A harag nem tartozott azon érzések közé, amiket különösebben közelről ismertem volna. Természetesen számtalanszor találkoztam már vele mind a tanulmányaim, mind pedig a pácienseim által, nem nevezhetem idegennek, de sosem volt túlságosan személyes a tapasztalat. Ugyanebben a helyzetben voltam a szerelem kapcsán is, közel tíz éve – aztán jött Mitch, mint egy élő-lélegző trópusi ciklon, egy nő, akiről megérteném, ha valódi hurrikánt neveznének el, és fenekestül felforgatta az életem. Egy darabig hálás voltam neki érte; egészen pontosan egy hónappal ezelőttig.
Valahol, valakinek bizonyára költői képet festene le ez az ellentét, hogy az belső világom legpozitívabb, legönzetlenebb érzelmei mellett az igazán pattanásig feszült, mindent felemésztő haragot is neki köszönhetően ismertem meg. Voltaire keresve sem találna ideálisabb ihletforrást. De az élet a maga nyers erejével és szardónikus érdektelenségével ritkán annyira szép és megható, mint ahogy azt a művészlelkek szavakba foglalják.
Az elmúlt egy hónap szürreális beszámíthatatlansággal telt el, az idő hol repült, hol kínzóan lassan haladt előre, míg én vörösben láttam mindent és mindenkit. Az érzés olyannyira szokatlan mód telepedett rá az életem minden részére, hogyha nem lettem volna olyan mérhetetlenül dühös, minden bizonnyal a meglepettség uralkodott volna rajtam. Sosem voltam még ennyire hálás a Devonnal való teniszezésért, a puszta tudatért, hogy lehetőségem van valamit következmények nélkül megütni, mert anélkül nem tudtam volna garantálni, hogy ez a harag nem szivárog át a professzionális életembe is, amit, mint pszichológus, nyilvánvaló okokból a legkevésbé sem engedhettem meg magamnak.
És többször vertem el Devont, mint ő engem; ez mindig frissítő, tekintve, hogy nem ez a megszokott, én pedig nem szeretek veszíteni.
- Portia, hogy néznek ki a hétfői időpontok? – lépek ki az irodámból, már a kabátomat és a sálamat viselve, behúzva magam után az ajtót. A kezemben az aktatáskám lóg, a zsebemben már a kocsikulcsom csörög, ahogy a kicsiny recepciós asztalhoz igyekszek a váróban, hogy aztán rátámaszkodva belessek az asszisztensem képernyőjére.
Úgy teszek, mint aki nem veszi észre az éppen bezáruló Facebook fület (miért van 15 értesítése, miért nem nézi meg őket, nem szúrja a szemét?), miközben Portia köhécseléssel, gyors magyarázással és a vörös haja indokolatlan piszkálgatásával próbálja elterelni a figyelmemet. Túlságosan emlékeztet az árnyalat Michelle legutóbbi hajszínére, és ahogy eszembe jut a feles… a nő, akivel egyelőre még együtt élek, ökölbe szorul a szabad kezem.
- Mr. Whitleyvel kezdünk tizenegytől, aztán egytől négyig a szokásos órás váltásokban vagyunk betáblázva – bökdösi a képernyőn az elfoglalt rubrikákat. Hétfőhöz képest sűrűnek ígérkezik, általánosságban semmi különös, legalábbis az elmúlt két-három évet figyelembe venni, amikor is igazán beindult a szekér. – Dr. Parkerson érdeklődött még egy délelőtti telefonhívás lehetősége felől.
- Nem látom akadályát – felelek, a szabad délelőtt oszlopa felé intve a monitoron. A szabad kissé gazdagon használt kifejezés, nyilvánvalóan akkor is dolgozunk, csak nem közvetlenül a páciensekkel. – Emlékeztess rá reggel, ha kérhetném.
- Igen, Dr. Gauthier – biccent elhivatottan, mintha legalább azt kértem volna tőle, hogy ragadjon kardot és védje az irodát. Pletykás lány volt (kései húszas, ha jól emlékszek), és rettentő gyéren próbálta leplezni az érdeklődését, amikor elcsípte a „válás” szót az egyik telefonbeszélgetésem során, és ezzel egyidejűleg észrevette a gyűrűm hiányát, de mindig igyekezett, valahányszor úgy érezte, izzik a lába alatt a talaj. És remekül gépelt. – Jó hétvégét, Dr. Gauthier!
- Hívhatsz Vincetnek is, tudod – pillantok rá felvont szemöldökkel, a kabátom gombolása közben. Már egy éve nekem dolgozik, és az istenért sem tudtam rávenni a tegeződésre, ami alapvetően nem zavarna, én viszont az istenért sem voltam képes magázni. Helytelennek és abszolút feleslegesnek tűnt, mintha egy kiskutyával akarnék udvariaskodni.
- Tudom, de valahogy sosem jön a nyelvemre – mosolyodik el óvatoskodva, mintha attól félne, hogy magamra veszem. Nem veszem.
- Te tudod – vonok vállat, és felé intek egyet. – Jó hétvégét, Portia. Ne felejtsd el a riasztót.
A péntek délutáni, New York-i forgalom nem tartogat különösebb meglepetéseket, többnyire lassú, mint mindig. Nem szoktam bánni, mindig kézenfekvő lehetőségnek találom a hazautat, hogy még egyszer végigmenjek a nap történésein, esetleg elkezdjek az estén gondolkodni. Hogy felhívjam Michelle-t, mit szeretne vacsorázni, és hol szeretné azt, otthon vagy étteremben.
Most inkább csak azért örülök a kormánykeréken való dobolásnak, mert addig sem otthon vagyok. Addig sem látom magam előtt a haza nem vágyásom okát, az el-eltünedező holmikat, és nem irritálja az orromat az eddig kellemesnek talált parfüm illata a lakásomban, amire pár héttel korábban még úgy hivatkoztam, hogy a miénk.
Tanulnom kellett volna a szüleim hibájából. Sosem szabadott volna megházasodnom. Pszichológus vagyok, a pácienseim negyedét a válásukba belerokkanók adják, és mégis elég volt pár élvezetes év a langyos vízben, hogy elhiggyem, mi mások lehetünk. Mint valami álmodozó barom, aki nem tudja jobban.
- Rohadt életbe – morgom magam elé a kocsiban, és szívem szerint rávágnék egyet a dudára. Nem teszem, mert nem vagyok öt éves, és képes vagyok uralkodni az érzelmeimen. És mert valahol úgy érzem, valahányszor kimutatom a helyzet okozta bosszúságom, Mitch felnevet. Egyeseknek bizonyára ijesztő lehet szembesülni vele, hogy mennyire gyorsan képes megváltozni a véleményünk valakiről, milyen sebesen tudunk nekik új szerepet találni az életünkben a régi helyére. Egy csettintés, egy szempillantás, egy lélegzetvétel. Egy szó; megcsaltalak.
Valamivel ügyetlenebbül foglalom el a szokásos parkolóhelyün… parkolóhelyemet a mélygarázsban, de nem tud érdekelni. Kiszállok a kocsiból, bezárom, és a lift felé igyekszek. Mit kívánok jobban, hogy otthon legyen, és ennek a puszta ténye bosszantson, vagy hogy ne legyen, és ne tudjam, mit csinál és ami még ennél is fontosabb, kivel csinálja? Persze, nem kellene, hogy érdekeljen, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez így is van. Idővel így lesz, most viszont még le kell nyelnem az ellenérzéseimet. Bármennyire is szeretném, még én sem tudok csak úgy, csukló nélkül kidobni 10 évet az ablakon.
A lift halk csengéssel jelzi, hogy megérkeztünk, és egy elfojtott sóhajjal lépek ki, az aktatáskától mentes kezemben már a lakáskulcsot forgatva. El kellett volna mennem valahova. Még a lerészegedést is jobban preferálnám, legyen az bármennyire is alpári.
A lakásajtó zárva fogad, és a bosszúság valamivel nagyobbrészt önt el, mint a megkönnyebbülés, úgyhogy feltételezem, nem örülök a hírnek, miszerint Michelle nincs otthon. Ugyanakkor, talán lakást néz. Helyes. A türelmemnek is van határa, és ha Mitch-ről van szó, nagyon a végét járja.
Amikor megpróbálom bedugni a kulcsomat a zárba, ellenállást tapasztalok. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán rossz kulcsot próbálok, de mindössze két kulcs van, amivel keverhettem; a felső záré, és a postaládáé – utóbbi értelemszerűen nem nyert.
A felső zár kipróbálása közben veszem észre, hogy a kulcsokon és a záron lévő márkajelzés nem egyezik. Ez nem a zár, amit én reggel bezártam.
Közel negyven évesen azt gondolnád, elég sokat láttál már, hogy viszonylag kevés lepjen meg, főleg, ha egy ajtóról van szó, de nem is az életről lenne szó, ha nem köpne már csak a gondolatért is a szemedbe.
Megdörzsölöm a szemem, hogy kiűzzem belőle a fáradtságot, és ami megmarad, az az élesebben vibráló vörös, amivel mostanában együtt éltem. Aztán felemelem a kezem, és istentelen dörömbölésbe kezdek a bejárati ajtón.
Úgyis ütni akartam valamit, nemde?
- MICHELLE! – üvöltöm a tenyerem csapkodásai között. – Nem tudom, miféle ostoba játékot űzöl, de nyisd ki ezt a rohadt ajtót, mielőtt betöretem!
Az, hogy esetleg nincs is itthon, hirtelen nem is fordul meg a fejemben.

