában, csak nagyobb kárt tud okozni. Nagyon szomorú vagyok amiatt, hogy a tankönyvekben minden sokkal egyszerűbb, mint a való életben. Az ott leírt sablonok sajnos nem mindig – szinte sosem – válnak be hús-vér, lélegző embereknél, csak egy bizonyos százaléknál, akik mintaként szolgáltak a sablon leírására.
- Biztos? Ha fáj, vagy bármi, akkor szólj nyugodtan. Be is vihetlek a kórházba, vissza, hogy egy röntgenfelvételt készítsünk róla – kérdezem meg. Igyekszem magam tényleg visszafogni, nem győzöm hangsúlyozni, de ettől függetlenül pörög az agyam. Ezekkel tényleg többet tudok kezdeni: itt egy láb, amit beütöttek, röntgent kell róla készíteni, hogy minden rendben van-e. – Azért majd figyeljük, ha úgy érzed, hogy dagad, vagy lüktetést érzel benne jobban, szólj, mert akkor tényleg kelleni fog valami – kérem meg. Ne hallgassa el. Nincsen ebből semmi, hogy beütötte. Mármint, van, persze, de amivel lehet kezdeni valamit, híve vagyok, hogy kezdjünk is, ne hagyjuk elsikkadni.
- Ugyan, nincsen ebből semmi, volt már rosszabb is – mondom mosolyogva. Az végképp rosszabb volt, amikor hazaértem, és utána jött a telefon, hogy mi történt. Azóta is egy olyan nap, amire nem szívesen emlékszem vissza. Bár nap mint nap beteg, koraszülött, életre egyelőre nem teljesen készenálló gyerekekkel találkozom, de amikor a szerettünkkel történik valami, az mindig sokkal nehezebb és nagyobb falat. Előbbinél kezdetben nehezemre esett, de ma már amúgy tudok racionálisan gondolkozni, utóbbinál a mai napig nem. Minden bizonnyal már sosem fog menni, kezdek túl öreg lenni ahhoz, hogy racionalizálni tudjak bármit ezzel kapcsolatosan.
- Úgy érzem, kár veled ezen vitatkozni. Azt legalább megengeded, hogy segítsek? – kérdezem meg, mert hát, ha már egyszer takarítani akar, akkor azért abba csak nem fog belehalni, ha én is seprűt és felmosót ragadok, és… megpróbálok valamit csinálni. Rühellem magam haszontalannak érezni. Vannak napok, amikor jól esik, de hamar bűntudatom lesz miatta, és egyből jön az utálat fázis.
Elgondolkodva nézek rá. Nem rémlik, hogy lett volna ma különösebb programja, amiért ennyire elnézte az időt, de ki tudja, lehet talált valami érdekeset az interneten, vagy valami jó sorozatba, filmbe merült bele ennyire. Remélem, tényleg ezek az opciók játszanak, és nem pedig csak… nos, tette a semmit. Nem mintha azzal bármi gond lenne, de azért az kicsit jobban fájna, ha eszébe sem jutott, hogy mit beszéltünk meg mára, és a haszontalansággal fecsérelte volna az időt. Nem vagyok valami régimódi figura, alapvetően én tényleg megelégednék azzal is, ha ezeken az estéken rendelnénk valamit – bármennyire is pártolom a házikosztot -, de attól még, ha megígérte… nem tudom, szeretem, ha betartják az ígéreteket az emberek. Én is mindig ezen vagyok. – Értem. És, mi jót csináltál, amivel ennyire elment az idő? – kérdezem kedélyt erőltetve magamra, mintha épp nem most fordult volna meg a fejemben, hogy semmit. Sajnos volt már rá precedens, azért is fogalmazódik meg bennem a gondolat, de… mindegy, nem mondok semmit, csak nyelek egyet.
- Fárasztó. Semmi sem akart ma összejönni… szóval alapvetően csak úgy folytatódik a nap, ahogyan elkezdődött, semmi újdonság – mondom nevetve, hogy érezze, csak viccelni próbálok, még ha csak a magam esetlen módján is. Mivel vicces épp nem volt, ahogyan kiterülve a földön feküdt, tegyük hozzá. – Nem tudom, neked van valami ötleted? Jelenleg nem nagyon bírok gondolkozni sem. Spagettit készítettél volna? – kérdezem, mert akkor, abban az esetben mozoghatunk tovább az olasz vonalon, és nem kell nagyon gondolkozni sem.

965 szó | ⚶