Where's my mind?

Maybe it's in the gutter where I left my lover

– Disznó! – grimaszolok, ahogy lehajolok felvenni az összegyűrt sütipapírt. Még hangosabban adok hangot a nemtetszésemnek, mikor meglátom, hogy nem csak egy félig megrágott muffin van benne, hanem egyenesen visszaköpött. Tudom, ki ült ezen a széken; megesküszöm mindenre, ami szent, Domanski, ha valaha elküldenek hozzám pszichológiai felmérésre, úgy visszavonatlak az utcáról, hogy addig kell majd írnod a jelentéseket, míg végérvényesen köszvényt nem kapsz!
– Szerintem csak fel akarta hívni magára a figyelmed – jegyzi meg Whiteman, az egyik kerületi őrmester. Elfelejtettem, hogy ő is a teremben van, pedig valószínűleg nem óvatoskodott túlzottan a pakolással. Nincs külön terem az efféle tréningek megtartására, pontosabban van, a pincében, de azt elöntötte a víz még tavasszal, és azóta se sikerült penészmentesíteni. Úgyhogy jobb híján a pihenőben tartjuk őket, ahol viszont két óra múlva megbeszélést tartanak az éjszakai műszakos vezetők, úgyhogy vissza kell rendezni.
Észrevettem, hogy az utóbbi pár hétben hajlamos vagyok nem odafigyelni. Pontosabban egészen beszűkül minden, amit látok vagy hallok. Egészen feledékeny lettem. A válasz mint mindenre, nyilvánvalóan erre is a stressz. Mintha ebben a városban bármi esélyed lenne nem stresszesen élni.
– Lehet – ismerem el, undorodva csippentve a körmeim közé – sose imádtam még ennyire a műkörmösömet, mint most – a nyálas csomagot, hogy aztán a kukába dobjam. Legszívesebben Domanski fejéhez vágtam volna, de azt hiszem, az már munkahelyi provokációnak minősül. – De szerintem egyszerűen nem tanították meg a rendre. Nem csoda, hogy nincs felesége.
Whiteman erre csak felnevet. – Észrevették ám azt is.
Felém mutat, de nem egészen tudom, mire.
– Mit?
– Hogy eltűnt a gyűrűje, Dr. Marchand.
Úgy kapom az ujjamra a tekintetem, mintha nem tudtam volna. Mintha nem kellett volna külön elraknom az egyik fiókba, hogy véletlenül se próbáljam meg reggel felhúzni. Szinte már rutin volt, pont olyan ostobaság, mint mikor az ember a telefonját keresi, ami végig a kezében volt. Egy hónap alatt hozzá kellett volna szoknom, ugye?
– Nem szeretnék beszélni róla – dugom el a kezem a hátam mögé. Ha nem látom, nem fáj, gondolom.
– Nem is kell – vonja meg a vállát, visszahúzva az utolsó asztalt is a helyére. Aztán a hóna alá csapja a mappáit; igazából nem tudom mi van bennük, sose láttam, hogy használta volna, és mindig ugyanannyi van nála. Lehet, hogy csak azért tartja magánál, hogy elfoglaltnak tűnjön, és minél kevesebbek szólítsák meg. – De azért ha bármikor meggondolod magad…
– Azt hiszem, Sharon nem repesne az örömtől, ha a frissen elvált pszichológusnővel járnál inni ahelyett, hogy hazamennél lefekvésidőre – nevetek fel. Leoltom magam mögött a villanyt. Lehet, hogy mégis meg kellett volna tartanom azt a megrágott muffint, és holnap belenyomni Domanski arcába. Persze csak gondolatban; fizikálisan vissza tudom fogni magamat, azt pedig senkinek sem kell tudnia, mi is az én happy place-em.
Ha ezt a boldog helyet valódi formába akarnám önteni, Vincent hiányában avagy tagadásában egy marad, mégpedig a KFC. Nem engedhetem meg magamnak túl sokszor, kevesebb időm van annál a most beindulni készülő magánpraxisom és a rendőrségi munka mellett, minthogy túl sokszor járjak edzeni csak azért, mert nem tudok ellenállni a csábításnak. Most viszont, mint elég sokszor az elmúlt hetek során… Vacak kaját akarok. Olyat, ami után rosszul érzem magam.
A rendelés épp akkor érkezik meg, amikor a lakatos felsöpör maga után. Külön figyeltem arra, hogy kedves legyek vele, és mint általában, ez, és a megfelelő kinézet párosulva az átlagnál magasabb kiszolgálást eredményezett. Van, aki szerint ez csalás, vagy nem feministához méltó, de mi lenne a női erősséget éltetőbb, mint néhány izom rándulásával elérni, hogy egy vadidegen pasas felsöpörje az előszobádat? Ahogy annak lennie kell.
Így mire beleharapok az első csirkeszárnyba, és valami felfoghatatlan módon a gyomrom rögtön a torkomba ugrik, ő már nincs ott. Már csukott ajtó mögött hajolok a vécé fölé, mint legutóbb talán csak az egyetem alatt. Valahogy hirtelen az olajos-fűszeres szag tűnt a világ legundorítóbbjának. Egészen addig maradtam ott, az LK Bennett kosztümszoknyámban térdelve a hideg csempén, míg már fájtak a hasizmaim.
Miután eltakarítottam magam után, kétségbeesetten kutattam a fürdőszobai szekrényben szájvíz után. Az enyém persze elfogyott, és halványan eszembe villan, hogy direkt ezért raktam ki a pultra magamnak a bevásárlólistámat, nehogy elfelejtsek valamit. (Aztán elfelejtettem elrakni.) Muszáj Vincentét használnom. Aztán amikor végzek vele, kiöntöm a maradékot a mosdóba. A nyitott fürdőajtón át halványan bekúszik a perifériámra az asztalon lévő, sárga dosszié, amit a munkahelyemen kaptam meg. Majdnem orrbavertem szegény srácot. You’ve been served. Have a nice day! Meg a kurva nénikédet.
Úgyhogy fogom Vincent fogkeféjét, és bedobom a vécébe. Éppen visszarakom a helyére, amikor meghallom a hangját kintről. A fürdőszobai tükörbe mosolygok, de nem tudom, miért; nem azért, mert boldog vagyok. De nem akarom, hogy lássa. Még megigazítom a rúzsom, mielőtt kimennék a folyosóra.
Az elmém mélyén valahol jól tudom, mennyire rémisztő az egész helyzet; nem az, ahogy az ajtót veri, az teljesen érthető reakció. Az, hogy most megfordul a fejemben, hogy úgy tegyek, mintha itt se lennék, pedig nyilvánvalóan hallja a cipőm sarkának kopogását a parkettán – amit én választottam, még ha ő is fizette –, csak azért, hogy bosszantsam. Pár héttel ezelőttig eszemben sem volt kizárni az életemből. Ha így lett volna, elhagyom, miután először félreléptem.
Cseppet sem volt racionális lépés a részemről az, hogy kihívtam a lakatost és lecseréltettem a zárakat. Az előtéri szekrénynek dőlök, és elnézek az ablakok felé. Egyelőre még alig látszik a tükörképem, csupán mintegy Wes Anderson jelenés, halványan sejlek fel benne. Nagyjából így is érzem magam. Mérges voltam, rettentően mérges, és elárultnak éreztem magam, pedig tudom, hogy semmi jogom hozzá. A Vincent ügyvédje által írt és nyomtatott papírok nem jeleztek semmi olyat, ami ne lett volna igaz. Mégis, a csőlátásom egy dolgot tudott befogadni: a válási okot, amit Vincent aztán aláírt. Nem tudom, miért ilyen nehéz elfogadnom, és miért ilyen nehéz tőle a mellkasom. Talán a tükörképem jobban meg tudná válaszolni.
Nem hagyom a végtelenségig dörömbölni. Épp csak annyit, hogy belefájduljon az ökle. – Nem kell kiabálnod, Vincent. A kopogást is hallom, ha pedig nem vagyok itt, akkor rekedtre üvöltheted magad, akkor sem hallak. Csak a szomszédokat zavarod – konyul le a szám széle, mintha ugyan annyira érdekelne, hogy mit gondolnak rólunk. És mintha az ajtót teljesen kinyitottam volna. A láncot hagytam rajta, amit pár éve szereltettünk fel, mikor volt egy betöréssorozat a környéken. Egy ideje már nem láttam őt szemtől szembe, gondolom direkt hamarabb kel fel és megy el, minthogy én magamhoz térnék, aztán estére is kimarad. Ismeri a napi rutinomat. Talán másfél hét lehetett, de az előző évekhez képest ez is rettentően hosszúnak érződik. Igazából idáig fel sem tűnt, hogy mennyire kevésszer voltam huzamosabb ideig nélküle. Vagy az, hogy milyen gyorsan nő az arcszőre. Vajon direkt növesztette, mert tudja, hogy nem szeretem, vagy csak túl mérges borotválkozni?
– Látom, felfedezted, hogy lecseréltem a zárat. Mindig is rendkívül gyors volt a felfogásod. Elhagytam a kulcsot, muszáj voltam lecseréltetni, ki tudja, ki akarna bejönni vele, nem? – vonom össze a szemöldököm, nagyjából olyan stílusban, mintha egy öt évessel próbálnám megértetni ugyanezt. – Lehet, hogy valaki be is jött… Legalábbis elég nagy rumli van a nappaliban.
A hátam mögé nézek, bár a résen át ő legfeljebb a szélét láthatja az egész helyiséget beterítő vászon-daraboknak. Az első évfordulónkra vettem egy olyan „szexfestőkészletet”; amikor be kell kennetek magatokat testfestékkel, aztán a kapott vásznon csinálni. Szerintem nagyon mulatságos volt, hogy kirakjuk a nappali falára, és mindenkinek azt hazudtam, hogy kortárs művészet. Egyszer, mikor Avie felmérgesített (már nem is tudom, mivel) majdnem nekiajándékoztam, de Vincent lebeszélt róla. Pedig engem nagy elégedettséggel töltött volna el. És kíváncsi vagyok, mikor vette volna észre az elmosódott pacákban a fenéknyomomat. Ami most apró cafatokban hevert a nappali változatos helyein, a kerettel és az üveggel együtt.
– Akartam szólni neked, de… Úgy tűnik, hogy most ez a módi nálunk. A meglepetések – mosolygok rá egészen ártatlanul. Továbbra sem mozdulok azért, hogy beengedjem. – Az én nevem is rajta van a bérleti szerződésen. És meg kell mondjam, most nem érzem magamat túl nagy biztonságban veled egy légtérben. Elég ingerültnek tűnsz.

i am the tide, i know you're drowning

You're on a ride, be careful who you trust

Nem sértegetem az intelligenciámat a reménnyel, hogy esetleg túl gyorsan vontam le a szituáció adta következtetéseket, tévesen interpretáltam őket, és talán nem is az történik, amire én gondolok. Ha így lenne, nem hallanám a vékony ajtón keresztül Mitch ráérős – és minden bizonnyal felettébb önelégült - lépteit. Kopp, kopp, kopp, előbb a konyha kövén, majd a nappali irányába, véletlenül sem az ajtó felé jövet, időszakos megtorpanással jelezve, hogy az égvilágon semmi oka sietni, hiszen ő van lépéselőnyben. Mintha Michelle sajátos morzekódja lenne ez, melynek jelentése még a nyelv ismerete nélkül is teljesen világos: felfogtad, hogy mit tettem? Érzed, hogy szándékos? Mihez fogsz most kezdeni?
Nem először érzem a kételyt a kedves feleségem pályaválasztása kapcsán; drámát kellett volna tanulnia, nem pszichológiát. Talán akkor nem tartanánk itt. Talán nem is ismernénk egymást. Talán jobb is lenne.
Ha valaki mással történne meg mindez, vélhetőleg érdekes történetként vélekednék róla. Megkérdezném, hogy jutottak el idáig, és hogy érzik, melyik tetteik határozták meg leginkább az idevezető útjukat. Ha magam felé fordítom a kérdést, képtelen lennék megmondani, hol és mikor értük el azt a pontot, hogy azzá degradáltuk magunkat, amin nem is olyan régen még együtt nevettünk, valahányszor „intenzíven” váló pácienseink voltak. Nem vagyok külső szemlélő, az objektivitásom nem létező, mégis, nehezem hiszem el, hogy ugyanaz a házaspár vagyunk, akik a földön ülve, dobozból ették a rendelt kínait, és azon versenyeztek, melyikük tud kreatívabb történetet írni pszichológiai diagnózisok felhasználásával.
Szeretném azt mondani, hogy mindössze a jelenlegi dühöm ködösít, de nagyon is tisztában vagyok vele, hogy ez az átmenet számomra látatlanul történt meg; nem láttam a jeleket, vagy ha láttam is őket, elfordítottam az arcom, betudtam másnak. Mert kényelmesebb volt így. Mert kilenc év után megtanulsz feltétel nélkül bízni a feleségedben. Ez pedig csak tovább korbácsolja a haragomat. Idiótának érzem magam, felszarvazottnak, elárultnak. Egyikhez sem vagyok hozzászokva.
Amint nyílik az ajtó – természetesen csak addig, amíg a lánc engedi, hát hogyne, kíváncsi lennék, Mitch mit szólna, ha kiszámíthatónak nevezném -, az ajtólap és a félfa közé csúsztatom a lábam, mert eszem ágában sincs hagyni, hogy kizárjanak a tulajdon lakásomból, amiért ÉN fizetek. Ha Mitch elmebaja nem mulandó, a diplomáimra esküszöm, rendőrt hívok és egy tapodtat sem mozdulok innen a kiérkezésükig.
A leendő ex-feleségem arcába nézek, és megpróbálok gátat szabni az összes előtörni vágyó, kettős érzelmemnek. A nosztalgikus örömnek, amiért végre újra szemtől-szembe láthatom, a leheletnyi megkönnyebbülésnek, amiért jól van, az elégedetlen sértettségnek, ugyanezen okokból, mert nem tagadom, hogy jól esne egy pontig szenvedni látnom, legyen bármennyire is kicsinyes ez a kívánság, viszont mindezeknek nem itt és most jött el az ideje. Ami azt illeti, a helyzet jelenlegi állása szerint elképzelhető, hogy soha többet nem lesz rájuk szükségem.
Ez egy pillanatra megingatja a haragomat, kis híján kiszorítja az előtérből, mielőtt félresöpörném. Maradjunk a jelenben. A ténynél, hogy kizártak a tulajdon lakásomból. Ez elég dühítő, még nekem is.
- Teljesen elment az eszed? – sziszegem, kis híján vicsorogva. Egy hónappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy okom lesz valaha is ilyen vehemenciával reagálni bármire, pláne a feleségemre. De ez az élet, nemde? Folytonos tévedések sorozata. Pont, mint a házasságom. – Megint ittál? Mit művelsz, Michelle, mi ez a cirkusz?
Nem szeretek ilyesmit beismerni, de nem vagyok benne teljesen biztos, mi váltotta ki ezt az egészet. Nem tartom különösebben logikusnak, hogy a válásra fogjam, hetek óta tudjuk, hogy arrafelé tartunk, ugyanakkor elképzelhető, hogy Mitch csak a papírok megkapásával realizálta igazán, hogy mindez valós és igenis megtörténik. Nem lenne meglepő reakció az elbizonytalanodás, a félelem, az aggodalom, és ismerem Michelle-t, tudom, mennyire kettősen, látszólag logikátlanul, és mérhetetlenül túlzón képes reagálni, ha sarokba szorítva érzi magát. Ezt megértem – éppen csak hidegen hagy.
Az én nézőpontom szerint Mitch és az érzelmei egész nyugodtan megrohadhatnak.
Keserűen vetem hátra a fejem, és az öröm legkisebb jele nélkül nevetek fel. – Meglepetések? Rendben, tegyük félre a tényt, miszerint nem tudom, milyen indíttatásból próbálsz a szokásosnál jobban is egy sértett tinédzser bőrébe bújni, és fókuszáljunk a meglepetésekre! Mégis mivel leptelek meg, amivel ezt a bánásmódot érdemlem? Tudomásom szerint nem ébredhettél rá, hogy hónapokig hazudtam neked, visszaéltem a bizalmaddal, és a fél város ágyában megfordultam a gyűrűnkkel az ujjamon, de javíts ki, ha tévedek – mosolyodok el ridegen, oldalra biccentve a fejem, mielőtt hagynám, hogy a kifejezés nyom nélkül eltűnjön az arcomról. Megpróbálom beljebb lökni az ajtót, inkább csak azért, hogy érezze a próbálkozást, semmint a valós bejutás érdekében. – Fejezd be a játszadozást. Engedj be. Ahogy mondtad, mindkettőnk neve ott a szerződésen, és ha elfelejtetted volna, többször fizetem én a bérleti díjat, mint ahányszor nem.
Ez sem olyasmi volt, amit más esetben Mitch orra alá dörgöltem volna, tekintve, hogy soha nem okozott semmiféle problémát kettőnk között. Egész egyszerűen a korom, a tanulmányaim, és a karrierem előrehaladtából adódóan anyagi előnyben voltam az ismertségünk kezdete óta, logikus lépés volt hát, hogy bizonyos anyagi terheket inkább én vállalok magamra. Nekem nem okozott problémát, hogy az esküvő után nagyobb lakást kellett bérelni, Mitch pedig kényelmesebben oszthatta be a saját keresetét.
- Nem akarlak többször megkérni – teszem hozzá, amikor már valamelyest magam alá gyűrtem a hevesebb ingereket, továbbra sem mozdulva a helyemről, továbbra sem engedve el a tekintetét. Nem igazodok ki rajta. Sose tettem igazán, de egészen idáig nem is zavart, sőt. Volt benne valami vonzó, a kiszámíthatatlannal való flörtben. Hirtelen az anyám jut eszembe a sebtében összecsapott esküvőnk után nem sokkal, amikor azt mondta, megérti, mi fogott meg Michelle-ben, de ennek ellenére sem az a fajta lány, akit feleségül szabadott volna vennem. Ő összetöri a házasságokat, nem egyben tartja őket. – Ha mondani akarsz valamit, legyen, de tedd felnőtt módjára. Ne így. Ne akarok rendőrt hívni, de ha kényszerítesz rá, megteszem.

Where's my mind?

Maybe it's in the gutter where I left my lover

Mindig is önálló személyiségnek gondoltam magamat, aki kevesek mellett marad meg sokáig. Nem úgy értve, hogy fél év után ellökök mindenkit és új életet kezdek Ohióban; inkább csak… gyorsan ráuntam az emberek közvetlen társaságára, mert ők pedig gyorsan kifogytak a mondanivalóból. Szívesen fenntartok beszélgetést, de ha érzem, hogy nem kapok vissza belőle annyit, mint amennyit beleteszek, inkább kérem a csekket és helyszínt váltok, aztán majd beszélünk újra akkor, ha van mondanivaló. Nem Vincent volt az egyetlen ember, akivel valaha találkoztam, és sosem éreztem úgy, hogy ideje valaki mást keresnem, de mégis ő nyűgözött le a leginkább, az elejétől fogva, amikor nem is az volt a kérdés, megunom-e, ha vele vagyok, hanem mennyire kívántam azt, hogy ott legyen, mikor nem voltam.
Lehetetlenül sok időt töltöttem azzal, hogy vártam rá, és minden kintről érkező zajra az ajtóra kaptam a tekintetem; én előbb a doktorim, aztán a rendőrségi munkám miatt értem haza mindig korábban, mint Ő, néha pedig még engem is meglepett, mennyire türelmetlennek éreztem magam, amikor vártam. Néha odáig fajult a dolog, hogy önszántamból takarítottam, minden bizonnyal nagyon meglepve ezzel a takarítónőt másnap. Néha már egészen megutáltam az ajtót, mintha az tehetne róla, hogy Vincent nincs itt.
Most pedig ugyanezen ajtót képzelem el, amint eltöri a lábát. Nem mintha lett volna ennyi erő a karomban, vagy ebben a béna ikeás farostlemezben, de képzelni még szabad.
– Igazából csak most jött meg – mosolygok rá negédesen. Érzem a bőröm alatt pezsegni a kereset okozta haragot, ezt viszont olyan mélyen fedi el valami kísérteties, erőltetett nyugodalom, mintha egy idegen szállta volna meg a testemet és nyomott volna el mindent, ami igazából engem önmagammá tesz. Alighanem Vincenttel is ez történt, csak az én idegenem sokkal erőszakosabb párját kapta; láttam már dühösnek, de sohasem ennyire, és sohasem rám.
Valahol viszont tagadhatatlanul tetszik, mert Miattam mérges, és bármiféle erő, ami Vincent Gauthierből ilyen intenzív emocionális választ tud kisajtolni, megérdemli az elismerést.
Érzem, hogy a szám széle megrebben, amikor megint – újra, ismét, mintha nem tudnám – szembesít a megcsalás tényével. Nehezebb fenntartani azt a látszatot, hogy egy cseppet sem bánt a hangsúlya vagy a tekintete, mint gondoltam. Kezd megint felfordulni a gyomrom. – Ugyan, ne legyél már ilyen naiv, drága! Mindig levettem a gyűrűmet. – Bár azt nem tudom mondani, hogy igazából ezért tettem volna; sok férfit kifejezetten még fel is tüzelt a látványa, amikor a legkevésbé kértem volna belőlük. Teszem hozzá, hogy a nők sosem próbáltak olyankor rám mászni. Véletlenek, véletlenek…
Ahhoz képest, mennyire érdektelen személyisége és milyen kifejezéstelen arca van általában, Vincent mosolya meglepően kisfiúsan bájos szokott lenni. Általában. Az viszont, amivel az utóbbi pár hétben felém fordult, inkább gyomron vágó volt. Valószínűleg így értette az egyik barátnőm, még az egyetemi időszakból, hogy úgy néz, mint aki Hawkingot is megbuktatná fizikából.
Összerezzenek, amikor az ajtóra csap, de igyekszem a szemkontaktust tartani, hátha nem veszi észre. – Nem hiszem el, hogy ezzel jössz – nevetek fel úgy, mintha nem érdekelne. Az elején talán nem is érdekelt, sőt, a kelleténél talán egy icipicivel szívesebben költöttem bármilyen olyan pénzt, amiért nem nekem kellett dolgoznom, de aztán jött a baleset. Kevés dolog ébreszt rá jobban arra, mennyire egy másik személyre vagy utalva, mint az; mint mikor odahozzák eléd a kórházi számlát, és rájössz, hogy ha Neked kellene kifizetned, akár csak részletre is, legalább hat évig ételre se lenne pénzed. Vagy mikor majdnem harminc évesen szükséged lesz valakire, aki felemel a vécéről, mert képtelen vagy terhelni a bal lábad.
Nem mintha most már egy kicsit is számítana.
– Rendőrt hívni? – kérdezem hitetlenkedő nevetéssel. – Úgy érted, hogy a helyi kapitányságról, ahol évek óta dolgozom és minden pénteken sütivel tömöm őket? Ó, kérlek, Vincent, tedd meg. Nagyon kíváncsi vagyok arra a végkifejletre. – Elkényelmesedve dőlök neki az ajtókeretnek. Nem tudom hibáztatni azért,  amiért erről elfeledkezett; vagy arról, hogy engem udvariassági felszólításokkal nem igen lehet meghatni.
Valójában tudom, hogy ha valóban rendőrt hívna, hiába ismerném, valószínűleg rám szólnának, hogy engedjem be a lakásba, de ha Vincent akárcsak kicsit is elhiszi, hogy nem ez történne, már jó. Igazából fogalmam sincs, mit akartam elérni ezzel. Tudom, hogy előbb-utóbb muszáj leszek beengedni.
– De tudod mit? Nem azért van diplománk, hogy ilyen eszközökkel éljünk, úgyhogy jó, beszéljünk! Te mennyit ittál, amikor az ügyvédeddel megirattad azt a nevetséges keresetet, hm? – Az egyik szemöldököm megemelkedik, és érzem, hogy néhol kezd felszínre törni az eddig eltemetett harag a mellkasomban. Hiába próbálom, képtelen vagyok megbirkózni azzal, amit ott olvastam. Azzal, hogy ezt Vincent íratta így. Mennyire kell gyűlölnie hozzá? – Őszintén, mi járt a fejedben, Vincent? Hogy majd ettől jobb lesz? Vagy hogy mosolyogva aláírok egy papírt, ami szerint kurva vagyok és nincs jogom semmihez az elmúlt évekből? Ennyire idiótának nézel vagy te vagy ennyire az?
Amilyen intelligens volt bizonyos témákban (és amennyire annak is tartott önmagát), másokban annyira volt lemaradva. Az egyik ilyen bizonyos szinten az empátia. Ha ő lett volna a helyemben, elfogadná a helyzetet? Nem. Rájöhetett volna, ha belegondol? Könnyen. Megtette ezt? Nyilvánvalóan nem. Régebben valahol még kifejezetten aranyosnak is gondoltam, hogy szociálisan mennyire inkompetens néha. Most? Most legszívesebben eltörtem volna a lábát az ikeás faforgácslappal.

i am the tide, i know you're drowning

You're on a ride, be careful who you trust

Habár a vérmérsékletünk Michelle-lel alapvetően egy skála két végletén lehetne elhelyezhető, a habitusunk, az élet lényegi kérdéseihez való hozzáállásunk mindig is elegendő átfedést mutatott, hogy a kezdeti óvatoskodásaim bizakodásba forduljanak át a kapcsolatunkat illetően. Továbbra is tisztában voltam vele, hogyne lettem volna, hogy amibe belevágok, nem feltétlen lesz olyan egyszerűen értelmezhető és könnyen járható, mint amit általában preferáltam, ugyanakkor ez minden más házasságról is elmondható. Nem sokkal lettem volna azzal sem előrébb, ha a tökéletes páromat találom meg, a Jinemet a Yangom mellé, hogy úgy mondjam. És én nem Jint akartam, hanem Michelle-t, jobban, mint előtte szinte bármit.
Mindezek nem tettek vakká a feleségem irányába; tudtam a sok esetben „hibának” titulált tulajdonságairól, mint mondjuk az olykor már-már kontrollálhatatlannak ható hevessége, az ebből adódó düh, és a kegyetlensége, amivel mások ellen tudott fordulni. A hangsúly viszont pont ezen volt: Mitch másokba mart úgy, mint ragadozómacska a prédájába, és én voltam az, akire legfeljebb rávicsorgott, de soha nem harapott, éppen ezért azt is szerettem benne, amitől mindenki más tartott. Nem volt okom félni tőle, és ez olyan sikerélménnyel vegyes örömmel járt át, hogy nehéz volt neki ellenállni.
Nem lenne hazugság azt állítanom, hogy mindezek hatására az indokok, amikkel a környezetem óva intett tőle – kiszámíthatatlan, megbízhatatlan, törtető, eltipró -, csak még inkább felkeltették az érdeklődésemet. A többi pedig… történelem. És a házasságunk.
Valahol egészen ironikus, hogy pont azzal ér véget az egész, amiről mindeddig szentül hittem, hogy nem következhet be – hogy Michelle foga mégis engem talál meg, rajtam ejt sebet.  
Valahogy majdnem ugyanakkora árulásként hatott ez, mint a megcsalás, de ez nem is feldühít, csak… üresen hagy. Kietlenül. Nem vagyok benne biztos, hogy ez mit jelent, azon túl, hogy valami kellemetlent. Ha nem lenne olyan fontos állnom a sarat azért, ami az enyém, már megfontoltam volna egy stratégiai visszavonulást. Érdekel is engem a lakás, főleg, ha ez fogad. De nem fogom hagyni Michelle-nek, hogy azt higgye, ebben is ő győzött.
- Igen, a helyi kapitányságról, ahol pontosan a hosszú éveknek hála ismernek már annyira, hogy szemrebbenés nélkül kinézze ezt belőled mindenki – vágok vissza, valahol félúton az irritált és az önelégült között, noha határozottan az előbbi felé húzok. Szimplán csak örülök neki, hogy van annyi előnyöm Mitch-csel szemben, hogy ismerem. A blöffjeit is. A gond abban rejlett, hogy ez minden bizonnyal fordítva is működik. Majdnem tíz együtt töltött év és a pszichológia ismeret ezt teszi az emberrel.
- Tessék? Hogy ÉN mennyit ittam? – kérdezek vissza hitetlenkedve, és érzem, megint vigyorra húzódik a szám széle. Nem mondhatom, hogy nem vagyok elégedett, amiért a kereset (teljesen akaratlanul ugyan) így Michelle bőre alá mászott. Gondolt volna erre azelőtt, hogy minden jó életűnek szétteszi a lábát.  – Attól tartok, ezt egy kissé ki kell nekem fejtened, drágám. Amerről én jövök, a házasságuk alatt összevissza kefélő nőket sűrűn nevezik kurvának. Nem egy szép szó, ezt beismerem, de a gyakorisága tagadhatatlan. Itt talán más a szójárás? A ribanc a megfelelő szinonima? Ez esetben elnézést kérek a tévedésért.
Ha nem billegne kissé kellemetlenül a diszkrémnáció iránya felé, talán azt is megkérdezném, hogy ez amolyan francia szokás-e, mindenki ágyában meghenteregni, hazamenni a férjedhez, és még őt számon kérni, amiért a szemedbe mondja az igazat. Nem tartom kizártnak, hogy náluk ez sűrűbben előfordulhat az átlagnál, de Mitch csak Mitch volt; akkor sem szerette szemtől szembe találni magát a kellemetlen tényekkel, ha kétségtelenül tudta is, hogy azok igazak.
Mint a megcsalás, amit nem mellesleg ő maga vallott be. Részletesen. Nézzük a jó oldalát; rögtön akad egy tucat név, amit kapásból kizárhatok, ha valaki gyerekvállalásra adnám a fejem.
Legyűröm magamról a vigyoromat, habár nehezemre esik az elmúlt pár hét után megtagadni magamtól az első, valóban örömteli mosolyomat (vagy nagyrészt örömtelit), és ismét komolyra fordítom a szót.
- Mit hittél, Michelle? Legyünk nyersek: átbasztál. Majdnem tíz év munkáját és bizalmát törted össze. Gondoltad, hogy ezek után valamilyen őrült, logikátlan okból még kegyes leszek feléd? A fenéket – vetem oda egy horkantással, és ismételten megpróbálok taszítani egyet az ajtón. – Csak azt kapod, amit megérdemelsz. Semmit. Engedj be. Ne mondd, hogy nem akarsz valamit a kezed ügyébe, amivel megdobálhatsz – mosolygok rá úgy, ahogy az engedetlen gyermekekre is szokás. Engedékenyen. Lekicsinylően.
Ha a felnőtteket megillető udvarias tiszteletre vágyik, ideje lesz akképp is viselkednie.
- Vagy akár megpróbálhatunk civilizált emberekként is beszélgetni. Elvégre, „a civilizáció akkor kezdődött, amikor egy ideges ember kő helyett egy szót dobott a másik emberhez” – idézem, miközben ismét felfelé ugrik a szám sarka. Legyőzhetetlen az inger, nem tudok vele mit kezdeni. Michelle ki nem állhatja Freudot. Nem nevezném általam kedveltnek sem, de sose voltam még olyan hálás a létezéséért, mint most. Baszd meg, Mitch.

Where's my mind?

Maybe it's in the gutter where I left my lover

Sokan lepődnek meg azon, hogy ha megszólalok, nincs semmiféle akcentusom; vagy még inkább azon lepődnek meg, hogy nem „látszik rajtam”, hogy francia vagyok. Bizonyára az okozza a zavart az amerikai kobakokban, hogy nem csíkos felsőben, beretben majszolom a sajtot és a bagettet. Nem tudom, hogy ez mennyire szándékos, mennyire tanult; apa végett eleve elég sok anyanyelvi kötődésünk volt az angolhoz, aztán ott volt az a csodálatos svájci iskola, ahol ugyan a hivatalos nyelv az adott kantonban a francia, de én direkt az angol nyelvű órákra jelentkeztem. Nem mintha előre láttam volna, hogy aztán tizenhat évesen tényleg angolul kell majd boldogulnom.
Azon is meglepődnek, hogy nincs tele a beszédem „fura francia” szavakkal, amit sokan valamilyen érthetetlen módon „édesnek” találnak. Nem beszélek franciául, ha nem muszáj, mert tudom, hogy az amerikai közoktatás nem épp az erős nyelvi kurzusairól híres, én pedig szeretem, ha választ is kapok, nem annyit, hogy „mit mondtál?”, mert erre hajlamos vagyok megsértődni. Szóval marad az angol. Az európai sztereotipikus karakterábrázolások többek között sorozatokból vagy filmekből nem tesznek jót az imidzsünknek, így azt is elvárnák, hogy mindenkit kedveskedő francia becenevekkel illessek. Avie meg is teszi ezt Nihallal, Letát meg még sosem láttam kedveskedni, szóval igazából lehet, hogy én vagyok a furcsa kivétel, mindenesetre, sosem neveztem Vincentet úgy, hogy mon choupinou. Beszélt ugyan franciául, de nem szerette. Vagy azért nem szerette, mert mikor először ittunk együtt az egyik szórakozóhelyen, kissé félrészeg állapotban arcon nevettem az akcentusa miatt. Eldönthető kérdés.
Mindenesetre, a kapcsolatunk nyelve nem a francia volt, hanem az angol, így az angol becenevek valahogy igazibbnak is hatottak. A „drágám” nem túl személyes vagy kirívó, és az igazat megvallva, nem sokat faggattam a korábbi szerelmi kapcsolatairól (szerencsére ő sem engem, bár ettől függetlenül így vagy úgy, de feljöttek a kapcsolódó kérdések, amikre az adott válaszaimon ha meg is lepődött, jól titkolta), de szeretném azt gondolni, hogy az ő részéről mégis személyes volt. Az enyém. Tetszett. És sosem gondoltam volna hogy annyira bosszantani vagy undorítani fog az a szándékosan bőr alá mászó negédes, gúnyolódó hangnem végett, amivel mondja, mint most. Bár persze technikailag sosem gondoltam volna, hogy valaha undorodni fogok bármitől, aminek Vincentnek köze van. Inkább attól, hogy majd ő tőlem.
– Ez nem kegyesség kérdése. Csak kicsinyes vagy – horkantok fel. Tudom, hogy nem jogos, amit mondok, de nem fogom beismerni. Az precedenst teremtene, azt hinné, lehet igaza, mások pedig eltanulnák tőle.
Amikor másodjára is ráver az ajtóra, látványosan megforgatom a szemem. Mindketten tudjuk, hogy nem fogja betörni az ajtót. Mindketten tudjuk, hogy muszáj leszek beengedni, ahogy azt is, hogy ahhoz mondjuk előbb ki kell húzódnia a nyílásból. Egyikünk sem akar meghátrálni, és más körülmények között ennyi indulat bizonyára könnyedén alakult volna egészen más típusú szenvedéllyé. Valahogy a gondolat, hogy soha nem fogunk már úgy egymáshoz érni annyira abszurd, hogy fel sem tudom fogni. Mintha azt mondanák, holnaptól nincs többé elektromosság, te pedig ott állsz bután, és széttárod a kezed, hogy „és akkor mi lesz?”
Nem tudjuk, mi lesz. Ez a bizonytalanság pedig olyan mélyen gyökeredző alappilléreinket dönti fel a realitásról, hogy a legegyszerűbb önvédelmi mechanizmus gyanánt nem törődünk vele.
Freudtól legalább annyira feláll a szőr a hátamon, mint a hangsúlyától. – Most nagyon okosnak érzed magad, ugye? – hunyorgok rá, pont olyan malíciózus mosollyal, ahogy ő teszi. – Ha ennyire Freud seggéből akarsz kihúzni dolgokat, akkor ajánlom neked a Tabu és Totemet. Ha jól rémlik, ott a tabu ambivalens létét fejtegeti, ami egyszerre tisztátalan és szent. Elgondolkodtató, nem?
Nem. Freud egy nárcisztikus pöcsfej volt, komoly kokainfüggőséggel, a 19. századi Bécsben, ahol egyébként is mindenki futóbolond volt. Ezt Vincent is tudta. Azt hiszem, mikor még a legelején a lakásán megkérdeztem tőle, miért van ennyi könyve Freudtól, és azt mondta, muszájból, nem azért, mert szereti, egy kicsit jobban beleestem.  
Sokáig tudnék szemezni vele és vitatkozni minden bizonnyal, de érzem, hogy a gyomrom megint liftezni kezd, ahogy kintről valamelyik másik lakásból hagymás ételillat árasztja el a folyosót. Nem fogom megadni azt a lehetőséget Vincentnek, hogy gyengének lásson, megint. – Ha nem veszed el a lábad az ajtóból, nehéz lesz kinyitnom – mondom aztán. Mielőtt megkérdőjelezné a kérésem valódiságát, még hozzáteszem: – Megtetszett a dobálózós ötlet.
Ha sikerül becsuknom végre az ajtót, leveszem a láncot, de persze eszemben sincs kinyitni neki, nagyfiú már, ezzel birkózzon meg egyedül. Én addig a könyvespolchoz sétálok, hogy aztán amint belép, a feje felé hajítsam az imént említett Freud kötetet. Kár, hogy elég vékony. – Gondoltam segítek megtalálni! – közlöm vele, immár franciául. És mostantól nem is vagyok hajlandó más nyelven megszólalni. Ha ő így, akkor én is így.
– Nagyon okosnak hiszed magad, ugye? Élvezed, hogy most a magas lovon ülsz? – kérdezem, a kanapé másik oldalára kerülve. Az előzőt ellepik a szétvagdosott festmény darabjai. – Akkor azt is elmagyarázhatnád talán nekem, hogy hogyan tervezel elválni per nélkül. Mert hogy azt – mutatok az asztalon heverő papírra – nem vagyok hajlandó aláírni, ezt te is tudhatnád.

i am the tide, i know you're drowning

You're on a ride, be careful who you trust

Kicsinyes. Én vagyok a kicsinyes. A beszélgetés azon résztvevője, aki be szeretne jutni a saját lakásába, ahonnan a másik fél mindennemű figyelmeztetés, ok, és ha már itt tartunk, jog nélkül kizárta. Ez felettébb logikusan hangzik. Biztos vagyok benne, hogy Michelle tényleg el is hiszi, hogy ez valamilyen formában így van. Tettem valamit, ami neki nincs ínyére – habár, hogy miért nem, az számomra továbbra is ismeretlen tényező, elvégre a múltkor még nem ágált a válás ellen -, részéről pedig innentől fogva szabad a pálya bármiféle neki tetsző retorzióra. Fogalmam sincs, hogy ismerhetek valakit elméleti szinten ennyire mélyrehatóan, csak azért, hogy aztán a gyakorlatban folyton-folyvást meglepjen, noha gyanítom, a Mitch felé tanúsított érzelmeim jókora adagját köszönhettem a kiszámíthatatlanságának. Továbbra is mérhetetlenül ironikusnak tartom, hogy a végén – kis túlzással – pont ez okozza a vesztem. Michelle biztos imádná a gondolatot.
A legtöbb kapcsolatnak árt a versenyszellem, kiváltképp, ha a pár mindkét (vagy több, ha poligámiáról van szó) tagja ugyanazon a területen dolgozik. Utóbbi nálunk sosem volt probléma, lévén, hogy a korkülönbségből adódóan ritkán tartottunk ugyanazon a szinten, de ha nem is így lett volna, tartom magam annyira magabiztosnak a saját férfiasságomban, hogy kétlem, hogy zavarna, ha Mitch előrébb járna a szakmánkban, effektíve "jobban" teljesítene nálam. Szeretném úgy hinni, hogy még büszke is lennék rá. Nem mintha eddig ne lettem volna. A versenyszellem maga pedig inkább csak a makacsságunkban mutatkozott meg. Ha úgy éreztük, igazunk van, ritkán engedtünk a másik javára. Ez akár olaj is lehetett volna a tűzre, és ha úgy nézzük, az is volt, de nem negatív értelemben. Inkább verbális előjátékként jellemezném.
- Az Totem és tabu – javítom ki rosszmájúan. Alapvetően nem vagyok ennyire… nos, most valóban alkalmazható lenne a kicsinyes szó, tehát, nem vagyok ennyire kicsinyes, tudom, hogy ez minden bizonnyal egy a vita hevében elejtett nyelvbotlás, viszont ha nem most van itt az övön aluli ütések ideje, hát nem tudom, mikor. – Ha már mások „seggében” turkálsz, legalább tudd, mit keresel.
Egy horkantással húzódok ki az ajtófélfából. Egy részem meg van róla győződve, hogy ez volt a lehető legostobább döntés, amit csak hozhattam, attól függetlenül, hogy ez volt az egyetlen opcióm, egy másik viszont biztosra veszi, hogy Michelle nem csukná csak úgy rám végleg az ajtót. Nem azért, mert meggondolta magát, vagy mert hirtelen ráeszmélt, hogy mekkora ostobaságot is művel (ugyan!), hanem mert soha nem zárna le egy veszekedést ennyire antiklimatikusan. Abban messze nincs elég elégtétel.
A lánc csörrenését hallva azonban nem habozok, rögtön benyitok, mielőtt még a kedves feleségem úgy dönthetne, hogy mégiscsak megtanul örömöt lelni a csendes nyereségben is, és ténylegesen rám zárhatná az ajtót. Újfent.
Az érkező könyv túl gyors, és nem kifejezetten veszélyes ahhoz, hogy megpróbáljam elkapni, így csak a karomat emelem fel, hogy hárítsam az érkezését. Tudom, hogy hiábavaló, de megpróbálok a legautentikusabb „tényleg, Michelle? komolyan?” arcommal pillantani Mitchre, valahol a lesajnálás és a lekezelés között. Azt is tudom, hogy kevés dolgot utál ezeknél jobban.
A franciára aztán már inkább csak fáradtan forgatom meg a szemem. – Mégis mit akarsz ezzel elérni? Biztosra mész, hogy nem tévesztem össze a gyerekes hisztidet valami értelmesebbel? Ne aggódj, nem teszem – felelek, csak azért sem franciául. Ha ő úgy szeretne tenni, mint aki nem beszél angolul, felőlem egészen nyugodtan. Vélhetőleg kevesebb fejfájással járna az egész beszélgetés, ha elengedne a füle mellett minden angol szót, és franciául magyarázna tovább. Szinte bánom, hogy értem, amit mond.
Egy kurta pillantást vetek a széttépett évfordulós festményünkre – mind a mai napig az egyik legemlékezetesebb volt -, és nehezemre esik eldönteni, hogy örülök-e a látványnak, vagy elszomorít. Mellékesen megjegyzem, hogy első ránézésre meglelem Mitch fenéknyomát. Szép, és ezt teljesen objektíven is kijelenthetem.
- Milyen magas lovon? – sóhajtok, megdörgölve az orrnyergemet. – Szó sincs ilyesmiről. Éppenséggel csak tudom, hogy én hű voltam hozzád, te pedig nem voltál az énhozzám, ez minden. Sokat elárul, hogy te magad is úgy érzed, ezzel feljebbvaló vagyok. Hogy is szokták mondani? Ah, igen; freudi elszólások! – érintem meg megvilágosodva a halántékomat a mutatóujjammal. Ha dalt kell költenem Freudról, hogy kiüldözzem Michelle-t a világból, rohadjak meg, megteszem.
A következő kijelentésére viszont valamivel komolyabban kapom fel a fejem. – Hogy érted azt, hogy nem írod alá? Bevallottad, hogy megcsaltál. Felsoroltad a neveket. Beleegyeztél a válásba. Ezek után még van képed alkudozni? Megáll az eszem! – túrok egy örömtelen nevetéssel a hajamba. – Nem vagy hajlandó aláírni, hát ez csodás! Mitch, nem vagyok benne biztos, hogy felfogod, hogy konkrétan NINCS előtted más opció! A kötelezőn túl egy percnél tovább nem maradunk házasok. Vagy így, vagy úgy, de elválunk.
Akkor is, ha ezúttal is elkötelezte magát a „nehezítsük meg minél jobban Vincent életét” elhatározása mellett.

Where's my mind?

Maybe it's in the gutter where I left my lover

Hogy mit akarok ezzel elérni? A kérdés teljesen jó és jogos. Hangosan sosem ismerném ezt el, főleg nem most, főleg nem Vincentnek, de tudom, hogy el kell gondolkoznom rajta. Egyszerűen úgy érzem, most nem engedhetem meg magamnak, mert nincs rá időm, nincs rá erőm, és ami még fontosabb, érzem, hogy olyan dolgok várnak a gondolat végén, amikkel most nem tudok megküzdeni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elgyengüljek, és mondjuk elvonuljak a szobám sötétjébe, mert most épp harcot vívok, amit nem veszthetek el. A cél majdnem mindegy is, csak azt akarom érezni, hogy győztem, legalább ebben.
– Hagyd már ezt a heteronormatív álszlogent! – forgatom meg a szemem bosszúsan. – Miféle károkat szenvedtél el azért, mert rajtad kívül mással is lefeküdtem, hm? A szexnek és az érzelemnek semmi köze egymáshoz. Nem mintha gyerekeink lennének, vagy bármiféle családunk! Te pedig semmiben sem szenvedtél hiányt emiatt, ha jól rémlik – mondom, azok magabiztosságával, akik úgy gondolják igazuk van. Általában nem áll tőlem messze ez az érzés, de most gyomorszorítóan hazudok róla. Tudom, mit vesztett, a bizalmán túl. Tudom hogy elárulva érzi magát; a helyében én már rég megpróbáltam volna megkeresni, akárkivel kefélt is félre, és pokollá teszem az ő életét is. Nem racionális döntés, hanem pusztán érzelmi; olyan, mint amit Vincent nem szokott hozni. Mégis be tudom magyarázni magamnak, hogy nem releváns ez a gondolat, épp emiatt: nem hoz érzelmi döntéseket. Nem érez úgy, mint én, vagy mint a legtöbben. Vannak olyan vágyai, amik előremozdítják, de nem ragaszkodik semmihez. Ha nem így lenne, többet látogatná a családját, több barátja lenne, ugye? Nyilván igen. Ő csak… mérges. De ebben mindig is jobb voltam nála. – Ráadásul, ha jól emlékszem, ha már annyira az esküvel akarsz jönni,  volt egy rész arról is, hogy „egészségben, betegségben”. Vagy azt gondolod, hogy elég volt csak úgy… hagyni? – gesztikulálok a nagy semmire. – Tudtad, hogy min megyek keresztül, de mégis elmentél… konferenciára, és ragaszkodtál az idióta magánpraxisodhoz is! Nem tudtál volna várni vele? Nem, mit is gondolok, a munkádban muszáj előre lépned, ugye? Ha másról van szó, Te mindig mindent csak úgy elfogadsz, ahogy van magad körül, de abban…! Beleuntam, hogy mindig ÉN próbáljak meg újítani valamit az életünkben. Lehet, hogy Neked nincs rá igényed, de nekem van, mindig is volt, soha nem tagadtam!
És mindig ki is mondtam. Persze ez a kimondás nem olyasmi volt, hogy „jó lenne, ha összeszednéd magad, Vincent”. Szerettem előállni a saját ötleteimmel, nagyából mindent érintően, a falak színétől a nyaralási helyszínen át a hálószobáig. Nem csak bólintott rá, de meg is vitatta őket velem; nagyrészt. Nem arról volt szó, hogy begyöpösödött, csak kevésbé absztrakt gondolkodású, mint én. De bármibe egyezett bele, nem félszívvel csinálta, én is tudom; csak ez épp… nem szolgálja az érdekemet.
Pont úgy, mint az aláírás. – Ne tegyél úgy, mintha ez most meglepne. Mit gondoltál, a lelkemben rőzsedalokkal fogom aláírni, hogy nem felelek meg azoknak a vallási sületenségekkel átitatott amerikai normáknak, amikben egyébként te sem hiszel? Várj, kitalálom: nem érdekelt, mi van a lelkemben. Még jobb, nincs is lelkem! – nevetek fel kissé hisztérikusan. – Semmi kifogásom azellen, hogy elváljunk. De azok a papírok nem válási papírok, hanem a bosszúd részei, annak ellenére, hogy nem vagy hajlandó beismerni. Az nyílt érzelemkimutatással járna, abban pedig nem vagy túl jó, ugye, drágám? – Negédes mosollyal az arcomon biccentem oldalra a fejem. Élvezem, hogy érezhetően kezd frusztrált lenni. Még jobban élvezném, ha ezt le is vezethetnénk valahogy, de az már nem opció. Marad az elégtétel: mint mondtam, nyerni akarok, mindenben is. – Nem fogom hagyni, hogy begyöpösödött szabályok alapján egy teremnyi idegen ember előtt alázz meg. Ha azt gondoltad, hogy a fülem-farkam behúzva hódolok be ennek, talán annyira sem ismersz, mint hittem. Ahhoz előbb hibásnak kéne éreznem magamat.
Teljes lelki nyugalommal kerülöm meg az egyik fotelt és ülök le óvatosan, az egyik lábam átvetve a másikon. – Nagyon szép és nagyon jó, hogy szerinted bevallottam neked ezt az egészet. De ezt egy bíróságon bizonyítani is illik. Talán ez a fogalom Kanadában is létezik…? Vagy ott csak jávorszarvasok közé vettek mindenkit, mint a boszorkányokat a máglyára? – Egyébként szeretem Kanadát. Marha hideg, de szépek a hegyek. Bentről nézve. – Szóval, ha már ennyire a válásról szeretnél beszélni, elmondhatnád, hogy tervezed mindezt alátámasztani.

i am the tide, i know you're drowning

You're on a ride, be careful who you trust